Népújság, 1969. április (20. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-27 / 95. szám
ELŐ IRODALOM ' Csuka Zoltán válogatott verseiről A föld csak rohan, cs üstökén erdők lobognak rémülten az égnek, karok zászlója int: hahó, hová? Komisz tudósok fejében gáztámadások és bacilusháborúk embriója no, vegyészek megerőszakolják a tudományt, tengerek vállán ágyúk borzalmas nyaka nyúlik, békés búzaföldek háta összeborzong, ahogy a lövészárkok mély sebe felsajog álmaikban. a házak tetején végigzáporozik a gépfegyvertüz, az első megaludt embervér az ótemetö kövén, mit döbbenten láttam, kék ég alatt sortüz, hanyatló testek és az utcákon spárgákkal összefűzött emberek. csókok és ravatal, szerelem és sfrás, hordágyak véres irgalma, és lüktetőén éneklő tömegek menetelnek. Bennünk furcsa és múlhatatlan szerelem el nem alvó csóvája lángol, idők távolbanyúló hegyláncait könnyedén lépi át, s vergődő szivvel húz el, akár a repülőgép. Emberek és tájak fölött száguld, mély öblök kígyóznak s tengerek tárulkoznak előtte. Te csak jössz felém, fényt szitál a hold, és én távoli arcod titkait tallózgatom, ezredévek előtt valamelyik ősanyád mosolyából indultai, s azóta egyre jössz felém, r arcodon múlt és jövő titkos árnyai játszanak, s ha minden percben örökké indulsz is tőlem, el nem hagyhatsz soha. tő, de meggyőző erejű, vitathatatlan érvényű is lehessen”. Az ember itt önkéntelenül is Fábry Zoltán korabeli aktív, háborúellenességet sugalló publicisztikájára gondol, mely Fábry későbbi, következetesen harcos anti- fasizmusának mintegy alapvetése volt. Csak egyetlen példát idézünk most egy, a harmincas évek elejéről való Csuka Zoltán-versből, melynek képeiből félelmetesen sejlenek fel a második világháború apokaliptikus borzalmai: len lázadó és szó emelő költő képrendszerében a humánumot megszólaltató, az emberért kiáltó motívumokat, iníemális képeikkel ilyen emberséget parancsoló és óhajtó sorokat; expresszionista lira szabad áradásé formáiban törnek felszínre, hol pedig olyan higgadt biztonságot, szakadatlan reményt jelző sorokban, mint az Örökké jössz felém c. versben: A z 1918 után átrendeződött Közép-Európa új államaiban (Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia) jóformán a semmiből nőtt fel egy, a hazai fejlődéstől részben független, de a XX. századi magyar irodalmi élet szempontjából nagyon jelentős magyar kultúra és irodalom, melyet ma gyűjtőnéven így emleget a szaktudomány és a kritika; a határainkon kívüli magyar irodalom. Fél évszázados fejlődése során jelentős eredményeket mutatott fel, egy-egy alkotó oeuvre- je máris klasszikussá érett, élénk színfoltokat képezve századunk magyar irodalmának tablóján. Belőle elég sok (jelenséget feltérképeztünk már magunknak, ám korántsem minden értékét és árnyalatát. Talán ezért is van az, hogy időnként olvasó is, kritikus is felkapja a fejét, ha egy-egy új könyv érkezik el hozzánk irodalmunk e tájairól. Így történt ez sokunkkal nyilván a most bemutatandó könyv, Csuka Zoltán Előretolt állásban című kötetének esetében is. A magyar olvasó elsősorban a műfordító Csuka Zoltánt ismeri, aki negyven esztendő alatt több mint hatvan klasszikus jugoszláv (szerb, horvát, szlovén, macedón) irodalmi alkotást tolmácsolt magyarul, s — ahogy a könyv fülszövegében olvassuk — „megfeledkezni látszik arról a mennyiségben sem lebecsülendő lírai termésről, melynek zömét Csuka Zoltán harminc—negyven évvel