Népújság, 1969. május (20. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-04 / 100. szám

\

APOR ELEMÉI

Kinőtt a fű

\var alól kinőtt a fű oüszkén tekintve szét,

; elszúrta hetykén, mint a tű zöld, villogó hegyét.

S mi az, amit finom hegyén oly könnyedén emel?

'Így óriás avarlevél, i földről hozta fel. ,

Mint dárda csúcsa fúrta át

ott lengedez felül,

meg sem hajlítja szép nyakat

amelyen súlya ül.

E levél eddig védte őt, takarva tél fagyát, de mikor sejtje sejtre nőtt, nyűg lett és szolgaság.

Ó, most látod, hogy mily erő buzdul lenn. mint a kedv amint a sejt sajadva nő s feszülni kezd a nedv. Parányi kis vizecske ez s a sejtfal hártya csak de test már és ébredni kezd, harc lesz és öntudat.

Nyomja, takarja súly, levél, azon ő átmegyen, az élet szép parancsa él: mi lent volt, fenn legyen. Levélre írja néked, ám a szolgaság kitelt és úgy hordozza csúcsain mint diadalmi jelt.

KALÁSZDI ISTVÁN:

Nyár

Ä körteágon gyümölcsök ülnek, mint fészekben madártojások.

Meleg tollú anyamadár: ül a Nap, hogy kiköltse a boldogságot.

Béke

Kislány etet get három galambot: a köténye kék, az arcocska boldog. Az emberiség észre sem veszi: el kell még intéznie néhány dolgot.

HARGITTAY ATTILA:

KAISZIN KULIJEV:

A mások gondját...

Ä mások gondját nem mindenki érti, az éhezést a jóllakott nem érzi.

Az élet engem tartott jóban-rosszban, s tehet velem később is akármit, csak ne feledjen soha jóllakottan hogy tőlem távol éhezik egy másik!

(Ford.: Kovács Sándor)

PARDI ANNA:

VÉSZI ENDRE:

Anyám

Anyám, anyám juharfa lombja

lehúz téged a föld magasa

lehúz szádon a gyökérnyi sóhaj

fehér térítők szépen kivasalva

zöld tengeriszár térdeid fölött

rég holtak s születendők éjszakád között

tudsz engem úgy betakarni

hogy ne hallgatódzon semmiféle csönd.

Részlet az életemből

Hol volt, hol nem volt gyermekkoromban, Útilaput kötöttem talpamra, hátamra vettem

árvaságom,

elszegődtem hajnalóbresztőnek, kapanyélsimítónak, jó voltam átoknak, bajnak, végül csak

kitaláltam magamnak egy asszonyt, hogy meginduljon bennem valami út, — melyen hazatalálok.

Nyílik az ég

Nyílik az ég

leolvadnak kristályabroncsai,

múlt-jelen-jövő Anyánk

a ház fölé hajol —

elsétálnak előtte álmai a fiatal fák,

a traktor von tatasü tél is lassan elgurul.

két hüvelykkel mélyebbre csúsznak a holtak,

az értünk és ellenünk hullott csontok.

s mi kontinensközi szívdobogással,

kezünkben ajzott porceláncsigákkal,

ivarctükröcskékkel,

megállunk és elmondjuk

emberek, vasak, kövek

hálaszavait,

az égi terítőhálóban ezüst keszegek, reményünk játékai —

és bemutatjuk Néki időközben született

szavainkat és félszavainkat,

pupillánkba préselt fénymérő műszereinket,

egy csillagokból kovácsolt lendkereket,

egy napkefét,

és kérjük bűnbocsánatát

mert játékaink mellett

észre se vettük

fiatal férfiak

dermedt bádogszemét!

i

KÉK DALIAK

(M. Primacsenko festménye)

Tóth a hegyi úton kerékpározott felfelé. Egy darabig taposta a pedált, aztan lékászálódott, s maga mellett tolta a járművét. A sötétben alattomos gödrök bújtak meg.

Hirtelen, mintha kötélen húzták volna, mindkét lába

megcsúszott, s a biciklit maga alá rántva a földre zuhant. Egyszerre több helyen is belemart a fájdalom. Kiáltott, aztán rémülten hallgatva hevert. Ha megkísérli, talán fel tud tápásakodni, de moccanni sem mert. Szentül azt hitte: kettőbe szakadt a teste. Nyöszörgött, csikorgatta a fogát. Aligha lehetett reménye arra, hogy észreveszik.

Mégis az építkezés felől egy lámpa fénye tűnt fel, s közeledett. Valaki fölébe hajolt, s megszólította.

— Leesett?

— Nincs egy ép tagom! —1 nyögte Tóth.

— Karolja át a nyakam — mondta az idegen. Nehezen felhúzta Tóthot, majd egy ügyes mozdulattal a kerékpárt is megemelte. — Mehetünk!

Tóth örömmel tapasztalta, hogy járni tud, s ha letette a lábát, nem roppant meg. Azért, magát elhagyva, támaszkodott a másikra, s néha feljajdult.

— Mindjárt ott leszünk — mondta az idegen.

Az építkezésre mentek, s a férfi egy deszkabódéig támogatta Tóthot.

Átsegítette a küszöbön, leültette egy lócára. Tóth körülnézett. j£

SIMON EMIL:

Kerékpárral — felfelé

— Ez az irodám — mondta az idegen. Én vagyok az éjjeliőr.

— Hm —

mondta Tóth —, eddig azt hittem: az éjjeliőrök vén

emberek, mint jómagam.

— Én kivétel vagyok — mosolygott a másik. Leguggolt a kályha elé, megpiszkálta a tüzet, rakott rá. Aztán egy fazekat tett A melegre. —

Iszik egy teát? — kérdezte.

— Megköszönném — mondta Tóth.

— Pihenjen, aztán majd meglátjuk: kell-e orvost hivatni? — Odalépett Tóthoz, megmozgatta a karját, a lábát. — Nem törött el — mondta.

— Ügy látszik — hagyta rá Tóth, s valamennyire megnyugodott.

— Hol fáj? — kérdezte az

éjjeliőr.

— A bokám sajog. Meg a könyököm. Betorr, nem érdekes az egész!

— Igen. Egy kicsit összejöttünk a cimborákkal. De nem ittunk túl sokat!

Az éjjeliőr a teára vigyázott. Forrni kezdett a víz, gyöngyök bukkantak fel, s pattantak szét az edény oldalán. Tóth hátradőlt, kényelmesen nyujtóztatta a lábát.

teraszán megvillant a pincér fehér kabátja, a tányércsörgés is idehallatszott és őt meg a kajakot a hálái fenyegette. S ez olyan ellentétes volt, hogy a lefelé húzó áramlásban is nevetni kellett volna.

Az ünnepet követő estén megint szemben ülnek egymással: az öreg és a fiú.

— Holnap utazol?

— Kidob?

Az öreg vállat vont.

Megint hosszú csönd. Fölében ott trappot a falka. Nedves földillatot érez. Gödröket ásnak, pontosan kijelölt rendbe: itt lesz a part. A város tüdeje. Beszippantja a füstöt és kileheli az oxigént. Fenyők, nyárfák, platánok.

Az öreg finoman ráncolt, vékony arcbőrén megrándult egy erecske.

— Csak azért kérdezem, hogy mikor utazol, mert lejár a szabadságod.

— Itt maradok Pesten. Van munkám — határozza el magát Tóni.

Az öreg mintha nem hallaná, legalábbis, nem válaszol. Nincs folytatásHajnalban csomagöl a fiú. Nem tudja szó nélkül megállni.

— Azt a vaságyat máshol i* megtalálóim — ereszti szavait az öreg hátának,

— Azt igen — az öreg lassan feléje fordul. — Vagy ha úgy akarod — mutat a vaságyra, — aludjatok benne ketten, osztozkodjatok rajta. Te meg az apád. Mert biztos, hogy ő is szökni akar. Mikor legutóbb itt járt, már a szállás érdekelte. Szedi a betyárbútort, mert megint ég a ház. Unja az asszonyt, a várost, a családot. Abban a városban ő is benne van, a házakban, mindenben — ezt ina ue&cia egyazec, Sose

bírtam a nagy szavakat Benne vagy, gondoltam, egészen addig, amíg benne vagy.

Az ajtóban megveregeti a fiú karját.

— Karácsonyra feljössz? Ha élek még akkor.

A csöndes kérdés mögött trappol a íalka. Az orrában az otthoni mozi sűrű emberszagát érzi.

Sötétben ér haza, a köd súlyos, mint egy télikabát. De tudja mindén háznak, minden üzletnek a helyét, Majouem mindenki az isme;

rőse. Tízezer embernek kö-^ szón, kétezerrel tegeződik. a. megmentett kajak ott al-| szik a csónakházban, mint| valami személyes ismerős. &

Édesanyja fogadja. Szóró- 5 san a fiú mellé áll.

— Apád délután fölment^ Pestre. Megint rájött a nya-fc valya.

— Nem baj. Én itthon oa-S

gyök. §

Nekilát, hogy kicsomagolja § a bőröndjét. Puha kis talpak* csn&szannak a padlón, belép- * tek öccse* -■ ■ ■ *

— Eddig csak egyszer buktam így biciklivel. Lehet annak harminc éve is.

Az éjjeliőr bögrébe öntötte a teát, cukrot szórt, s citromot facsart bele.

— Már nem is tudom, hol történt. Karikáztam a járda mellett, s az egyik kapu alól hirtelen kirohant egy csenevész, vékony gyerek. Egyenest nekem. Szerencsére, nem estem nagyot. Rögtön felugrottam, a kölyök elkezdett szaladni, én utána. Nem tudtam elkapni, pedig még a lépcsőházban is kergettem. Egyszerre eltűnt. De az arcát jól megjegyeztem. Attól fogva, ha arra jártam, mindig a kölyköt kerestem. Szerettem volna megszorongatni. Idővel már nem is azért, mert fellökött, hanem a tehetetlenségért: hogy még ilyen kölykön se tudja megvenni az ember a maga igazát! Ért engem, ugye?

Az éjjeliör Tóth kezébe adta a bögrét.

— Most már meghűlt.

Tóth szomjasan ivott. Néha levette a szájáról a bögrét, s az oldalán melengette ft tenyerét

— Mi a Kemény Zsigmond utcában laktunk — mondta az éjjeliőr. — Egyszer figyelmetlenül rohantam ki a kapun, majdnem fellöktem egy kerékpáros embert. Nem esett el, csak oldalra billent, de én nagyon megrémültem. Eev pillanatig meghökken- ten álltam, még az is eszembe villant: segítenem kellene, s megkérdeztem, hogy nem fáj^-e valami 'e: De az az ember olyan mérgesen ordított, hbgy jobbnak láttam menekülni! Ö meg utánam, s azt üvöltözte: — Ha elkaplak, megöllek! — Tudom, hogy megtette volna! Felrohantam a padlásra, sikerült elrejtőznöm. Az ember sokáig az udvaron fújtatott. — Elkaplak még, megállj! — kiabálta, s körbe fenyegette a házat, mert nem tudta, hová bújtam.

— Napokig nem mertem az utcára menni. Fájt a fejem,kihánytam az ételt. Hónapokig nem tudtam zavartalanul játszani, mert fél szememmel mindig azt lestem: nem tűnik-e fel a kerékpáros ember? Tudja, milyen szörnyű, ha egy gyereknek játék közben félnie kell?... Aztán elköltöztünk onnan, de a félelem nehezen oldódott bennem. Éjszakánként vergődtem, kiabáltam. Ügy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Az orvosok is azt mondják, hogy a gyerekkori félelmeket sohasem lehet igazán kiheverni.

Tóth riadtan nézett a másikra, verítékben ázott az arca.

— Nem igaz — mondta. — Most találta ki!

Az éjjeliőr elvette tőle az üres bögrét, s azt kérdezte:

— Iszik még?

— Sohasem jártam a Kemény Zsigmond utcában — mondta remegő hangon Tóth. — Nem is tudom, merre van!

Az éjjeliőr újra megtöltötte a bögrét, s nyújtotta Tóthnak.

— Ügy látom, nincs szüksége orvosra. Kemények lehetnek a csontjai.

Tóth koppanva letette a bögrét, óvatosan felállt, megmozgatta a tagjait.

— El is mehetek — mondta. Ijedtség, s konok harag bujkált a hangjában. Bicegve indult kifelé.

Az éjjeliőr nem válaszolt. Hallotta még, hogy Tóth csöndesen jó éjszakát kívánt, s hogy odakint matatott a kerékpárja körül. Pár perccel később kiment, Tóth akkor már az úton liaptatodl felfelé.