Népújság, 1969. május (20. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-11 / 106. szám
I Olaszországban a márvány- kitermelése többnyire még ma is évszázados módszerekkel történik. A tömböket bezsírozott fasíneken engedik át a völgybe, s-a tömbök mögött egy-egy ember halad, aki derekára erősített kötél segítségévei szabályozza a csúsztatás sebességét. Ez a munka nagy testi erőt kíván, de nem lenme túlontúl bonyolult, ha nem szabdalhák fel a hegyoldalt az összefutó utaeskák; a keresztezéseknél fékezni kell a teherrel, hiszen a simára csiszolódott lejtőn egyszerre többféléi zúdulnak a tömbök egymás felé. Attól kevésbé kell tartani. hogy a tömbök rázuhannak a munkásokra, s összezúzzák karjukat, lábukat, — inkább az alattomos, kemény ütésektől, melyek nyomán megkékül a bőr, elakad a lélegzet A munkások ezért többrétegű anyaggal, bőrrel, vagy nemezzel burkolják törzsüket, és puszta védekező ösztönből, anélkül, hogy annak bármi gyakorlati jelentősége lenne, gyapjúsapkájukat a szeműkbe húzzák. Legnagyobb részük távoli vidékekről jött a bányába, s agglegény volt. Barakklakásaikat a hegyoldalba építették, fenyvesek közé, ahonnan már nem látszik a tenger. Egyik csoportjuk feljebb, közel a csúcshoz, egy kisebb csoport a bányában fejtette a fehér márványt, amelyet másképpen szobormárványnak is hívnak: ez nem tartalmazhat egy szikrásnyi salakot, s még sötétes ereket sem, oly fehérnek és foltta- lannak kell lennie, mint a háj. A munkások is tudták, hogy ezt a márványt a völgyben épült kis városok szobrászai vásárolják meg, s hogy a fél országot innen látják el vallásos tárgyú szobrokkal, barokk angyalokkal, madonnákkal. Fejtés közben a sok magányos férfi a nagy hófehér tömbökbe megpróbálta beleálmodni a madonnát, a női test formáit, hajlatait, amelyet magába zárt a hűvös márvány, mint kígyót a zsák. De gyermeteg képzeletük nehezen birkózott a feladattal. Egy napon aztán megtudták, hogy a városban, ahol vasárnapjaikat töltik, él egy fiatal nő, s a leghíresebb szobrász róla mintázza a madonnákat és világi tárgyú szobrokat. Clara, mert így hívták a fiatal nőt, hol a Szűzanya leplében állt modellt, hol mezítelenül, a Béke vagy az Évszakok allegorikus nőalakjaként.. Szép volt, telt és arányos, és jóval karcsúbb, mint a völgy pa- rasztasszonyaL Hamarosan szeretője lett Manucenak, a szobrásznak. Sajnálkozva emlegették, állhatatlannak r\evezték; de vélekedésükből sosem csendült ki megvetés: ha Clara végigment az utcán, büszkesége, eleganciája elnémította az embereket. Inkább csak önmagukban kárhoztatták a fiatal, igéző teremtést, amiért odaadta magát Manucenak. a testes, göndörhajú, duzzadt ajkú, fekete bajuszos szobrásznak, akiről az a hír járta, hogy kapzsi és mohó: pénzre dicsőségre egyaránt. Clara létezése megzavarta a márványbányászokati Az arc nélküli asszony, akit oly sokáig próbáltak beleképzelni a márványba, ime testet öltött. Szerettek volna találkozni vele, de Clara keveset járt el hazulról, ők pedig ritkán juthattak le a völgybe. Így csak távoli, ismeretlen alakja köré szőtt legendáik gyarapodtak, s mintegy öntudatlan bosszúként magányos estéikért, s azért, hogy nem láthatják az eleven Cla- rát. a legendák Claraját gonosznak, megvásérolhatónak festették. A márványbányászok csapatában a sok meglett, sorsába beletörődött férfi között dolgozott egy alig húszesztendős fiú is, Carlo. Szüleinek Po környéki birtokát tönkretette az árvíz, s így kényszerűségből állt be a márványbányászok közé. Arcának gyermekes bája különös ellentétben állt kifejlett, férfias, erős testével, s ez a gyermeteg arc, valamint csendes modora, s a természeti csapásba, valamint a kemény munka terhébe bele- nyugvó tiszta embersége atyai érzéseket ébresztett iránta társaiban. Talán ennek is köszönhette, hogy gyakran bízták meg kiváltságos feladatokkal. így történt aznap is, amikor Carlót jelölték ki, hogy elkísérje a teherautó-szállítmányt, amelyet Manuce, a szobrász házánál kellett lerakniuk. Indulás előtt Carlo levette a törzse köré csavart nemez védőt, s a nagy hőségben ingét is kigombolta. Amikor a kocsi beállt Manuce házának udvarába, ő is segédkezett a sofőrnek a hatalmas tömbök lecsúsztatásá- ban. Egy rossz mozdulat következtében egy éles sarok mély, vérző sebet ejtett csupasz mellkasán. Manuce — a fiú zavart tiltakozásával mit sem törődve — bevezette a házba, és Clarat szólította. Carlo még jobban zavarba jött, zsebkendőjét a sebre szorította, s éppen szólni készült, hogy a vérzés már el is állt, amikor belépett Clara fésűl- ködő köpenyben. — Tegyél rá egy kötést — fordult felé Manuce —, én majd a sofőrrel befejezem a lerakodást. Clara intett Carlonak, hogy kövesse. Felmentek néhány lépcsőn, s egy kis öltözőfülkébe értek, ahol Clara előrehajolva matatni kezdett a gyógyszeres-szekrényben. Clara felegyenesedve elkapta a tekintetét. De szótlanul jött közelebb, alkoholos tamponnal megtisztította a seb környékét. és borogatást tett rá. Aztán ismét elfordult, hogy sebtapaszt keressen. Carlo a foglalatoskodás közepette egyre nevetségesebbnek érezte magát. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett« hogy megsimogassa Clara haját. Arrébb meat néhány lépéssel, ahol a kis erkélyről láthatta Manucet és a társát: a szobrász hangosan nevetve, kurjongatva emelte a tömböket, mintegy hetven- kedve azzal, hogy mennyire élvezi a nehéz testi munkát. Amikor Clara ismét odajött Carlohoz, megfogta a fiú csuklóját/ s ekkor megint találkozott a tekintetük: Carlo megértette, hogy neki kell leszorítania a friss kötést, amíg Clara leragasztja a tapasszal. Morgott még valami köszönetfélét, s aztán nagyon gyorsan, és nagyon zavartan ingét gombolgatva kiment a házból. Este a seb «fájdalma ismét Clarat juttatta eszébe. S másnap, amikor felkelt, még mindig szédült egy kicsit, pedig a sebe igazán nem volt veszélyes.. Társaival ellentétben Carlo sosem próbálta magában életre kelteni a márványtömböket, de közömbösen, meg- bocsátóan hallgatta az újra meg újra elismételt vaskos tréfákat. Most minden megváltozott. A kétértelmű tréfák, megjegyzések sértették, annál is inkább, mert immár őbenne is egyre gyakrabban felötlött a madonna és Clara testének egymásba mosódó képe. Beköszöntött a nyár. Vasárnap Carlo lement a városba, és elbújt a Manuce házával szemközti kapualjban. Órák hosszat várt, amíg aztán estefelé Clara és Manuce kijött a házból, mindketten beültek a kocsiba. Amíg a férfi az indítással foglalatoskodott. Clara észrevette őt, s egy hosszú végtelennek tetsző pillantást vetett rá. Másnap Carlo ismét elfoglalta előző napi őrhelyét. Negyedóra múlva mellette termett Clara, Keveset beszéltek, csupán a találkozó időpontjában állapodtak meg. Clara pontosan érkezett, és még aznap Carlo szeretője lett. Ettől kezdve hetenként kétszer-háromszor találkoztak egy-egy város széli kiskocsmában. Meséltek egymásnak életükről. Carlo kö- nyörgött Claranak, hogy hagyja ott Manucet, de a lány haíadékot kért. A bányászok egyike-mási- ka meglátta Carlot a leány drsS^tg&Sah; Kfegíepte 'őket a nő szépsége és eleganciája, tudakozódtak kiléte felől, s hamarosan rájöttek, hogy Carlo barátnője azonos a szobrok legendás darájával. A hír nagy megbotránkozást váltott ki az egész hegyoldalban; Annak örültek volna, hogy Carlo megtalálta a szerencsét, hogy immár valóban férfivá serdült. Ám sértette apai érzéseiket, s valóságos szentségtörésnek tartották, hogy Clarat szereti, bűntársa lesz annak a lénynek, aki alig dobja le a Szűzanya köntösét, s máris átadja magát a hívságos testi örömöknek. Carlo szótlanul fogadta korholásukat. Nem altart lemondani Clararól, s ezért, amikor legközelebb találkoztak, ismét kérlelte, hogy hagyja ott a szobrászt, és (Csont István illusztrációja) egész korábbi foglalatosságát, s kösse hozzá az életét. Cla- ra most sem adott választ. Eközben a bányában immár sértések követték a szemrehányásokat, Carlo rejtekuta- kom, az omladékok között mert csak lelopózkodni a városba. Aztán elhatározta, hogy nem találkozik többé Clarával. Társai visszafogadták maguk közé, elhalmozták szeretetükkel. de ő álmatlanul" kínlódott éjszakánként, kiült a sziklákra, a magas TSszőgetlésekre, és M- múlta a tengert. De Clara még jobban szenvedett Carlo hiányától. Most döbbent rá, hogy mindaz, amit addig átélt, amit szeretett, aminek örült, tulajdonképpen halott volt, úgy kapcsolódott csupán a való élethez,';mint a hűvös márványszobrok a hús-vér emberekhez. Vajon miért nem jön Carlo? Gyötrődve, töprengett magában, de valójában tudta a választ. Elhatározta. hogy elhagyja Manucet, és elindult, hogy döntése hírét maga vigye meg Cáriénak. Ahol az ösvény elkeskenyedett, leállította kocsiját és gyalog vágott neki a hegyoldalnak. Két kézzel hajtotta szét a sűrű bokrokat, úgy tört magának utat. Hamarosan elviselhetetlennek tűnő szomjúság gyötörte. Vajon' eléri-e valaha is a csúcsot? Aztán egyszerre arra gondolt, hogy milyen szokatlan, mélységes csend veszi körül. Egyetlen embert, egyetlen mozgó alakot sem látott, s ettől különös ijedtség szakadt rá: mit is keres ő ezen az elhagyatott, vadregényes hegyoldalon, egyedül a fehéren izzó ég alatt. Ekkor kürtjelzés hasított a csendbe. Clara a hang irányába pillantott, s észrevett tegy furcsán beburkolt, sapkáját szemébe húzó alakot,' aki széles, izgatott taglejtésekkel Integetett felé. Clara nem hallotta a mozdulatokat kísérő kiáltást, s rövid habozás után arrafelé irányította lépteit, amerre az embert látta, noha az integető, s néhány társa épp ellenkező irányba szaladt. Hamarosan el is tűntek a szeme elől. Clara megállt pihenni, s hátát nekivetette egy árnyékos, hűvös sziklának.!: Robbanás reszkettette meg á levegőt, s az ismét beálló csendben a márvány finomszemcsés, fehér porfelhője ölelte körül Clarát. Immár örökre. Pedig épp ekkor a hegy túlsó oldalán Carlo elhatározta, hogy aznap este mégis megkeresi Clarát... Fordította: Zilahi Judit Pierre Gascar francia iró főbb művei: a Bútorok és az Asszonyok című elbeszéléskötet, az Elveszett léptek című dráma, valamint két regény: A korallzátony és a Menekült, Fenti elbeszélését a Napok című kötetéből vettük. 'ftSSSSSSSSSSSfSSSSSSfSSSSSSSSS/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/S/SSSSSSS/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/S/S/SS/SS/S/SSSSSSSSySfSSSSSSSfS/SSSSS/SS/SSfSJrSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SfJifSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSfSfSSSS/SSSJrSSSSSm/IMfJV* I ! C7Í, • mikor Szekeres Lajos annak idején nőül vette Lipták Ilonkát, ismeretségi körükben az a nézet alakult ki, hogy házasságuk boldog és tartós lesz, de csak egy esetben, ha Lajos leszokik legendás féltékenységéről. Lajos még csak udvarolt Ilonkának, amikor már minden lépését számon tartotta. Reggel, délután, hajnalban razziaszerűen jel-felhívogatta telefonon. Legszívesebben hermetikusan elzárta volna Ilonkát a külvilágtól, annyira szerette. A lány eleinte nemcsak eltűrte ezt, de szinte büszke volt rá. Később már idegesítette, hogy Lajos állandóan ellenőrzi, hogy keresztkérdéseket tesz fel, s hogy örjöngeni kezd. ha menyasszonya három kedves szót szól valami férfiemberhez. Es joggal idegesítette, mert szerette I^ajost, és semmivel sem vétett a hűség ellen. A féltékenység a becsületes nőket bántja legjobban. A hűtlenek számolnak vele és felkészülnek rá. A hűtlen nő meg tudja magyarázni, hogy nem hűtlen, ugyanezt a hű nő nem tudja megmagyarázni. A becsületes nő vagy nem veszi komolyan az oktalan féltékenységet, vagy dühös lesz tőle — s ezzel mindkét esetben arról győzi meg a férfit, hogy oka van a féltékenységre, Ilonka hű volt Lajoshoz, s ezért sokat szenvedett. De bízott abban, hogy a házasélet majd megváltoztatja Lajost. És nem csalódott: Lajos még féltékenyebb lett. Lajos naponta nyolc órát dolgozott hivatalában. A nap másik tizenhat óráját megosztotta a feleségével. Hogy pedig a távol töltött nyolc órát se nyugtalankod ja át, időnként hazaszaladt néhány percre a hivatalából. Ilyenkor lent várta a taxi, csak éppen, hogy kezet csókolt a feleségének, és már rohant is vissza. Mi baráti aggodalommal néztük mindezt. Ügy véltük, hogy Lajos féltékenysége kóros természetű, s a kezdődő elmezavar első tünete lehet. De Ödön, aki egy irodában dolgozott vele, azt állította, hogy Lajos normális., hivatali felettesei szeretik, szorgalmas, pupillazavarai nincsenek, reflexei kifogástalanok. Akkor már túl voltunk azon. hogy Lajosnak prédikáljunk. és a józan észre hivatkozzunk. Éppen én magyaráztam neki egyszer, hogy a féltékenység apja a hitvány önzés, anyja az alacsonyrendűségi érzés — legyen hát önzetlenebb és legyen önérzetesebb, különben éppen az ellenkező eredményt fogja elérni. Lajos akkor szinte bűntudattal magyarázkodott. — Halálosan szeretem a feleségemet — mondta —, és nem hiszem, hogy baj származhat abból, ha vigyázok iá. TABI LAS1L0I HITÉ«*? Gondolj csak arra, hogy ha veszel egy jó jegyet valami premierre vagy koncertre, amely nagyon érdekel, napjában hatszor is megnézed, nem veszítetted-e el azt a jegyet. És mindannyiszor külön örülsz a rád váró gyönyörűségnek, valahányszor látod, hogy a jegy megvan. — De a helyedben én attól félnék, hogy a jegy elkeveredik, és hm... elvész. Addig nézed, hogy megvan-e, amíg éppen te magad veszted el. Hogy a hasonlatnál maradjak. Lajos legyintett: ■— Szamárság! Én jóhiszemű féltékeny vagyok. — Hogy értsem ezt? — Nézd... Én Ilonkának nem a hűtlenségéről akarok meggyőződni, hanem a hűségéről. Ez nagy különbség! Érted? — Értem — hazudtam, és láttam, hogy egészen reménytelen az ügy. Lajost nem lehet észre téríteni. Mindegy — gondoltam, és levettem a kezemet Lajosról. De nem úgy Ilonka, aki végre a cselekvés terére lépett. Olvasta ugyanis valami orvosi könyvben, hogy a féltékenység sokszor idegzavar, és ha rendszeressé válik, kóros állapot, amely gyógyítására el is mondta káreseteinek egyikét: K. J. mérnök kínzó féltékenységéi és csodálatos gyógyulását egy rövid kúra után. Ilonkának ez szöget ütött a fejebe. Addig magyarázta neki, hogy a kórral könnyebb megbirkózni még idején, míg Lajos — nyilván emlékezve az én prédikációmra is — ráállt, hogy felkeresi a professzort. De abban a pillanatban, amint ráállt, már gyanakodni is kezdett: — Szóval, járjak doktor Kénesihez... És te azalatt mit fogsz csinálni, ha szabad kérdeznem? Ilonka nem szerette volna, ha ezen bukik meg a kecsegtető terv. Készséggel felelte: — Minden alkalommal veled megyek, s ott várlak meg a várószobában. Te csacsi! Erre már Lajos sem tudott mit szólni. Másnap, már hétfőn fel is kereste doktor Kénesit. Az elismert analitikus mindjárt az első alkalommal negyven percig elbeszélgetett Lajossal. Hogy miről, azt nem tudom, mert Ilonka sohasem kérdezte meg, márpedig én Ilonkától hallottam a történetet. Tény azonban, hogy az első vizit után Lajos szinte megilletődve jött ki a csu- pafém-csupaüveg rendelőből, nagyon nyugodtnak látszott. Az utcán hazafelé menet derűs történeteket mesélt katona korából, s egy szóval sem említette Kénesi doktort, sem azt, amit hallott tőle. Két héttel később Lajos a lépcsőn lefelé jövet azt mondta: — Azt hiszem, már csak egy hitig kell idejárnom. Gondolom, okosan tennéd, fiacskám, h.i nem kísérnél el többet. Unalmas lehet ez neked, menj el Irmáékhoz néha, tudod, hogy várnak. De Ilonka nem tágított. A nagyszerű sikernek részese volt, csak nem hagyja cserben a közös művet? Feljárt ő bizony rendületlenül a kezelés legvégéig. Kereken négy hétig tartott az egész. Ilonka boldogan jött el Lajossal az utolsó vizit után. Mindketten megha- tódotíak voltak és boldogok. Lajos azért, mert végére ért a sok — és költséges — beszélgetésnek, Ilonka meg azért, mert Lajos az utóbbi napokban már kezdett egészen kifogástalanul viselkedni. Ilonka arra gondolt, hogy nyugalma lesz, és békesség lengi majd be otthonukat. Lajos örökös gyanakodása nem lógja megszégyeníteni — milyen jó, hogy néha orvosi könyveket olvas. De nem sírt, csak egy kicsit nedves szemmel lépegetett Lajos mellett. Lajos oldalt nézett rá, és látta, hogy szomorú. Megállt, két kezét a vállára tette, és szembenézett vele. A szemében furcsa fény lobogott: — Miért van rossz kedve? — kérdezte szárazon, — Ö... semmi... semmi... — Legyen őszinte... vallja be azt, amit úgyis tudok,.. Magának megtetszett doktor Kénesi!
