Népújság, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-08 / 155. szám
KOSSUTH 3.20 Harsai) a kürtszó! 8.53 Strauss: A cigánybáró. 11.06 Händel-művek. 12.20 Ki nyer ina? 12.30 Melódiákoktól. 13.45 Törvénykönyv. 14.00 Gounod: Faust. 14.17 Mesejáték. 15.10 Mai témák, mai dalok. 15.20 Verbunkosok. 15.45 ösmagyarok szomszédainál. 16.05 Muszorgszkij—Ravel: Egy kiállítás képei. 16.38 Berlini memorandum. V. rész. 17.20 Csárdások. 17.27 Operarészletek. 18.08 Filmklub. 18.28 Könnyűzenei híradó. 19.25 A Szabó-család. 19.55 Zenekari hangverseny. Közben: kb. 20.40 Versek. Kb. 21.15 Népi zene. 21.45 Fischer-Diskau énekel. 22.17 Esti pihenő, muzsikával. 23.07 Emberrablás. Rádiódráma. 0.10 Monteverdi-művek. PETŐFI 8.05 Honi tájak. 9.11 Dalok, hangszerszólók. 9.44 örsi napló. IX. rész. 11.46 Emlékezés Kandó Kálmánra. 12.01 Bolgár táncok. 12.09 Akik Glinka köpenye alól jöttek. III. rész. 13.05 Vonószene. Randevú kettőtől — hatig . *. 18.10 Fiatalok hullámhosszán. 20.28 Nóták. 21.00 Kodolányt János műveiből. 22.00 Bizet :Carmen. 23.10 Kamarazene. 23.47 Tánczene. rwi MAGYAR 17.58 Hírek. 18.05 A MAFILM gödöllői állattelepén. 19.00 Esti mese. 19.10 Parabola. 19.35 Ebédszünet. 20.00 Tv-híradó. 20.20 Expedíció a világ tetején. 21.10 Az öltözködés művészete. 21.30 Ritmusról ritmusra. 21.55 Tv-híradó. 2. kiadás. POZSONYI 17.55 Zenés műsor fiataloknak. 19.00 és 21.55 Tv-híradó. 20.15 Filmriport. EGRI VÖRÖS CSILLAG: (Telefon: 22-33.) Kleopátra I—II. rész (Dupla hely árral!) EGRI BRODY: (Telefon: 14-07.) Vérrel megpecsételve (Nyári ifjúsági mozibérlet, kötöttszelvények beválthatók.) EGRI KERTMOZI: Melyik úton járjak? HATVANI KOSSUTH: Szárnyas Fifi GYÖNGYÖST PUSKIN: A magányos villa titka GYÖNGYÖSI SZABADSÁG: Átutazók paradicsoma GYÖNGYÖSI KERTMOZI: A kőszívű ember fiai I—II. (Dupla helyárral!) FÜZESABONY: Rocheforti kisasszonyok HEVES: A rezidens jelentkezik ÜGYELET Egerben: 19 órától szerda reggel 7 óráig a Bajcsy-Zsilinszky utcai rendelőben. (Telefon: 11-10.) Rendelés gyermekek részére is. Napjainkban megszokott dolog a munkaerő kereslet. Az újságokban hovatovább több a toborzó hirdetések, munkavállalókat kereső felhívások száma, mint hajdanán, a Horthy-időkben a munkáért kilincselök száma volt. Mégis feltűnő, hogy az utóbbi években ezen belül az átlagosnál több a gép- és gyorsirónőt kereső hirdetés. „Ennyire megnövekedett nálunk a bürokrácia?” — kérdezhetné a- kajánabb olvasó és ha nem is minden alap nélküli ez a kérdés teljes komolysággal mégsem mondhatjuk, hogy elsősorban ez a magyarázat. Hiány leginkább azért is van gépírónőkben, különösen a gyakorlott, jól képzettek- bep, mert a vállalati, hivatali munka valóban egyre több, igazán szükséges írásbeliséget kíván. A gépírónő az utóbbi évtizedekben így vált egyre inkább szükséges és nélkülözhetetlen tényezőjévé a legkülönfélébb vállalati, hivatali életnek, a politikai és gazdasági fórumoknak, sőt magának a termelésnek is. Nyomban tegyük hozzá, hogy olyan tényezőjévé. akiről általában nem szoktunk beszélni, akiről alig-alig esik szó a nyilvánosság előtt, akinek névét sehol sem szokták feltüntetni, akiről tehát egy kissé megfeledkeztünk. Csak akkor nem feledkezünk el róluk, ha hibát vétenek, ha elgépelnek egy-egy betűt, számot, adatot, amiből komoly bonyodalmak származhatnak. Pedig könnyen elgépelihet- nek. Nem könnyű mesterség ugyanis a gépírónőé. Nem könnyű a dolguk — ugyanakkor a helyzetük, az elismerésük, az elbírálásuk mégsem egyértelmű. Társadalmi helyzetüket általában az alkalmazott kategória jelzi — és csakugyan eléggé általánosan. Munkájuk valójában a fizikai és a szellemi munka határán mozog, helyesebben a kettőt egyesíti. Különféle vizsgálatok kimutatták ugyanis, hogy a folyamatos írógépeléssel járó kalóriafogyaszlás megközelíti a nehéz fizikai munkát igénylőkét. Ugyanakkor kétségtelenül szellemi munkának minősül az a figyelem, amely a diktált vagy másolt szöveg gépbeírásához szükséges, hozzávéve még azt a felkészültséget, tudást is, amelyet egyebek között csupán a helyesírás sokszor nem is olyan egyszerű szabályai követelnek meg. A szellemi •és fizikai munka sajátos ve- gyületeként tehát valahol ott mozog a gépírónő tudása, alól általában egy jól képzett szakmunkásénak kell mozognia. Jelenleg az a gyakorlati kérdés mered elénk, az alapkérdés: kellően vonzó, ösztönző-e a gépírónői pályát választani? Széles körű felmérés adhatna csak feleletet arra, hogy a gép- és gyorsíró iskolákban egyre nagyobb számban végzettek valóban ezen a pályán maradnak-e. Annyi bizonyos, hogy a gép- és gyorsíró iskolák igazgatói azt állítják, hogy ha négyszer annyit képeznének ki, akkor sem lenne elegendő, Pedig csak az elmúlt tanévben összesen közel nyolcezren végeztek. Van olyan iskola, ahol így tanév végén naponta 5—6 vállalat is jelentkezik gépírónő alkalmazására. Esetenként a kezelő fizetés sem kevés. A továbbhaladás, az előrelépés azonban már kevésbé biztosított és talán éppen ez az a pont, amely társadalmilag mielőbb megoldást kíván. A felszabadulás előtti „mese az írógépről" feí * i 8 hamis romantikája akkor sem lehetett és ma még kevésbé lehet perspektíva. Napjainkban különösen idegen a saját erejéből, képességéből, tudásából boldogulni akaró fiatal lányok számára. És itt természetesen tovább bonyolódik a probléma. Érthető, ha továbbtanulással keresnek maguknak még tartalmasabb beosztást azok, akiket esetleg nem elégít ki az írógép melletti munkaikor. Ez azonban más munkaterületen, más szakmáknál is előfordul, mégsem kevésbé megbecsü- lendők azok, akáik egy bizonyos szinten válnak valóban mestereivé, nagy tudású, megbízható művelőivé szakmájuknak. Ilyenek lehetnek a jó gépírónők is, a billentyűk mesterei. L. Z. i. I „"Jiamánu Andrikó János, a debreceni vendéglátóipari szakiskola sTQIQyUfT®lnC?*'y tanára, 900 üveg italt őriz házi múzeumában. Gyűjteményében a Nyugat-Indiában készült fehér rumtól az amerikai whiskyig mintegy 620 féle rövid ital található. (MTI foto: — Bajkor József felvétele.) A körhinta szerelmese... A céllövölde körül mezítlábas gyerekek őgyelegnek. Kíváncsian leskelődnek be a bódé lehúzott redőnyén. A körhinta darabjai még a földön hevernek. Két öreg busz fáradtan pihen a kocsma előtti poros téren. A kimustrált katonai dzsip mögött lakókocsi áll. Oldalán tábla; Horog Géza mutatványos, Dunavecse. A buszok között kihúzott kötélre egy asszony ruhákat terít fel. Jöttomre megfordul. — Kit tetszik keresni? — Horog Gézával szeretnék beszélni. — Apuka jöjjön, keresik, — kiált a lakókocsi felé s to; vább tereget. ősz hajú férfi jelenik meg az ajtóban, kezet fogunk, rátelepszik a körhintára. A fatámlák megreccsennek. — Nem is tudja milyen nagy öröm számunkra a mai nap — mondja. Együtt van a család. Tudja, mi egész nyáron vándorolunk, faluról falura. A fiam és az egyik lányom szintén mutatványos. Külön-külön járjuk az országot. Én ugyan csak két megyét; Hevest, meg Bács- Kiskunt. Tegnapelőtt amikör Hevesen pakoltunk le a kocsiról, először a fiam céllö- völdés utánfutóját láttam meg, aztán beállított a lányom is. Megörültünk a találkozásnak. Együtt jöttünk át Kálba. — Géza bácsi egyedül dol- zik? — Nem, a feleségemmel, és van egy alkalmazottunk is. — Mióta van a szakmában? — Mióta? Szeme alatt ösz- szeszaladnak a ráncok. Hatvan éve. Az apám mellett szerettem bele a körhintába, meg a karikadobálóba... De... Elhallgat, rágyújt egy cigarettára. — De? — Nagyon sok mutatványos van. És én már nehezen bírom. Hiába, hetvenéves vagyok. Egyre lassabban építjük fel a körhintát, egyre kevesebb búcsúra járunk el. Eddig sem kerestem vagyont, ezután még kevesebbet fogok. Amikor reggelenként felébredek a lakókocsiban mindig ezt kérdezem magamtól: meddig bírom még? — Ha újra kezdené, Géza bácsi ezt választaná? — Igen, ezt, csak ezt. A rozsdás láncok megnyi- kordulnak a körhintán. Hatalmas fekete kutya bújik elő az árnyékból. A gazda nadrágjához dugja a fejét, az öreg megveregeti az oldalát. — Vén jószág. Évek óta velünk jár. Valamelyik faluban odajött hozzánk, azután nálunk ragadt. . Az asszony befejezi a tere- getést, odaül Géza bácsi mellé. „Az a baj, sőt tragédia, hogy egy ember életében többször is meghal. Nem, nem a klinikai és a biológiai halál kettősségére gondolok. Az igazi, nagy halállal valahogy kiegyezik az ember. Tudja hogy egyszer eljön a kaszás, hiszi és mégsem hiszi. Ezért képes élni, alkotni, nevetni, boldognak lenni mindenki. Mert az ember az életre készül, a távozásra soha. Elmondjuk ezerszer, mert tudjuk, hogy az elmúlás törvényszerű. Komoly dolgozatokat írunk róla. Mindennap szembetaláljuk magunkat vele. Hiszen az újságok is naponként közlik a halált. Ezek nem mi vagyunk, emberek, de idegenek. Esetleg rokonaink, talán fáj is, de mégsem mi vagyunk. Mi élni akarunk. A halálos szívbeteg kényelmesre alakítja lakását, a hatvanéves férfi megházasodik. £s a hetvenéves házaspár modernre cseréli bútorát. Igen barátaim, élni szép, élni jó, élni akarunk és időnként ebbe egy kicsit belehalunk. Otthagysz egy szeretett várost, elhagy a szerelőd, megbuksz a színpadon — ez mind megannyi apró halál. Es mert élsz és érzed, ez az apró jobban fáj, mint az igazi. Most nem. én, a színházunk bukott meg, de vele buktunk mi is. Az ügyelőnk felírta a fal. ra, hogy élt hat évet, a kellékek közül kiválasztott két koszorút, elhelyezett három szál gyertyát. Belenéztem a sárgán viliódzó fénybe: önkínzás — ordítottam és kirohantam a júliusi napsütésbe. A presszóban a bukott kollégákkal megittam egy feketét. Megfigyelték már, az ember milyen nagy pappali színész. A szíve majd megszakad és teli pofával röhög — igen, nem nevet, röhög — semmitmondó buta vicceken. Sőt, túllicitál, ö is mond még rosszabbakat és a poén előtt már fulladozik a hangja. Vele röhög mindenki, könnyesek a szemek. Egy kicsit mindenki megijed, mert fél ilyenkor, hogy a könnyek valódivá válnak és felnőtt embereknek júliusi napsütésben mégsem illik sírni. Berúgsz? Az sem jó júliusban. Egyébként a szesz mélyíti a bánatot A férfiembernek az a sorsa, hogy a keserű poharat fenékig ürítse. Felvettek a Madách Színházba felléptidíjasként. Magyarázzam, hogy mi ez? Gondolom, felesleges. Az első darab, amelyben játszottam, a Hamlet volt. Fortinb- raß tisztet alakítottam. Néma szerep. Az előadás végén negyed- magammal pajzsra emeljük a halott Hamletet, „a katonát” és a gyázzene hangjaitól kisérve elindul a temetési menet, majd lassan legördül a függöny. A színfalak mögött voltunk, amikor a nézőtéren az emberek felébredtek és még tartottuk Hamletet, amikor felcsattant a taps, a mi éltető elixirünk. Majdnem elejtettem a terhet. Idegeim, lelkem reflexei lódítottak volna a függöny elé. Hiszen két hónapja sincs, hogy mint Bánk hajlongtam a közönség előtt. Ne ítéljenek hát el, húsz évig voltam Bánk, Hamlet. Néma levente és csak most az egyszer estem ki szerepemből... Igen, tudom, a közönség hívó szava most nem engem szólított, a néma színészt. Tartottam hát Hamletét és vittük vissza a színpadra, hadd lássa még egyszer őt is a közönség. A színház önfegyelem kérdése is. Vittem hát derekasan összes képességem, ál mom e mozdulatba he. lyezve. A királynőt alakitó Tolnai Klári a nagy művészek finom, rezonálós idegrendszerével a szememből mindent kiolvashatott és még a színfalak mögött nagyon finoman így sóhajtott föl: Nézzétek, de szépen viszi az a statiszta. Este a kollégáknak és az újságíró barátaimnak mindent elmondtam, s ma sem értem, hogy miért volt a szemekben az az együttérző sajnálkozás. Már megint meghaltam? Nem, ez csupán irigység volt. En a királynőnek hiszek. — toy fejezte be a színész, aki meghalt, de már újra él. Smlm Andor — Reggel kinyitjuk a lövöldét. Apukáék nem? — A hintát akarjuk először felállítani. Géza bácsi lányát figyelem. Hiába saccolgatom, nem tudom eltalálni az életkorát. 35 —50-ig minden lehetséges. Az arcukat nézem, ahogy beszélnek a holnapi nyitásról, az új céllövöldéről. Keresem azt a közös rezdülést, a szemek, a száj, a homlok vonalai között, amely mindkettőjüket az országúihoz, a körhintához, a lakókocsihoz csatolja. — Szépnek tartja a foglalkozásukat? Ügy értem be tudja tölteni az életüket? — Igen, nagyon szép a mi szakmánk. Nem mondom, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk, egyáltalán nem. De azért sok olyan helyre eljutunk, ahol semmi más szórakozás nincs, csak amit mi viszünk. És az emberek általában szeretnek bennünket. Ez pedig jó érzés. Nagyon jó. — Nem faggatni akarom, de kíváncsi pagyok, hogy menynyit keresnek? — Nem sokat. Magas az adó, magasr.k a helypénzek. A forgalom se túlzottan nagy. Ha_ valami kis tőkét összegyűjtünk már szaladunk Pestre új dolgokat vásárolni, az üzlethez. Azoknak keresünk, akik eladják a munkánkhoz szükséges árut. Pedig mennyit dolgozunk. Nincs egy szabad vasárnapunk sem. — Van családja? — Két fiam van. Az egyik nyolcadikos, kitűnő tanuló, a nagyobbik elsős gimnazista. Szeretném, ha ők már nem maradnának a szakmában. Da ha nem tudnak máshova menni, ők is csak idejönnek majd. — Mi az amit legjobban szeret a munkájában? — A szabadság. Semmi nem köt bennünket. A magunk urai vagyunk. — Az előbb azt mondta sokai dolgoznak, nincs egy vasárnapjuk sem. — Igen így van. De azért ez más. Valahogy más. Nem kell bejárni gyárba, irodába, jobb így. Mellettünk hangos kopácso- lással verik le a körhinta cö- vekeit. A súlyos kalapács könyedén suhint le újra és újra a fiatal férfi kezében. A másik izmos vállal tartja a fő gerendát. Géza bácsi kenyeret tor a kutyának. Bajtárs elveszi a falatot, leheveredik az öreg lábaihoz. A mutatványos uj- jai fáradtan, bizonytalanul kalandoznak a vén cimbora megKopott bundáján. Szigethy András 1909. július 8., kedd A billentyűk mesterei
