Népújság, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-20 / 166. szám

FARKAS ANDRÁS: Rényi Péter: Tévéjátékok A lighanem komoly bo­nyodalmak elé nézhet minden művelődési politika — legalábbis minden szoci­alista országé —, amely nem ismeri fel a televízió centrá­lis szerepét a nagy tömegek kultúrájának alakításában. Beszélünk népességrobba­násról és ismeretanyagrob­banásról, de épp annyi ok­kal beszélhetünk itt is rob­banásról, pláne arról, hogy a televízió egycsapásra ható változást hozott a művelődés eszközeiben, olyan feltétele­ket teremtett, amelyek egy­szerűen nem vethetők össze a kultúra terjesztése koráb­bi lehetőségeivel. Csakhogy ez a változás már-már olyan ellentmondás szorítójában megy végbe, amely ugyan­csak párját ritkítja. A kultú­ra a képcső útján — áttéte­lesen szólva — ezrek, tízez­rek, százezrek ünnepi étké­ből milliók, tízmilliók, száz­milliók mindennapi kenye­révé lett, s ez minden két­séget kizáróan forradalmi fordulat, minőségi ugrás a kultúrában. Ugyanakkor a televízió — nem másból, ha­nem ugyanebből az okból — úgy tűnik fel sok, a kultúra iránt igényes értelmiségi előtt, mint a kulturális szín­vonal fejlesztésének valósá­gos gátja. S ez elkerülhetet­len — így mondják — hisz a legszélesebb tömegeket szolgálja, olyan milliókhoz szól, akiknek kultúrája még bizony fejletlen. E kettősségről szeretnék szól­ni, s az alábbiakban egy-két példával is érzékeltetném, milyen ingadozásokhoz és el­lentmondásokhoz vezet a teie- vízó, de még inkább a mű- bírálat gyakorlatában. Itt volt a Tanácsköztársa­ság évfordulójára szánt té­véjáték-sorozat, a Bors, amelyen sokan háborogtak, különféle okokból és volta­képpen mindegyik félnék a maga módján igaza volt; — az alkotóknak is. Mi volt az ő szándékuk? Hogy egy mulat­ságos, kalandosan fordulatos játékban mindenféle dörgő retorikától, felesleges pá­tosztól mentes, a szórakozni vágyóknak is élvezetes for­mában beszéljenek egy nagy­szerű és még mindig nem eléggé ismert korról, an­nak történelmi harcairól és felemelő céljairól. S hogyan fogadták? Az ügynek elkötelezett, 1919. és a szocializmus eszméiben élő emberek bizony nagyrészt fa­nyalogva, mert az alkalom­hoz méltatlannak érezték a formát parlaginak. Nékik, minden bizonnyal, jobban fe­lelt volna meg, például a Harag napjá-nák egy dra­matizált változata. Pedig — ugyebár — a Bors hangvétele és előadásmódja éppen arra lett volna való, hogy köze­lebb vigye az emberek nagy tö­megéhez a történelmi, de ma is aktuális mondanivalót. (Ami semmiképpen nem le­het közömbös a politikailag elkötelezett oldal számára!) C sakhogy, nem volt tel­jes a kontaktus a nagyszámú nézők pólusán sem, mert azok meg nem azt a típusú izgalmat — vagy komikumot — kapták, amelyhez szoktak. A szerkesztés módja, az anek- dotikusra kerekített történe­tek nem tartották feszültség­ben a folytatásos tv-kaland­játékok kedvelőit; s nem szolgáltak a szenvedélyes rejtvényfejtőknek sem, felad­ványokkal, mint a krimik; azok, akik csupán fesztelen szórakozást, ne­vetést áhítottak, olykor szem­ben találták magukat ko­molykodó tanulságokkal, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni, de nem váltotta be a filmsorozat azoknak a, vá­1969. július 20., vasárnap rakozását sem, akik az érzel­mes, andalító műfajokat ked­velik Más, magasabb szinten, de ezzel rokon dilemma jelent­kezett a Frenn Ferenc éle­tének tévé-változatában, amely az irodalmilag értékes, de persze ellentmondásokat feszegető matériát igyekezett a nézők nagy tömege számá­ra élvezetessé tenni, de ezzel csak a regény rovására bol­dogult. Igen ám, de... mi lesz, ha ezeket a kísérleteket a kritika nem is kis része (az egyik oldalról) és a kö­zönség ugyancsak nem kis ré­sze (a másik oldalról) eluta­sítja. Sokkal több húzódik meg e kérdés mögött, mint egyik vagy másik szórakozta­tó műfaj megítélése, amiről az idők végezetéig elvitat­kozhatnánk. Ez