Népújság, 1969. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-24 / 195. szám
Bronz- és vaskor a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításán ZAGONY RUDOLF: EMLÉK Parttalan sztyeppék ösvényein bolyongtál míg lábadat befonta az út s elnyelt a kert virágzó illata lombok rezgő függönyét magadra húztad duzzadtál érett almád parázs-burka mögött téptem gyümölcseidből s míg kúsztam lendültem az ágak karjain nem láttam hogy megrándult az út elindult végigkígyózott a fák tövén s lehulló lélegzeted magával ölelte kutattalak magvak csíráiban levelek zúgásába túrtam hasztalan hiába kereslek s sziklás hegytetőről elnyeltek a fű hullámai. PANYIK MARTA: LEVÉL Egyedül meghalnék minden este lábamhoz fagynának a föld gyémántjai arcomból gyászruhát sírnék tenyerembe fehér csonk szobrok nőnének homlokomon árnyékos hallgatag zug volna szemem vak halaktól borított száraz tengeralj ezerszer temetném magam céltalan karomba világokat úsznék elsüllyedt hajód után Kelta vadkanszobrocska. csupán jelzett, az absztrakció felé hajló formáival. A kiskőrösi lófej formázója azonban részletezően, a jellegzetességeket szinte túlságosan is hangsúlyozva mutatta be a zömök testű, nagy fejű, rövid sörényű vadlovat, hasonlót ahhoz, amelyet őseink tenyésztettek. Bizonyára a temetési szertartásoknál volt szerepük a madár alakú csörgőknek és edényeknek, hiszen nagyon sok primitív nép madár formájában képzeli el az „elröppenő lelket”. Némelyik madár alakú edény formája rendkívül kecses és ízléses; a disznóformára készült edényt pedig még humornak is nevezhetnénk. A korai vaskor (L e. 750— 380) emberei szintén kedvelték az egyszerű állatfigurákat. Bronzkacsák, kacsafejjel díszített kocsitengelyvégek, apró bika- és lószobrocskák tanúskodnak arról, hogy az öntés mestersége milyen magas fejlettségi fokot ért eL A legnagyobb mestereket azonban két művelt nép hozta magával az i. e. I, évezred második felében. 550 és 350 között éltek Magyarországon a keleti, Fekete-tenger melléki szkíták, utánuk pedig a kelták népesítették be négy évszázadon át a Dunántúlt. A szkítáktól származik a csodálatosan nemes formájú, sztyeppéi stílusú arany- szarvas, amely valószínűleg bőrrel bevont pajzsot díszített, talán nemcsak díszként, hanem hogy mint totemállat, védje gazdáját az ellenség f egy verétőL,. A kelta fémművesek tudását a bátai vadkanszobrocska bizonyítja, az andráshidai tőr szerint pedig az emberalak ábrázolása sem volt ritka. A bronz- és vasöntés emlékeit a kerámikusok művészetének bemutatása egészíti ki. A népi kerámia kiállításának gondos tanulmányozói bizonyára hamar fel fedezik, hogy .a-paraszti1 fazekasság az őskori edények emlékét őrzi színekben és formákban egyaránt. Budapesti és vidéki múzeumok összefogásából született ez a szép kiállíás. i'Hfli: í. C—é —sí 9 pflojl ^ ^ T (Dargai hajós illusztrációja) vsM/s/sszursM Zsemléri Ottá; Guszti, a legifjabb Simanné önkéntelenül megragadta az alaposan bepólyázott csecsemőt, aki a lámpa fényénél sírdogálni kezdett. — Mihelyt a gyerek családot aUpit, fütyül a szüleire — Majtényi Rózsi, az örökös látogató szomszéd öreglány nagyot ásított, a konyhaasztalra tette bénult kezét. Kikémlelt az ablakon az éjszaka sötétjébe burkolózó kihalt gangra és egészen közelhajolva Simonnéhoz folytatta: — Így történt az anyámékn-ál is, pedig csak ketten voltak. Teher az öreg és minél több a gyerek, annál könnyebben elvész köztük a szülő. Még szerencse, hogy én nem kellettem senkinek, most várhatnám a gyerekeim „áldását”. — Ugyan, az enyéim nem ilyenek. Gondolnak rám, csomagot, pénzt küldenek. Megvan mindenem, ami kell. És rendszeresen írnak mind a hárman. — Simonné felkelt az asztaltól, a kredenchez lépett, eltolta az üvegajtót, mögötte képes levelezőlapok regimentje sorakozott. Kiemelt egy köteget és az asztalra terítette. — Nézze, ezt a Géza küldte... — A legöregebb? — Vezető ember valamilyen furcsa nevű pesti vállalatnál. Annyi pénzt kapok tőle, hogy az özvegyi nyugdíjra se lenne szükségem. Pedig kocsira gyűjtenek. A lányom, Terka rossz levélíró, akárcsak én. ö szülte az első, s egyetlen unokámat. Megint gyereket vár... Látja, ezek a lapok mind Gusztié. Korábban hosszú leveleket írt. vagy tíz hónapja ilyeneket: „Drága Anyuska! Szép az útépítők élete, csak ne kellene annyit vándorolni. Csókol: Guszti”. Ez az egész. — Leérettségizett és mégis elment kőtörőnek? — Kedveském, nem követ törnek, műutat építenek. A barátja, Gajdos js érettségizett, ő hívta. — Biztos lefoglalja az idejét valami szoknyás. — Az én Gusztimat nem tudja senki lánya csak úgy befűzni — Simonné nevetett. — Az érettségi előtt meg akarta fogni egy ragadós teremtés. Guszti úgy lerázta magáról, mint kutya a vizet... — Régóta nem láttam egyiküket sem. — Így igaz. Szívesen lemondanék a pénzről, mindenről, csak velem lennének .. . Amióta elmentek, a szombat és a vasárnap a legnehezebb. Ha jöttek, ekkor érkeztek. Ezen a két napon az érkezésükre tudok gondolni. Majtényi Rózsi, akinek leginkább a szomszédok jelentették a közösséget, felállt. — Majd átjövök, ha nem mutatkoznak — mondta már az ajtóban. Simonné kikísérte a gangra. — Ne nevessen ki, sokszor úgy hallom, ott trappolnak felfelé a folyosó végén, a csigalépcsőn. Rohannak, mint régen, vihorásznak, kicsapják az ajtót és maszatosan az asztal köré telepedve, kórusban mondják: „Anyuska, enni kérünk! ...” A konyhában tovább forgatta a lapokat, hogy felidézze a hírt adó üzeneteket. Néhányat olvasott végig, amikor csöngettek. Azt hitte, hogy Rózsi tért vissza. Kinyitotta az ajtót, s mintha szellemet látna, hátrahőkölt. Guszti támasztotta’ az ajtófélfát, s Guszti vállát Gajdos karolta át. _ Anyuska, én vagyok — hallotta Guszti mélyről jövó h angját. — Nem egyedül jöttem... — nyújtotta az ölében “- -tartott csomagot»— .»»fiammal. — És az anyja? te Simonné. kérdezGuszti sápadt arca megrándult. „Az nincs itt”. Térde megbicsaklott. Simonné most vette észre, hogy fia Gajdosra támaszkodik, s motyogó, szaggatott szavaiból megértette: Guszti részen;. — Rosszul van — mondta Gajdos — le kellene fektetni. — Gyertek a belső szobába — szólt erélyesen Simonné. Letette a csecsemőt az ágyra, s mint varázsütésre, megszűnt a sírás. — Az enyém, azért is az enyém — nyöszörgött Guszti. — És ha ez nem tetszik... Sehogysem sikerült kibújnia a kabátból. Gajdos segített neki, majd mikor végigdőlt az ágyon, vetkőztetni kezdte. — Mit tettél velem, fiam?! — Simonné nem kapott választ, mert Guszti bódult álomba zuhant... — Nagyon sajnálom, Simon néni — mondta Gajdos —, hogy belekeveredtem ebbe a históriába. — Veled ivott? — Nem, egyedül, de engem is kínált.:. — .„A mi munkahelyünk az országút, máskor a szántóföld, ahol kijelölték az országút helyét. A brigád bepakol a két „batárba” — így nevezzük az utánfutókat — egyébként kiszuperált régi autóbuszok, eléjük áll a vontató és megyünk. Tegnap a város közelében állapodtunk meg. Mac jártunk ott régebben. Mint máskor a fájront után, szede- lőzködtünk, s irány a város. Én lányismerőseimmel randevúztam. Gusztitól a kórháznál váltam el. Azt mondta, sürgős elintéznivalója van. Nem kérdezősködtem, mert nem avatkozunk egymás magánügyeibe. Máskor sem tartottunk együtt. Különösen a tavalyi építők napja óta, amikor a bálon megismerkedett egy lánnyal. Akkor kijelentette: „Mától kezdve többé nem mórikálom magamat”. Állandóan ot.t strázsált a batároknál. Csupán pénteken esténként kerekedett fel. „Meglátogatom az édesanyámat” — mondta. Simonné kegyetlenül küszködött a sírással. Ajkába harapva igyekezett visszafojtani a ki-kitörni készülő zokogást, nehogy valamit is elmulasszon Gajdos szavaiból, mert Guszti olyan életére vetettek fényt, amit eddig alig ismert. — Későn érkeztem meg a határokhoz. A szerszámos kocsi közelében, az árokparton egy könyöklő alakot láttam. Azt motyogta: „Majd én elviszem, nyugodj meg, vigyázok rá!” Guszti hangját ismertem fel. Rávilágítottam a zseblámpámmal. — Ki vagy? kérdezte belehunyorítva a lámpa sugarába. Arca olyan sápadt volt, hogy azt hittem, beteg. Mondtam a nevem, mire maga mellé ültetett. Felemelt a földről egy üveget és nyújtotta: — Igyál! — és mivel szabadkoztam, kiabálni kezdett: /— Már inni sem akarsz a szerencsétlennel? Megvetsz? Megfogtam az üveget, s bár a törköly szaga facsarta az orromat, jó kortynyit húztam belőle. Aztán ő ivott, mohón. Belerázkódott. — Most kitűnően érzem magam — meg-megcsuklott a hangja, — Melegem van. de kitűnően érzem magam, akár Eleven művészei rejlik a Nemzeti Múzeum napokban megnyílt bronz- és vaskori emlékeket bemutató kiállításán. A tárgyak alkotóinak nevét nem ismerjük, legfeljebb annyit tudunk róluk, hogy melyik században . éltek, és milyen néphez tartoztak Magyarország területén az időszámításunk előtti évezredekben. A bronzkor ezen a környéken kb. 4000 évvel ezelőtt kezdődött, és i; e. 750 körül ért véget — akkor jelentek meg elszórtan a vasból készült eszközök a sírokban és a lakóhelymaradványok közt. A bronzkori ember vallásában nagy szerepe lehetett valamilyen női istenségnek, amelynek emlékére úgynevezett idolokat, hegedűre emlékeztető, arc nélküli báb ványokat faragtak. Ezek az idolok világszerte megtalálhatók, Japánban éppúgy, mint a Földközi-tenger szigetein, de mindenütt azonnal fölismerhető módon magukon viselik a helyi stílus jellegzetességeit.- Nálunk az egyszerű hegedűforma terjedt el, néha bekarcolt díszítéssel. Pedig a bronzkor szobrásza számára nem jelentett nehézséget az arcvonások megmintázása: erről tanúskodik egy edénytöredék, amelyen emberi arc arányos formáit dolgozta ki a fazekas. Az idolok a termékenységistennő bálványai lehettek, és a lényeg nem az arc volt, hanem a széles csípő és mellkas, A bronkori művész másik fő témája az állatábrázolás volt. Érdemes összehasonlítani a Kiskőrösről származó vadlófejet egy lószoborral, amely az egészen korai, archaikus görög művészet egyik ismert lófigurájára emlékeztet csőszerűén elnyúlt testéveli vékony lábaival. Qj&mm fbm, augusztuss2C> vasárnap
