Népújság, 1969. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-31 / 201. szám
*S/S/SSSSSSSSS//SSSSS/SSSSSSSSSMSSr//SSSSSSS/S//SS//SS/S'/S////////SSSSJ^fS/7SSSS. ' ss/sssssssssss/s/ssssss/sssssssssss/ssss/ssss/ss/ssss/s/ss/s/ss/sss////s/s/ss/s//rsssss/sss/7r/s/rsss/rsssrsssssssssf/sssssss/ SASS ERVIN: Konok buzdító riadtan guggolnak vertfalú házak vertfalú házak sövények árnyak hideg köd szállásol az udvar mélyén a tetőn megremeg a kihűlt kémény mészzománc pattog nem siratja asszony a fateknőben nincs aki dagasszon az óra vassúlya lassan alászáll rózsái fakultak az inga alig jár kihűlt a tűzhely is a lassudó szív is régen volt örömök a fájdalmas kín is utolsót kattan a vén falióra mintha várna egy másik kakasszóra árnyakat öldös az ébredés fénye sárga napraforgók fordulnak eléje. FORGÁCS KAROLY; Új láng, régi tűz Lobogj köröttem drága tűz, perzselj parázs új lángjaiddal; én benned égek s bennem égsz te, ‘ megcsúfolt ifjúságunk így vall. Ö, merre bolyongtál erős tűz, hőséged hány jéghegy hűtötte? Évente háromszázhatvanöt nap jeges szele fújt el fölötte, vassziklák hulltak rá s elnyelték, barlangok sötétsége ölte hevét, fényét, de gazdagodott s nőtt mint tenger mélyén a kagyló gyöngye. Köszönöm Jelen, hogy felhoztad e kagylót, s azt, hogy felnyitottam s benne ragyog a tűnt ifjúság tüze. Lángja füst nélkül lobban, a múlt kígyófejére rálép, messzi éveket átvilágít, felidéz reményt, ígéretet a soha nem teljesült vágyig. Nyárszagú esték, suttogó szók, zongora, dal, zengő tekintet jönnek felém szivárvány hídon s én boldogan feléd tekintek kérdőn: e benned is megfojtott parázs lobbant-e lángot? Véred álmodja-e a vasvirágos déli ragyogású messzeséget, melyben a csók, az ölelés, a nász ma is csonttá fagyott ígéret? LELKES MIKLÓS: Az életem is csak én tudom milyen a nagy napóra mikor felettünk csillagot szór a Dél s a fecskék mutogatják fehér mellényük* a földszínű lovak a mélyponton megálln de később a rozs elégni zúdul s a bagolyarcú fák csendben maradnak amíg bronzharang.ái megönti az alk csak én tudom milyen a nagy napóra mit utánoznak virághajlatok és miként szól az alkony bronzharangja mikor felsuhognak a bagolyarcú fák és messzire hallatszik csend-huhogásuk az életem is az új bronzkor szívében akárcsak a szabadság: fényből és félelemből ötvözött NÁDAS JÓZSEF: Rewnéni/ke Miaitha egy teremben valamennyi lámpát, az összes csillárt meggyújtották volna! Nem, hamis a kép. A Mecsek oldalán, a szerpentinen felgyújtják a csillárokat?! Micsoda ötlet! Inkább egy elsötétített szobából kilépek a napsugaras erkélyre! Valahogy így. Akárhogy is, abban a pillanatban, amikor megláttam, fényt láttam felvillanni, vagy bennem sugárzott szét? Máskor így figyelmeztette magát: „Semmi érzelmesség, semmi vágyódás a kék madár után”, most meghökken- ve, majdnem megbabonázva bámult a jelenségre. Majd: „Te, szamár — babonázva? — nem boszorkány ez, egyszerűen egy nő, igaz, rendkívül csinos, arányos a termete, dús a haja, elragadó testének íve, alig sejthető keblének gyengéd rajza és a formás kar, amint a korlátra könyököl. „Ám ez nem használt. Máskori fölényessége, hányavetisége elenyészett és csak bámulta az alig tíz méterre álló, a táj szemléletébe merült leányt. Ügy nézte, hogy a lánynak meg kellett éreznie pillantását. Fejét feléje fordította, körülnézett, az hitte, az ismeretlen valamit felfedezett a tájban, a fák között, de amikor semmit se látott, kissé ingerülten megkérdezte: „Van itt valami? Mit néz?” Jókedvű volt a válasz: „Maga, magát nézem!” Egészen a lány mellé lépett. Az visszahőkölt, felvonta dús szemöldökét és szemében vidám csillogással’riposztozott: „Ejha, nyilván a holdról jön, először lát nőt!’’ „Ügy, ahogy mondja, most hívhatom fel: fejes valahol. Mindig csak idecipel, ebbe a redves lyukba, pedig úgy utálom: ha kialszik a tűz, máris megfagyhat az ember. Vékony falak, lapos tető, és sehol semmi, csak beszélgessünk, dumáljak, hogy kivel hogyan voltam... Mert ez a bogara — Régóta ismered? — Két hónapja.-y S amúgy? Milyen? — Öreg. A fia lehetnél. Azt hiszem, van is egy akkora fia, mintha mondta volna. De meglehet, hogy lánya. Vagy mind a kettő. Tulajdonképpen nem érdekel. — Te dolgozol? — Persze. Egy csomagolóban. Ha űgyan munkának lehet nevezni. Most fizetés nélküli szabin vagyok. Szerencsére annyi fizetés nélkülit kapok, amennyit akarok... A vaskályhában újra vidáman pattogtak a hasábok. Öreg akáckarókat aprítottak össze, az volt bekészítve tüzelőnek, nagy halomban. A hideg falakon lecsapódott a pára, patakokban csörgött lefelé, mint a verejték. — Mit szokott mondani a pasasod? — Hogy-hogy mit szokott? — Ügy általában. Rossz a csaláli élete?.., — Nem, ilyesmit nem. De eléggé be van csavarodva. És csak folyton, hogy: így vigyázzunk, úgy vigyázzunk. Nehogy kitudódjék. — Aha. — De azért rendes szivar. Soha nem gorombáskodik és soha nem sajnálja a dohányt. Utálom, ha egy férfi számolja a dohányt. Még ha srác valaki, hagyján. De ha valaki öreg szivar, legalább dohánya legyen, nem igaz? — Persze. — Néha sajnálom is, csak most már nagyon unom. Olyan szomorú képet vág, nem valami nagy szórakozás vele lenni. És amikor elkezdi a sódert! Azt mondja: „Most ihár élvezni akarom az életet”. — És te vagy neki az „élet”? — Vo>ik énértem becsavarodva húszévesek is... Most miéit vagy dühös? — Nem vagyok dühös! — de az orrcimpája remegett, hangja rekedtté vált... — Akkor szomorú! Mi bajod? — Gyűlölöm a pasasodat! A lány szeme kerekre tágult, arca fölragyogott, pukkanó kis nevetéssel tört fel belőle a boldogság, feltérdelt a heverőn, két kezébe fogta a fiú arcát: — Mit mondtál? Gyűlölöd? Te... te édes! Mondd még egyszer!,.. Belém vagy esve, igaz?!... — Nem! — De igen'... Ó, te édes! Csúnya vagy, amikor ilyen az arcod... Csak azt tudnám, honnan ismerlek. Mert valahol már láttalak. Vagy valakire nagyon hasonlít az arcod... Te!... — Elengedte a fiút, hátrahőkölt: — Tudod, kihez hasonlítasz? — Tudom. A pasasodhoz. — De hát akkor... — Eltaláltad... Az apám. Felugrott a heverőről, mintha most eszmélt volna rá, hogy parázson fekszik; idegesen kapkodni kezdte ruháit, cipőjét. Kiszáradt a torka; legszívesebben fölpofozta volna ezt a taknyost, de csak rá kellett néznie a megnyúlt arcara, hogy összeszorítsa a félelem. Ha olvassa, vagy mesélik, biztosan röhög ezen a hülye helyzeten: apa és fia... Most szűkölni lett volna kedve, mint egy kutyának, ha vadak közé esett a verembe. — Maga nem jön?... Merre van az állorfiás?... — kérdezte már ismét magázva, kibillenve a biztonságból^ A fiú nem szólt semmit, csak kinyitotta előtte az veszem észre, hogy nő is van a világon!” „Nem tudom, megiköszönjem-e, vagy gratuláljak önnek, úgy látszik, sikeres szemoperáción esett át!” A fiú komolyabban: „Ne tréfáljon! Nem ismer engem és nem tudja azt, amit én magam sem tudok magamnak megmagyarázni, hogy abban a pillanatban, amikor megláttam.. A lány közbevágott: — Minek ez a sablonos udvarlás? — Az égre emelte kezét, patétikusan: ön az első nő életemben, kegyed, nas- sám, előtt soha még... A fiú rákiáltott: „Ne folytassa! Hát nincs egy szikrá- nyi emberismerete... Különben, bocsásson meg, megértem, igaza van. Egy vadidegen férfi leszólítja az utcán és szokványos frázisokkal udvarol. Most, hogy mondjam meg magának, mennyire fontos lenne nekem... — hivatalos hangon folytatta: Kardács László vagyok, huszonkét éves, az itteni egyetem harmadéves hallgatója. Apátián, anyátlan árva, természetesen nőtlen.... A lány félbeszakította: „Miért természetesen?” — Egyrészt anyagi helyzetem miatt, a sovány ösztöndíj mellett óraadásból élek, meg abból az olykori cikkhonoráriumból, karcolat, könyvkritika, ami csöppen... ezek csak morzsák... Egymás mellett sétáltak a szerpentinen, olykor megálltak, lepillantottak a városra, megint továbbmentek. Később a lány is beszélt magéról, ő a gyárban dolgozik, kis öngúnmyal mondta, hogy könyvelő, ilyen prózai foglalkozás, ugye, de már megszokta, három év óta csinálja, pedig még csak húszesztendős. Ö is egyedül él, Jolán néninél, anyja özvegy húgánál lakik, szép külön szobája van, nem is nagyon drága. Húsz pere alatt le lehet ballagni a szerpentinen a városba. A kis Esztinek, meg a Lacinak, másfél óra is kevés volt. A fiú mondta: „Jó estét, Kedves, a viszontlátásra”, a lány így válaszolt: „A viszontlátásra” és tűrte, hogy a fiú megcsókolja. Eszti aznap vacsoránál szórakozott válaszokat adott a néninél«, és utána mennyit forgolódott az ágyban, részletezzem, hogy mire gondolt? És minek szóval kimondani, hogy a fiú szobájában ott járt, mosolygott, csendes szóval beszélt ■is valaki, akit aznap látott először. A fiú nem hitte volna el, hogy nőügyeket másként, mint cinikusan, csak egy szempontot maga elé tűzve szabad és lehet lebonyolítani. Ügy van: lebonyolítani, bonyodalom nélkül. Mi történt vele, hogy ilyen gyötrelmes és gyönyörűséges állapotba került? Mit csodálkozol? Szép a lány, csöndes, jólelkű és értelmes is. Hát akikor mire vársz? , Nagy tanácskozások után elhatározták, hogy megkezdik az ostromot Jolán néni meghódítására. Eszti meglepve, büszkén figyelte, hogy Laci milyen ügyes volt mér az első látogatásnál, hogyan nyerte meg az öregasszony szívét „majdnem olyan gyorsan, mint az enyémet”. A néni a következő vasárnap ebédre hívta meg a fiút és nem tartott bele három hét, már kirukkoltak a nagy tervvel.. Jolán néni jóváhagyását, beleegyezését és áldását kérve: ők összeházasodnak. A néni morgott, dohogott, ta- gadóan csóválta őszkontyos fejét, egyre szelídebben, holott hát világos volt: az ifjú pár nála akar lakni. Szó se lehet róla „én egy személynek adtam ki a szobát, nem pedig kettőnek, te könyvelő vagy, kitűnően tudsz számolni, nagyon jól tudod, hogy kettő az nem egy”. „Laci meg ón egy vagyunk”, „természetesen többet fizetünk”, a „néninek nem lesz több munkája, sőt kevesebb, Laci fát vág, a kerítést megjavítja, férfi lesz a háznál”, „hát csak nem akarja megakadályozni a boldogságunkat”. „A néni az egyetlen rokonom, mindig oly jó volt hozzám, tudom, hogy áldott szíve van...” Július huszonhatodikén csodálatos nap köszöntött az emberiségre. Jolán néni igent mondott. De kikötései voltak. A második ágyat (immár huszonkét éve, amikor szeretett férje, Csomós Bálint elhalálozott, üre(Csont István illusztrációja.) sen áll az övé mellett) átköltöztetik Eszti szobájába.” Ennek így kell lennie, mi az, hogy egy ágy elég kettőtöknek, az én házamban ilyesmit nem tűrök.” „Jól jegyezd meg magadnak, és mondd meg leendő uradnak is, akivel restellnék ilyesmiről beszélni, hogy az egy után most jött a kettő, isten neki, levettetek a lábamról. De azt, hogy három jöjjön, azt nem tűröm. A nyugalmamat akarom és nem gyereksírást, és pelenkamosást. Nagyon komolyan mondom neked, abban a pillanatban, mikor megtudom, hogy. .. nem vigyáztatok, máris nézhettek más lakás után.” Minden feltételbe beleegyeztek, Jolán néni volt az egyik tanú, Laci barátja a másik és aztán kiderült, hogy a boldogságot még fokozni is lehet. Egy heti beutalást kaptak... Az üdülő szobájából az ágyban fekve, a nyitott erkélyajtón át kiláttak a dús erdőkre, a magas égre, a szelíd felhőkre, a cikázó madarakra, ki hiszi el, hogy szomorúság is van a világon? Miután beköltöztek Jolán nénihez, még hónapokig tartott az idill. Igaz, a néni túl gyakran nyitott be hozzájuk, például akkor is, amikor Laci olvasni, tanulni, dolgozni Veretett volna. És megindult a vízfolyás, a gát- talan locsogás. Az asszonyka, amikor egy félóránál mvább tartott már ez a nem k;V..nt vizit, feláldozta magát, megkérte Jolán nénit, jöjjó ve le a konyhába és mutassa meg, hogyan kell elké: 1 eni ezt, meg azt az ételt, senki■ Sk nek a világon nincs receptje, mint a r Laci mindig mondta nek, te vagy az én Re kém, te egyedül, kés csak Remény kének neve: nemcsak azért, hogy vonszolta magával a nalára büszke Jolán nénit. Annyi pénzt kap: össze, hogy egy lemí vettek tíz lemezzel, r • cinak egy ócska ír tavaszi kosztümöt i szonykának és még ezer forintjuk volt rákban. A tanácsnál koztak lakásért, de sürgősebb, régibb est tak előttük a listán. Aztán a következő lisában, amikor a M fehér és rózsaszín sz ban illegették mag gyümölcsfák ezrei, a támadt tavaszban i dett az ég. A fiú az i lanatban, ahogv r ' ajtót, tud' i Égj széken gi bas/tc — Ügv vagyok, L. úgy. ita — dós? — Vlásodjk remén, kedte. mondod, en vág ményke, nem hírt... Az átvirrasz után, Eszti elkt hivatalból és elnv merős orvoshoz. - érkezett haza, Lac kellett semmit sem nie. Akárhogy tög. nincs más kiút. Eszi kell mennie a bizot Csak Jolán néni ne ve re! Megkérni őt, hogy t után a kettőt engec i gedje a hármat is ... • látástalan, meg áztál nem is merné. El kel ni. Azon a reggelen a2 csúzott el, hogy már 1 tette magát, ma délei megy. Odakint sütött Egy játszótér mellet el, látta a kis emb hallotta hangjukat, dúlt. Alig tett néhánj egy vidám, csenget' kiáltott utána: „anyu és hátulról kis keze' rolták a térdét. Hátr a kisgyerek is felnéze gedte és megzavarodc tott vissza a térre, já ! . saihoz. Gépiesen vitték láb: nika felé, benyitott ; szobába, megkapta a Sokan vártak. Ült, a ség marta a szívét. I után hívták be a vé kát. Végre az ő név tották ... Felállt, rár nővérre, aki egykedv : tett neki. Hirtelen dúlt és sietett kifelé. — Na mi az.. ' , megy ... Feltartja itt A többit nem Most már nem vo gyenge, gyors léptekk haza. Lefeküdt, An férje megjött, csak mondott neki: — Nem tudom m Laci, hiába ... — Jól van, Remén} zári v an, most már k ser, i agy az én Rém _____________ y íSu mhíimmm& 196*. r igusztus 31., vas 1