a több pedig nem kevesebb, mint a szoci­alista kultúrának az az alap­kérdése, hogy mi legyen a szerepe, a súlya, a volumene a tömegeknek a jövő kultú­rájában! M inden hagyományos polgári művelődési koncepciónak axiómája, hogy a nagy tömegek kulturális igé­nye egyenlő az igénytelen­séggel, a sekélyességgel, a la­possággal — egyszóval azzal nem lehet és nem is érde­mes mit kezdeni. Csak egy­féleképpen számolnak vele mégis: mint piaccal, amelyen el lehet adni a szórakoztató ipar termékeit. Ennek a ci­nikus vélekedésnek látszólag ellenpólusa annak az avant- garde-nak az álláspontja, mely szerint a tömegek íz­lésén csak egyféleképpen le­het változtatni: provokatív módszerekkel, azzal, hogy arcul köpjük a konvenciókat, fittyet hányunk a szokások­nak; szétrobbantjuk a rutint és az előítéleteket. Ez rop­pant radikálisan hangzik, és olykor nagy hatással van olyan értelmiségiekre is, akik a forradalom elveivel őszin­tén rokonszenveznek. Csak­hogy ezek a módszerek még soha és sehol nem bizonyul­tak hatékony ellenszernek. Pedig a sajtó leghallha- tóbb megnyilatkozásaiban fő­ként ezzel az avantgarde-dal rokon szemlélettel találkoz­ni, azoknak a hangjával, akik a maguk türelmetlenségét emelik argumentummá és nem tudják belátni, hogy a nagyközönségre ilyen módon csak nagyon kevéssé lehet hatni, sőt, hogy a pozitív ha­tásnál többnyire nagyobb a negatív ellenreakció. A mód­szeres, következetes, lépés- ről-lépésre építő tevékenység, amely látszólag sokkal las­súbb előrehaladást irányoz elő, jóval gyorsabb és biz­tosabb sikert ígér. Ezért ér­zem igazságtalannak és ha­szontalannak is, amikor in­gerültség fogadja az előbb említett próbálkozásokat, a sikerteleneket is. Ezeket a kí­sérleteket egyféle mércével szabad csak mérni: a vállalt feladat mércéjén, és ez a fel­adat új, és megoldása rend­kívül nehéz. Igen, hadd ismételjem meg: rendkívül nehéz. Sokkal ne­hezebb, mint amilyennek — olykor legalább is az az em­ber érzése — maguk az alko­tók érzik, akik teljesítésére vállalkoztak. Mert gondol­junk csak egy kicsit bele azokba a nagy fogalmakba, amelyeket minduntalan hasz­nálunk, mint ez a fogalom is: kulturális forradalom. Ilyen érveket hallani: a felszaba­dulás után Moliér-rel és Shakespeare-rel és Gorkij-jal a százezrek közé mentünk s az emberek odafigyeltek és értették a dolgot és velünk jöttek: a mai értelmiségnek nem jelentéktelen részét ép­pen ezek a vállalkozások indították el a kulturálódás, az értelmiséggé válás pályá­ján. De arról már mintha meg­feledkeztünk volna, hogy ak­koriban is kerestük a mód­ját, hogy a klasszikus érté­keket miként hozhatnék kö­zel az új közönséghez. (Gon­tömegigény dőljünk a Nemzeti Színház Duda Gyurijára, amely Mo- liére Dar.din Györgyét — klasszikus ide, klasszikus oda — magyar népi komé­diaként mutatta be). S ami még sokkal lé­nyegesebb: akkoriban a kulturális munka hatóköre nem igen terjedt túl azokon a százezreken, akik az új tár­sadalom ügyét már a magu­kénak érezték, politikailag többé vagy kevésbé elköte­lezték magukat. Ma — elsősorban a televí­zió elterjedésével — másfaj­ta közönségről és más nagy­ságrendekről van szó; a tele­víziónak nem két-, három­vagy négyszázezer emberrel van dolga, hanem egyetlen napon ugyanannyi, sőt olykor kétszer annyi millió ember­rel. Ez a mennyiségi különb­ség egyben minőségi válto­zást is jelent Olyan közeg kerül a kultúrával állandó és szoros kapcsolatba, amely ha természetesen magán is vi­seli az utóbbi két, két és fél évtized változásainak nyo­mait, de nem azonosítható az 1945—48-as évek fordulatá­nak kulturális élcsapatával; másképp reagál, sokkal las­súbb, sokkal nagyobb — így is mondhatnám — a tehetet­lenségi nyomatéira. Olyan emberek millióit kell magunk elé képzelni, akik­nek a televízió egyik napról a másikra több színházi, mo­zi- .