Népújság, 1969. október (20. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-26 / 249. szám
AAedrf*** nyúlik egy gyár ? „Őriiiellie kergetnek bennünket.” A lEVEL Gamma-hesugrársó laboratóriumban f?otóp zetében működik Közép-Európa egyik legnagyobb gamma-besugárzó laboratóriuma . rendezés segítségével az alapkutatási munkákon kívül számos gyakorlati jelentősé} sérletet végeztek. Polietilén kábeleket sugároztak be, hogy hőállóságukat fokozzák (a nyert anyag 160 C fokot is elbír károsodás nélkül). Sugárkezelés után számos me dasági termék sokkal tovább tárolható, a búza, a mák, a cukorrépa stb. termésh jelentősen megnövelhető. Képünkön: konténerben érkezik a nagy aktivitású sugárforrás. (MTI- foto — Bara István fe: Újabb sikerek a Hatvani Cukorgyárban „Tisztelt Szerkesztőségi Se gítséget szeretnénk kérni önöktől. Ezért, ha mód van rá. látogassanak el gyárunkba, győződjenek meg soraink igazságáról, és véleményükkel együtt hozzák nyilvánosságra leveliinket. Ezek után hallgassák meg, hogy mi is fáj nekünk. Egyszerű,' kétkezi. téglagyári munkásemberek vagyunk. Nehéz, sokszor kegyetlen megpróbáltatásokkal keressük meg a kenyér, a ruha árát. De megszoktuk ■már, és az utóbbi időkig, pontosabban 1969-ig nem is ■volt nekünk semmi bajunk, ■panaszunk. Ezt az esztendőt azonban még • a legnagyobb ellenségeinknek sem kívánjuk. Nem tudjuk mit követtünk el, mi <p. bűnünk, sorsunk mégis egyre rosz- szgbbodik, egyre nehezebbé válik. Eveken át szívesen, nyugodtan mentünk be a . gyárba. Most félünk és nyugtalankodunk. Gyárunk egy felbolydult méhkashoz hdsonlít. Az emberek tömegével veszik lei a munkakönyvét, még azok i$ elmennek, akik már 20—25 évet lehúztak a kemence mellett. A „válás” oka: egyre több a munka, a követelmény, a pénz pedig kevés. A termelést napról napra fokozzák, a létszám meg egyre fogy. A még kitartókat, vagyis bennünket lassan már őrületbe kergetnek. Mindennap újabb a parancs, az utasítás: semmi sem számít, senki sem számít, csalt a terv legyen teljesítve. Ügy érezzük, ezt már nem bírjuk sokáig. Mi, munkások is jól tudjuk: nem a gyárunk vezetői miatt kerültünk ilyen körülmények közé. Ők is parancsot teljesítenek és nem tudnak rajtunk, a gyáron segíteni, Ök mindent megtesznek, megpróbálnak, de ez kevés. Mi szeretjük ezt a gyárat, hiszen gyerekkorunk óta kenyéradónk. Nem akarjuk itthagyni, de ilyen körülmények között nem tudunk dolgozni. Kgrjük Önöket, segítsenek!” Aláírás: a Mátraderecskei Téglagyár dolgozói A VALÓSÁG: PANYIK SÁNDOR 1966. szeptember 16-tól vezeti, irányit ja a gyárt életet, munkáját. Született derecskéi, az emberek szeretik, bíznak benne. Nem szereti a ker- teigetést, a magyarázkodást. Természetéből adódik őszintesége, nyíltsága. Érdemes tehát sói odafigyelni szavaira, B'őleg az illetékeseknek... — Kezdjük az elején. Húszmilliós cserépterwel kezdtük az évet. A számot a gyáregység kollektívája határozta meg. Sokszorosan jól, vastagan aláhúzva: ennél több cserepet nem bírunk gyártani. Februárban jött az első utasítás: mivel az országnak még plusz tízmillió cserépre van szüksége, tervünket mi. is toldjuk meg egymillióval. Aztán augusztusban megjött a második intézkedés: még egy millióval emeljük termelésünket. Hiába mondtuk: nem bírjuk, nincs hozzá erőnk. Vállalatunk központjának vezet® ugyan megértettek bennünket, de azt mondták: népgazdasági érdekről van szó, és az intézkedést ők is intézkedésre tették. A legnagyobb baj tehát a plusz kétmillió cserép legyártásával kezdődött. Egyszerűen a gyár nem képes ekkora termelésre, és mégis csinálni, vállalni kellett. Nem számit az önköltség, a túlóra. Nem érdekes, hogy hányán hagyják el a gyárat, hogy dolgozóink bírják-e vagy sem. Fő, hogy legyen cserép. Én együttér- zek az emberekkel, tudom, túlhajtjuk őket, tudom, hogy fogy az erejük, hogy nehezen bírják, hogy' elkeseredettek. De most mondják meg, mit csináljak? A központunk, a felettes szervünk nemhogy kéri, követeli a plusz kétmilliót a gyártól. Most már ott tartunk, hogy az üzemmérnök, a technikus, az irodavezetők és az adminisztratív személyzet is cserepet gyárt. Tetézi a bajókat, hogy a naponta szükséges 16 vagon he_ lyett csak egyet kapunk. Az udvaron most is nem kevesebb mint két és fél millió forint értékű vár elszállításra. Nincs vagon, s mi fizetjük a kötbért, kapjuk a fegyelmit, a prémámmelvonástKépzeljék el, ilyen körülmények között dolgozni, vezetni egy gyárat, törődni félezer ember bajával — gondjával. Idegfeszültségben élünk, mi, vezetők is. Hiszen tudjuk mi a hiba és mégsem tudunk ellene tenni. Az emberek. egymás után mondanak fel, s mennek könnyebb nyűgöd tabb munka helyekre. Csoda-e,.ha ilyen körülmények között _ néha a kelleténél is. hangosabbak a szavak, s idegesek az emberek? Ez a kollektíva gyerekkora óta isméid, tiszteli egymást. Nyolcvan százalékban falubeliek, ismerősök, jó cimborák. Az idegesség azonban, gyakran úrrá lesz a nyugalmon, a megértésen. Nekünk is ugyanaz fáj, mint az embereknek. És mi is azt mondjuk, amit ők: ez így nem mehet soká. l, FÉLEZER EMBER NYUGTALAN Közel félezer ember dolgozik a Mátraderecskei Téglagyáriban. Valamennyi nyugtalan, és valamennyi azt kérdezi: meddig tart még? Ma még nincs válaszadó. Ma még nem a válasz, hanem a plusz kétmillió cserép legyártása a fontos. És hogy milyen áron, azzal ma még a derecskeieken kívül sajnos senki sem törődik. És ez a legszomorúbb az egészben. Mert bizonyára szükség van a cserépre, elismerjük, hogy népgazdasági érdekről van szó, de azzal már fölöttébb nem tudunk egyetérteni, hogy a kétmillió cserép legyártásának félezer ember nyugtalansága, idegesség^. feszültsége legyen az ára. Ezért a vállalat központjának, az Észak-magyarí- országi Cserép- es Téglaipa-; ri Vállalatnak és az iparágfelettes szerveinek sürgősen cselekedniük kell. Visszaadni a derecskéi gyár nyugalmát, az emberek békességét, elégedettségét. A plusz kétmillió cserepet úgysem tudja legyártani a gyár. Akikor pedig miért kellett, s máért kell pattanásig feszíteni a húrt? Egy hónappal ezelőtt beszámoltunk arról, hogy a Hatvani Cukorgyárban az utóbbi öt év alatt 55 százalékkal, az elmúlt évi kampányban 10 százalékkal növelték a termelékenységet. Ilyen kiemelkedő eredményt rohammunkával nem lehet elérni, a tartós sikert korszerű gépesítésnek, gondos üzemszervezésnek, céltudatos műszaki fejlesztésnek köszönhetne. Korábbi cikkünkben utaltunk arra, hogy a gyár vezetői a cukorzsákolás és raktározás gépesítésével még elégedetlenek, ennek megoldására még nem jutott sem idő, sem pénz. De á nehéz fizikai munkára nem kapnak embert, vajon hogyan oldják meg a zsákolást és a belső anyagmozgatást? Segíts magodon.*. A Hatvani Cukorgyárban évente ötezer vagon cukrot máglyáznak, zsákolnak, csomagolnak, a gépektől a raktárba, majd onnan a vagonokba rakják. Ötezer vagon cukrot, azaz egymillió 50 kilogrammos zsákot kell ki tudja hányszor emelni, a raktárba be, később a vagonhoz kicipelni. Mennyi verítéket és sérvet okoz ez a munka. És egyre kevesebben vállalják ezt. „Segíts magadon, az isten, is megsegít!’’ — ezt. a régi közmondást Hatvanban ismerik, de nem istenben, hanem önmagukban és a gépeidben bíznak. Űjábban módosítják a régi szólásmondást: segíts magadon, használd a gépet, akkor nem kell annyit zsákolni. Kétszeres haszon A Hatvani Cukorgyárban lényegesen csökkentették a legnehezebb fizikai munkát. Petonbanyan vásárolták egy feleslegessé vált szállítóhevedert, ezt házilag a gyár és a raktár közé szerelték. Egy automatikus mérleget is közbeiktattak és így az idén lényegesen kevesebb munkával oldják meg a mérlegelést, a tárolást és a belső anyagmozgatást. A -géptől a csomagolóba gumiszalagon utazik a qukpf,. ahol az asz- szonyok pneumatikus gépek segítségével kilós- csomagokba adagolják. ' : A belső szállítás gépesítése 184 ezer forintba került, de ez a költség már ebben a kampányban bőven megtérül. Nem szakad, nem megy tönkre mintegy 30 ezer zsák és ennek ára, mintegy 245 ezer forint, a gépesítés tiszta haszna. A megtakarítás összegével elégedettek a gyár vezetői, a munkások örülnek, hogy megszabadultak az ember- tipró munkától. Ma már nem is szeretnek rá gondolni, hogy milyen torlódást, szinte megoldhatatlan feladatot jelentene, ha a régi módszer szerint dolgoznának. A nehéz - fizikai munkát az idősebbek nem bírják, a fiatalok pedig nem vállalják. A raktárból még ma is targoncán tolják az ötven- kilós cukroszsékokat. Ezt a munkát gépesítéssel nem tehetne könnyíteni és ezzel tovább növelni a termelékenységet? — Lehet, a módszer ismert, de a hatvani ezervagp- nos cukorraktárt annak idején sok oszloppal építették, a tagoltság miatt aligha gépesíthető. A következő ötéves terv során új cukorsilót építenek és a nehéz munkát itt is gépesítik. Az egészségre vigyáznak A korábbi években nemcsak a nehéz' fizikai munka, hanem a mostoha munkakörülmények is sok betegséget okoztak. A munkások a gépek mellett megizzadtak, a hideg folyosón és a hideg öltözőben megfáztak. Amióta dupla öltözőt építettek, rsam kell a melegről hideg helyiségbe szaladgálni és amióta üzemi orvos vigyáz a munkások egészségére, azóta kevesebb az isiász, kevesebb ember panaszkodik ízületi fájdalom és sérv miatt. A Hatvani Cukorgyárban a nehéz és a piszkos munika nagyobb részét gépek végzik, orvos vigyáz az emberek egészségére. Automatizálás, gépesítés és a tudomány együttesen szolgálja 3 korszerű termelést; és mind-, ennek végső célját- a ddfe Koős József Zsebéből előhúz egy dobás Philip Morrist és megkínál. — Köszönöm, nem kérek — Miért? Nem dohányzik? — De igen. Csak Fecskét szívok. — Igen. Az is cigaretta. Szája sarkában gúnyos kis mosoly húzódik, s míg la- pogatja az elegánsan karcsú, illatos dohánnyal töltött papirhüvelyt, még egyszer megjegyzi: — Ig^n, az is cigaretta. Aztán kiegészíti a gondolatot. — Egy évvel ezelőtt még én . is azt szívtam. Még egy évvel ezelőtt pedig Kossuthot. Tudja, uram, én mindig mélységesen értékeltem a dialektikát. ' Kétszer nem léphetsz bele ugyanabba a folyóba, mondta valamelyik görög vagy romai filozófus. Már nem emlékszem rá pontosan, hogy ki, de nem is ez az érdekes. Hiába ugyanaz a folyó, hiába ugyanaz a víz, mégis más. Nos, látja és dialektikus elme vagyok. Most is cigarettát szívok, Philip Morrist. Szintén dohányból, papírból készül, tehát cigaretta, de mégis más, mint a Fecske vagy a Munkás. A dialektikát tagadni hülyeség, véteni ellene korszerűtlen, úgy is mondhatnám, történelmietlen. — Ezért szív Philip Morrist? — Nos, ha úgy tetszik, részben igen. Azelőtt, míg állattenyésztési brigádvezető voltam, állami pecsétekkel ellátott főiskolai diplomával DIALEKTIKA a zsebemben, majdnem törvényszerű volt, hogy Kossuthot szívjak. Egyrészt, mert jóval kevesebbet kerestem, másrészt pedig azért, mert ha az ember bizonyos közegben él, alkalmazkodnia kell az illető közeg szokásaihoz, erkölcsi normáihoz. Ha ez változik, akkor a dialektika parancsolóan követeli a szükséges korrekciót — S miért változtatott „közeget”? — A tsz nem volt megfelelő környezet az egyénisé- gdrnnek. Nézze, uram, amikor én a főiskolára jártam, úgy érzem, tartalmas életet éltem. Nem azért, mert ultramodern kollégiumban laktam, nem azért, mert fürdőszoba, társalgó állt a rendelkezésünkre. Igaz, hogy ez is hozzátartozik a modern ember életkörülményeihez, de mégsem ez volt a döntő. Inkább az volt a lényeges, hogy napközben valóban kiemelkedő „fejek” előadásait hallgattam, akiknek némi gőzük van a mezőgazdasághoz s nem istáilósarki szemszögből ítélik meg az agrárkérdéseket. Délutánonként, esténként pedig színház, mozi s ami még ennél is fontosabb, tartalmas eszmecserék irodalmárokkal, művészekkel. Persze, ezalatt nem hivatalos művészeket értek. Nos, az ilyen hitvitákon sok mindent elsajátított, megjegyzett az ember, hogy úgy mondjam,' bővült a látóköre. Ilyen kö/ zagből, egy másik, lényege£ Ken színvonaltaianabb közegdolog. — Ezért hagyta ott a szövetkezetei? — Ezért is. A másik pedig az, hogy én, mint brigádvezető — mint említettem, főiskolai diplomával rendelkeztem — beosztottja voltara egy olyan embernek, akinek talán még a nyolc elemije sem volt meg. Képzelheti, hogy milyen színvonalas vitákat folytattunk időnként egymással. Ha az ember fiatal, akkor tele van elképzelésekkel, ambícióval, tettvággyal, s idegesíti a fölösleges kukacoskodás, az értelmetlen fontolva haladás. Ha van egy hasznos, tudományosan is alátámasztott .módszer, akkor azon felesleges töprengeni, hogy jó vagy rossz. Különösen annak, akinek mindössze nyolc elemije van. — A fizetése? — Igen. Arrói is beszélhetnénk. Nem. akarom Különösebben elemezni a dolgot, most már nem is érdekes. Mint mondottam, abban az időben én Kossuthot szívtam. Részben elvből, döntően pedig azért, mert másra nem futoitta. A főnököm is azt szívott, de ő nyugodtan szívhatott volna Lrrdot vagy Petesr Stuyvesant is. Ez nekem határozottan nem tetszett. Egy főiskola mindenképpen jelent valamit, ingyen senkinek sem szórják a diplomát. — És itt? — Nézze, uram, volt egy kis összeköttetésem, sikerült elintézni ezt a gebint. Nem mondom, hogy. számomra eé az igazi közeg, de külsősegeiben mégis más, mint egy tsz. Amint látja, Philip Morrist szívok, s ha kedvem van, Bailantinest vagy akármilyen más elit italt ihatok. Sőt még a barátaimnak is fizethetek. S még ha nem is szeretem a Napóleon-konyakot, akkor is azt kell innom, mert más a közeg, s az embernek alkalmazkodnia kell’hozzá. Nagyon sok külföldi jár ide, főként francia, olasz, nyugatnémet vadászok, üzletemberek. Mit szólnának, ha én törkölypálinkát innék, s bűzle- nék a házi kolbász fokhagymaszagától. — Ez kielégíti? —Nézze, én nem vagyok valamiféle főatyaúristen, nem válogathatok a lehetőségek kö zott. Ka tehetném, mezőgazdasággal foglalkozó diplomata lennék. Szeretnék külföldre járni, kapcsolatokat teremteni, megismerni más országok agrárviszonyait. Ügy érzem, ez teljesen kielégítene. Viszont, ha csupán annyi a lehetőségem, hogy brigádvezető legyek egy képzetlen ember főnöksége alatt, belesüllyedjek a falusi ur dómba, italozgatásba vagy a gebint válasszam, akkor minta mellékelt ábra bizonyítja, inkább az utóbbira szavasok.' Persze, tisztában vagyok azzal, hogy sokén hülyének; mások túlélelmesnnk tartanak, de ez különösebben nem zavar. Egyébként nem ia olyan rossz ez a szakma] — Anyagilag? — \z az igazság,_hogy mindenki már nem is vitatja senki különösebben. Másrészt^ ön is tudja, hogy a lét meghatározza a tudatot. Az én anyagi ■helyzetem sok olyan előnyt ••ejt magában, ami nem lebecsülendő. Van egy kocsim, bármikor eljuthatok akarho- vá. Másrészt, ha meglátogatnak a barátaim, feldobhatok akármiféle inni- vagy kajálni- valót, s meghitt hangulatban beszélhetünk az élet „nagy” kérdéseiről. Az ilyen baráti beszélgetések kárpótolnak engem azért, hogy csupán gebines, vagy előkelőbben főnök úr vagyok. — További elképzelése? — Egyelőre maradok. A mostaninál kedvezőbb lehetőség egyelőre nincs, ha akad, ráérek akkor gondolkozni. De azt hiszem, néhány évre itt lehorgonyoztam. S nem érzem céltalannak ezt. mért igaz, hogy a dialektika állandó változást, fejlődést tételez fel, de az ember életében vannak nyugodtabb időszakok is. — Nem próbálkozna még- egyszer valamelyik szövetkezettel? — Nézze, uram, mint mondtam, én már szívtam Kossuthot, Fecskéi. Philip Morrist. Ez egy folyamat. Még egyszer már nem kezdhetem a Kossuthnál. Az idézett filozófus véleménye az volt, hogy kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetsz bele. ■— Igaz, hogy ez tény megállapító, tényközlő mondat. Én mégis felszólításnak érteni. Hátha valaki az évezredek során egyszer elfelejtette kitenni a felkiáltójelet, s azóta egyfolytában hibásan másolják] mm , . J-APP& embers]