ezelőtt, a jugoszláviai emigráció idején alkotta meg, s amely nemcsak a jugoszláviai magyar irodalom értéke, kincse, de szerves és jelentős része a magyar lírának is..” A most előttünk fekvő kötet ebből a lírai termésből ad izgalmasan szép válogatást C suka Zoltán 1933-tól, igaz. Magyarországon él, ám sajátos hangszerelésű lírai teljesítménye még Jugoszláviában született meg, így csak természetes, hogy ez a líra alapvetően a határainkon kívül felnőtt modern, ha úgy tetszik avantgarde irodalom vonulatába illik Nem egyedi jelenség ez, ma már — legalábbis szakmai tekintetben köztudott, hogy „akárcsak a romániai és a csehszlovákiai magyar irodalom, a jugoszláviai is a magyar avantgarde tűzhelye volt.” E három különböző helyen, de nagyjában egyazon időben bontakozó, majd szárnyaló magyar irodalomból épp az avantgarde indítású alkotók nőttek az európai fejlődés szintjére. Fábry Zoltán öt évtizedes publicisztikai és kritikai tevékenységén pl. mindenkor kitapinthatok az expresszionizmus tartalmi és formai jegyei, s a közelmúltban elhunyt Forbáth Imre költészetében is az ex prés z- szionista képalkotás és versépítés dominál jó ideig, majd később, a Nezvál köréhez csatlakozása után, a szürrealizmus motiválja sajátos hangszerelésű verseit. A jugoszláviai magyar irodalom 1920—1935 közötti periódusában Csuka Zoltán teljesíti ki legegyértelműbben ezt a legjobb értelemben vett iz- musos költészetet, mely „a magyar expresszionista líra legharmonikusabb megvalósulása” lett, annak ellenére, hogy időnként „mind a dadaizmusnak, mind pedig a szürrealizmusnak a színei is feltűnnek verseiben.” M ilyen is hát Csuka Zoltán költői arculata? Á kötet szép és magvas bevezető tanulmányát készítő Juhász Géza, de máshelyütt Benedek Marcell is e líra mélyen progresszív voltára figyel fel, mely „progresszivitás a mondanivalóra és a kifejezésformákra egyaránt érvényes”. Az európai expresszionista irodalom és művészet felől nézve — mely lényegében az első világháború befejeződéséig teljesedett ki, mutatta fel valóban jelentős értékeit — az az elgondolkodtató Csuka Zoltán költészetében, hogy az új, már a huszas években felsejlő háborús készülődésekre figyelve kiáltja világgá a maga humánumát, fegyelmezetten, racionális biztonsággal épített expresszionista verseiben. S ami megint csak feltűnő: nem egyszerűen meghökkenteni akarja olvasóját, hanem meggyőzni is költői igazságáról. Ahogy ezt teszi, az mindenképp újnak hat még az európai expresszionizmus távlataiban is. „Sokszor az esszé világosságával, a tudományos értekezés érveivel tűzdeli tele verseit — írja Juhász Géza —, hogy mondanivalója ne csak érheN em lenne nehéz a harmincas évek versterméséből vett példák özönével kimutatni e költői tartás folytonosságát. Bőven találnánk a ,, hackenkreu zleresek, fascisták és ébredők”, s az „ópiumos butaság löttye” élÁ sötétebb tónusú, az élet árnyoldalait felmutató versek mellett megvannak aztán ebben a lírában az öröm, az ujjongás hangjai is, az optimista világszemlélet elemei, melyek hol jellegzetesen az T> ízvást reméljük, hogy sokaknak lesz kedves olvasmánya ez az ízléses, Borsos Miklós Kossuth-díjas szobrászművészünk illusztrálta, gondolat- és érzelemgazdag verseskötet,.. Lőkös István " ■■1 11 FORGÁCS KAROLY: Tűnt idők rabja Fogoly vagyok. Csak körbe járok Belül a magas kőfalon, Léptem konok kő-kockán koccan, Vagy csosszan frissen hullt havon. Holdkóros szelek tetőn járnak, Ablakon kl-be fütty suhan. A ködben hiába keresném, Nem találnám meg volt-magam: Jegyeim régen elfeledtem. Sokszor változtak e jegyek. S magam is, amíg igyekeztem, Hogy hozzám hasonló legyek. Győzködöm balgán: az vagyok meg Most is, ki voltam mindig én, De kinevetem magam szembe, Nevetek e hazug igén. Az elszánások gerendái Alól a tervek oszlopát Már kiverték sunyi csavargók. Lötyög a jól szabott kabát Testemen s nem csak a csontvázam, Azon belül is valami Más már és új: mai kérdésre Nem tud virgoncán vállánL Valamikor únt játékokkal Örömet játszottam nagyoknak, Ha szívem mélyére lenézek, A ritmustalanság erre oktat: Az öregség egy új gyerekkor, De most gyermekeimnek játszom Még if jabb-réginek magam, Hogy az ifjú szem még ne lásson Tőle való-távolinak. A játék mögött szövi-fonja Gúzsát testemre az Idő: Nyelvemen ég az álom szomja, De őreim: vén zupás évek Szuronyt szegezve intenek Ébredésre. Kor és kór hütik Őszi ütemre szivemet. ANTALFY ISTVÁN: Az ember mégis • • • Nem én találtam ki, hogy létezem. Lenni; kicsit jog, kicsit kötelesség. Hogy az embert gyűlöljék és szeressék, vagy meghurcolják, mocskos-véresen. Nem járok rongyokban, nem éhezem. Magamtól félek legjobban: mi lesz még? Ha nem bírom? Ha egyszer földre esnék, s nem lenne, hogy felálljak, érdemem. Az ember egyszer mégis; így, vagy úgy megtudja, merre vezet az az út, amelyen — épp, mert magáért felel, — bár álmokat kergetve, vagy való göröngyeit tapodva, vágtató idővel küzdve, de mennie kell! VARGA IMRE: A PÉLDAKÉP Jóval a televíziózárás után értem csak haza. Elpiszmogtam az időt az otthonban, s azt hittem, alva találom a családom. Mint mindig. De Lilla a konyhában ült az asztalnál, olvasott, s mikor mellé léptem, szó nélkül rámutatott egy felnyitott levélre. — Halmágyi Laci bácsi írt — mondta, s jelentőségteljesen rám nézett. Aztán a szobaajtóból még visszafordult. — Mondd, Lajosom, mit tettél? — Hogyhogy mit tettem? Mért kérded? — fakadtam ki, s előcibáltam a levelet. Aztán leejtettem az asztalra. — Az anyjokat. Ezek is most tudnak jönni. Amikor előszörre sikerül a pécsi balettből két táncost felléptetni Körmösdön. Mert magas minisztériumi delegáció, mifene . . : — Mit tettél, hogy eny- nyien a nyakunkra jönnek? — hallottam még egyszer Lilla sopánkodását. Összeszorítottam a szám. Ügy elfogott egyszerre a harctéri idegesség, hogy nekiültem a paprikás krumplinak, ami az asztalon várt, s szó nélkül falni kezdtem. Lilla kiváló paprikás- krumpli-főző, nagy gyakorlata van, s ebben volt füstölt kolbász. Én pedig úgy va- Ipnk: jólakva a tragédiát is zokszó! nélkül fogadom 111 Így aztán rendesen feküdtem le, álmomat se tórzífotta semmi. Szerdán pedig úgy tet- tem-vettem, mintha csütörtökre nem várnék generális vizitációt. Különben is azt írta Halmágyi László a megyétől: semmiben ne zavartassam magam, csináljam csak, amit aznapra kitűztem. Az elvtársak a világért sem akarnak zavarni.«. Értem. Eltemettem tehát szerdán a vén Kocsor bácsit, aki nem akart papot engedni a koporsójához, este pedig jól kihúztuk az időt a honismereti szakkörösökkel, akik mostanában készültek el Kör- mösd község hagyományainak gyűjtésével. Már elfededtem csütörtökön az ebéd ízét, amit a napköziben kaptam be és lassan abban bizakodtam: mindjárt átbiceg a tanácsházáról a mindenes Nagy Pista bácsi, hogy kérem szépen a megye lefújta az egészet ..; És elmerültem a beszélgetésben a balettről, modernségről, effélékről a két táncosnővel, meg a fiútáncossal, akik először ismertetik falum népével ezt a művészetet, s éppen megegyeztünk, hogy elébb az előadónő beszél, akkor magnetofon, zene, a pár táncol, aztán megint beszéd, közben átöltözés, zene és tánc. Biztos, hogy nem okozunk csalódást. Pedig mindenki eljön a falubóL Hiszen mióta a cirkusz nem jár erre, azóta nem lehet nagy- nyilvánosan egy jó alakú nőt sem látni. Éppen ezen nevetgéltünk, amikor berobbant az ajtó, lihegve jött a gitáros tanfolyam ífősörényese. Juhász Dezső, s újságolta, hogy teccik tudni, Lajos bácsi, két kisbusszal jöttek es egyenesen ide jöttek be, mindenhová benyitnak, és annyian vannak, mint a Stúdió tizenegy ..; de nincs tovább, valóban bejöttek, Halmágyi László ajtónyitása nyomán ekként: — Erre tessenek, elvtársak. Itt van az igazgató elvtárs, ez ő, teljes nagyságában, tessék: Kis Lajos elvtárs... A három táncos a hirtelen mindent elborító embernyüzsgésben elveszve az ajtóban ácsorgott, s míg én a kabátokat rakosgatttam, széket tologattam a vendégek alá, onnan pantomimeztek a kezükkel: akkor velük mi légyen? EJLnézést kérve utánuk siettem, s elküldtem őket szállásukra, ott Lipcsei néni majd rendbe rakja min- dőjüket... És már mennék vissza, amikor egy hatalmas, szuszogó, szemüveges férfi kocogott a folyosón, s mikor mellém ért, egyszerre kiszaladt az erőm. Teszent- kleofás! Hiszen ez.-: — Na, mi az? Hát maga itt van? Mit csinál itt? — hallottam a kérdést. — Tán csak nem maga itt a...?! — De bizony én vagyok, Duruez chdirg — nyeltem egyet. — teljes nagyságomban. És a népművelő itt én vagyok, egyszál magamban... — De hisz maga... — meredt rám csu- dálkozva a kétméteres óriás. — Hiszen maga az államvizsgán kegyelemből ment át. És... Hát ez hallatlan! Pont idehozni minket! Hogy miért hallatlan ez, nem érkeztem megkérdezni. Felpattant az ajtó, s egy őszes, sovány, kás asszonyság hajolt ki. — Ne haragudjon, Kis elvtárs, de kezdjük. Magának is van dolga bizonyára, nekünk ma még egy másik hely is hátra van... Ó, most maguk egymást ... — Sajnos, ismerjük, — biggyesztette le ajkát Durucz, én meg éreztem, hogy csordogál le hátamon a hideg verejték. S a gondolat lüktet fejemben: mégis jól működik Lilla veszélyreflexe... Füstöltek otthonosan, amikor beléptem, és már nem jutott szék: Az ablakkal szemközt, a szekrény sarkának támaszkodtam, s tettem a jobb kezemmel valami suta, kaszáló mozdulatot. — Üdvözlöm az elvtársakat Körmösd művelődési otthonában, és kérem ... tessék. Állok rendelkezésükre... — Mint mondtam a buszban, Kis elvtárs a tizennegyedik hónapját tölti itt Előtte két év alatt négy igazgató adta át a másiknak a stallumot — állította sínre a gondolatokat megyei patrónusom, Halmágyi László főelőadó. — Szóval, akkor érdemnek számít, hogy két igazgatónyi időt is túlélt? — fullánkos- kodott Durucz, volt kedveno tanszékvezető professzorom. — Egy előretolt őrs helytállása olykor sokkal többet; jelent, mint... — hangzott ekkor a sarokban, ismeretlen szájból. De engem — jelzem — nem érdekelt ekkor már semmi. Csak szorítottam al körmöm a tenyerembe, a vártam, mikor felelhetek a vizsgán. — Nyilván nem lehet köny- nyű hely — jegyezte meg aa ősz hajú, csendes szavú asz- szonyság, aki behívott. — Érdekelne, hogyan kötött itten ki. Kis elvtárs. Miért jött ide? — Magát, úgy tudom, oktatási intézményhez osztották be annak idején — kedveli kedett megint Durucz.