és egyéb műsort szállít házhoz, mondjuk, egy eszten­dőben, mint amennyit más­különben talán egész életük­ben láttak volna. (Benne, mellesleg szólván, sokkal több Moliére-t, Shakespeare-t és Gorkijt, mint amit az előbb említett nemzedék an­nak idején összesen látott!) Való igaz: a zöme az említett próbálkozásoknak még fele­más, még nem megoldott; gyakran kapkodást érezni bennük, a stílusok és hang­vételek következetlen váloga­tását, bizonytalanságot. Dehát — legyünk őszinték — még arra sem volt élég idő, hogy a művészet egészében fel­mérje a leckét, amelyet ez az ördögi masina, a televízió feladott neki. A legeldugot­tabb tanyán, a kulturális központoktól távol élő embe­rekhez, s az ilyen dolgokban leg járatosabb városiakhoz egyszerre szólni, úgy hogy mindenki egyként értse és élvezze, ez valószínűleg még igen hosszú ideig lehetetlen lesz. És aztán úgy megfogni egy művet, hogy az a 10—12 éves gyerektől a legidősebb családtagokig hasson —, mert ez is igen lényeges problémá­ja a televíziónak, amely — eltérően minden más művé­szeti fórumtól — egyidőben egész családokhoz kell, hogy szóljon! De hadd ne soroljam to­vább a feladat nehézségeit, mert még az a látszat kelet­kezne, hogy el szeretném ta­nácsolni a kritikát, a hiva­tásos műbírálók és a közön­ség véleményét. Nem erre gondolok: mondjuk csak meg elutasító ítéleteinket, fenn­tartásainkat is. Egyben, egyetlen egyben értsünk egyet: abban, hogy helyes és támogatandó törekvése a te­levíziónak, ha ezekben a mű­fajokban kísérletezik, ha ke­resi az útját annak, hogy ho­gyan lehetne — megőrizve, sőt növelve és nem elidege- nítve hatalmas nézőtáborát — valamit elmondani igazsá­gainkból és a valóságos élet­ről. Ma kevesebbet, holnap már többet. U gyanis abban a pilla­natban', ha ebben egyetértünk — alkotók, né­zők és kritikusok — meg fog szűnni vagy legalábbis eny­hülni fog az a türelmetlen hang, amely a tv-játékok kö­rüli vitákban olykor már a durvaságig fajul. S jobbak lesznek a feltételek, amelyek között kialakulhatnak, kibon­takozhatnak a művészetnek azok a hajtásai, amelyek majd a kultúra értékeit te­szik a milliók szükségletei­vé. Az út, amely ide vezet — ki tagadhatná? — hosszú lesz. De hogy végigjárhas­suk, rá kell lépni, rajta kell járni. A táj opálos... A táj opálos esti fényét Szelíd önzés karolja át, A nap egy lobbanás remény még. Túlélni látszik önmagát, Nagy árnyak jönnek, hogy megéljék Mindazt, mi bölcs, szép és fonák, Meglebbentik fátylak szegélyét S mintha a tükröt tartanák. Már csak ml lennénk mindezen túl, Ujjunk tapintja, selymesen hull, Apránklnt hull le ránk a vágy, S vígan reméljük: Legalább Égő testünkből jusson annyi, Hogy messze el tudjunk suhanni. MÁK DIZDAR: BALLADA És szóltam hozzá: Mi van a kilenc kapuval? Mi van a kilenc ágyasszobával? Mi van a kilenc ládafiával? Mi van a kilenc titkospecséttel? És szólt a lány: A kilenc kaput kinyitottam, Ágyasszobába benyitottam, Kilenc ládafiát felnyitottam, De ki­De be­De fel Szived Pecsétjét Nem törhettem: Nekiadtam a titok kulcsát. Ujjongott örömében: Ni, zöld lombban rebbenő madár! Ni, zöld madár, felhőbe szárnyaló! Néztem, néztem, de item láttam, És szólt a lányi A kilenc titka A Hattyúlány titka — Nos, érj utói! Sólyommá változtam, De a Hattyú eltűnt A felhőn túli tartományba, Ahol a sólyomszem megvakul.:: Dudás Kálmán fordítása okát utasom vi- Aradi Gábor: dékre; ezen a vo­nalár,' különösen gyakran járok. Velem szemben sovány, őszülő hajú férfi ül a fülkében, néha találkozom vele. Behúzódik a sarokba, így egészen ki­csinek látszik; a korát le­hetetlen felbecsülni. Zárkó­zott arccal ül, csak a szürke szeme villan fel időnkint éles-hidegen, gyanakvóan, máskor lángolóan. Megérkeztünk a vidéki városba, a leszállásnál szem elől vesztem szomszédomat. Később a restiben láttam meg újra: egy üveg bor állt az asztalán, sűrűn iszogatott. Kele Adám volt vele, az itteni Vegyiművek alkalmazottja, akit jól ismertem. Nem akartam zavarni őket, de amíg lassan elhaladtam mögöttük, hallottam, hogy az öregúr éppen ezt mondja: — Kétszáz kilométer, az kétszáz kilométer! És ezt a kétszázat járni kell! Érted?..i Az ember oda van ítélve az úthoz, amin végigmegyen. Az emlékekhez, amik mind­örökre az ő holmijai maradnak. — Miért mondsz ilyeneket, Lajos bácsi? — kérdezte a fiatalabbik. De az öreg, mintha csupa tűz lenne belül, mint elfogadni”. Kérdőn néztem Kelére s ő felcsillanó szemmel folytatta: — Nem hagytuk ám annyiban a dolgot... Hazamen­tem, beszámoltam az igazgatómnak... ö pedig csak any- nyit kérdezett: elmondtam-e Rózsának, amit megtudtam, egyszóval lelepleztem-e őt? Eszemben sem volt. Akkor jó, így is kell maradnia. Ez az ember csak itt, mi közöttünk tovább szónokolt: — Minden jól van, ha az ember nem nyugszik bele a dolgokba. Mert belenyugodni annyit jelent, mint elfo­gadni. Érted, Ádi? — őszintén szólva, kicsit homályos... Nekem men­nem kell, indul a vonatom, nem hallgathatlak tovább. Majd ha megjövök, folytatjuk, jó? Két, talán három hónap is elmúlott, amíg újra talál­koztam Kele Ádámmal, ezúttal Pesten. Beültünk egy ká­véra. Emlékeztettem a restiben még a télen kihallgatott beszélgetésére, valamilyen Lajos bácsival, s érdeklődtem, mi van az érdekes kis öreggel? — Ja, a Rózsa Lajos? Ott van megint minálunk, rend­be tettük szegénynek a dolgát^ — Mi volt vele? — Nagyon fura története van ám annak, ilyent te még nem is hallottál. Á LÁZADÓ Kele rágyújtott, aztán el­kezdte a történetet: — Ad­dig nem volt vele semmi baj, amíg nyugdíjba nem küld­ték. Tudod, a korhatárt be­töltötte, legalább tizenöt éve járta már az utat Pestre, oda meg vissza, amióta lehe­lyezték a központból hozzánk azzal, hogy hozza rendbe a vállalat kalkulációját. Rend­be is hozta gyönyörűen, közben a központ átszervezés miatt megszűnt, Rózsa meg lent maradt nálunk. Kitűnő szakember volt, szorgalmas, szinte mániákus, napi 14—16 órát is dolgozott, ha kel­lett. Rettentő szerényen élt, albérletben lakott az én nagy- nénémnél, közvetlenül a gyár mellett. Az új igazgatónk is — a mostani — nagyon meg volt elégedve a munká­jával, időnkint pénzjutalmat, prémiumot juttatott ne­ki... ö meg fizetéskor sietett a postára, küldte a pénzt haza a családjának; szóval a feleségének, meg a két fiá­nak, mert a családját nagyon szerette. Néha mesélt róluk, hogy melyik fia most éppen melyik osztályt járja, és hogy a felesége szép asszony még mindig, meg azt, hogy van Budapesten, valahol Erzsébeten verandás nagy háza, ott a családja lakik. Havonta egyszer, vagy kéthetenkint fel­utazott hozzájuk. Ilyenkor a maga kiismerhetetlen, fur- csán-tréfás módján mindig így jelentette be. csak úgy odavetve: — Megyek fel Pestre. Radevúm van a csalá­dommal! — Aztán másnapra, harmadnapra visszajött, s ment minden tovább. Igaz, néha bizony mélyebbre nézett a pohár fenekére, mint illett volna, s rendszerint olyan­kor, amikor megjött Pestről. S ebben sem ismert határt, akárcsak a munkában. Megtörtént, hogy két-három na­pig színét sem láttuk, csak a nagynéném jött jelenteni, hogy „beteg”, azaz istenesen elázott megint. Az igazga­tnak ez persze nem tetszett, de nem szólt semmit, tud- % hogy Rózsa behozza amit mulasztott, kamatostól. Így it ez az ember nálunk másfél évtizedig, családos létére lagányos albérlőként, jó fizetésű tisztviselő létére néha zinte koplalva, egyfelől a megfeszített irodai munka, lásfelől a vad ivászatok mindenképpen veszedelmes, omboló szélsőségei között, ami persze nem maradhatott íyom nélkül. Rózsa állapota az utóbbi időben gyorsan •omlott, beszédébe egyre több izét meg hogyishívjákot kevert, és bizony a munkája sem érte meg már azt, ami­be került. így azután, amikor jött az új mechanizmus, az igazgató nagylelkűségének is vége lett, s Rózsa Lajost el­küldték nyugdíjba. Hadd menjen haza a családjához, lege'

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents