Népújság, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-09 / 57. szám
ÉLŐ IRODALOM TAM AS ALADAR: FARKAS ANDRÁS: Végh Antal új regénye ét novelláskötet (Korai szivárvány 1963, Nyugtalan homok 1965), egy regény (Kékszemű élet 1963), jó néhány szociográfiai riport ég dokumentumdráma után mo6t újból regénnyel jelentkezett Végh Antal, Ar is iszap a címe Érdeklődéssel vettük kézbe ezt az új Végh Antal-regényt, a Nyugtalan homok novelláinak élménye serkentette érdeklődésünket, mely novellákban már egy kiteljesedő epikus véna ereje, súlya mutatkozott meg. Mint korábban, most is paraszti tárgyú művet írt, élményvilágának fő forrásvidékéről vette a témát A könyv fülszövegként közölt vallomásféle így tájékoztatja erről az olvasót: „Szüleim parasztemberek. Több mint egy évtizede városban élek, messze kerülve a kapanyéltől, de még mindig meg- azámlálhatatlan élmény köt a faluhoz, és fog is kötni, amíg élek.” Természetszerű, hogy általában ezt az élményvilágot kívánja kivetíteni írásaiban, azaz a paraszti életforma jelenét és múltját kívánja vallatni és feltárni, ami nem akármilyen írói program. „Igyekezni kell — folytatja az előbb idézetteket —, sürget a kor. Én még petróleumlámpa világánál tanultam olvasni, a tanítványaim már televíziót nézhettek. És mégis: a paraszti életforma éppen olyan anakronisztikus most is, mint évszázadokkal ezelőtt. Csak kullog a föld körül futkosó rakéták után; akár a Kende báró hajdan megcsodált benzinmotorja után a nagyapám fa tengely es ökrös szekerei. Az Ar és iszap is egy ** névtelen parasztem- : bér sorsát vetíti elénk, születésétől a felszabadulás utáni első évekig követve nyomon életútját Igaz, a kor „nem kapott ebben a könyvben na- tározott jelzést” (a szerző szavai), az olvasó mégis hamar felfedezi itt a két világháború közötti Magyarország sajátos falusi világát a háború felé sodródást majd a háború, a német megszállás, még inkább a felszabadulás, a földosztás eseményeit s a koalíciós idők küzdelmeit A hőst ezeknek az eseményeknek láncolatában Ismerjük meg: isten háta mögötti hegyi faluban látta meg a napvilágot ikertestvérével — akit pár nap múltán el is temettek —, itt serdült gyermekké, Itt élte át az anyátlan gyermeki sors buktatóit (mert anria is meghalt nemsokkal ©i lilekei születése után), Itt érett legénnyé is és itt élte át a b aborts évek forgatagát Emberré éréséig kíséri sorsát figyelemmel itt a falu zsidó orvosa és családja, akiket a háború utolsó napjaiban ő menekít — nem kis veszélyek árán — megölve néhány SS-katonát s igazában « az első alkalom életében, hogy — bár inkább ösztönösen, de mégiscsak a szónak tágabb értelmében cselekvő emberré váljék. Védenceit biztonságban tudva, menekülni kényszerül a faluból s ez a menekülés juttatja el majd voltaképpen arra a vidékre, ahol a történelemformáló idők; a felszabadulást követő évek politikai eseményeinek részese leA. Mint állami gazdasági igazgatótól veszünk búcsút tőle a regény utolsó lapjain. 1? nnyiből Is JŐ1 látszik: Végh Antalt ezúttal annak a háború éveiben esz- mélkedő és férfivá érő paraszti nemzedéknek sorsa, magatartása, a történelem menetéhez való viszonyulása foglalkoztatja, amelyik a fel- szabadulást követően — új viszonyok közepette — történelmi küldetést teljesít A regény hőse jól állja a sarat mind a háború, mind a fel- szabadulást követő évek alatt: cselekedetei, lépései ösztönösen is az igazat keresők oldalára viszik s ezt a szándékoltságtól óvakodó jellemrajz hitelessé is teszi. Látszik, hogy az író az adott életanyagot alaposan ismeri. Ám, hogy hősének megrajzolását illetően ennek ellenére is maradt bennünk némi hiányérzet, az talán inkább a komponálás bizonyos fokú aránytalanságából fakad. Az az érzésünk: a hosszú történelmi periódust átfogó cselekmény során nincs mindig türelme az árnyalatok kimunkálására, továbbá: a történés épp ott fejeződik be, ahol éppen a nagy emberi próbák ábrázolására nyílott volna alkalom. A megítélésünk szerint legmaradandóbb élményt nyújtó harmadik fejezetet követően mintha siettetné az eseményeket, • az á’.ban való sodródás jelzésével mintha tudatosan mellőzné a regény anyagában egyébként meglevő néhány izgalmas részletmotívum árnyaltabb kimunkálását. Aa említett fogyatékosságok, gyengék ellenében viszont Jelentős mértékben kárpótolhat a regény atmoszférája; a paraszti világ sajátos törvényeit, gondjait és problémáit alaposan ismerő író érdekes, nyelviekben sajátos eszközökkel képes teremteni valódi paraszti atmoszférát. jj efejezésöl csak annyit: Izgalmas lenne majd olvasni a közeli jövőben a könyv folytatását is ... , i,Lökös István Csodálatos nap Reggeli zászlók harsannak lázadt angyalok fénylő teste felett a föld új himnuszát bíbor kiáltások zengik és dübörgő szelek döngetik a diadal útját. Alszik a fű kiált a föld robban a nap s a kiáltás feltépett fellegek útjain süvít' dobokat zörget piros tavaszt hoz zendülő harcot szilaj lobogók szállnak magasba. Ez a teremtés hatalmas hangja elindulások csodálatos napja emléktelen évek, villám és mennydörgés a messzi, a munka, a közel, az erdő a gyárak, a tengerek, a népek, az erő forradalmas munkások kitárt karja végtelen menetek harsonás marsa szabadulás győzelem kibomlott vitorlák vörösen sikongnak a szél, a szél vér és imádság napok tüze felett forradalom fény, erő, és bőség: a világ újjászületett (A Magyar Tanácsköztársaság létrejötté, nek tizedik évfordulójára írta ezt a verset a hetven esztendeje született Tamás Aladár. A neves költö, író, műfordító egészen fiatalon bekapcsolódott a munkásmozgalomba. Itthon és külföldi emigrációban számos lapot és folyóiratot szerkesztett. Alapítója és szerkesztője volt 1927-től 1930-ig a 100 %-nak, a KMP legális folyóiratának, BARANYI FERENC: Dunáról fúj a szél Nem kérheted az óceáni széltől hogy kun parasztok homlokát legyezze — itt a Dunáról fúj a szél. Vizéről siet a hús az izzadt emberekre. Lehetsz világfi könnyed-franciásan, vagy angolmód közömbös is lehetsz itt, csak tedd a dolgod s itt tegyed. A vállon marék hazánk viiágnyi súlya fekszik. Itt szabja napjaid parányi tettét — hol hittel, hol meg erővel az észben — a milliókra osztott hősiesség, még akkor is, ha régen észrevétlen. A világ ránk tekintve arra számít, hogy vállalunk gondjából egy bazányit, Hajnal napról napra... A hajnal napról napra hamarabb van, A meghúzódó háztetők felett Nagy seprő szolgál egyre szilajabban, A sötétségre vágja a szelet. Ez a tisztítás csaknem láthatatlan, Hiszen a fény, mint nagy lámpás lebeg. A látvány tűkre fent ragyog a napban, Bár a szememet csak most lepte meg. Körülöttem a pókhálós sötétség Elfoszlik elfelejtett semmivé, Percek jönnek, hogy az agyamba véssék, Fokról fokra megyünk a fény felé, De meddig is kell még magasba mennünk? Hogy a fényesség szent jog lenne bennünk" POLNER ZOLTÁN: Esőcsinálók — Hová Indul édesapám, szegényemberekkel együttt — Testvérhugod megáldozzuk, száraz kútba leengedjük, hogy a sárkány esők lombját éjszakánként ne tördelje felhők csőcsét ki ne szopja, vihar dühét meg ne kösse. Határunkat holnapra már sűrű eső felporozza földjeinket, dűlőinket, árkainkat vize mossa. — Hol hagyták a testvérhugom édesapám éjszakára? — Testvérhugod, testvérhugod Itt hozzuk jaj, holtva válva. Förtelmes kút, iszonyú két eszelős isten az égben iszony vette szüzességét, sikolya a mohos mélyben, ijedelmét kővek látták, riadt szemén rémület nőtt, összetörtem arca tükrét, sose jönnek meg a felhők IIARGITTAY ATTILA: Félúton ért az éjfél. Megálltam; fel ne ébresszem az éjszakát. A lépcsők Is megálltak félemeleten, a téren leültek a padok, ingem alól kitakartam a holnapot, — ,> .> $ <.* <. * * * V * * * * * * * * * * * * •} * *v 4 $ é é é ❖ •:> * * •: Békés Sándor: Végig a sikátoron Az utcák sötétek voltak és népteleinek. De ezt csak jóval később vette észre. Botorkált, céltalanul. Nem érdekelte az idő. A zajokat figyelte, a szomszéd, forgalmasabb utcákról átszűrendő motorberrégést. Aztán az ablakokat. Felnézett minden emeletre. Ha fényt látott, meg is állt. Néha megszédült, ha sokáig bámészkodott, a nyaka is meggémberedett Ilyenkor dühös lett De a magány már régóta nem bántotta. Régebben, egy-két évvel ezelőtt még szerette volna, ha az emberek a kocsmában leülnek az asztala mellé, talán még egy fröccsöt is hozatott volna nekik, de most már nem bánta, ha állnak, s az se fájt neki, hogy egész este nincs hozzá egyetlen szavuk. Utoljára akkor próbálkozott az emberekkel, mikor kiadták a munkakönyvét Akkor úgy érezte, szétpattan a melle, ha nem mondja el, hogy igenis ő ütött először, sőt: egyedül csak 6 ütött mert az a másik, az a senki, az még a karját som emelte fel. Csak állt, nézett, s vitatkozni se próbált, tagadni se, csak azt ismételgette, hogy rossz a gép, mondta ő már hónapokkal előbb, nagyon rossz, ócskavasnak való. És mikor belevágott a pofájába, fel se hördült csak megsimogatta olajos kezével az ütés helyét, s valami olyasmit mormogott hogy „lám-iám, mi mindent elbír a mi szocializmusunk”. És neki ettél az agyára futott a vér, attól a szótól, hogy szocializmus, vagy talán még inkább attól, hogy ez a senki, aki minden vasárnap misét hallgat nzt meri mondani, hogy a mi szocializmusunk. Újra ütött, de már nem tenyérrel, nem bizony, az ilyent nem simogatni kell, törjön a csontja, fröccsenjen a nyála, ha kell, dögöljön meg, de ne mondja, hogy a „mi szocializmusunk”, semmit se mondjon, azt pedig egyáltalán ne, hogy rossz a gép. A Heisenger úr gépe talán jobb volt? Akkor lehetett dolgozni? Akkor lehetett csodát művelni? Most nem lehet? Most elég a pofázás? Nyolcvan százalékot csinál hetek óta, miatta van hátralékban a műhely, s akkor nyafog, szidja a gépet? — Először csak ütött, de hogy az a semkihÁzi ellenkezés nélkül összerogyott, bele is rúgott, másodszorra azonban megbicsaklott a lába, s akkor eszébe jutott, milyen jó lenne, ha itt lehetne a régi csizmája, abban nem kellene óvatoskodnia, az birja. Ezt szerette volna elmondani az embereknek, meg azt, tanít a bíróságon belefojtott»"*.. V. rt a csend és fülledtség majd szétfeszítette a tárgyalótere v. Pár méterre állt a bíró asztala előtt, de sen.mit se ’aior. .t arcából. Néha megfeszítette az izmait, koncentrálni t egész testével, de néma tudta elűzni magától a felismerő, logy fél ettél az embertől. És a csendtől is, amely újra m i újra feJrtgofct fülében a Kró szavai után. i —* Megértette a vádat? k —i Igen. iii r* Tehát bűnösnek érzi magát? — Nem... — mondta, és el kellett harapnia a szót, mert majdnem kicsúszott a száján, hogy „elvtárs”. Kissé oldalra fordult, végignézett a zsúfolt padsorok felett, az arcokon, akik eljöttek, hogy tanúskodjanak ellene, és az idegeneken, akik úgy bámulták, mintha ismernék, s akkor még egyszer , azt mondta: — Nem, bíró úr. Egyáltalán nem. Néhányan morogni kezdtek a háta mögött. Kissé feléjük fordult: — A földosztásnál sem éreztem ilyesmit, és akkor sem, mikor azt mondták, kergessük el a gyárosokat... és ötvenkettőben se.,. Vagy csak akkor kellettem?. .. Megfeledke-* zett az ügyészről, az őrökről, a tanúkról, úgy érezte, most még mindent meg lehetne változtani, mindenkit meg lehetne győzni, de a bíró arca egyszercsak eltakarta előle a termet, s a hangja, bár alig hallatszott, valamit felía- kasztott benne, amitől egyszerre elment a kedve, hogy bármit is mondjon. — Ez egészen más dolog. A becsület nem bérlet. Nem évekre szól. Mindennap meg kell váltani Magának is Mindenkinek... Az nem fájt neki, hogy „bűnösnek” találták, kesergés nélkül lehúz.a volna a három hónapot, ha egyetlen szemvillanás azt mondta volna, hogy jól van, te a mi emberünk vagy, nem érdekes ez a ceremónia: számítunk rád. De az arcok nem mondtak semmit, porcelánból volt minden arc. és ismerőst sem látott a hivatalos emberek között, amikor elvezették; senkit a régiek közül; és hiába kezdte el újra meg újra, hogy ki volt ő, mit köszönhet neki a proletárdiktatúra, leintették, hogy nem ide tartozik. Mikor kijött, első útja a gyárba vitt. Mert végiggondolta odabent százszor is a dolgot: százszor és százféleképpen: de az eszébe sem jutott, hogy az igazgató komolyan gondolja a* ő áthelyezését. Ismerte a szokásokat, megért néhány hasonló esetet. Ügy számított, hogy más üzemrészbe helyezik, esetleg ideiglenesen csak csoportvezetői helyre, persze a régi bérrel. Jókedve volt és erősnek érezte a karjait, még dúdolt is, és úgy lépkedett, mint régen. Néhány kilót fogyott ugyan a három hónap alatt, a nyakán vette észre, mert bár végig begombolta az ingét, nem érezte az ingnyak megszokott, egyenruhára emlékeztető szorítását. Arra a szemét emberre se haragudott, most nem, bár a börtönben néhányszor, szórakozásból végiggondolta, mi is lenne, ha úgy lehetne, mint akkoriban. A haverok is eszébe jutottak, a százpróbás, kemény emberek, akikről mostanában olyan keveset hall. Még Bódoggal találkozik a legtöbbet, gépkocsivezető lett, s egész nap a városban furikázik. Olyanról is tud, aki most is szolgál, de ezek neki semmit sem jelentenek, az igaziak, a legkeményebbek, akikkel annyi mindenen keresztülment és annyi mindent próbált, nincsenek sehol. * Határozott volt és jókedvű. A gyárudvaron előre köszönt az embereknek. Mosolygott. Tudta, hogy megbámulják, ösz- szesúgnak a háta mögött. Egyenesen ment, keményen, mint a díszszemlén. Tervekkel volt tele, ötletekkel és — emlékekkel. .. A titkárság ajtaja előtt megtorpant, megigazította magán a ruhát, s aztán kopogtatás nélkül belépett. A titkárnő szája elé kapta a kezét. — Ácsai elvtárs? — Bent van... — mutatott a titkárnő zavartan a párnázott ajtó felé. — Nagyszerű. — Mindjárt szólok. I , ............ucjcj.cuieju — mondta , s felretolta az útból. Most' vette észre, milyen hatalmas az igazgató szobája Egy zöld színű, furcsán-puha szőnyegen kellett végigmennie Az igazgató háttal állt neki, egy iratszekrény előtt, s csal akkor fordult meg, mikor közvetlen melléje ért. Arca merev volt, s erről eszébe jutott a bírósági tárgyalás, és a porcelánképű idegenek. Érezte, hogy megfeszül valami a torkában, de noa atoarta, hogy tmse kedve legyen.
