Népújság, 1969. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-10 / 184. szám

Táncos lábú felnémeti fiatalok „megregulázása” Az Űr 1792-ik esztendejé­ben május 6-át írtak. Va­sárnap volt, s hétágra sütött a tavaszi nap. Elhatározta hát egy kompánia felnémeti legény, hogy a kocsmában megtáncoltatják egy kis ze­neszó mellett a leányokat. A faluban hamarosan híre ter­jedt a tavaszköszöntő kis mu­latságnak, s lassan-lassan össze is gyűltek legények és lányok a püspöki kocsmaház­ban. A muzsikaszót egy du­dás szolgáltatta. Forogtak a fiatalok, ropták a táncot. Az asztaloknál meg a heti ke­mény jobbágymunka után iszogatták a legények a hegy levét. De nem sokáig élvezték a gondtalan szórakozás örö­mét. A templomdombon szé­kelő plébános magához ci­tálta Kovács Mihály főbírót, akinek „kemény büntetés terhe alatt” megparancsolta, „hogy muzsika címén a kocs­mában a leányokat a legé­nyekkel ne engedné táncol­A bíró miután alázatosan kitárolt a parókiáról, maga nem mert fellépni az ártat­lan táncolok ellen. így hát előbb Kocsis István, megyei tizedest küldte a szórakozók ellen. Kocsis István tizedes har­cias kedvvel lépett fel a le­gények ellen, sőt botjával verni kezdte őket. Bezzeg több se kellett a kemény ök- lű felnémetieknek, hamaro­san móresre tanították őkéi­mét s a végén „hajánál fog­va rángatták ki a korcsmá- bul” a feldühített táncosok. Erre már a főbíró a tize­dessel és bizonyos Farkas József polgárral az oldalán viszonylagosan békésen kiü­rítette a kocsmát. Látszólag elült a vihar és elfojtották a fiatalok táncos kedvét. De nem. — Göböly János a szét­széledt, de titkon a közelben lappangó lányokat és legé­nyeket ismét összegyűjtötte a kocsmában. A dudás is előkerült. És folyt tovább a kedélyes tánc, ének, szóra­kozás. Talán nem is lett volna a dologból semmi, ha a vélet­len nem veti Felnémetre egy í Üzenettel a püspök hajdúját. Az ember rombolja a természetet Rosszul használjuk a talajt A Föld termőföld- és víz- tartalékait súlyosan veszé­lyezteti az ipari országokban a szennyeződés, a fejlődő or­szágokban pedig a földmű­velés. i A fejlődő országokban a primitív megmunkálási mó­dok pusztító tényezőként hatnak. A dombok oldalán a talaj védtelenül ki van téve az eróziónak és a földcsu­szamlásnak. Az emberek a : szükséges ismeretek hiányá­ban rosszul használják fel a talajt. Tanítani kellene a földművelőknek, hogyan kell helyesen megművelni a földeket és használni a vi­zeket, a talajjavító eszközö­ket, a műtrágyát és a neme­sített vetőmagokat. Kovács Mihály főbíró uram most már a hatalom egyik magasabb őrét, a hajdút uszította a táncolókra. Több sem kellett a hajdúnak, hogy fitogtassa hatalmát, egysze­riben a kocsmaházban ter­mett. De alig lépett a szobá­ba, Kassai József, egy a tán­cosok közül, elibe állott. — Ki vagy te? — kérdez­te. — Én őexcellenciája a püspök úr hajdúja vagyok! Azért jöttem ide, hogy ken­teket lecsendesíísem. — Én pedig őfelsége embe­re vagyok; — ütött Kassai, a szatadságos katona büszkén a mellére. — Kutya ilyen at- ta-teremtette! — Mikor fegyverben lát­lak, akkor őfelsége emberi­nek ismerlek, de most csak szabadságos katona vagy, így hát olyan paraszt, mint a többi! A dudaszó elhalt. Ijedel­mében a dudásnak elállott a lélegzete. Igen. Valahogyan őt nem faragták olyan ke­mény fából, mint a táncos lábú felnémeti legényeket. A pillanatnyi dermesztő csen­det a legények hirtelen lár­mája követte, s úgy rontot­tak mulatságuk megkeserítő- jére, a hajdúra, mint a dara­zsak. Kassai és Göböly járt az élen, A hajdút is hajánál fogva a földre rántották, sőt csizmáikon pengő sarkan­tyúval is alaposan bele-be- levágtak a földre tepert test­be. . Mint később a tárgyalá­son vallották: „A.kinek volt sarkantyús csizmája, az meg- sarkantyúzta!” Amikor a felnémeti lányok és legények táncos mulatozásának meg- keserítője nagy nehezen fel- tápászkodott a kocsma vert földjéről és kiténfergett a szabad levegőre, „az egyik szeme úgy kidagadott, mint egy tojás és tiszta vér volt.” Rác Pesta hangja harso­gott bele a vér láttára hirte­len támadt csendbe. — Bolond helység! Mixe­lem a lelkit, hogy egy pap­nak a szavára hajt! Végül is a jókedvű mulato­zásnak, táncnak indult má­jusi vasárnapi szórakozás­nak a főbíró vetett véget, aki lepecsételte és lelakatolta a kocsmát. A legények meg, mint a pelyva szétszéledtek: a környező erdőkbe, völgyek­be húzták meg magukat, mert tudták, hogy nem ma­radhat el a hatalom vissza- csapása. Eged Ferenceet meg Rác Pestát, mint aki magát nem érzte bűnösnek, másnap nyomban elfogták és „bi­lincsekben" Egerbe küldte a felnémeti gazdatiszt. De ha­marosan elfogdosták a töb­bit is és az egri püspöki úriszék elé állították. Ami­kor Rác Pestát bekísérték Egerbe, ilyen ajánlást írt ró­la a püspöki gazdatiszt: „...a nyakacsigáján huzat- tatnám ki a nyelvit...” Az úriszék bírái május 12—15-én folytatták le a bi­zonyítási eljárást, a tanúki­hallgatásokat. Ott állottak az ítélőszék előtt Sike György, Takács Ferenc, Rófusz C jörgy, Barsó Marci, Szobek Marci, Szarvas Ferenc, Kis Jóska meg Rác Pesta is, Gö­böly Jánossal meg Eged Fe­renccel egyetemben. A kemény ítéletben Rác Pesta kopta a legtöbbet, „mert a plébános úr kemény tilalma ellenére is a lányok­kal folyton folyvást táncolt, káromkodott is, meg a tize­dest és hajdút is megverte. Két hét alatt 25—25 korbács légyen a büntetése.” Barsó Marcira azért vertek 30 kor­bácsütést, mert a lányokat visszavezette a kocsmaház­ba „táncolgatni.” Hárman 24—24 korbácsot kaptak, ötöt pedig felmentettek „a vád” alól. De egyetemlege­sen 12 forintot kellett fizet­niük a hajdúnak fájdalom­díjban és megfizetni a „meg- sarkantyúzás” nyomán szük­ségessé vált orvosi költsé­geket. A kemény jobbágymun­ka után egy kis önfeledt fa­lusi táncra összesereglett 11 felnémeti legény meg leány kedélyes szórakozását így fojtotta el a feudális terror, s az ítéletben kimondotta a földesúri bíróság, hogy „a bűnösök példát mutató meg- regulázásával vétessék el a jobbágyság kedve attól, hogy megtagadja földesura paran- csolattyát. A 176 esztendővel ezelőtti vasárnapi táncmulatságban „jeleskedett legények” le­származottjai ma is ott élnek még Felnémeten, s bizonyá­ra a jobbágyutódok maguk sem hitték volna el, míg most nem olvasták a levél­tárban gondosan megőrzött históriát, — hogy még a tánc jogától is meg voltak fosztva jobbágy őseik. Sugár István Egy mesterség reneszánsza Faszobrászok A hajdani krónika művész- mestereknek nevezi Eger jó­nevű faszobrászait, akik az ötven év előtti világban pom- pásabbnál pompásabb barokk és reneszánsz bútorokkal éke­sítették a vagyonos arisztok­Molnár József rácia lakosztályait, kastélyait. Nem egy múvészmester kül­földön is tisztességet, hír­nevet szerzett a szakmának, a fafaragásnak, amely azon­ban az eltelt öt évtized alatt mesterével együtt kihalt, s elfeledtetett. És talán a mai napig !* szebb, summásabb a haszna is. A fél Európa ismeri, s sze­reti már az Egerben .szüle­tett” stílbútorokat, amelyek­hez azoknak az ifjú faszobrá­szoknak is közük van, akik három évvel ezelőtt „szán­ták rá” magukat erre a mes­terségre, és ez év augusztus elsejétől, már mint „mester­levelesek” folytatják a nemes ipart. Közülük mutatunk be most három egri „illetőségűt” olvasóinknak... — Szerencsém volt. Amikor elvégeztem az általános is­kolát (Molnár József) olva­som az újságban, hogy fa­szobrász tanulókat keres a vállalat. Azonnal jelentkez­tem. Én nagyon szeretem a fát. Engedelmeskedik az em­bernek, könnyen formálható, és szépen mutat. Komolyan mondom: ennél jobb szakma nincs is... — Azt mondják: Tehetség, adottság nélkül nincs jó fa­szobrász. — Ez így is van. Mert ez a mesterség nemcsak ipar, nemcsak szakma, hanem van benne egy jó „adag” művé­szet is. Három éven át nem véletlenül tanultunk művé- szettöitcnelmet, a különböző művészeti irányzatokat. Jó szem, ügyes kezek nélkül eb­ben a mesterségben csak kon­tár lehet az ember. — Keresni is lehet a mű­vész szakmával? — Lehet. Teljesítménybér­ben dolgozunk, az elvégzett Császár Hédi béke, s feledés őrizné porait, ha három évvel ezelőtt a He­ves megyei Bútoripari Válla­lat vezetői nem hallgatnak a „módira”, s nem támasztják fel ezt a szép, különös mű­vészmesterséget. Nem kis anyagi áldozatba került ugyan az „életrekeltése”, de megér­te. Szerte a világon divatba jött az antik bútor, egyre na­gyobb a kereslete, és egyre munka minőségétől és meny- nyiségétől függ a fizetés. Kez­detben nem hiszem, hogy több lesz 1300 forintnál, de ha a tapasztalatot, a gyakor­latot is megszerezzük, akkor a duplájára is nőhet majd... — A különböző formákat (Császár Hédi) díszítőeleme­ket, figurákat rajzok alapján faragjuk ki. Rendkívül igé­nyes munka, egy kisebb asz­Varró Péter (Foto: Piüsy) talra is „rámegy” egy hét. — Vésők, ráspolyok, külön­böző nagyságú fakalapácsok Nem fárasztóak? — Nem. Sokan kérdezték már tőlem: nőnek való szak­ma-e a faszobrászat? Én azt hiszem, nőknek is. Az a fon­tos, hogy lásson az ember és tudja, a vésőt vezetni. — Hány vésőt használ munka közben? — Hatvanhetet. De ez még kevés is... — Az a szép ebben a mun­kában (Varró Péter), hogy szinte minden pillanatban mást csinál az ember. Még akkor is, ha ugyanazokat a díszítőelemeket kell a fára átültetni. Itt az üzemben az egyéni fantáziának ugyan nem hódolhat az ember, de otthon annál inkább. — Otthon is szobrászkodik? — Természetesen. Illetve Csak otthon szobrászkodom. Több szobrot készítettem már. A részeg Bacchus szo­borról azt mondják, hogy nem is rossz. Egyébként a többiek is művésziednek. De egyenlőre nem ez a legfonto­sabb: minél több gyakorlatra szert tenni, már csak azért is mert a kereset is ettől függ. A többi szórakozás, hobby. Szenvedély. De azért szeret­nék majd jó szobrokat is készíteni. Majd később... Ausztriában, Svájcban, Nyugat-Németországban már „bemutatkoztak” az egri fa­szobrászok, akik bár még fi­atalok, pályakezdők, de al­kotásaikat már fél Európa ismeri, s keresi. Sőt: a ku- waiti sejk palotájába is rö­videsen megérkeznek az eg­ri barokk, s reneszánsz bú­torok. Koós József ............... nrjuVjwuTnnafuiJW-JV-.w.-u---.­*r Felfedező úton Sírok Nyírj es „A Mátra hegység alatt, a két Tárná patak összefo­lyásánál, szép völgyben fekszik a falu. Enyhe, üde hegyi levegője, gyö­nyörű látképe miatt az alföldi népnek és a kö­zeli Parádfürdő közönsé­gének kedvelt kiránduló- helye”. (Egy 1936-ban készült ta­nulmányból). Sírok most nem kedvelt ki­rándulóhely ... pedig adott­ságaival. természeti, törté­nelmi értékeivel ma is az le­hetne. Nagyon nagy kár ér­te, hogy nem így van. A mi­értekre adandó választ ott kell kezdeni, hogy sem a si- rokiak, sem a távolabb lakók nem ismerik ezeket a törté­nelmi, néprajzi, természeti kincseket. — A Nyírjes-tó ...? Miként lehet odajutni...? Hogy is...? — egymásra néztek a kérde­zettek és legalább háromfelé mutattak. Próbálom „ráve­zetni” őket azzal az idézet­tel, amelyet dr. Halász Ele­mér kétszeres Kossuth-dí- jas akadémikus írt erről a tóról, s amelyet természetvé­delmi területté nyilvánítot­tak, a körülötte díszlő erdő­vel egyetemben. „Sírok község határában fekszik a Darnóhegy észak­keleti oldalán hazánknak ez az egyik érdekes tőzegmo- halápja. A Nyírjes-tó riolit- tufán képződött, lefaluásta.­lan, mintegy két-három mé­ter mély. Növénytani ritka­ságokban bővelkedik ez a fél évszázados fákkal, gyertyá­nosokkal, tölgyesekkel övezte tó." Amint egyre többet idézek az országban csak hármat ta­lálható természetes arboré­tum adatairól, úgy világlik ki: tényleg lehet ilyen tó a falu határában. Sőt! Ajánl­ják Boris Miklóst, a községi tanács vb-titkárát, ő biztos bővebbet tud Nyírjes-tóról. Valóban többet tud, mint általában a falubeliek erről a védett területről. Megmutat­ja a határozatot, amelyet Ko- vács Margit biológus kandi­dátus megokolása alapján megküldték minden illeté­kesnek, felhívta a figyelmet a tó védelmére. Felajánlja, hogy elkísér a tóhoz. Az el­ső ös-vényt eltévesztjük, de aztán révbe, illetve a tóhoz jutunk. — Alig ismerek rá... — néz körül meghökkenve. — Pedig mennyit jártunk ide huszonöt-harminc éve. Itt voltak a majálisok. Micsoda élet zajlott itt... minden va­sárnap tele volt fiatalokkal. Több volt a pázsit... a víz... vagy ki tudja ...? ■ ■ ■ Míg vezetőm régi emlékein mereng, igyekszem felfedezni e védett tó virágritkaságait. Nem könnyű. Nemcsak age&L mert a hazánkban csak né­hány helyen található ma­gas, szokatlan alakú tőzeg­mohát csak a nyírek között kukucskálva lehet látni. De fogalmam sincs például ar­ról, hogy az itt tenyésző rit­ka fajok közül melyik a szőrös nyír, a hüvelyes gyap- jusás vagy a lápi repce. Er­ről ugyanis egy árva tábla nem szól, semmi útbaigazí­tás nincs és kísérőm se tud felvilágosítással szolgálni, pedig ő már igazán sokszor megjárta ezt a vidéket. Illet­ve ezt a védett területet... A védettségben nemigen hisznek a sirokiak. Nemcsak azért, mert semmiféle fi­gyelmeztető tábla nem hívja fel a figyelmüket, hanem azért sem, mert látják, hogy mások is „hasznolnak” in-, nen. Büntetlenül. Budapest­ről is lej árnak ide páfrá­nyért, száz- és ezerszámra szedik és forintért adják da­rabját. A helybeliek meg ne- kiállnak kaszával vágni a sást, gabonakötözéshez... azt a sást, amelyből három he­lyen terem csak az ország­ban. közte ezen a kis hegyi tavon. Viszik, hordják az ér- " tőkékét innen ... ahol a ren­delet értelmében még egy vi­rágot sem lehet szakítani, fát kivágni, vagyis mindenkep­pen meg kell őrizni a tó és környéke eredetiségét. Egyöntetű a megállapítá­titkárával és a falu más ve­zetőivel is: többet kellene tö­rődni ezekkel az értékekkel, ha kell, akár újra felfedezni a köz hasznára. ■ ■ ■ Sírok különben is bővelke­dik ilyen értékekben. Sajnos, nem sikerült be­szélni a pusztacsikójárási er­désszel, pedig ő biztosan ér­dekes adatokat tudott volna mondani. Aztán ott van a vár KJ Annyi huzavona után talán most már „rendbe hozzák”, út is épül Hozzá. Megközelít­hető lesz a turistáknak, akik eddig autóbuszok mellett ta- nácstalankodtak a hegy aljá­ban. mert szerették volna megnézni, de a program nem engedett sétákat, fel a hívo­gató bástyafalakig, vagy a kőszobrokig, amelyek egy apáca és barát romantikus szerelmének megdermedt emlékei... a legenda szerint. Nem nézik meg az átellen- ben levő Darnó-vár romjait sem, hisz ez is feltáratlan. A vakablakos sziklasorok, ame­lyekbe az itteni őslakók te­metkeztek, legalább olyan „idegenforgalmi titkok”, mint az, hogy kik rejtették el a vasfibulákat az első telepe­sek közül a vár sáncai mel­lett. ■ ■ ■ Baktatunk lefelé a Nyírjes- tóhoz vezető elhanyagolt ös­vényen. A sajnálkozó szavak mellé ötletek, bizakodó el­gondolások társulnak. Milyen jó lenne például, ha a felsfea­melyikében múzeumot ren­dezhetnének be megmutatni, miként éltek... és élnek itt az emberek. Az ellenpontja a másik szabadtéri „múzeum” — amelyet szintén érdeme» megnézni, már adva van, szemben a barlanglakásokkal. A Mátravidéki Fémművek szép lakótelepe, sportpályája, a művelődési otthon, a mo­dem áruda, amely éppúgy le­hetne a sirokot felfedező­ké, mint a helyi lakosoké. — Csakhogy, nekünk se pénzünk, se erőnk az idegen- forgalom megalapozására — mondja a vb-titkár, ahogy elképzeléseimet fejtegetem. Egyszer akartunk tízezer fo­rintot költeni „idegenforga­lomra”, akkor is ránk dörög­tek ne pocsékoljuk a falu pén­zét. Közben szinte naponként jönnek a telefonok, hogy biz­tosítsunk szállást turistacso­portoknak, magánosoknak, de egyetlen szoba sincs... tu­ristaszálló sincs, fizetőven­dégszolgálat sincs. Sírokon tehát csak „át le­het menni”, hiába van a gyö­nyörű környezet, a történel­mi értékű vár, a tűrhető ven­déglátás (barlangcsárda, kis­vendéglő, büfé stb.). nem le­het könnyen eljutni a törté­nelmi, természeti értékekhez. Pedig biztosan hűek lenné­nek hozzá az új felfedezők, mint akkor voltak, a har­minc-negyvenes években... Kovács Endre í>unk a községi tanacs vb- baduló barlanglakások vala-. 1969. augusztus 10., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents