Népújság, 1969. június (20. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-29 / 148. szám
KHÁRON LADIKDÁN Megjegyzések Illyés Gyula vallomásaihoz a - :-í--------- « * • T' Az író nem akar mást és kevesebbet, mint mindazt, amit megélt, leírni, elmondani, közvetíteni másoknak. Nemcsak azért, mert azt mind hiszi ég szentül, hogy az élményt, a lélek és a test eme együttes csodáját előtte senki még így nem élte át. Sőt azt is tudja, hogy az ő elhivatottsága folytán neki az a kötelessége, hogy a saját megszenvedett élményeit, érzelmeit, tapasztalatát, tudását át kell adnia másoknak. Hogy az ő gazdagságától mások is gyarapodjanak. Mi más szándék vezette volna Senecát, Néró kivégeztetett házi bölcselőjét, amikor megírta a Vigasztalásokat, amelyek nem kenetes ráolvasások. hanem a mindent méltósággal elviselő bölcs intései az utókornak. Mindez így azért jut most eszembe, mert Illyés Gyula senecai szinten, bölcsen, pannón jókedvvel és magyaros ízekkel, zsörtölődve és jegyzeteket filozófiává nemesítve szembesíti magát az idővel, az elmúlással, a halállal. Azaz így nem Is egészen pontos: számára az a jövésmenés, tiblábolás a fontos, ahogyan apró távolságokkal araszoljuk szét és hordjuk össze az életünket. Itt már nem a fiatalság az érdekes, nem a nagy célok kitűzése a napirend, vagy szellemi étlap, hanem annak belső vizsgálata, hogy mindaz, ami körölüttünk van és történik, ami bennünk akar- va-akaratlanul létrejön és elpusztul. az feltartóehatatlan folyamat, amelynek végén * ott a könyörtelen és ostoba kaszás. Vajon valóban ostoba-e? Vajon nekünk mit kellene tennünk, hogy ne tűnjünk ostobának a halál előtt? De nem tévedés-e itt többes 6zám első személyben feltenni a kérdést, amikor itt csak rólam, csak egyes szám első személyről lehet szó, mert csak magáért felelhet mindenki?. Az író bölcsessége és vizsgálódása a legegyszerűbb mozdulatoknál indul. A villanyborotva megfosztja őt attól, hogy naponta szembesítse magát önmagával, de ez a látási kiesés kifejleszti az ujj hegye-bogyével való vizsgálódást, ahogyan az arc ráncait, gödreit. mélyedéseit, magasságait, vonulatait kutatja. Már nemcsak az esetleges borotválkozási okok és célok miatt. S így válik frissé, csaknem meghökkentően idegenné, mássá az arcunk, amikor egy véletlen kirakatba nézés a régen látott arc váratlan megpillantása eszünkbe juttatja Párizsban, vagy Budapesten, hogy minden változik bennünk is. Néha vitakozásra is ingerel mondataival — megállapításaival Illyés Gyula. Csaknem a felháborodás hangján — úgy érzem, inkább póz ez! — szól a lelki- ismeretről, aki vagy amely sokszor hasonlítható a rin- gyókhoz, mert — mint bosz- szankodik — mennyi hitvány emberrel képes együtt hálni. Vitatkozásunk egyik oka az, hogy a hasonlatok és hasonlítások sokszor sántítanak. Ebben az esetben pedig nemcsak erről van szó. A lelkiismeret ugyanis nem kívülről szegődik az egyes emberekhez, hanem akár lelki, akár szellemi, vagy testi alkotó-elemük, tartalmuk, „testrészük”, az énnek bizonyára a jobbik fele, aki vagy amely olyan ágyban hál, amilyent a gazda vet neki. S ha a bosszankodó mondat után nyomon követjük az írót okfejtéseiben, élményeiben és látásában, annál inkább megbizonyosodhatunk, hogy ez a bizonyos lelki ismeret, ez a folytonos elszámolási szándék, ez a megvallási áhítat vezeti őt legrejtettebb pillanataiban is, sőt arra kényszeríti, -boftv- másoknak, is számadást tegyed maga felől, vigasztalásul és reménykedést ébresztve. Különös játéka a fénytörésnek, ahogy korábbi útjaival, élményeivel kapcsolatban elbibelődik ez a vallomás-sorozat. Egy ilyen mondat mindennél többet mond az elmélkedések rugóiról: „De íme. karszékemet, amely oly kedvesen enyhíti fáradtságomat, az öregség felemeli és olyan jó látóhelyre igazgatja, hogy a hajdani élvezetekhez csak most tudom hozzákapcsolni az igazi ítélet kéjét.” Es egy ilyen kijelentésnél tudjuk lemérni igazán azt az ellenőrizhetetlen változást, amelyben a percek közül né melyek óriássá nőnek életünkben, szándéktalanul Is. Ezek az események látszólag eshetőlegesen és esendően hullanak ölünkbe, először nem is tudunk mit kezdeni velük és egyszer csak jön az egy kor volt arányok megváltozásának. kitágulásának az órája, akár az öregségben is, és kialakul a rend körülöttünk. A rend, amely harmóniát és örömet hoz bennünk, megnyugvást és azt a kellemes szigort, hogy így menjünk tovább ebben a nekünk rendelt vándorlásban. Illyés mondatairól írnék még. Nem könnyű olvasni ezeket a szándékoltan összetett, sok-sok zamatanyagot magukban hordó színes pántlikákat. Az író kényszeríti az olvasót, hogy mindent lásson, zamatolgatva, a mai élet rohanásához képest csaknem méltósággal ismerjen meg, mert egyébként nincs értelme az egésznek. Itt nincs egy felesleges közbevetés. Csaknem távirati a rövidség, ahogyan ezek a bölcs jegyzetek egymásra tolulnak. Mint a nagytarajú habok, amelyekkel a költő Tllyés olyan tdőt-mérő bensőséges barátságot kötött régóta a Balatonnál, a tihanyi partok közelében. Ezek a mondatok ránk árasztják a bölcs megfontolás ritmusát, azt, hogy nem érdemes a jövésmenést az értelmetlenségig gyorsítani: a sok-sok tárgy •és mozgás között elsősorban önmsyjunknt kell észreven-' nünk es nyomon követnünk. Figyelmeztetet arra, hogy ez a belső nyopikeresés nemcsak nem felesleges sport, de szükségszerű, ha adunk magunkra valamit. Farkas András '- őrület! — mérgelődött a sofőr. — Őrület, hogy mindig elém kerül valami tragacs! ... A makadámon mentek. Kora nyári hőség volt, huszonnyolc fok. A sofőr hetven- hetvenöt kilométer körül tartotta a sebességet; az út horpadásain nagyokat huppant a három és fél tonnás Csepel. Mintha máris eltört volna a kocsi rugózata. — Elég jól megy — mondta a segédvezető. — Beérem! — Dühöd ten mérte fel a távot. — Nincs nagyobb mérgem, mintha nem látom be az utat. Az egész utat... Egy teherautóról beszéltek, nemrég bukkant fel az „S” kanyar után. Néhány száz méter választotta el egymástól a két kocsit, a Csepel sebessége miatt azonban egyre csökkent a távolság.— Minder.1 sofőr azt akarja, hogy övé legyen az egész országút — nevetett a segédvezető. Hajlott hátú, sovány ember volt, nem izzadt, zokszó nélkül tűrte a hőséget. Pedig száraz meleg égetett: a kocsi nikkelezett részein szikrákat szórt a napfény. A földek, s távolabb a dombok lényben fürödtek, minden zöld volt: halványzöld, mélyzöld; csak az út fehérlett a szárazságtól, s távol s köröskörül minden beleveszett a halványkék égbe. A sofőr izzadt. Ingerültté tette a motorházból felszálló hőség, a rossz út, tikkasztó délután. Félkézzel tartotta a volánt, balkarját kidugta a lehúzott ablakon, figyelte a tükröt: elözik-e? — Kikerülöd ezt a vén fűrészt? — kérdezte unalmában- a segéd vezető. Nézd Guzi Kálmán torkát egy idegen, rángatózó vonal kötötte össze a gyomrával. A hangok szokatlanok volak, aztán feleslegessé váltak. Valahonnan melegség jött, amiben föl kellett oldódni, s akkor valami különös elégedettséget érzett, mintha egy hosszú, fáradtságos út végéhez érkezett volna. Esni kezdett az eső, de ez már nem számított. Hazakísérte a lányt, majd visszament a bokrokhoz. — Nem tehettem okosabbat — mondta az állomásfőnöknek. — Éjszaka bőrig áztam, a szél is fújt nagyon. Tudtam, hogy legrosszabb esetben kórházba kerülök. — Megszáradhatott volna otthon is. — Akkor nem volt otthonom. Ágyrajáró voltam egy szápirtyónál. — Mindegy. Most felmondunk magának. —■ De hát, mit rontottam el? — Semmit. De a mozdonyvezető szólt a tolatásvezetőnek, hogy neki két gyereke van. Nem vállalja magáért a felelősséget. — Hat hónapja velük dolgozom. — Semmit se tehetek. Valaki megtudhatta magáról ezeket a dolgokat, es félnek, hogy csinál valamit. A vasút nem játék, fiatalember! A főnöktől már nem ment vissza a mozdonyhoz, nem búcsúzott el azoktól az apróságoktól, amelyek megszerettették vele a rendezőt, a gurítót. a száraz, salakos vasúti pályát, a vagonok meleg árnyékát, a vasutasok világát. Az első hónapokban alig tudta kivárni a fizetését. Délben elköszönt a mozdony mellett, mint akit szabályos ebéd vár, aztán átmászott a kocsik alatt, és ott várta meg az ebédidő végét, elrejtőzve. Szabadjegye volt, s hét végén mindig felült egy céltalan vonatra, és utazgatott, mintha hazautazott volna. Napokig a tányérsapkák jártak az eszében. Éjszakánként a mozdony gőzfelhőjében mosolyogtak az overáll- arcok. A felmondás után egy héttel Guzi Kálmán este elment abba a vendéglőbe, ahol a mozdonyvezető szabad idejében sörözni szokott. Guzi megállt a pultnál, lehajtott egymásután három pohár rumot. A sarokban ott ült a mozdonyvezető, szemben vele egy madárfejű ember támaszkodott a könyökével az asztalra. Guzi Kálmán semmit se sietett el, de miután úgy érezte, hogy már eleget ivott: rátámadt a mozdonyvezetőre. A tárgyaláson súlyos testisértésért és garázdaságért hat hónapra ítélték... A titkárnő asztalán felbúgott a szerkezet jelzőhangja. — Bemehet! — mondta. Guzi Kálmán, aki húszéves korára megtanult gyanakvással és kihívással nézni a vele szemben álló emberek szemébe: lehajtott fejjel állt a nagy szőnyeg közepe táján. Az igazgató szokása szerint mellényben ült az asztalnál. Szögletes álla elfoglalta az egész arcát, és így inkább faragványnak tűnt, mint emberi arcnak. A hangja szárazon csikorgott. — Elolvastam a levelét — mondta. Guzi Kálmán a másik lábára nehezedett, de nem szólt. — Jó hosszú levél volt — mondta az igazgató, és végre elmosolyodott. — Nem tetszik kérdezni semmit? — szólalt meg Guzi Kálmán. — Mit kérdezzek? (Csont István illusztrációja.) Az igazgató egy szelet papírt húzott maga elé, és ráírt valamit egy vastag tollal. — Menjen le a hármas műhelybe — mondta, miközben írt. — Itt a cédula! Ezzel keresse föl Kántor művezetőt. Már beszéltem vele. Majd ő rendbeszedi magát. Guzi Kálmán átvette a papírt, de nem mert belepillantani. — És ott mi lesz? — kérdezte ügyetlenül. — Mi lenne? Dolgozni kell. Na, induljon már! A titkárnő majd megmagyaházza, hogy merre kell menni... A szavak megragadtak Guzi Kálmánban, aztán belé je hatoltak. Nem értette, hogy csak ennyi az egész, voltaképpen csak ezen a néhány szón múlt, hogy az élete ide, vagy oda. Boldog zavarában motyogott valamit, majd meg is hajtotta magát. A feje fölött, mintha látszott volna egy darab az ég kékjéből. csak! Tyúkketrecekkel van tel. Régi masina, de jól megy... — Steyr. Szeméttelepre való. — Nyolcvan... — mondta a segédveaető, mert figyelte a kilométerórát. — Nyolcvanöt ... Néhány perc múlva beérték a teherautót. A Steyr az út közepén ment , A Csepel sofőrje dudált, balra húzódott és gyorsított, de újra dudálni kellett: a Steyr, ahe- lyet, hogy utat engedett volna, rákapcsolt és megugrott. — A rohadt csibész! — szitkozódott a sofőr. — Látta jól, hogy előzni akarok!... A sofőr rátaposott a gázra, csakhamar a Steyr faránál voltak. Ameddig -sak lehetett. kiment az út baloldalára. csuklóját rányomta a dudára és megszakítás nélkül tülkölt. — Hát süket ez a csibész?! Alszik, vagy mi az istent csinál?! Motorkerékpáros jött szembe, vissza kellett húzódni a Steyr mögé. — Ugyan, hagyd! — mondta a segédvezető. — Kicsit lelassítunk, ráérünk... ők meg elhúzzák a csikót és szabad lesz előtted az út. — Csak nem képzeled, hogy hagyom magam?! — Újra gyorsított a kocsi faránál kihúzódott balra, csuklóját rászorította a dudára. — A végén még megüt a guta! — nevetett a segéd vezető. A sofőr szóra nem méltatta. Egyre az út balfelén haladt, nyomta a dudát. A Steyr annyira középen ment, hogy nem tudta megelőzni. — Meg megsturcoljuk a fákat! — hagyta abba a nevetést a segédvezető. Már nyolcvan-kilencven kilométeres sebességgel szú goldottak, a kocsi ugrált, a fák pillanatonként szabdalták a levegőt, rövid sípolások vágtak be az ablakon. — Nekimegyek! — dühöngött a sofőr. — Isten bizony, nekimegyek! A segédvezétő elsápadt. Szolid ember volt, nem szerette a vagánykodást. — Hohhh! — kiáltott a sofőr. — Hohh! Most!.., A Steyr valami miatt jobbra húzódott kissé. Nem nagyon, de annyi hely támadt, hogy a Csepel elfért mellette. Talán megúnhatta a hajszát, a fülsértő dudálást. Elhúztak mellette. Centik választották el egymástól a két kocsit. A segédvezető be- húnyta a szemét; a lehúzott ablakon át érezte, mint suhannak el a Steyr mellett. Amikor a két kabin egyvo- nalba ért, hallotta a sofőrök szitkozódásait. Egy pillanat múlva a tyúkketreces autó előtt haladtak; alig akarta elhinni, hogy ép bőrrel úszták meg a dolgot. — A nyavalyás! — sziszegte a sofőr. — Azt hiszem — mondta h segéd vezető — • ő is ugyanezt gondolja rólad... Egy darabig csendben mentek. Északnyugaton felhők gyűltek, de még csak a kékség látszott sűrűbbnek. A sofőr cigarettára gyújtott, a kifújt füstöt elkapta a bevá- tódó léghuzat és vékony fosz- inyokká tépte. — Talán odaérünk a vihar r előtt — szólt végre a segéd■ vezető. De a sofőr nem vála■ szolt, a visszapillantó tükröt ■gyelte. — Jón utánunk — mondta izgatottan. — Meg akar előzni! * —’ Ugyan, hagyd! — A segédvezető szorongva figyelte a társát. A Steyr közeledett, de a sofőr nem gyorsított, bevárta. Amaz valóban megpróbált előzni, csakhogy a Csepel máris ott volt az út közepén, visszaszorította. A sofőr nevetett. Megugrott egy kicsit, aztán úgy tett, mintha szabaddá tenné az utat. De amint a másik előzni próbált, kiszorította. — Hátha siet — szólt halkan a segéd vezető. A sofőr nem is hallotta. Lekötötte a bosszú, a játék. Néhányszor megtette még; engedett, majd hirtelen elzárta az utat. Féktelen kedve támadt, nevetett. — Az ilyen pasasnak nem árt az orrára koppintani! — magyarázta a társának. — Majd megtanulja!... Izgatottan1 várta a Steyr újabb manőverét. De hiába. A tyúkketreces kocsi megún- ta a küzdelmet, lemaradt. A sofőr rosszkedvűen mérte fel a távot. Várt. Aztán eszébe jutott valami. — Most jön az Igazi büntetés! — mondta. Visszafogta a kocsit, any- nyira, hogy a távolság negy- ven-ötven méter legyen'. Egyforma tempóval kihajtott az út jobb szélére, a poros padkára. A Csepel nyomában szürke, sűrű, átláthatatlan porfelhő kezdet gomolyogni. A segédvezető észrevette, felpattant. — Azonnal menj vissza a kőre! A sofőr idegesen felnevetett. — Mit félted? Hadd prüszköljön egy kicsit! Ha jön, prüszkölhet... — Elvi- gyorodctt, amikor látta a tükörből, hogy milyen vastag porfelhőt kavarnak a szélső kerekek. Olykor megcsillant a Steyr ablakán a fény, egy- ízben a tyúkketreces megpróbált óvatosan előzni, de a sofőr résen volt, azonnal balra kapta a volánt, s nem engedte. Az út kanyarhoz ért, falusi házak tűntek fel. — A faluban majd abba kell hagyni ezt a bolond játékot — gondolta a segédvezető. Ekkor az egyik szélső ház udvarából parasztszekér fordult ki, s a közlekedést szabályokat megvető nemtörődömséggel kapaszkodott fel az útra. — Te! — kiáltott a segédvezető. — Te! Vigyázz!... Pillanatok alatt történt: a sofőrnek épp annyi ideje volt, hogy balra kapja a volánt; beletaposott a gázba és félméterrel a rúd előtt elsuhantak. A segédvezető látta, hogy a lovak felágaskodtak. A következő pillanatban fék- csikorgás hallatszott mögöttük, tompa dobbanás, és egy ló visításhoz hasonló nyiho- gása. A sofőr a volánba kapaszkodott. egész mellével ráfeküdt a volánra és tövig nyomta a gázpedált A segéd- vezető remegett, a szerelvényfalba kapaszkodott sápadtan. A templomtéren a sofőr hirtelen fékezett. Nekiestek a szélvédő-üvegr.ek; a Csepel nagyot rugaszkodva megállt. Percekig ültek szótlanul. A sofőr végre elengedte a kormányt, ölébe ejtette a kezét. Elfehéredő arccal bámult, aztán vinnyogva elnevette magát: — Reszket... nézd, hogy reszket a kezem... — mondta. A segédvezető csukott szemmel ült, erőtlenül. — Majd jönnek — dadogta a sofőr —, majd jönnek, ugye.., ide... értem... — Nem — mondta a segéd vezető csendesen. — Nem. Oda kell mennünk... hozzájuk/
