Népújság, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-05 / 53. szám

Kabaré - hétfőn este rí A rádió egyre inkább ész­reveszi, hogy a televízió ha- jitalmas versenytársává nőtt ijés vizualitásával győz. Még akkor is, ha műsora sokszor nem is szállhat szorítóba a • rádió sokkal rutinosabb mű­sorával, értékes hallanivaló- jával. Ezért a rádió kényte­len alkalmazkodni a televí­zióhoz. Jól is teszi. Ennek el- ;;ső fecskéje most ez a hétfő :;esti rádiókabaré, amely ez- |ütán folyóiratszerűen minden “hónap első hétfőjén jelent- llkezik majd. Ij A kabarészínpad első szá- Ijmát Kaposy Miklós, Marton frigyes és Szilágyi György zerkesztették. Hadd mond­juk el elöljáróban, hogy ez a szerkesztői hármas a jókedvű műsorok szakértőhármasa. iiSzándékosan kerüljük a hu­moros jelző használatát. Igaz. hogy a kabarészí npad^ legtöbb izámát a humor szövi át, az ÍB sok-sok ismerős és ismeret­4­len poén, amelyet a tréfák, monológok írói elsütögetnek. De úgy tűnik, mintha ez a műfaj egyre több új anyagot szívna fel magába. Abody Béla műsorvezetése irodalmi ízeket hozott, de leg­nagyobb örömünkre hangzott el próza Ady Endrétől is. Sőt, Zsolnay Hédi nagy sikerrel énekelte Ady egyik megze­nésített tűnődését, az Egye­dül a tengerrel című versét. S ha az ellenpóluson hozzá­vesszük, hogy Parádi József, nyölcvanegynéhány eszten­dős cigányprímás bandájá­val elhúzta — Krúdyra em­lékezve a vén cigányról szóló érzelmes dalt, máris nyil­vánvaló, hogy ennek a szín­házhoz képest „bretli”-nek csúfolt szórakoztatási forma egyre újabb igényeket emel önmagával szemben — a hallgatóság örömére. i A fórumszerű szerkesztés­ben a kabaré lelkét és tar­Hogy mik vannak?! Sztiiptiz — házhoz szállítva I Amikor az NSZK^beli Kölnben első ízben meg pró­bálkoztak vele, az ügy általá­nos felháborodást kiltett. fimikor azonban Hamburg­ban is átvették a kezdemé­nyezést, a reakció már jóval j&eíídebb volt. Manapság pé­tiig már egészen természetes­nek veszik. A házhoz szállí­tott sztriptízről van szó. Hamburg híres szórakozó­negyedében, a Reeperbahnon két „sztriptíz művésznő” — a 24 éves Ramona Robinson és a 25 éves Linda Carré — ki­jelentette, hogy szívesen — elfogadja a házhoz szóló meg­hívásokat a különböző családi vagy társasági események, névnapok, születésnapok, há­zassági évfordulók, továbbá a vállalati összejövetelek alkal­mából tartandó „művészi vet- közésre”. A művésznők a házi sztrip­tízre még hivatalos pecséttel és aláírással ellátott enge­délyt is kaptak. Minden ilyen fellépésükért 250 márkát kér­nek. Hoyer hamburgi rendőr-fő­felügyelő az újságíróknak ki­jelentette: — Ha az emberek meghív­hatnak otthonvkbd zenésze­ket és megfizetik fellépésü­ket, miért ne hívhatnának meg sztriptíztáncosnőket is?... Igaz, a vendéglátók kötelesek ügyelni arra, hogy vendégeik ne kerüljenek „túlságosan közel’’ a sztriptíztáncosnők­höz, mert az ilyen esetekre vannak bizonyos paragrafu­sok ... Linda Carré az újságírók­nak így kommentálja a dol­got: — Nálunk semmiféle olyan dolog nem jöhet számításba, amit a törvény tilt és büntet. Minden lehető módon igyek­szünk szigorúan megszabott határok között bemutatni művészetünket... talmát, szükségességét és si­kerét, vonzóerejét és félelme- tességét, humorát és félelmét, bátorságát és hatását elemez­ték Agárdi Gábor, Galambos Szilveszter, Major Tamás, Psota Irén, Mikes György, Peterdi Pál, Tardos Péter és Verebélyi Mihály. Nekünk a legtalálóbb mégis Komlós János nyilatkozata volt: a kabaré jövőjében hisz, mert amíg demokrácia van és az emberi butaság halhatatlan, addig lesz kabaré. A demok­rácia lehetővé teszi a szatírát, a humort, a butaság .neg ad­ja az anyagot hozzá. S ha még hozzászámítjuk, hogy a butaság egyik remek válfaja a hiúság, akkor... Jól mulattunk a rádió mel­lett hétfőn este, egy órán át. (farkas) Felnyitották Walewska Mária koporsóját Ezekben a napokban egész Lengyelországban sokat be­szélnek Kiernoziáról, erről a Varsótól alig 100 kilométerre eső kis helységről. Ott buk­kantak ugyanis a sírra, amely minden valószínűség szerint Walewska Mária földi ma­radványait tartalmazza. Ö volt az asszony, aki oly nagy szerepet játszott Bona­parte Napóleon életében, a császárfiú — gróf Alexander Colonna Walewski — a má­sodik császárság neves diplo­matájának és külügyminisz­terének anyja. Colonna—Walewska Mária 1817. december 11-én halt meg Franciaországban, mint D’ Ornano grófnő. Általános volt a hiedelem, hogy Fran­ciaországban temették el. Nem tudják, kinek a kezde­ményezésére szállították a holttestét a következő évben Lengyelországba, nevezetesen Kiernoziába, amely terület a Laczynski család tulajdona volt. Azé a családé, amelyből Colonna Walewska Mária származott. A kiernoziai ró­mai katolikus lelkészi hiva­talban egyházi feljegyzések találhatók, amelyből kitűnik, hogy Walewska Mária holt­testét 1818. szeptember 27-én ebbe a helyiségben temették el. Eddig csak annyit tudtak, hogy Walewska Máriát Kier- noziában hántolták el, de azt nem tudták pontosan, hogy a XIV. századból származó templom kriptájának négy sírja közül melyik rejti az ő hamvait. Mariann Brandys, ismert lengyel író, akinek könyve Napóleon szerelmesé­ről rövid időn belül megje­lenik, érdeklődött az ügy iránt. Fáradozásai során si­került megnyernie tudomá­nyos köröket a feladatnak: a lodzi régészeti múzeum tu­dósait. történészeket. Kü­lönleges bizottságot hoztak létre a sír felnyitására. Az Könyvkötő szakkör Gyöngyösön Gyöngyösön a 6. sz. Általá­nos Iskolában működik a já­rás egyetlen könyvkötő szakköre. A fel­sőtagozatos ta­nulók Gallai István tanár vezetésével Is­merkednek meg ezzel az elég ritka mes­terséggel. A szakör megala­kításánál arra is gondoltak a pedagógusok, hogy a város jelenleg egyet­len, öreg könyvkötőjé­nek utánpótlást neveljenek. (MTI foto: — Bakos Ágnes felv.) egyházi illetékesek beleegyez­tek, és a kiernoziai plébános maga is jelen volt a sír fel­nyitásánál. Az agnoszkálásra egyik decemberi éjszakán került sor. A szemle a kora reggeli órákig tartott. A művelet be­fejezése előtt a bizottság tag­jai nehéz feladat előtt álltak. A kriptában ugyanis négy koporsó található. Kettő ezek közül azonnal kiesett a szá­mításból, minthogy azok vi­szonylag későbbi időből szár­maznak. Tehát csak a másik kettő jöhetett számításba. Az egyiket, amelyik jobb álla­potban volt, felvitték a sek­restyébe, ahol egy bádogos- mester könnyűszerrel felnyi­totta. A koporsóban a cson­tok, valamint a ruha és a szép csipkék viszonylag jó állapotban voltak. A jelenlé­vő szakértők azonban megál­lapították. hogy azok nem Colona—Walewska Mária, hanem nővére, Antonia La- soczka maradványai, aki Má­riával együtt maga is Elba szigetén volt Napóleonnal együtt. A második koporsó állapo­ta lényegesen rosszabb volt, és azért a kriptában kellett felnyitni. Tulajdonképpen két koporsó volt: a külső tölgy­fából, és majdnem teljesen elkorhadt. A másik, a belső, bádogból. Az ott talált csont­maradványok lényegesen rosszabb állapotban voltak és némi föld volt mellettük. Valóban Walewska Mária földi maradványait tartal­mazza ez a koporsó? Sok jel mutat arra. hogy így van. Er­ről tanúskodik már az a tény is. hogy a koporsó alakja olyan, mint annak idején a francia koporsók voltak. Mariann Brandys, a már említett lengyel. író, szintén részt vett a koporsó felnyitá­sánál, arra a kérdésre, hogy az valóban Napóleon szerel­mesének maradványait tar­talmazza-e, így válaszolt: „Erről nehéz beszélni. Az ügy tulajdonképpen tovább­ra is titok marad. A tudósok azonban bizonyára még nem mondták ki róla az utolsó szót’* KS E. F IKER * 27. Csaknem ugyanakkor kapta a parancsot, hogy déli tizenkét órakor jelentkezzem a Nemzeti Bankban, s ezzel tökéletes lett a 'groteszk. Noha teljes fegyverzet öltésére utasították, mégis azt képzelte, hogy a parancs összefügg i házfelügyelőnő fiának pénzmanipulációjával. Ezért volt olyan nyugtalan, mikor Helena Dvorskynál kimentette magát. Tudta, hogy aznap már nem térhet haza, csak azt nem tudta, hogy miért nem. A bankban látta, hogy a parancs valami egészen másra vonatkozik, a sikkasztó tehát alighanem kétségben hagyta az ellenőröket, s nem árulta el, hogyan is történt valóban a dolog. Jaroslav Lenk rossz előérzete tüstént semmivé foszlott, és nyugalma visszatért. Míg átszámolták előtte a C—L ezreseket, azon töprengett, hogyan hozza rendbe a dolgot. Megkérdeztem tőle: — Gondolkozott rajta a vonatban is? „ , _ igen — felelte. — Az egyhangú utazas kitűnő al­kalom volt rá. Még a robbanás előtt is, amikor kinéztem az ablakon, azt az elhatározást forgattam a fejemben, amire időközben jutottam. Azt terveztem ugyanis.. — Ez már nem fontos — szakítottam felbe —, hiszen négy egész hónapon keresztül úgysem volt alkalma, hogy bármiféle elhatározást megvalósítson. De nem fordulha­tott elő, hogy gondolkodás közben elterelődött a figyelme a feladatáról? . , , . „ _ ö, az nem! — rázta a fejét. — Hiszen a feladatom csaknem’"kínosan egyszerű volt. , — Az sem lehet, hogy elmélyült töprengésében nem figyelt fel a kerékpáros lányra? __ Aligha. Néztem ki az ablakon, s egyszer csak... — Rendben van. Ezt már megtárgyaltuk. A takarékbetétkönyv dolga Igazán elkeserített Meg ilyen szinte lehetetlen véletlen! A balsors hozta úgy, hogy éppen akkor történt, amikor a legkevésbé volt kívánatos. A gyakorlatban persze előfordul, hogy nyomozás köz­ben a tettes érdeke más érdekkel ütközik, s így a látszólag érthetetlen rejtélyekből gordiuszi csomó lesz. De itt most a betétkönyv torz köz játéka nélkül is éppen elég csábí­tásnak kellett ellenállnunk, nehogy helytelen útra téved­jünk. Ez már abból is kiviláglott, hogy a jelenségek egyik csoportja nem érintkezett a jelenségek többi csoportjával. Beidéztettem a derék házfelügyelőnőt. Nem álltam meg, hogy egy kicsit rá ne pirítsak. — Hát így szokás elintézni a dolgokat? — rontottam neki mindjárt, szigorúan. — Olyan egyűgyű maga? Talán emlékszik rá, hogy Lenk alhadnagy egyáltalában nem lelkesedett, amikor önkényesen kölcsönvette a pénzét... Hanem azért a betett háromezerért sokkal jobban harag­I szik magára! Azt, ha a lelkemet kibeszéltem volna, se értette meg. Csak meresztgette a szemét. Kinyögte, hogy mind a hár­I man dolgoznak, megtakarítottak további négyezret, és hogy azt is be akarta fizetni. — Csak azt merje! — kiáltottam rá. — Egyik bünte­tendő cselekmény a másik után! Nyittasson magának betétkönyvét, és arra rakja a törlesztést! Kamatozni is, fog, persze a kamatokat is meg kell majd térítenie! Hogy nézheti el a férje, vagy a fig, hogy egy idegen lakásban belenyúljon a fiókba? — Azok nem tudják — csuklott fel. — ök nem taka­rítanak. Lenk úr soha sincs otthon... Elrendeltem a házfelügyelőnő, a férje és a fia részle­tes kihallgatását. Meghagytam, hogy együttesen állítsa­nak ki egy szabályos adóslevelet, és ajánljanak határidőt az adósság teljes visszafizetésére. Lenk alhadnagy azután vagy jóváhagyja, vagy nem. A sikkasztás ügyében nem volt szándékom beavatkozni, a bűnös eléggé megszenvedett már azáltal is, hogy a bizalom elvesztése okából alacso­nyabb beosztásba helyeztek. A beidézett asszony azonban mégiscsak tartott tőlem. Amikor észrevettem rajta, hogy készül térdre esni, még idejében elhagytam az irodát. A legközelebbi látogatásomon odaadtam Jaroslav Lénknek az adóslevelet, s ő egy szó nélkül, jóváhagyta, a kiegyenlítés határidejét. Közben beszélt Helénával. Mint mondta, a lány csupán egyetlen nagyon mérsékelt szem­rehányással illette: miért nem mondta meg neki a dolgot mindjárt. Ezzel a legnagyobb mértékben egyetértettem. Egy örvendetes eredménye mégiscsak volt a hamis nyom kirekesztésének. Egyszer s mindenkorra megszűnt a Jaroslav Lenkre eső gyanú. Szelíd, békés természetű embert ismertem meg benne. Néhányszor ugyan már bi­zonyságot tett róla, hogy az ellenséget nem szánja, de különben semmi keménység vagy durvaság nem volt ben­ne. Kölyökkorában biztosan nem tépdeste a legyek szár­nyát és a pókok lábát s ezért a házfelügyelőnek sem ha­rapta le a fejét A férfiasság mutatója egyébként nem­csak a megfontolt határozottság, hanem éppúgy a nyu­godt és érzékeny mérséklet is. Ha ezt Jaroslav Lenk a házfelügyelőnő esetében túlzásba vitte is, itt volt Helena Dvorsky, hogy a jövőben megóvja a hasonló szertelensé­gektől. Helena Dvorskyval felváltva látogattuk, s így nem sokat unatkozhatott Megmutattam neki a talált franciakulcsot. Eredetileg ezt is csapdának szántam, de Jaroslav Lenk úgysem ka- , pott bele egyetlen kivetett horgomba sem. A franciakulcsról jegyzőkönyvbe mondta a kővetke­zőket: — A mutatott szerelőkulcsot nem ismerem. Sohasem láttam. Tudomásom szerint nem volt a postakocsiban. Az útitársaim közül senkinél sem vettem észre. S ezt elhittem neki. Megmagyaráztam, hogy valószínűleg mire szolgált a kulcs. A használatával kapcsolatban Lenk leginkább Srá- • mekre gyanakodott, de nem volt egészen biztos a dolgá­ban. Hanem jött még valami, ami bizonyította a szavahihe­tőségét. ' Még javában beszélgettünk, amikor bejött a szobába az ember, aki még mindig lent őrködött a portán, és várta, hátha valaki érdeklődik Jaroslav Lenk egészségi állapotá­ról. Kezében egy kis csomagot tartott. — Posta az alhadnagy elvtársnak! — jelentette. Tudta, hogy ott tartózkodom, s tulajdonképpen nekem hozta a csomagocskát. Nekem is adta át. Lapos, becsoma­golt doboz volt, tapintásra rugalmas, körülbelül egy ki- ■ logrammot nyomott. A címet nem egészen biztos kéz írta rá lila tintával, ami nyomban a virágcsokorhoz mellékelt levelet juttatta eszembe. A csomag sarkán valóban ott is állt a feladók neve. áthúzva a postahivatalnok ceruzájával: Filipina Hrach és Josefa Nebusil. — Talán megint ellátta őket valaki tanáccsal — mon­dom. — Ha megengedi, előbb mi vetünk egy pillantást erre az ajándékra. Magammal vittem a csomagot. A kapustól kocsiért lefonáltam. Taxi ajánlkozott volna egyszerre három is, de . nem akartam levegőbe repíteni őket, ha a csomag netalán egy kilogramm tritolhexogént rejtene magában. Ez a rob­banóanyag a tapasztalatok szerint meglehetősen türelmet- ' len. Hátha az a néhány szál ártalmatlan rózsa csak csábító reklám volt? Beültem a kocsiba, és megkértem a sofőrt, hogy mi­nél gyorsabban hajtson a laboratóriumhoz, ne sajnálja 'a. riasztószirénát sem. A laboratóriumban átvilágítottuk a csomagot. Megálla­pítottuk, hogy veszély nélkül felbontható. De minden es­hetőségre számítva mégis lassan és óvatosan nyúltunk hozzá. Csokoládéillat áradt belőle. Bonbonniere volt, teli • csinosan elrendezett desszerttel. Egyikünk sem kóstolt bele. Gondozásukba vették a vegyészek. Egy órát várakoztattak. Azután odahozták a leletet. A bonbonok gyorsan ható mérget tartalmaztak. Mindegyiken volt egy parányi, ész­revehetetlen lyuk, amelyet valószínűleg injekciós tű ütött, azzal fecskendezték be a mérget. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents