Népújság, 1969. május (20. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-01 / 98. szám
^Aű<Mfaílv-Ns&Jt SZÉT MEGYÉNK AZ IRODALOMBAN Mikes Kelemen Sorozatunk címét ma, Mikes Kelemenről szólván, így illene módosítani: megyénk és az irodalom. Illene, mert voltaképpen nem megyénk szülöttéről van szó, s arról sem, hogy Mikes műveiben megyei vonatkozásokat kereshetnénk nagy számmal. Zágon szülötte igazában híres Törökország i leveleinek kalandos hazakerülése révén került kapcsolatba Elger városával: Toldy Ferencnek, a magyar irodalomtörténet-írás atyjának tulajdonából Barta- kovics egri érsekhez került a kézirat 1867-ben, aki aztán az egri líceumi könyvtárnak hagyományozta azt. A felbecsülhetetlen értékű irodalmi emléket itt őrzik azóta is. S mivel Rákóczi fejedelem szabadságharcának egy szakasza Eger városához is kötődik, mindenképp illő e keretek között a régi magyar irodalom történetén ele e szomorú sorsú képviselőjéről s nagyszerű művéről megemlékezni— Mikes Kelemen, „a régi magyar széppróza legkiválóbb mestere” Zágonban, az erdélyi havasok alján született 1690-ben. Zágoni, abafáji és fiátíalvi gyermeksége idején a szűkebb haza sajátos, a székely népköltészet, a Károlyi biblia, a protestáns zsoltározás motiválta kultúráját szívta magába s a vidék csodálatosan szép természeti környezetének hangulatait — mindegyiket életreszóló élményként Ez volt az alapindítás. Aztán a kolozsvári jezsuita kollégiumba került a latin műveltséggel ismerkedni, majd újabb fordulat s tizenhét esztendős fővel már a Nagyságos Fejedelem mellett találjuk, akit elhagyni többé nem is tud majd soha. Vállalja mellette a száműzetést, a hazáüanságot, a távollét- beni fő- és jószágvesztésre ítéltetést A bujdosáS érlelte igazán íróvá, európai mértékkel mérhető intellektuellé. Amikor 1712-ben, már az esztendő végén, Danckából Rákóczival elhajózik Franciaországba, még csak a hazai műveltséganyag birtokosa s amikor 1717 őszén Törökország felé veszik útjukat, már a francia kultúra ragyogásának emlékét viheti útravalóul. Micsoda élményeket ontó öt esztendő volt ez a franciaországi intermezzó! Előbb a napkirály Párizsa, mely a legkorszerűbb tudományokat kínálta, esténként pedig a színházat, az operát, a hangversenyeket és udvari bálokat, aztán a grosbois-i erdők magányában, a kamalduli kolostor csendessége, ahol az „intenzív önképzés, olvasás hónapjai” teltek. ízlése, világszemlélete véglegesedett itt és ekkor, s talán az elhatározás is: megírni tapasztalatait, élményeit. A törökországi tartózkodás idején kezdi írni (Gallipoli- ban, Drinápolyban, majd később Rodostóban) a híres Törökországi leveleket, először „az átmenetinek gondolt törökországi tartózkodás megörökítésére”, majd később, mintegy a hányattatásokra vigaszt keresve. Volt töprengésére sarkalló esemény itt bőven. A hazatérés lehetősége egyre távolodó illúzió lett. a fejedelem udvarát olykor kalandorok lepték el, viszálykodás, torzsalkodás ütötte M fejét s mindezek láttán csak elkeserednie lehetett, meg olykor tiltakozni is, de a hiábavalóság jegyében. A levelekben sajátosan transzponálva visszatérő motívum lesz mindez s az is, ami legszemélyesebb dolga volt, a szerelem. A fejedelmi udvarban levő Kőszeghy Pál lányát, Kőszeghy Zsuzsiját szerette volna feleségül venni, ám a félszeg, finomlelkű Mikes elutasításra talált, a lány az öreg Bercsényi Miklóst választotta inkább. ' Ennyi személye«, részint magánélete, részint az emigráció közösségének szféráiba tartozó gond, probléma, csalódás, reményvesztettség után most már szinte menekülésképpen írja leveleit — mintegy „önmagát biztatva, nyugtatva, mulattatva”. Innen van aztán a levelek gazdag hangulati hullámzása, annak ellenére is, hogy bennük a bújdosó élet számtalan motívumának realista igényű részletezését is kapjuk. Talán ez is a titka annak, hogy ez a heveleskönyv irodalmunk ritka értékű emlékévé válhatott — azzal együtt természetesen, hogy benne a korabeli „magasszínvonalú francia levélirodalom már a klasszicizmus szellemében és stílusában fogant” sajátos műfajának eredetien magyar változatát tudta megteremteni, melyre mindenkor „a társalgó hangnem, a lebilincselő gondolatszövés, a titkon nyilvánosságot is feltételező félmagán jelleg, a műgond határát súroló tetszenivágyás, a választékos nyelv s főként az érzelmi-lelki élet adottságainak finom ábrázolása” a jellemző. Ez a „műfaji” tökély, a nyelvi lelemények páratlan gazdagsága és a rokokó próza legjobb elemeinek ötvözése nyomán érthetően állt a Le- veleskönyv mindenkori élő irodalmunk érdeklődésének homlokterében. Amióta Kulcsár István 1794-ben Szombathelyen először kiadta, szinte nincs jelentős író és költő, aki ne kamatoztatta volna mint olvasmányélményt a saját alkotói gyakorlatában. „Kazinczy és köre számára a tiszta magyar nyelv példája lett’, de Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, később Madách, Ady, Juhász Gyula, és Kosztolányi Dezső is kitartóan forgatták., , Lökös István Bodó Béla: ÁTADVA AZ UTÓDOKNAK... Itt állok, tanú vagyok. Nem tudom, mi volt erre régen. Helyenként apró törpe dombok, cső mélyítette gödrök, érdektelen, szótlan természet. Nyáron elburjánzott vadfű, ősszel ragacsos sár, télen elterpeszkedő hó, amellyel senki nem törődik. Most tanúja voltam, amikor a képzelet s nyomában az elképzelés; piros-fehér csíkos, zebrás botokat szúrat le a közönyös tájon — út készül, ennek vagyok folyamatosan tanúja. Üt? Annyi változás van á világban. De errefelé, ebben a mikrovilágban, ez a nagy változás! A kövér poszmé- hek ijedten rebbennek fel s vadul elszáguldanak, cikkcakkos repülésüket dühödt zümmögés kíséri: behatolnak eddig zavartalan életükbe, a mézízű porzók, bibék, csábos virágkelyhek birodalmába, apró életüknek vége ezen a tájon. Vajon természeti katasztrófának tartják-e a lapátok, csákányok megjelenését ezen a helyen a hangyák, a bogarak — a rovar- nép mit gondod erről a felfordulásró? Napokon át néztem, hogyan készül az út — de hogyan is kerekedett ki a világ legelső útja? Persze állati, de emberi láb is taposta az első ösvényeket, talán a barlangtól a forrásig — az óriás autósztrádáknak is vannak ősei. A messzeségek aztán az utakkal zsugorodnak össze, s ahogy gyűlt a történelem, születtek, nőttek hosszabbodtak az utak. Ki tudná kiszámítani hány rabszolga, mennyi robotban csinálta, hány mezítláb taposta őket, hány kerék gurult végig rajtuk, mennyien jártak* a hadak útján, vagy később 1/ óra délelőtt fecs** kecsapat szállta meg a templom előtti teret. Függőlegesen, mintha egyik szárnyukra fonalat erősítettek volna és azon csöngetnék őket alá, a földig ereszkednek, azután gyors rándulással fúródnak ismét a magasba. „Eteő lesz, alacsonyan szállnak a fecskék!” — mondja az éppen erre haladó Bényed Péter, aki pedig tudja, mert már vagy hetven esztendeje figyeli az itteni időjárást. Dél felé a hőség úgy megszorul, az alacsony házak között, hogy szinte szemmel láthatóan aszalódik a kertek növényzete. A legyek vérig csípnek. Ahogy a’ munkám fölé hajolok, homlokomat ellepi a verejték. Három óra felé már birhatatlan a meleg. Folyton a víz hűvössége jár az ember eszében. Meg a levegő, újra meg újra a jó, tiszta, sűrű levegő, amelyet mintha kiszivattyúztak volna ez ég acélszürkén izzó korongja alól. Az állatok is az árnyékba húzódnak. A kutya hasmánt, a macska kénye skedve a hátán fekszik. A tyúkok hártyás szemüket félig lehunyják és nyitott csőrrel, aléltan pihegnek. Csak az nem bújik el, akinek dolga van. A munka az izzó napon is tovább folyik. ; Öt órakor kis szellő fut végig a mozdulatlan vidéken. Nyomában magasra csavarodó, könnyű porfátyol. Azután váratlanul megdördül az ég. Az udvart szegélyező nagy fák, a ház, a bokrok eltakarták eddig a látóhatár peremén gyülekező felhőket. Most fenyegető-feketén egyre feljebb kúsznak a szél ár- bocrúdján. A nap kialszik, a madarak riadt csipogással keresik más utak széles hátán, szélben csattanó májusi szép piros zászlók alatt... Kinek vették meg az első selymet az úttá, indult első' kereskedőtől, hol, melyik ősi településen, vagy városban? Lánynak-e, asszonynak-e — hol vannak már a megajándékozottak szép mosolyai? ta az imént befejezett út végén: kész! Hogyan hívhatták? A nagy tettek, a nagy művek mögött névtelenek tömött sora áll. Itt most a dolog szántással kezdődik — a civilizáció ősi képe. De a nehéz ekét, ahogy elhalad a sudár jelzőutak S hogy eltűntek a poros időben az elsők, » százezredikek, akik elvezették a kígyózó utat az óceánig! Itt megállók a tűnődésemben. A Via Appia még ma is elnyúlik messzire Rómától, s élő kéznyoma évezredes cselekedeteknek. Hogyan hívhatták azt, aki megtörölte verejté- kes homlokát, amikor letette a szerszámot s azt mondköztj gép húzza, fújtatva, ám fürgén,, medrét szántja a jövendőnek. Mert itt mindenütt a jövendő készül. Ezen az új úton, jársz majd bizonyosan talán félszázad múlva, ha éltet még az élet s erre van dolgod. Ezen az új úton, ahol most poszméhek sürögnek, a már gyökerestől kifordított vadvirágok közt. fészküket az elsötétülő világban. A tollpihe, papírrongy emelkedik föl, s szűkülő csavarmenetben egy alacsonyan szálló porfelleg szűgyébe fúródik. Majd hirtelen elül a szél, minden elcsöndesedik. Két szélroham közt valóban „vihar előtti csönd”, mellre fekvő, halántékon doboló feszültség. , Már villámlik is. A fényjelekre el-elmaradozó mennydörgés fedelget. Bivalyszínű, vemhes feüegek közeUtenek veszélyes rohanással. Még jobban besötétedik, öt óra s miután nem találják, a föld felé fordítják arcukat — hátha megszűnt a régi beosztásuk, kicsöppentek a „miniszter” közvetlen hatásköréből és most ennek a fölpaprikázott mucsai kiskirálynak kell szolgálniok? Az utcán gólyalábú, körtényi ádámcsutkájú férfiú lohol, sietségében is megőrzött méltósággal. A harangozó ő, futólépésben jön valahonnan a határból. A templom ajtajában megáll, fúj egyet, kalapját a kitincsre akasztja, azután felcsörtet a toronyba. Itt még szokás, hogy jéggel vagy pusztító viharral terhes fellegek közeledtén harangoznak „az idő elé”. Ugyanakkor a Békeszerető tsz elnöke is végigkariká- zik a falun. Ö éppen ellenkezőleg, ki a határba siet ebben az ítéletes időben, a tsz földjére, ahol a mai napon fejezné be az aratást a Karsaiék brigádja. Az elnök után, mintha csak a vihar előtti képet akarná teljessé tenni, vágtató szekér kanyarodik a műútra. Ezen fogják a megmentett kévéket-kereszteket hazaszállítani. Ezenközben félpercenként villámtik, dörög, villámlik, dörög; a hang most már nem marad el messze a fény mögött, hanem közvelenül a sarkába lép. A levegő egyszerre nagyon is lehűlt, jeges szél fúj. Eltévedt madár keresi a fészkét, széllel szemben kellene röpülnie, de nem bír. Tízszer, tizenötször is visszahull, láthatatlan, de nagyon valóságos fal áll az útjában. Egy ponton lebeg, mintha odaszögezték volna. Azután mégis föladja a meddő küzdelmet, fájdalmas kiáltást hallat, összecsapott szárnyal jó néhány ölnyit zuhan, majd éles szögben megfordul, siklórepüléssel a nála erősebb szélre bízza magát. Homlokegyenest ellenkező Irányban halad, mint amerre elindult. Vajon mikor ér haza? A szomszédban nyújtott kiáltásokkal hívogatják a szétszéledt aprómarhát. Villámlás, csattanás, majd mintha ennek következménye volna, éles csörömpölés: cserép hullott le a háztetőről. A kutya szűkölve bújik a tornácra, gazdája lábához simul. Valahol becsapódik egy nyitva felejtett ajtó. A harang zúg, a szél néha elkapja, néha élesen idevágja a szavát. A rádió félelmetesen recseg. A táviróhuzalok remegnek, búgnak, pengenek, a táv- iróoszlopok nyögnek, kopognak, zakatolnak. A szomjas föld millió torokkal issza az esőt. Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok... De nem kell ide népdalbeli csillag. Az új út mentén higanygőz kandeláberek sorakoznak majd, már a helyüket is kijelölik, ahol majd szétszórják kékes fényüket a békés éjszakában. A szántás után emberei sorakoznak. Széles, ír'-‘»len hátuk már csokoládé színű a hideg tavasz ellené'-». Sorakoznak, mert lapát, csákány jár a szántás nyomában — utat egyengetni « most ez nem átvitt értolmű szólás, hanem kemény r-mka a maradandó cselekvéshez. A készülő út pedig formálódik, egyenesedik, szélesedik, nyújtózik, fehéredik — a föld hátát egy csíkban bár, de kozmetikázzák, talpnak, keréknek jól elkészítik. Ég jöttek másnap, harmadnap más, új, okos gépek is; valahonnan elhordták a mogorva hegyek köveit, de a kövek is megváltoztak, bazaltsziklákból határozott élű kockák lettek, s más hegyrészekből szabályos alakú zúzott kövek, kéken, vidáman fénylenek. A meder napok alatt kész, most az út széleit is csinálják, egy lépcsőfok, hogy kényelmesen lelén- hess majd a szélen húzódó járdáról, a szegélyező bazaltkockák cementtel illeszkednek egymáshoz Látom a kanálisok mélyedéseit, csapadéknak, esővíznek, hólének, ha majd a jövőbeli tavaszon olvad a táj. Aztán az emberek más gépeket indítanak a szétszórt, elterített apró köveket hengerük egymáshoz. Nyers még az út, de már járható, —■ amerre elhúzódik, eltűnt a vadvidék. Lehet: nem írom le szakszerűen, miképen születik az út készülő fejezeteiben. Tudománya van ennek is, tudják a tudományt az útépítők. A mieink Epéiktől tanulták. Érik a munka. Ez az út- csinálók dolga, én a bádogkannában csillogó vizet nézem; most emelte szájához egy csákányos. A víz kétoldalt lecsurog az arcán, le, a hideg napsütésben fénylő meztelen mellkasára, rövidre vágott nadrágjára is jut bővan, meztelen lábszáraira, még a csizmájára is- Micsoda jó szomjúság s milyen jó megelégülés, szétcsapja a vizet átnedvesedett bajuszán — s már a csákány után nyúl. Aztán csúf testű, lomha lokomotív érkezik, a bitumen erős szaga árad, szurkosán fénylik a bogárhátú út... Vajon ki megy végig először az új, tavaszi úton? Szerelmes lány-e, kedves randevúra, vagy aktatáskás férfi dolga után, vagy gyermekek visonganak-e rajta, sza- ladtukban? Ki lesi ezt meg? Valami ismét kész, a cél közelebb került. Az új úton pedig lépéseink láthatatlan nyomai gyülekeznek, ahogy az utakon mindenütt. Ahogy mesz- szibbre, a főútvonalon is, ott* ahol az új út találkozik véle s ahol májusi vonulásunk halad előre, láthatatlan lábnyomainkat és kezünk lát/ ható nyomait átadva az utó-„ doitnak.
