Népújság, 1969. június (20. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-01 / 124. szám
^ ........ I __________________ F ARKAS ANDRÁS: Mindent megírni... Mindent megírni a múló időnek, Rábízni mindent az emlékezet Nagy mérlegére! Nyelve jól rezeg, S a kincsek rajta távlatokba nőnek. Ma még nem tudjuk, hogy miért s ki nő meg, Kiből lesz semmi, ki lesz teljesebb? Mi volt a harc, mely végképp elveszett? Ki is köszönt méltón az elmenőnek? Ne írjak semmit a folyó jelennek? Ne írjak másnak, csak mindig magamnak, Mikor a tettek éppen rámzuhannak? A jő idő megvallat, szólni késztet. Kínoz kimondani a nagy egészet, Dolgát az észnek és az érzelemnek. VIHAR BÉLA: Pillanatkép a vonatablakból Leánysereg a távoli mezőben, némán szedi a hagymát, paprikát : virít a kötény, görnyedez a hát, s a lemenő Nap sugarával szőtten, mint ős-szertárt ás fölszentelt papnői, hódolattal így hajolnak meg ők, a Földanya arcára leborultan, a Munka örök eszméje előtt. MEZEI ANDRÁS: FOHÁSZ Cjrakezdésben hátaJmas népem, te forradalmas, te hamvaidból éledő, mindig szépségben születő, föltámadásban évelő: katasztrófákban hatalmas, helytálló, diadalmas, te gyönyörűen szenvedő kő-arc, istenség, hihető: csoda-vert romtemető. Pusztulás fölött a hamvas tavaszi ág, irgalmas faiak, gerendák, új tető, a lég, a lélek hittevő tágasságában ívelő, újrakezdésre alkalmas, romokon diadalmas „ ...... k arokkal istenvert erő: tovább! — csak szív kell s jó tüdő és minden még bevehető. Szakonyi Károly; Á napban egy sirály A víz zöld. A mohacsomók a parti köveken ringanak a hullámverésben. Jó időben apró halak lubickolnak erdejükben. Az idős hölgy a nyár eleje óta lakik a párti házban, öreg ház. A fű kiszáradt, gallyak hevernek a kerítés tövében. A ház kövei meg- szürküitek, vadszölő futotta be a falakat. A hölgy egyedül van. Szombat délután lejön a férje, kék vászonsapkát tesz a fejére, fekete úszódreszben beleidből a tóba, és az iszapból kapával írtja a hínárt. Rakosgatja a köveket. A kagylók megvag- dossák az ujjait, a lába szárát. A hölgy a {jártról nézi. Nem szólnak egymáshoz. De most még ennyi sincs, a férje néma jelenléte. Csak az északi szél, a háborgó víz, a sirályok. A hölgy már rendibe tette a szobákat, a verandát. Festett cserép tányérokat aggatott a falaikra, felhúzta a porcelán faliórát, színes térítőkkel borította az asztalt, komódot. Vendégeket vár július közepén. Rokonokat. Autón érkeznék majd, belakják a házat, szalonnát sütnek a kertben, bort isznak, énekelnek. De még nincs július közepe. Tíz nap. Addig még egyedül lesz tíz napig. És azután? Két hétire jönnek a vendégek. Reggel kávézik A szomszéd gyerek hozza a tejet és a süteményt, biciklivel. A hölgy nem főz. Pihennie kell, a télen súlyos műtétje volt. Délelőtt kiül a partra. Kisszéket visz magával, hálót, konzervdobozban csalétket, horgászbotot. Egy villa alakú ágat döfött a partszegélybe a férje, arra helyezi a botot. A horgot bedobja, amennyire erejéből telik. Ul a kisszéken piros blúzban, kék szoknyában,' fején régi szalmából font florentin kalap. ÜL Nézeget. Három napja fű a szél, a partra kergeti a süllőket. De ő nem akar halat fogni. Mit csináljon a hallal? Vesződ- ség van vele, meg nem is szereti. Fél a szálkától. Megakad egy szálka a torkán, egyedül van, ki sietne a segítségére? Délben eszik valamit, aztán visszaballag a partra. Fogja a botot, úszót nem használ, azt figyelni kellene, a csillogó víz rontaná a szemét. Ujja közé fogja a zsinórt, ha kap a hal, megcsúszik a damilszáll. De szerencsére nem kap. Tegnap fogott egy keszeget. Visszadobta. Nem mindjárt, csak este. Betette a hálóba, a hálót leeresztette a kövek közé. Sötétedésig ül a parton. A nap most Badacsony fölött áU, fú a szél, süvít el-el- akadva, zúg a köveken a hullámverés. Nyugat felé (Csont István illusztrációja) olyan a tó, mint a tenger. Parttalan, s végtelenbe vész. Az idős hölgy szeret a mesz- szeségbe révedmá, szemével hunyorít, ül moccanatlan. A nap aranyhídját széttörik a hullámok. Vakít a tó. Sirályok szállnak. A vízben ma nincsenek fürdőzők, senki nincs a tavon. A part is néptelen. Suhognak a fák a kertben. A hölgy a térdére támaszkodik, nyaka eltűnik a ílorentin-szalinakalap széles karimája mögött. Tíz nap múlva autón érkeznek a rokonok. A kislány megint nőhetett. Vajon hoz-e ajándékba színes képes újságokat? | Szombaton lejön a férje. A férje majd letépdesi a vadszőlő tapadó indáit az eresz deszkáiról. Korhad a nedvességtől a fal, már a múlt vasárnap is figyelmeztette a vadszőlőre. Nem csinálta még. Majd vesz néhány üveg sört a férjének. A férje soha nem mesél semmit. Sovány karjával az asztalra könyököl, és azt mondja, nincs semmi újság. Semmi. Sört isznak. A hölgy igen szereti a sört. Keveset iszik, inkább a folyadékot kívánja. Fú az északi szél — legalább elkergeti a szúnyogokat. Sehol senki. Egy sirály kering a magasban, követi tekintetével. Lassan vitorlázik, szép madár, alig csap a szárnyával. Ketten vannak most, a sirály, meg 6. Nézi a kalapja karimája alól. Egyre magasabbra száll a sirály. A fénybe ér, az izzó napkorongba. A hölgy szeme káprázik a fénytől. A madár nem látszik többé. Csapdosnak a hullámok, zúg a szél. Mintha mozdult volna ujjai közt a zsineg De nem. A hölgy újra az égre néz. Hová lett a sirály? A napba szállt. Tudja, hogy ez ostobaság. Elvesztette tekintete elől, mert káprázott a szeme. Pedig szép madár volt. Egyenesen a napba tartott. Majd erről álmodom, gon- dolja. Szereti az álmait, szórakoztatják. Még van a jégszekrényben egy üveg sör. Később megissza. Jobban alszik a sörtől. A nyári éjszaka is hosszú. Csak el ne felejtsem, mondja magában, a napban egy sirály. (A szerző Francia tanya című kötetéből.) intézve rendesen, amikor a vadőr, a kutyáját követve, kibukkant az erdőből. Ha Botos visszatekintett volna, láthatta volna, hol hajladozik a kukorica magasra nőtt tengere, hol csörtet benne üldözője, a vadőr. De Botos nem nézett vissza, a vadőr pedig egyelőre semmit se látott, csak elszántan, s a dolgában biztosan haladt a tanyához mind közelébb. Ha kutyája nem vezette volna pontosan ide, akkor is tudná, hogy épp ide kell jönnie vadorzót fogni, mert itt lakik Botos, a vadorzó, akit még még soha senki, sem vadőr, sem rendőr, soha senki sem tudott rajtakapni a tiltott vadászaton. Még ki is ^nevette őket. — De kartársak... elvtársak... mit gondolnak? Hogy találnék én el bármit is, ezzel a vaksi szemmel? S kacsintgatott hályogos szemével ellenségeire. __De, a fene a dolgát, csak az egyik szemén van hályog, a zt úgyis behúnyja, amikor céloz. Azt behúnyja, a másakkal céloz. Talán most sikerig rajtacsípni. Még friss a nyom, nem rég lőtt, most egészen biztosan sikerül, szinte rajtaütésszerűen. Miközben a tanya felé haladt, a vadőr megnézte a puskáját: hogy állunk a töltényekkel. A cső lenyaklott, a vadőr belenézett; benne van mind a két golyó. Ezt meg kell nézni, s ha nem volna benne, termi kellene bele, mert ha vadorzót megy fogni a vadőr, nem babra megy a játék. A puska csövét visszacsattintotta, s nyitva hagyta a biztosítózárat. A tanya kutyái megkésve vették észre az idegeneket. Szinte visítva ugrottak talpra, s rohantak a jövevények elé. Talán szégyelletükben —, hogy így elaludtak a melegben —, egyszerre akarták helyrehozni a múlasztást, üvöltve táncolták körül a vadőrt, s a kutyáját. A vizsla a vad támadás elől a vadőr lába mellé húzódott, onnan morgott vissza a tanyasiakra. A nagy ugatásra egy asszony jött ki a házból. Ahogy felismerte a jövevényt, az ijedtség is, a megköny- , nyebbülés is egyszerre járta át. Megijedt a vadőrtől, de az is eszébe jutott: ez most megint pofára esett. Az ő élelmes embere már messze jár. Hála legyen az Istennek. Ha a vadőr egy kicsivel korábban jön, éppen munka közben lepi meg az embert az őzzel, puskával... — Egyedül van, jóasszony? — Kérdezte tőle a vadőr, amint odaért hozzá. — Egyedül. — Hát az ura? — Nincs itthon. Elment. 11 a faluba. — Régen? Vagy csak éppen most? — Nem nagy ideje. Hm. A vadőr a vállára lendítette a puskáját, zsebkendőt vett elő, s megtörölte izzadt homlokát. Eközben fürkészőn körül pillantott az udvaron. A színben nem áll a szekér, s pontosan látszott, hogy két, friss szekémyom vezet a színtől az udvaron át: a porcsíkok még nem egyenesedtek ki, ahogy a kerék a földbe nyomta őket. Ez a nyom is friss. Phü... — fújt egyet a vadőr, ez a bitang ebben a percben nyargalhatott el a szekérrel. Szekerén viszi valahova az őzet. Messzibbre pillantott, arrafelé, ahol az út kanyarog. S meglátta Botos szekerét. Egyik lova — mindenki tudja — szürke. Amott halad egy szekér, most hajt fel egy emelkedőre, túl a kukorica- táblán. A szekér előtt az egyik ló szürke. Jó szeme volt a vadőrnev mirden? egy pillanat alatt meglátott s felmért. — Az n -gy a; vjit? A maga ura? — Ott? Ottan? Tétovázott. Mit feleljen erre? Ha azt mondja, hogy igen... ez képes rá, és utánamegy. A szekéren, meg ott az és. De letagadni sem leihet, nőért mindenki tudja, hogy nekik szürke lovuk van, s messziről is látszik, hogy amott, az emelkedőn, az egyik ló szürke. Megmondta tehát. — Az megy. A faluba indult, dongát visz a kádárhoz. „Nem az úton kéne utánamenni, hanem itt, a kukoricaföldön át elébe vágni” — ez szökött a vadőr agyába. Biztos volt benne, hogy az őz a szekéren van. Ha az úton haladna utána, a tüdejét is kiköphetné, míg utolérné. Ha pedig Botos visszanéz, meglátja őt a kutyájával... közéver a lóvaknak... jót nevet magában... sosem éri utol. Csakis a kukoricatáblán át, elébe... — No, akkor — határozta el magát —, mi tüzen az úrénak? — élesen az asszonyra figyelt. — Mit üzen neki? Nekem is a faluban van dolgom, hátha összeakadok ott vele... Jól számított. Az asszony arcán is látni, hogy jó nyomon jár, megkövülve hallgat, s a szemöldöke felszökik. „Félsz, mi? Félted a vadorzó uradat” — repdes a vadőr kedve. — Hát akkor, isten áldja. — Isten áldja — rebegi az asszony. A vadőr megy el a ház előtt. Lába mellé szegődve — mivelhogy idegen helyen jár — vizslája sunyit, lapított fülekkel. Az asszony tétován követi őket, mintha vendéget kísérne ki, pedig ez nem vendég, ez ellenségnek jött ide. Ügy figyeli hátulról: jó ruha van rajta, csizmája is új, a puska szíja sem ócska, s vaddisznósörte csüng le a kalapjáról hátul. A nyaka hurkásan dagad ki az ingnyaka fölött. A vadőr már a kútnál jár. De megáll. Az jut eszébe: inni kéne. Alaposan megszomjúhozott, s micsoda út van még előtte! Puskáját válláról lekanyarítóttá, és a kútkávához támasztotta. Készült, hogy megkapja a kútostort, s felhúzza a vedret. Az asszony szivébe beütött az ijedtség: a puska... Az ura puskája ott csüng fenn, a kútkoloncban... csak nem azt keresi? Nem is tudja, miért — hiszen ezzel úgysem segíthet a bajon —, odasietett, s szinte erővel tolta félre a vadőrt. — Majd én — mondja —, majd én felhúzom, hagyja csak! Annak a kezében könnyen kiakad a veder, aki nem ért hozzá... * A vadőr ellépett onnan. Az asszony ráhajolt a kútra, s benyúlt a kútostorért. A vadőr nézte az asszonyt szomjasan. Az asszony szoknyája, ahogy a kút fölé hajolt, magasra felhúzódott, a térde fölé, hogy a combja is látszott félig. A vadőr nyelt egyet — a nyálát nyelte le; a fenébe, ki hinné? Erről az asszonyról, ha csak az arcát nézzük, nem hinné senki. Az a formás fehérség, mint a mágnes vonzotta a szemét, szerette volna, ha az asszony minél mélyebben lenyúl a vödörért, de az is elgyönyörködtette, ahogy megnyúlt derékkal, két karját megfeszítve, ingva-ringva emelgette fel a vedret, aztán a kút kávájára tette, miközben a térdét megroggyan- totta. — Itt van, tessék — állt félre az asszony —, igyon. A vadőr ráhajolt a vödörre. A vízben a kék ég megtörve, apró tükrökre törve ringatózott. Beleértette a száját, s mohón itta, itta a hús, frissíő vizet. — A fenébe... elég ám, higgye el, egész nap mászkálni, jönni, menni. Ügy, de úgy meg tud szomjazni az ember. — Meg, ugye? Hát minek mászkál annyit,> Most is csak szaladna, menne. Pedig a kutyája is csak löki ki a nyelvét, szt is minek űzi annyit? Csakugyan a kuyta is behúzódott a hűvösbe, s az alsó vályúból lefetyelte mohón a vizet. Dé honnan sejtett meg ez az asszony valamit, hogy ennyire friss és más hangon beszélget a vadőrrel. — Menni kell. A hivatal —< hivatal. Menni kell a maga űra után. Azt hiszi, nem tudom, hogy őzet visz a szekerén? A tölgyesben lőtté a tisztáson. — Az asszony odapillantott az útra, már nem látszik a szekér. Eltűnt a domb gerince mögött, nemsokára kiér a kóvesútra, ott aztán megzavarja a lovakat... — Hiába is tagadná. A kutyám ideáig jött a szag után. — A szag után jött? — s a kutyára nézett az asszony gyűlölettel. A kutya hasalt a hűvösben, s bizakodóan nézett fel az asszonyra. — Persze. Pontosan a szag után. — Olyan okos kutya ez? — Ez? — kérdezte büszkén a vadőr. — Ez nagyon iá okos kutya. Márpedig az okos kutya éppen oda vezeti a gazdáját, ahova kell. — Magát ide kellett? — Há... — a vadőr hetykén nevetett — pontosan tudta, hová vezessen engem. — Most aztán — s az út felé intett — vezeti tovább? — De ha én akarom! Mert... szívesebben... mennék én maga után, mint az ura után... az istenit neki! Az asszony összefonta a karját a mellén, s nevetett. — Könnyen beszél most! Nincs itthon az uram. Mert ha itthon lenne... — Neki volna az baj, nem nekem... tudja azt maga is jól. Az asszony elnézett a kút felett. Arra gondolt: csakhogy az már messze jár. Azóta már kiérhetett a kövesútra. Beharapta a szája szélét. Gondolkozott. — Hát aztán... megéhezni nem szokott? Abban a hivatalos nagy jövés-menésben? A vadőr kapott a szón. — Meg is szomjaztam, de meg is éheztem. Ha maga nekem. .. az istenit neki... sütne egy kis rántottét... — Mit fizet érte? — Fizetni? Megfizetem én... a rendes árat... ha csak arról van szó... ahogy, ugye, megegyezünk... S már mentek is befelé a házba. A tornácon az asszony félrefordult, kinyitotta a kamra ajtaját, hogy belépjen oda tojásért. Mindjárt az ajtó melletti polcon belenyúlt egy gyékényből font kosárkába, amiben a tojások állnak, amikor érezte, hogy megette a fene a rántot- tasütést, már öleli is hátulról a vadőr. Piros láng öntötte el az asszonyt. — Engedjen el... engedjen hát, a kezére ütök! A vadőr nevetett: — Próbálja meg! — Hát nem érti? Eltörik a tojás! Jaj, micsoda egy komisz vadorzó ember maga! Tisztára vadorzó... A tojást valóban el kellett ejtenie. Három folyt szét a kamra küszöbén. A vizsla odament, szagolgatta, aztán felnyalta. Majd kifeküdt az eresz alá, az ágas árnyékába .Meleg volt nagyon. A nyelvét kilökve lihegett, kaffogva kapkodott a szemtelenkedő legyek után. Unatkozott. Botos Imre két korcs, tarka kutyája pedig a kútgém tő- vében ült. Onnan lestek befelé, nem értve a helyzeteit * hogy a csodába került oda, s fekszik, mintha otthon volna az az idegen kutya. Ültek a farkukon, várták, mikor nyílik meg az ajtó, mikor indulnak már elfelé, hogy aztán, amennyire a torkukon kifér, megugassák az idegen kutyát, meg az idegen embert De arra még jó ideig kellett várni, mert időbe telik, amíg helyreigazodik a világ megbillent egyensúlya. (A szerző Fecskék és miatyánk c. kötetéből.)
