Népújság, 1969. április (20. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-04 / 78. szám

„...a szerelemhez való teljes jogot ismerjék végre el...” «-» Erkölcsösnek tartja-e a miniszoknyát? — Ez nem erkölcs, divat kérdése. Akinek szép lába van, viselje, nekem nincs, ezért nem hordom. Nem ve­szi észre, hogy azok vilatkoz- a miniszoknyáról, akiknek semmi közük hozzá? Ez a divat a húszéveseké, hagy­ják meg nekik. — Hány éves? — Huszonhárom. A mi problémáink nem itt kezdőd­nek. Én is tudom ezt, na­gyon jól. Gondolkozom, töp­rengek, hogyan fogalmazzam meg a kérdést. Aztán bele­vág' k. — Hány férfi volt már az éle .ben? — Ügy érti, hány férfivel veit viszonyom? — Igen, úgy értem. — Hát volt. Nem eggyel. — Rendjénvalónak talál­ja? — Igen, rendjénvalónak találom. És azt is, hogy ezt nyíltan kimondani sem szé­gyen. Itt volna az ideje, hogy leszámoljunk olyan fel­fogásokkal a huszadik szá­zad végén, hogy az a bűn, amit látnak. Nem! A normá­lis szexuális kapcsolat nem bűn. Részese az életünknek. Akkor miért nem kezeljük köznapi, létező tényként? Én bevallom, hogy igénylem, de barátnőim közül sok titkol­ja, takargatja. Hogy miért? Ezt is megmondom. Mert le­néznek, megvetnek bennün­ket ezért a kapcsolatért. Azt hiszi, nem találkozunk san­da, elítélő pillantásokkal, vagy éppen hangos szóval ki­mondott becsmérléssel? Tud­ja mi az öntudat? Az, hogy tudatosan, önmagunkat el­lenőrizve cselekedjünk és ezért a cselekedetért vállal­juk a felelősséget. Hát vál­lalom. Én válla'om a felelős­séget és nem más. Helyet­tem senki nem fog odaállni az ÁB-bizottság elé, és néz­zünk szembe a tényekkel: ezt a köztudat úgy könyveli el, hogy szégyen. A közvé­lemény súlya alól pedig ne­héz szabadulni. A rólunk al­kotott vélemény visszahat ránk, cselekedeteinkre és gondolkodásunkra. Bizonyta­lanná tesz, bátortalanságot eredményez. Néha már való­ban nem tudom, helyes-e amit teszek, mert képtelen vagvok függetleníteni magain a környezet ítéletétől. A szere1 emről és a szexua­litásról írott könyvek a mi igazunkat bizonyítják. De ezeket a könyveket még most is valami babonás misztikum lengi körül. Ná­lunk sokan nem merték meg­vásárolni Fritz Kaimnak ,,A szerelem iskolája” című 'könyvét, mert egyszerűen szégyellnék. — Mi a foglalkozása? — Még tanulok. — A legfontosabb problé­mának tartja a húszévesek­nél a szexualitás kérdését? — Az egyik legfontosabb­nak. Annál is inkább, mert megoldatlan, mert számos rossz és jóindulatú cseleke­detnek mozgatója. Itt van a mi korosztályunk. Biológiai­lag tökéletesen érett. És tár­sadalmilag? Még sehol sem tartunk Azt motndják az idősebbek, hogy csak a há­zasság keretében történő ne­mi kapcsolat az erkölcsös Nem egy barátom, ismerő­söm van, akik jól, nagyon normálisan élnek egymással, valószínű, hogy össze is há­zasodnak, ha módjuk lesz rá Te egyelőre nincs. Ki tud húszéves korára lakást és anyagi alapot előteremteni ? Senki. Addig, amíg nincs meg ez az alap, nincs jo­gunk egymáshoz? Azt hi­szem, ez nem is jog kérdése, normális emberi felfogás. Mennyivel erkölcsösebb az, hogy házasság előtt semmit ha beütik a személyazonos­Névtelen riport ságiba a pecsétet, akkor min­dent? Hallott már arról, hogy Dél-Amerikában az indiá­noknál két év próbaházas­ság előzi meg a „rendes” há­zasságot? Azt mondjuk mi, európaiak, primitív nép, primitív szokások. Ügy gon­dolom, a bölcsesség elenged­hetetlen feltétele az egysze­rűség. Furcsa ezt hallani tőle, hogy évezredes bölcsesség. Huszonhárom éves, rövid, fiús haja van és kedves, mo­solygós szeme alatt parányi szeplök. — Szeretnék még valamit elmondani. A vőlegényem- mel a múlt év júliusában nyaralni voltunk. Szerettünk volna együtt aludni A leg­különbözőbb módon próbál­tunk szállodában szobát kapni. A válasz egyériel- műen elutasító volt: „Nem lehet. Tiltja a szabályzat! ’ Ugyanakkor két középkorú férfi kén szobát előttünk. Tudtuk, hogy miért, valószí­nű a portás is tudta. Mégis szó nélkül adta a szoba kul­csát, mert ezt nem tiltja semmi. Kérdem én: mennyi­vel alábbvaló a mi kapcsola­tunk, mint az övék, hogy a miénket tiltani kell. — A szülei tudják, hogy a vőlegényével együtt nyaral­tak? — Nem tudják- Én el­mondtam volna, de nem ad­nak rá lehetőséget Szinte kényszerítenek a hallgatá­sukkal, a dolgok felszínes kezelésével arra, hogy ne legyek őszinte. Pedig meny­nyivel egyszerűbb lenne ne­kik is, nekem is elmondani, tulajdonképpen hogyan is élek, mik a tényleges gond­jaim. Néha már várom, hogy kitörjön az őszinteség. Az első lépést várom, hogy meg­tegyék és én mondom, mon­danám a való helyzetet. Ta­lán nem kíváncsiak rá? Vagy így kényelmesebb? Tudom, a többieknél is ez a helyzet. Óriási a távolság köztünk és a szüléink közölt. És mi csak akkor indulha­tunk el, ha biztatnak. Ez az út egyedül járhatatlan. Ez nemcsak a családra vonatko­zik. Nagyobb áttételen ke­resztül ugyanez érvényesül a társadalomban is. Mostaná­ban annyit beszélnek, írnak, vitáznak rólunk. Itt volna az ideje, hogy történjen valami. Például az iskolákban. A kö­zépiskolákban ne hallgassák agyon ezt a témát Beszélje­nek róla. A hallgatás nem old meg semmit. Tudatosan készítsék fel a fiatalokat az elkövetkezendő szexuális életre. Itt adott az a lehető­ség, hogy a tanárok helyes irányba tereljék a fiatalok gondolkodását, egészséges életszemléletet adjanak ne­kik, hogy elvileg megértsék; a szexuális élet nem bűn és nem szégyen, majd élni is kell vele, de nem visszaélni. Az egyetemeken már érett, az előbb is hangsúlyoztam, biológiailag tökéletesen érett emberek vannak. Itt már a körülményeknek megfelelően a lehetőségét kellene bizto­sítani ennek az életnek. — De... — Ne botránkozzon meg. Nem akarom én „nyilvános- házzá” degradálni a felső- oktatási intézmények kollé­giumait. Tudja, hogy ma az a gyakorlat, akit a kollé­giumban „tetten” érnek, az repül. Más kérdés, hogy leg­több helyen a lehetősége sincs meg, hogy „tetten” ér­jenek valakit. Pedig az egye­temisták nagy része, lányok és fiúk egyaránt, rendszeres szexuális életet él Igaz, hogy nem a kollégiumokban, ha­nem ahol éppen tudják, és hallgatólagosan tudomásul is veszi mindenki. Miért hall­gatólagosan?!. És még vala­mi. Nehogy azt gondolja, hogy az ifjúság között nem alakul ki mérce, hogy nincs normális ítélőképességünk Vannak, akik átlépik a ma­gunk közt megállapított ha­tárt, akik hetenként, vagy harmadnaponként. cserélik partnereiket. Nem ez a cé­lom. Mint ahogy nem ez a célja a > többségnek sem. A szerelemhez való teljes jogot ismerjék végre el, necsak egy-egy irodalmi igényű írásban, az életben is. A riportalany természete­sen névtelen, hiszen mit szól­nának az emberek! Nos, mit szólnak hozzá? Szigsthy András Bm<kor a férfiak lófarok-frizurát hordtak László Gyula régészpro­fesszor, sírleletek alapján ál­lapította meg, hogy az avar férfiak, csakúgy, mint a hon­foglaló magyarok, varkocs- ba font hajat viseltek. E po- gánynak tartott viselet ellen az egyház már a XI. század­ban fellépett, s e haji háború újra fellángolt a kunok XIII. századi beköltözése idején is. Zsigmond és V. László vállig, Mátyás és II. Lajos tarkóig érő hajzatot viselt. 1489- ben a Milánóba küldött Buz- lay Mózes magyar követről írják az olaszok, hogy gyön­gyökkel díszített hajzata a vállát veri. A XVII. század­ban az erdélyi Bethlen Mik­lós a nyakig — de nem vállig — érő hajzatot mondja ma­gyarosnak. Ekkoriban írja Apor Péter: „a nagy haj rit­ka volt, sőt nem láttam ifjú legényt nagy hajjal. Azt pe­dig, hogy hátul pántlikával megkötötték volna, mint a ló farkát, mint most cselek­szik, annak híre—hamva sem volt Ha valaki kötött hajjal jött volna elő... azt hitték volna, hogy farsangos játé­kot űz...” Ám II. Rákóczi Ferenc korára megint más lett a módi: Mányoki portré­ja mutatja, hogy a fejedelem fürtökben viselte válláig érő haját. A haj rizsporozása, s a paróka (amelyet a XVII. század magyarja hol álhaj­nak, hol meg „hajból csinált fej”-nek nevez) nálunk csak a XVIII. század végén ter­jedt eL Bel»őszön!olt a tavasz az Egri Tanárképző Főis­kola biológusainak biro­dalmába. Elövirágoztatással elérték, hogy felöltötte leg­szebb ruháját, virágzik a szilvarózsa, a japánbirs, a kese­rű mandula, az emeletes primula, a frézia és kibontotta leveleit a vadgesztenyefa is. (MTI foto: —Bakos Ágnes felv.) Ki volt Bánk bán, Az irodalom s a történelem — a goethei Dichtung und Wahrheit — néha külön uta­kon jár. Így például tudjuk, hogy Dobó Kati­ca (akinek iskola is viseli nevét) sohasem élt, viszont kevesen tudják, hogy Petőfi Pató Pál úr ja eleven személy, egy 1855-ben Magyarszöl- gyénben eltemetett alszolgabíró vala. De kik voltak például Katona József Bánk bánjának történelmi alakjai. Bánkot Benedek macsói bánnal tekintik egy személynek. Felesége — a valóságban — nem Melinda volt, hanem a szépségéről híres Tota asszony, aki Spanyolor­szágból, Imre király feleségének, Aragóniái Konstanciának kíséretében került Magyaror­szágra. Katona Tiborcának is megvan a maga történelmi előképe! A Budapest múltjára vo­natkozó okleveles emlékekből derül ki, hogy Tiburtius comas, vagyis Tiborc ispán, Imre es II. Endre király udvari embere, 1198—1213 kö­zött Fejér, Szolnok. Bodrog, Mosony megye fő­ispánja volt, közben 1206-ban a királyné ud­Melinda és Tiborc? varbírája. 1211-ben részt vett Endre király ho­liest hadjáratában. Mivel azonban ugyanő 1222-ben, mint Pozsony megye főispánja sze­repel, nyilvánvaló, hogy neki — a Gertrud ki­rályné elleni merénylet miatt — ugyanúgy nem görbült meg a haja szála, mint ahogyan Benedek—Bánk macsói bánt sem érte bünte­tés. Tiborc ispánhoz fővárosunknak egy épí­tésztörténeti emléke is fűződik; 1205 és 1207 között ő alapítja meg a Margitszigeten azt a Szent Mihály kolostort, amelynek rekonstru­ált kápolnája máig áll, a Palatínus Szálló kö­zelében. Egy egykorú feljegyzés egyébként — a Gertrud királyné ellen elkövetett gyilkos me­rénylettel kapcsolatban — megemlíti, hogy ak­kor a kis királyfinak, — a későbbi TV. Bélának — élete is veszélyben forgott s károsodás érte a királyi levéltárat is. így meglehet, hogy ez a merénylet nem a pilisi erdőn, hanem az eszter­gomi királyi palotában ment végbe. Szalonkák & magas ban».. Ide s tova vágva, nyílnál is gyorsabban Kakid a szalonka ott fenn a magasban; Biz a koca puskás hiába gyújt rája, De utoléri a jó lövő puskája. f\/7' rdárszárnynkon érke- zik a tavasz, hosszú csőrű, kedves vendégeink hozzák, az első sietős szál- lásesinálók, kéklábú kis kvártélyosok, a szalonkák — vitorlázva, lassú, bagolysze­rű suhan ássál, szédületes, gyorsröptű villanással, cik­cakkba vágva. S ki várhatná sóvárgóbban a szárnyas hír­nököket, mint a vadász? Március közeledtén felforró­sodik a vadászvér, nyugtala­nít megannyi kérdés: jön­nek-e már, mennyien érkez­nek, milyen lesz a húzás, jó s kedvező-e az idő...? S az ember siet állást fogni a sűrű fiatal vágások mélyedései­ben, dagonyák mellett, vág­ható karóerdők nyiladékai­ban. Kitartóan várja, lesi, az alkonyatban mikor szólal az éles „pszt-pszt!”, a nyújtott, szívet megdobogtató szerel­mes korrogás, az althangú „kuorr-kuorr”, hogy az első szalonka-úrfit leszólítsa és aggatóra fűzze. öreg vadászjegyzetekben valós észleletek és meg nem cáfolt közlések állnak róla Minden öreg világrész kö­zépzónájában fellelhető, s mégis ritka madár. Ruhája válogatott, nem papagályos, mint a parvenű fácánkakasé, családi élete, jelleme és egyéb viselt dolgai pedig zárkózottak, misztikusak. Diezel és Mika például így örökíti: „nagyon gyenge éle­tű s oly sérülésekben is el­számyasok könnyen kihever­nek”. S gondolná-e valaki e gyenge életű madárról, hogy telelőhelyeröl, Afrika északi partjairól — ha az európai időjárás kedvezőre fordul — kb. két éjjel eljut hozzánk? Erdeink védelme alatt a sűrű avarban, száraz leveles fagaly vagy tuskó mellé la­pulva, a nappalt csöndes pi­henésben tölti. Tollazatának szerencsés árnyalata megvé­di számos ellenségtől, bele­olvad környezetébe, s nincs az a szem, amely hamar fel­fedezhetné. Éjjeli fáradal­mait kipihenve, alig fényése- dik a vacsoracsillag, ismét szárnyra kap, nászi énekét fújja, s magas, gyors röpté­ből is levágódik oda. hová a szalonkakisasszony pisszegé­se szólítja. Utána még elkölti vacsoráját, kedvenc eledelei — giliszták, férgek, apró csi­gák — közül válogatva, s kí­séri párját az éjszaka sötét­jében, kiválasztott költőhe­lyére. Sok titkát meglesték ugyan az elmúlt száz év során, ám misztikusságát el nem osz­lathatták. A családi örömök elé tekintő szalonka-asszony­ság például egyszerű kis fész­ket épít. Apró mélyedést ka­par a földbe, száraz fűszá­lakkal. mohával kipárnázza, s köréje száraz ágacskákból korlátot is készít. A tőkés ré­cénél megfigyelték, hogy fészkéből fiait a csőrében hordja a vízhez, — ennél is bámulatosabb, amit cseme­téivel a szalonka míveL „Gyermekeit” a nyaka és melle közé veszi, csőrével táplálkozó-helyre. És látták azt is, amint fiait — mint ra­gadozó madár a zsákmányát — lábai között hordta el oda, ahol férgészni tanította... Legrégibb vadászemlékem éppen a szalonkákról őrizge­tem, ötödik tavasz telik, hogy a bükki Gubarét feletti fia­talos nyiladékaiban foglalok rendes állást. Sok hosszú cső­rű került már itt aggatékra, s elmondani merem: azzal az élvezettél, melyet a szalonka vadászata nyújt, alig ér fel bármi más! Az újjáébredő tavasz mirden bájában gyönyörköd­ve, a madarak zaját hallgat­va láttam itten a szalonkát térítőre hullani csukott szárnyakkal, a levegőben bukfencet vetve, menedéke­sen és vergődve, csiripelve, de gerinclőtten, mindkét lá­bát lelógatva is. Az idei első hírnökök már­cius Il-én mutatkoztak a kerecsendi erdő felett, s ar­ra számítottam, a Gubaréten is hamarabb aggatóra fűz­hetjük az első vendéget. Ám egyszerre beállt az esős, sze­les hideg idő. ami végül még hózivatarral is tetéződött, iszonyú zimankós fergeteg- gel. Az utóbbi napokban lan- gyosododott, az erős szél is alábbhagyott, készültem a szalonkalesre. S arjadzik már a patak­menti fűz, barkáit ki­tolta a mogyoróbokor. S az erdő, mint a holtak kertje. A fák óriási állóhalottak. El­száradva, összetöpörödve még rajtuk a tavalyi levél. Bogárszemű kis veresbegy Jtotorászik • bokrok alján. élelmet keres. Egy kiszáradt, széldöntötte fatörzsön csusz­ka tornászik, cinkék hangos, bohém csapata játszik a kö­kénybokor ágain. Fenyők takarta erdészház, mögötte kristályos vékony erecske kanyarog. Csirrenve törtet a medrébe hullott kor­hadó ágak között. Nem mesz- sze kakukk ereszti a hangját, de oly erővel, hogy visszhan­got csal a hegyoldalakból. — Kakukk... kakukk! — tréfálkozom vele, hátha kö­zelebb röppen. Kakukk helyett azonban mátyásmadár érkezik sietve. Az erdő boháca kíváncsi ter­mészet, felfigyelt a kakukko­lásra s most' látni akarja, ki az a madárbolondító. Mind­járt felfedez, csúnyán rám kiált, s aztán szabályszerűen kikacag kontárkodásomért. Olyan fene nagy lármát csap pillanatokon belül, hogy hamarosan kiröppen egy fe­keterigó is a tisztás széli bokrokra, s ő is karátyál. Ezek ketten mindenütt meg­jelennek ott, ahol nincs rá­juk semmi szükség. Kiváló okvetetlenkedők. Fél hat után nekivágok az erdőnek. Az útirány szekér vágta emelkedő ösvényen, dagonyák mellett vezet el, s félórai kényelmes menetelés után elérem a szokott stan­dot, sűrű fiatalos sarkán. Nyolc-tíz lépésnyire is sásos, bűzlő dagonya. Óvatosan kö­rüljárom, a talajt vizsgálva, szúrnyomokat keresek. A szalonka ugyanis úgy cseme­gézik. hogy hosszú csőrét a puha talajba szúrva körbe- ßoeoe forog, közben pedig „dorombol”, zümmögő, halk hangot hallat, — riasztva a férgeket. A dagonya túlsó szélén apró lukacskák meg­számlálhatatlan sokasága. Elégedetten térek standomra, s terebélyes bokor mellé hú­zódom, várok a beszálló sza­lonkákra. L assan csitul a madár­dal, csicsergés. Az es­ti szürkület az éjszaka lep­lét borítja a szemhatárra. Pisszegés, kvakkogás. Min­den idegszálam megfeszül. Csak a hang tulajdonosait nem látom sehoL Hosszú percek. S akkor a völgy felső szélén, magasan a levegőben, feltűnik három szalonka. Csendesen húzva vonulnak, minden cippantás vagy kor­rogás nélkül, s lőtávolon kí­vül beleolvadnak az éj ho­mályába. Már indulnék, s egyszerre erős szuszogás. fú­jás, csörtetés zaja úszik hoz­zám, szemben. S kiáll az útra egy nagy sötét folt. A villanylámpa fénypászmáját rányomom. Jó harminc lé­pésről hunyorít a fénybe egy remek agyaras. Mérgesen röffent. hátrál, s ijedt ugrás­sal a sűrűbe veti magát a vén csuhás. Sokáig hallom mene­külése zaját. Mit tehet ilyen­kor az ember? Feszít a lődüh. Levegőbe húzom mind a két csövet A dördülést számta­lanszor verik vissza a közeli hegyoldalak, a sziklás bér­cek. A völgyi patak csirre- nését nem hallani, a víz fi­nom neszezését elnyomja az erdő szélorgonájának zúgá­sa. A völgyszoros felől erdei bagoly siránkozó hu-hu hangja köszönti az április eleji éjszakát Pataky Deaf pusztul, milyeneket _ más leszorítja, s így szállítja A 1 £969. április 4, péntek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents