Népújság, 1969. október (20. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-11 / 236. szám

SZÉGYEN StM film A műkedvelő színjátszás Az egri piactól a visegrádi várig „Hat műfajú* arcképcsarnok Irodalmunk és színházkul­túránk arcképcsarnoka gaz­dagodott — és teljessé vált — azzal a két új portré­gyűjteménnyel, amely most jelent meg a Képzőművészeti Kiadó művelődéstörténeti so­rozatában. Hat kultúrhistóriai terület, a történelem, az irodalom, a tudomány, a színészet, a kép­zőművészet és a zene kiváló­ságai szerepelnek ebben a sorozatban: 18—18 képet tar­talmazó válogatásban, öt­ezer példányban készültek az egyes gyűjtemények, s külö­nösen a tanulóifjúság köré­ben lettek népszerűvé. A le­velezőlap formátumú portrék (fényképek, illetőleg festmé­nyekről, metszetekről készí­tett reprodukciók) hátolda­lán néhány mondatos lexiká­lis ismertetőket találhatunk, a legfontosabb életrajzi ada­tokkal, az életműre vonatko­zó tömör értékeléssel.' A má­sik gyűjteményben Varsányi Iréntől Tímár Józsefig ível a színpad jeleseinek sora, köz­tük olyan színésznagyságoké, mint Jávor Pál, Gombaszögi Ella, Uray Tivadar, Kabos Gyula, Bajor Gizi, Törzs Je­nő, Somlay Artur, Csortos Gyula, Rátkai Márton. A „hatműfajú” arckép- csarnok rövidesen minden ágában teljessé válik, a kö­zeli hetekben megjelenő utol­só képzőművészeti, illetőleg kétszer 18 képet tartalmazó Ingmar Bergman kivételes helyet foglal el a mai film művészei között. Külön vi­lágot teremt lelkiismereti vívódásaiból, gondolataiból és ezek a vívódások, gondo­latok mindig a mai embert körülvevő és kétségbeejtően élő veszedelmek körül forog­nak. Ebben a filmben egy értel­mes emberpár, két hegedű- művész, két európai mene­kül a háború elől és minden elől, amit ez a szó szenve­désben, gyalázatban össze tud sűríteni. A menekülés ön­magában még nem a legna­gyobb fájdalom, bár ott kell hagyni mindazt, ami a meg­szokást, a környezetet jelen­tette. Még új viszonyok kö­zött, a szellemi érdeklődés letompításával is lehet túl­élni, kivárni valaminek az elmúlását, tehet krumplit termelni és ólat építeni he­gedűhúrokhoz szokott ke­zekkel, ha az ember a szere- tetben és a szerelemben fo- gantatottnak érzi ezt az ál*, dozatot. De meddig lehet el­viselni, tudomásul venni, be­lenyugodva, vagy lázadozva visszaverni azokat, akik tud­va és akarva élik ki romboló ösztöneiket. S mindezt csak nyes rend, az emberek egy­más közötti szövetsége bizo­nyos alapvető magatartások­ra — nem érvényes. Az egy­séges hatalom szétfoszlik erőszakká és ki-ki úgy érzi, ha az ő kezében van a fegy­ver, a másik értéktelen és gyenge limlom, akit ki kell lyukasztani, meg kell ölni, mert csak a halottak nem veszedelmesek. Ingmar Bergman művészi nagysága abban rejlik, hogy ezt a folyamatot és ezt a gondolatsort döbbenetes ké­pekben adja tudtunkra. Az1 első filmkockák után még berzenkedünk az idegileg gyenge Jan sírásán, azon az esettségen, amellyel terhére van önmagának és Évának. Ebből a folyton összecsukló és a mindennapi élet számá­ra elveszett emberből is ki­munkálja a gyilkos vadálla­tot a háború, az a kegyetlen és aljas összjáték, amely a fegyverek és érdekek birto­kában suhancokat avat élet­halál urává. Azt érti az igaz­ságot számon kérő néző, hogy Jacobi vei végezni akar­nak ellenfelei, mert minden műveltsége ellenére sem bá­nik humánusan az összefo- gottakkal. De az, hogy a ne­kik kiszolgáltatott Jannal hajtatják végre a ki sem mondott ítéletet, az már a mindenre felmentést adó há­ború elviselhetetlen alapsza­bálya: rideg, megalázó és ke­gyetlen. És hogy a rombolás logikája milyen könyörtelen, például állhat az a képsor, ahogyan Jan és Éva tanyáját felégetik ugyanazok, akik gyilkosságra erőszakolták ezt a mindenképpen áldozatem­bert. A nézőtér legfegyelmezet­lenebb elemei is elhalkulnak a tengeri menekülés képso­ránál. Ezeknek az arcoknak minden rezzenetében ott ko- morlik az az irgalmatlan ér­telmetlenség, ami elől testi és lelki kalória hiányában vagy a vízbecsúszást kell vál­lalni, vagy álmodhi és meg­halni, mint ahogyan azt Éva és Jan teszi. S hogy közben ők is vétkeznek maguk, egy­más és mások ellen, az tisz­tán az idegek csomósodásán múlik. Ingmar Bergman filmje nem véletlenül világsiker. Életlátását lehet vitatni, nem elfogadni, de tiszta szándé­kához, erkölcsi normáihoz nem férhet kétség. Liv Ullmann, Max von Sy- dow, Gunner Björnstrand és Sigge alakításai emlékezete­sek. (farkas) AZ ELMÚLT nyáron Eger­ben, ez év tavaszán Székes­fehérvárott, szeptember vé­gén Visegrádor: adtak egy­másnak találkozót a műked­velő színjátszó együttesek legjobbjai, A tavalyi egri program két kérdésre kere­sett válaiszt: megfér-e egy­más mellett a játék (színját­szás) és a szó (irodalmi szín­pad) művészete; valamint arra, hogy tud-e alkalmaz­kodni napjaink amatőr mű­vészete a közönségigények­hez? M u. H kérdésre igen­lő választ kaptunk. Az egri piacon a Hathetin mesternek, lengyel népi komédiáknak, Lope de Vega és Móricz Zsigmond népi ihletésű víg- játékainak tapsolt a közön­ség; a várban a Svejk szín­padi változatát, modern re­gényfeldolgozást, az Agria Taverna borpincéjében ver­ses irodalmi összeállításo­kat, a művelődési házban dokumentumjátékot láthat­tunk. Ez a találkozó bizonyí­totta: az irodalmi színpad nem jelent külön műfajt, ha­nem a verses összeállítások, irodhlmi oratóriumok a szín­játszás formái. Tisztázódott az is, hogy a színházi isme­retekben kevésbé jártas réte­gekhez is el lehet juttatni ér­tékes irodalmi-színpadi mű­veket, ha megtaláljuk az előadás megfelelő helyét, le­hetőségét. Tavasszal Székesfehérvá­rott az a kérdés foglalkoz­tatta a résztvevőket: tud-e a műkedvelő színjátszás al­kalmazkodni a korszerű nép­művelési keretekhez, a klu­bokhoz, könyvtárakhoz — te­hát meg tudja-e keresni a már meglévő közösségeket, vagy megmaradva a színpa­don bevárni kényszerül-e közönségét? A székesfehér­vári pódiumfesztivál válasza ismét pozitív: a pódiumjá- tékok, lírai oratóriumok, egy- felvonásosók előadása az ed­digiektől eltérő rendezői munkát, játékstílust kíván ugyan, de ezek a műfajok valóságos színi élményt nyúj­tanak, a színházitól egészen eltérő játékkeretek között is. A jelzáses eszközökkel meg­valósított színjátszás az amatőrök számára könnyebb, a — díszlet- és jelmezigény minimális: a produkció te­hát könnyen mozgatható, könnyen vihető bármilyen közönség elé. A MOST, Visegrádon — a községi tanács és a szentend­rei járás rendezésében, a Népművelési Intézet szakmai közreműködésével — meg­rendezett bemutatósorozat mintegy összefoglalója volt az eddigieknek. Nem vélet­len, hogy a korábbi kísérle­teket látva a színjátszók munkájára felfigyelt az író- szövetség is, s a vLsegrádi találkozó az Olvasó népért mozgalom jegyében zajlott le. Az idesereglett együttesek magas színvonalú előadásokkal igazolták, hogy a műkedvelő színjátszás éíő, hatásos irodalmat képes el­juttatni a legszélesebb kö­zönségrétegekhez. Klasszikus költészetünk délelőtti program keretében szólt a közönséghez. Petőíi, Ády és József Attila költé­szete új megvilágításban ke­rült előadásra, három kitűnő csoport (Pécsvárad, Buda­pesti Schőnherz Kollégium, Kaposvári Fonómunkás) tol­mácsolásában. Darvas József „A térképen nem található” című dokumentumdrámáját az országban másodszorra műkedvelők mutatták be, s ha a darab előadása nem is volt mindenben kifogástalan, mindenesetre a műkedvelés gyors reagálási készségét, mozgékonyságát, társadalmi hatásokra való törekvését bi­zonyította. Örkény István, Fábián Zoltán és Kolozsvári Grandpierre Emil novellái­nak dramatizált változatát a Danuvia színjátszóinak elő-; adásában láthatta az a kö­zönség, amely egyébként iro­dalmi folyóiratokat talán so-; hasem olvas. Két ősbemuta­tót is láthattunk: nagy si­kerrel vitte színre a tatabá­nyai Bányász Színpad H. Barta Lajos Békesség, ámen! című riportdrámáját; s a műkedvelés sajátos lehetősé­geit bizonyították a pécsiek Cristopher Fry Nem ritka a főnix című egyfelvonásosá- nak színrevitelével. Mátyás király kútjánál, (mint alkal­mi pódiumon) most az anek­dotabeli alakból népi komé­diahőssé vált Mátyás király foglalt helyet, nagy játék- lehetőséget adva a kissé pro­fán színjátszáshoz, MI KELL a színjátszás­hoz? — kérdezte több száz évvel ezelőtt Lope de Vega. „Három deszka, két szereplő, egy szenvedély” — adta meg rá a feleletet. Ügy tűnik, a mai, modern műkedvelő színjátszás megfogadta ezt a bölcs tanácsot. A műkedve­lők munkájának fontosságát aláhúzzai, hogy a hivatásos színházak egyre kevesebb községbe tájolnak, a több százezernyi tanyai lakos szinte csak általuk láthat előadásokat, a munkásszál­történelmi gyűjteménnyel. azért tehetik, mert a törvé­Megszállottok j (Szombat, 16.30). Ami a 12-ből kimaradt cí­mű sorozatból. Magyar film. 1962 januárjában mutatták be a Kéfeesdi Gyula és Al- mási István novellájából, Ga­lambos Lajos által filmre írt Makk Károlv-filmet, amely­ben, a főhősök, Bene mérnök (Pálos György alakítja) és ba­rátja, Kecskés igazgató (Szir­tes Adóim) kialakult sablo­nokkal, megáiporodott for­mákkal szemben vívja har­cát az újért, a haladóért. A két főhős hivatali felettesei­vel vitázik a magyar Szahara, az alföldi homiokvidék felszá­moláséinak módozatairól. A film a hivatás nehézségeiről, a nyugtalan, alkotó emberek közéleti küzdelméről szól. L u I a i Béla hasonló című regényé­nek egy részlete szolgált. A forgatókönyvet Thurzó Gá­bor írta. A film által felölelt időszak történelmünk legviharosabb és legsötétebb korszaka: 1944 ősze-tele, a második világhá­ború Magyarországért vívott harcainak időszaka, a törté­nelminek indult és bohózati véget ért proklamáció, a ki­ugrás vérszegény kísérlete. A film főszereplője, Dalnoki Miklós Béla vezérezredes, az I. magyar hadsereg parancs­noka, aki tudta, mit kellene tennie, de nem tudott szaba­dulni a saját helyzetétől, móljától. A film történelmi freskó is, s fordulatos cselek­ménye izgalmat kiváltó, még altkor is, ha a végeredményt ismerjük. A televízió ezúttal tűzi ismét műsorára nagy si­kerű filmjét. A. Gy. (Szombat, 20.25). Hánomfelvomásos zenés víg­játék közvetítése a József At­tila Színház előadáséiban, fel­vételről. 1967 tavaszán mu­tatta be a József Attila Szín­ház Michel André francia író krimiszerűen izgalmas, mu­latságos bohózatát, amelyet a magyar színpadon musical­formában vittek színre. A darabhoz Fényes Szabolcs ti­zenkilenc betétszámot írt Szenes Iván szövegével, kö­zöttük az azóta is slágerként ismert „Nemcsak a húszéve­seké a világ” címűt. A két fő­szereplő természetesen Bod­rogi Gyula és Voith Ági, melllettük jelentős szerepet játszik még rendőrfelügyelö- ként Horváth Gyula (Mig­rain), egy kezdő betörőt Ká­ló Flórián (Emil), rádióripor­tért Szabó Ottó (Legrand) és egy kissé mór degenerált gengsztert Turgonyi Pál (Fre­de) alakít. A történet izga­lommal indul, Lulu új isme­rősével, Emillel egy bőrön­döt lop, amelyben — legna­gyobb meglepetésükre — ti­zenötmillió frankot talál­nak ... Illés Béla: Honfoglalás I. (Vasárnap, 15.35). A televízió 1963-ban készí­tette el háromrészes tv-film- jét, amelynek alapjául Illés TASI ifiSZLÓ 43^5 Mi, pestiek... Az illető, akit most láttam először, zsakettet viselt, s kezében egy pa­pírtekercset tartott. A küszöbön meghajolt és így szólt: — Mester! Engedje meg, hogy megilletődötten közöljem: a Franyó Mátyás társaság önt egyhangú fel­kiáltással tagjainak sorába válasz­totta. Könnybelábadt a szemem. Nem tudtam ugyan ki volt Franyó Má­tyás, s udvariatlanság lett volna megkérdeznem. De bizonyosnak lát­szott, hogy nagy ember volt, ha egyszer társaságot alapítottak az emlékezetére. — Mester —, folytatta az Illető —, a Franyó Mátyás társaság az ön egyhangú ' meghívásával meg altar­ja hajtani az elismerés lobogóját a Nyuszek-viecek írója előtt. E díszes meghívólevél, amelyet íme a ke­zemben tartok,' örök időkre tanúsí­tani fogja, hogy ön, Mester, egy áldásos élet zenitjén jutott be a Franyó Mátyás társaság halhatat­lanjai közé. És most, Mester, vála­szát várom: elfogadja-e a tagsá­got? Feleségemre pülatottam, aki mel­lettem állt. Nedves szemekkel né­zett rám és forrón megszorította a kezem. Ezekután ném habozhat­tam: — Elfogadom — feleltem röviden — és köszönöm. Erre egy blokkot vett elő a zse­béből és így szólt: — Akkor kegyeskedjék aláírni ezt a belépési nyilatkozatot és kérek tíz forintot. Októberi tagdíj. A feleségemre pillantottam, aki mellettem állt. Elengedte a keze­met és kinézett az ablakon. Rútul magamra hagyott. Már éppen elő akartam keresni a tízest, amikor eszembe jutott va­lami. Nagyon ünnepélyesen azt mondtam: — Igen tisztelt' uram! Szerény munkásságomnak azon elismerése, amit az ön szavai jelentettek, jól­esett. Valóban uram, kutyakötelessé­ge mindannyiunknak azon fára­dozni, hogy a becsületes munka ne csak anyagiakban érje el jutalmát, de elkölcsiekben is. Az ön munkál­kodása kulturális felemelkedésünk érdekében, felettébb értékes. En­gedj» meg, hogy szerény elismeré­sem jeléül felajánljam önnek a Csömösz Tódor társaság tiszteletbeli tagságát, amely társaságnak elnö­ke vagyok. Erre sűrűn és laposakat pislogott. Dáttam, hogy nem mer érdeklődni Csömösz Tódor iránt. — Kérem — folytattam —, nyug­tasson meg... Elfogadja-e a tiszte­letbeli tagságot? Egy pillanatig rágta a szájaszélét, aztan. — Elfogadom — mondta halkan és szomorúan. — Mennyi a tag­díj? Sohasem tudtam kegyetlen lenni. Most sem. — Nyolc forint — feleltem. Halványan elpirult és vidámabb lett: — Akkor két forintot még én ka­pok ... Elővettem két forintot és át­nyújtottam neki. Aztán kikísértem. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, visszafordult: — Bocsánat, Mester... Még be sem mutatkoztam... Franyó Má-, tyás vagyok. lások, ifjúsági klubok prog­ramjai gazdagodhatnak fel­lépésük során. Népünnepé­lyek, falunapok, piacok kö­zönsége állhat meg az egy- egy alkalomra ácsolt pó­dium előtt, s olyan műveket ismerhet meg a közönség, amilyenekkel egyébként so­hasem találkozna. Az ország­ban ma mintegy 4000 cso­port működik, 70—80 000 tag­gal; — aktívan művelődő, s másokat művelni-szórakoz- tatni akaró emberekkel. (B. G.) Hermann Ötté könyvei A Miskolci Hermáim Ottó Múzeum megszerezte a nagy magyar természettudós könyvtárának mintegy fél­száz kötetét. A könyvek részben Hermann Ottónak, részben feleségének munkái. Köztük van „A madarak hasznáról és káráról” írott könyv első kiadása, amelyet a szerző sajátkezűleg dedi­kált feleségének. A gyűjte­mény ugyancsak első kiadás­ban őrzi Hermann Ottó post- humus munkáját, az 1914- ben megjelent „Magyar pász­torok nyelvkincsé”-t. Az újabb szerzeményeket Hermann Ottó emlékmúze­ummá átalakított egykori lillafüredi házában, a „Pelle-' lak”-ban kiállításon mutat­ják be a közönségnek. (MTlf c

Next

/
Thumbnails
Contents