Népújság, 1969. május (20. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-25 / 118. szám

Szunnyadó szellemi energia Falusi vezetők-e a tsz-vezetők? Egyedül — Hetvenötezerért Termelőszövetkezeti veze­tőkkel beszélgettünk. Arról, hogy a gazdasági vezetők mennyire vezetői a falunak, s' az agrárértelmiség milyen tevékenyen veszi ki részét a közéletből. Néhány vélemény nem ad­hat .hű képet erről. De bizo­nyos jelzéseket feltétlenül. — Az utóbbi években sokat változott a helyzet — mond­ja Simon Zoltánná, a boconá- di Béke Termelőszövetkezet főkönyvelője, — Nem is olyan régén a falusi társadalmi ranglétrán égy főiskolát vég­zett mezőgazdász még lejjebb helyezkedett el, mint egy pe­dagógus, vagy gyógyszerész. Ügy érzem, ma már meg­szűnt ez a helytelen katego­rizálás. Talán azért is, mert a falu. a fejlődés olyan kö­zös téma, amely közel hozza egymáshoz az embereket. Ez pedig elmossa a korlátokat. — A szövetkezeti vezetők mennyire részesei a közélet­nek? — Nehéz erre válaszolni. Nálunk a vezetőknek nagyon sok az elfoglaltságuk, hiszen a munkaidő a szövetkezetben nem nyolc óra. Kevés a fiatal is a vezetők között. — Mégis, hogyan próbálnak hatást gyakorolni a falu éle­tére? — A közös gazdaság támo­gatja a sportot, segít az út­törőknek. a KISZ-nek, a tűz­oltóknak. Kultúrházat is épí­tettünk, ahová nemcsak ki­mondottan szövetkezeti tagok járnak. — Volt-e arra példa, hogy egy szövetkezeti szakember előadást tartott volna a falu­ban, vagy szakkört vezetett? — Nem emlékszem rá. Az igazság az, hogy a munka na­gyon leköt mindenkit. Nehéz emellett társadalmi tevékeny­séget vállalni. Varga Gyula, a káli Károlyi Mihály Termelőszövetkezet üzemgazdásza, egyben közsé­gi KISZ-titkár: — Ügy gondolom, hogy az ember szellemi energiájának egyrészt a munkájában, más­részt a társadalmi életben kell hasznosulnia. Ez így le­het kerek egész. Sajnos azon­ban a szellemi energia egy része szunnyad, nem haszno­sul. A munkáját mindenki igyekszik jól ellátni, de ezzel szinte minden be is fejező­dött. Fiatal vagyok, így a fi­atalok problémája közelebb áll hozzám. Itt a faluban kö­rülbelül tízen vagyunk agrár­értelmiségi fiatalok, szép be­osztásban. A munkával nincs baj, de közéleti szereplésről, társadalmi életről nem lehet beszélni. — Miért? — Talán ott kezdeném, hogy a fiatal falusi értelmiség nálunk egyöntetűen passzív. Ez nem serkenti a mezőgaz­daságban dolgozókat sem. Egyébként is él még a régi szemlélet, hogy az orvos több, mint a gyógyszerész, a gyógy­szerész, mint a pedagógus és így tovább. Az embernek az az érzése, hogy mindenki ab­szolút egyéniségnek tartja magát s egy egyéniség nem hagyhatja, hogy hassanak rá. — A közéleti szereplés nem vonzó egy fiatal vezető szá­mára? — Általában nem. A köz­életben való részvétel nem mindig jár együtt az erköl­csi elismeréssel, vagy csak később következik be. Néhá- nyan úgy vélik, hogy helye­sebb, ha valaki az összies energiáját a munkára fordít­ja, így gyorsabban érvénye­sül — és többet is keres. — A munka ugyan része a közéletnek, de nem hiszem, hegy a munka az ember üsz- szes energiáját igénybe ven­né. A fennmaradó energiá­val viszont nem mindegy, hogy miképpen gazdálko­dunk. Az ember, ha hagyja, könnyen kispolgárrá válik. A tespedtság, a közöny viszont nem jó tulajdonsága egy fi­atal vezetőnek. Már csak azért sem, mert a magánélet közönyét könnyű átvinni a munkára is. Juhász Jenővel, a tarnamé­rai Tárná mente Termelőszö­vetkezet elnökével beszélge­tünk. — Szövetkezetünkből ket­ten a községi tanács végrehaj­tó bizottságának tagjai, a'ta­nácstagok több mint fele ter­melőszövetkezeti dolgozó. En­nek ellenére úgy érzem — mondja —, hogy az agrárér­telmiség, a mezőgazdasági ve­zetők még mindig nem tud­tak igazán bekapcsolódni a közéletbe. Különösen a fiata- labbakról tudnám ezt elmon­dani. Valahogy úgy néz ki a dolog, hogy ha valakit fel­kérnek valamilyen megbíza­tásra, akkor el is vállalja, ele­get is tesz a feladatának. Azonban hiányzik az önkén­tes lelkesedés, érdeklődés, tennivágyás, a fejlődést elő­mozdító szándék, az egész­séges türelmetlenség — ami mind jellemzője az igazi köz­életi egyéniségnek. — Mivel magyarázható a passzivitás ? — Egyrészt talán azzal, hogy a közéleti szereplés pluszmunkát jelent, másrészt pedig azzal, hogy általában azokra jobban számítanak a községi vezetők, akik már bi­zonyították, hogy szívesen részt vállalnak a munkából. A mi községünk egyébként rendkívül sokat fejlődött az elmúlt években, nincs miért szégyenkezni. Sokan azonban elfelejtkeznek arról, hogy ez nem véletlenül történt, va­lakik dolgoztak, küzdöttek ér­te. S a fejlődés azok szá­mára sem közömbös, akik eddig nem sokat tettek érte. hiszen itt élnek a faluban. Hogy még jobb legyen — még több közéleti emberre, mun­kára lenne szükség. — S például arra, hogy még több szövetkezeti vezető legyen falusi vezető is. — Igen, erre is. Csak meg kellene annak a titkát keres­ni, hogyan lehetne átlendül­ni a holtponton. Míg hallgatom, a perzselő májusban is megborzongat magánya. Hetvenöt éves özvegyasz- szony. Néhány éve pénze, há­za, nyugalma volt. Ma se ház, se pénz, se nyugalom. — Gondoskodást, otthont reméltem, az utolsó évekre. Ám amint a pénz elfogyott, utcára tettek, éppen a leg­kedvesebb unokám, az Im- rus. Nyugodtan kezdi, könnyei­vel birkózva folytatja. Hajsza 75 ezerért — Imrus volt a kedven­cem. Én neveltem, apró ko­rában kezemből esett neki legjobban az étel. Rendes, törekvő emberré lett. Szen­tesen, ahol laktunk, minden­ki becsülte: Akkor még. élet­ben levő férjemmel hogyne hittünk volna neki! Ügy gon­doltuk, ő a legméltóbb arra, hogy idős napjainkban gon­doskodjon rólunk. O kért bennünket: kössünk eltartási szerződést. Mi örömmel egyeztünk bele, s adtuk min­denünket. Imre másképp idézi a négy év előtti egyezséget. — Igaz, akkor voltam fia­tal házas, ilyenkor kell a pénz. Mégsem én kértem a szerződéskötést. Ok voltak egyedül, velük nem törődött a család többi tagja. Ök kér­tek, s mi elfogadtuk az aján­latot. — Nem kellett még akkor bennünket eltartani. Férjem­nek tisztességes nyugdíja volt, Imrus nem is tudott volná segíteni, mert anyagi gondjai voltak. Férjem halála után is ő kért: „Mami, men. jünk Egerbe, hadd próbáljak ott szerencsét. Házat veszünk, berendezkedünk s maga ve­lünk lesz”. Hittem másodszor is. A fiatalasszony: — Mi nem hívtuk, ő akart jönni, pedig tudhatta, hogy a viták újra kezdődnek. — Mindenem nekik adtam, mert kérték s mert Imrusért bármit megtettem volna, ök hívtak Egerbe, mert kellett a pénzem. Akkor még erre nem jöttem rá, hiszen a szeretet „vakká” teszi az embert. Kádár néni eladta a szen­tesi házat, s a hetvenötezer a fiatalok kezébe került! A pénz elfogyott — Mami teher A pénz könnyen fogy. A házaspár gyorsan berendez­kedett. Kétszoba-összkomfor- tos szövetkezeti lakást vet­tek, mindkét szobát újra bú­torozták. Rádió, televízió, festmények emelték a lakás eleganciáját. Futott Kádár néni ' forintjaiból. — Amíg a pénz tartott, én voltam a központ. Egyre kér­deztek: „Jó lesz így, Mami? Mit- kíván?”'1 Nem kértem semmit,, sőt egy évig 400 -fo­rintos nyugdíjam is nekik adtam. Aztán amikor elfo­gyott a pénz, már csak meg­tűrt lettem. Már nem voltam Mami, csak utálatos öreg dög. Napról. napra rosszabb lett a helyzet. Pattogtak a szavak: „Mikor döglik már meg?” „Nem látja, hogy útban van? Maradjon a szobájában! Ne zavarjon bennünket! Nem ehet velünk egy asztalnál!” — Igaz, megbomlott az egyetértés, de ebben az öreg­asszony a hibás. Mindenbe beleütötte az orrát. Állan­dóan zavart bennünket. Egy. re csak árulkodott rólam lm- rének, persze a kifogások csak fantáziájának szülöttei voltak. — Képzelheti, milyen érzés volt ülni egész nap egyedül a négy fal között, s gondolkod­ni a reménytelenségen. Pró­báltam közeledni, ez csak in­gerelte Gizust. Az első ütések után a gyámügynél kerestem segítséget. Gizust beidézték, ■ ■ ■ ő ott is fennhangon kezdte, de később érdekből megbé­kélt Ám néhány nap után újra szitkozódott, s ütött, ahol ért. — Vita volt, igaz, de ütés nem, hiába mondják a szom­szédok. Ütésnyomok? El is eshetett. Ilyen bárkinél meg­történik. Megegyeztünk a gyámügynél, de az öregasz- szony nem fért a bőrében, mindig körülöttünk téblábolt. — Szót se szóltam, mégis jöttek a fenyegetések, ütle­geli. Később már vacsorát se kaptam, utóbb az ebéd is el­maradt. Május közepén be­szóltak hozzám: „Holnaptól itt nincs helye! Elmehet, aho­vá akar!” Jönnöm kellett, mert Gizus fenyegetett: „Ha nem megy repülhet a kilen­cedik emeletről! — Nem küldtük, ő volt te­le panasszal. Menni akart. Hogy hová? Biztos új eltartói keresett. Visszajönne? Szó sincs róla! Elegünk volt be­lőle, most már magunknak akarunk élni. Az ügy ben­nünket nem érdekel. Ha más megoldás nincs, ítéljen a bí­róság! — A szomszédai vagyunk. Az igazság az, hogy kizárták Kádár nénit. Előbb mindent megvontak tőle, s amikor ez sem használt, jöttek az ütle- gek. A fiatalasszony szava’'/ zengett a lépcsőház. A n<- nemegyszer jött át ütlegektői vörös arccal. Az egész telet fűtés nélkül reszkette át, mert a fiatalasszony minden reggel elzárta a gázcsapot. Megoldás — a bíróság előtt... Beszélt Kádár néni, szót kértek „eltartói” s elmondták véleményüket a szomszédok is. Külön-külön beszéltem velük. • Riportomban mégis, egymáshoz rendeltein, ellen—' pontoztam nyilatkozataikat,.'! mert a párhuzam és az el­lentét minden magyarázó szónál beszédesebb. Eddig a történet. Az ered­mény: egy otthonra, szeretet- re vágyó 75 éves asszony egyedül maradt. Lakik szá­mára idegei} városban, s al­bérlőnek fogadták idegenek. Próbál -élni 400 forint nyug­díjból. Igaz, „eltartói” küld­tek neki 500 forintot. Adtak most és először, de vajon meddig jár még a külde­mény? Ha az idős asszony bíróság­Kaposl Levente Május E zer színben és pompában ragyog a világ. A télről csupaszán maradt természet kápráztató gyorsan öltözik át ünnepi díszbe. Az erdőn a tavalyi száraz avart benövi a fű, zöld lombruhát kapnak a fák. Hajnal van. Alig múlt három óra. Valahon­nan enyhe fuvallat érkezik és a pirkadásban nagyot kiált a kakukk. Percről percre világo­sabb lesz és a rövid éjszaka után dobogni kezd az erdő szíve. Nehéz a májusról, a májusi hajnalról me­sélni annak, aki talán életében sem kelt fel hat óra előtt, aki még sohasem köszöntötte erdőszélen, kiszikkadt tuskán ülve a felkelő napot. A közeli lábaserdőben moccanást hallok, aztán egy erősebb ágreccsenés töri meg a mélységes csöndet. Távcsövön át fürkészem a lábast, ahol a fák, mint vigyázzban álló kato­nák, mozdulatlanul állnak. Valami vörösük az egyik bokor mellett. Néhány perc múlva már szabad szemmel is látom, özsuta a gidá- jával. Lépegetnek a völgyben folydogáló pa­takocska felé. A kelő nap fényei lassan-lassan bearanyoz­zák a tájat. Citrom- és narancssárga, majd vörösbe hajó színek terülnek szét az erdőn. A sűrűből is elszökik a szürkület és mint a me­sebeli száműzött király a birodalmából, vég­képp eltakarodik az éjszaka. Teszek néhány lépést, aztán leülök egy sárga virágú galagonyabokor alá. Olyan, mint­ha egy nagy sátor lenne a fejem fölött. A ma­dársereg már mindenütt felébredt. Hangok, ^ 1969. május 25* vasárnap A tokiói Ikebana-iskola ta­nárnője, Yvaki Toshiko vi­rágkötőművésznő, aki rövid ideje tartózkodik Magyaror­szágon, belépett a Sasad Tsz-be. A szövetkezet Calvin téri üzletében dolgozik, ahol a híres japán Ikebana-tála­Jeat készíti* I színek és illatok. Valamennyi a május ajándéka. Vadga- lambpár röppen fölöttem és szarvasok válta­nak be a sűrű vágásba... Sok hajnal van az ember életében, de a természetben ébren töltött májusi hajnalok a legszebbek. Itt érzi magát igazán nyugodtnalc , Ás> boldognak az ember. -L. A gyermek M egszületett. Kínnal, gyötrelemmel es boldogsággal. A kismama ágyában fekszik és nézi a gyermekét. Mindössze egy­napos még, de a család már az ö jövőjét ter­vezi. A babáét, aki munkája legjavát már a második évezredben végzi majd el... Jancsika négyéves. Az óvónéni szinte na­ponta megdicséri, mert jó gyermek és szófo­gadó. A minap beteg volt, orvost kellett hív­ni. Azon az éjszákén magas láza volt és nem hunyta le szemét a család. Ma már láztalan és anyuka meg apuka arcáról a lázzal együtt eltűnt az aggódó szomorúság. . Jutka már felső tagozatos. Most járja a he­tedik osztályt. Igazi nagylány. A napokban volt tizenhárom éves és sokat áll a tükör előtt. Két fiúval is váltanak levelet, az egyik kül­földi. Szóval, minden rendben lenne, csak a tanulás körül van hiba. Nem megy a matema­tika és a fizika. Az év vége pedig vészesen közeleg. A szülők tele vannak izgalommal, Jutka viszont már a nyárra gondol... Béla nehéz napokra készül. A szóbeli érettségire. Az írásbeli szépen sikerült, ha­nem mi lesz ezután?? Egyetemre jelentkezett. A család dermedt izgalommal várja azt a na­pot, amikor az igent, vagy a nemet tartalmazó levéllel bekopogta^, a postás. Az édesapa gyak­ran felébred éjjel. — Mi lesz a fiamból? — — Ezen tűnődik, ez a nagy gond. Klári tavaly végzett a főiskolán. Egy ked­ves kis faluban tanít. Oroszt és magyart. Amikor ideérkezett az első útjára elkísérte a mama. Levél hetente jön és megy a munka­helye és a szülői ház között. A tegnapi levél­ben megírta a nagy eseményt. Komolyan ud­varol nek egy csinos, magas, barna fiatalem­ber. Azóta a szülők szíve tele van féltéssel, aggódással. — Milyen lesz a fiú, lesz-e belőle jó házasság?? Gyermekek. Kicsik és nagyok. A szülők szemefényei. Titeket köszöntünk ma, titeket, mind a kétmilliótokat ebben az országban, akik szemünk fényei, a legféltettebb kincseink vagytok.* hoz fordul, legalább forintjai egy részét visszakapja. Érde­kes módon ő —, akiről a fia­talok annyi rosszat elmond­tak — mégis kesereg: „Imrus nem lehet rossz, fáj, hogy a bíróságon kell találkoznom vele”. Hibázott volna? „Bűne” csak egy lehet: az idős kor a maga sajátos jellemvilágá­val. Erről azonban „eltartói” is tudtak s mégis fogadták: — Teljes ellátásáról gon­doskodunk ... otthont bizto­sítunk számára Most se eltartás, se otthon. Kádár néni egyedül... Pécsi István mi— Nehézség A tanácselnök megkérde­zi az ipari előadótól: — Ismer maga kontáro­kat? — Hogyne. — Hol? — A szomszédomban is lakik egy. — Igen? És feljelentette már? — Ugyan, hogy tetszik gondolni? — Miért nem jelentett• fel? — Nem tehetem, En fk, pala dolgoztatok. A.ÍÜ* (-*#

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents