Népújság, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-30 / 74. szám
A felszolgálónő úgy vonszolta magát az asztalunkhoz, mintha ereje utolsó megfeszítésével hozna hírt arról, hogy a konyhát egy váratlan földrengés a mosogatóhelyiséggel tette egyenlővé. Megállt az asztalnál ée méla undorral kevert elutasító szigorral tekintett ránk: — Mit akarnak? Az előbb még éhes voltam és vidám. Vidám, hogy éhes vagyok, mert ez nyilvánvalóan az egészség jele és vidám, hogy néhány pillanat múlva kielégíthetem egészséges szervezetem étlapon mérhető igényét De kinek van kedve és étvágya szemtől szemben az ellenségével? Mert ez a nő nyilvánvalóan haragszik rám, sértésnek vette, hogy itt vagyok, sőt, hogy egyáltalán vagyok. Ha örülne nekem, mint vendégnek, akkor mosolyogna, kedvesen szólítana. de miután éppen az ellenkezőjét teszi, nyilvánvaló, hogy utál. Dehogy eszem én itt. Mit tudom én, mit tesz majd a levesembe. Bosszúból! Az eladó, ott a pult mögött, na- pvot ásított és úgy mormogta a foga alatt a ,,tessék”-jét, hogy nyugodtan érthettem volna annak is, miszerint menjek a pokolba hülye ötleteimmel, hogy pont ebben az üzletben, pont most és nála akarok vásárolni; De akkor is átkozott pocsékul éreztem magam, amikor ott álltam az íróasztal mögött, arcomra fagyva a félkegyelmű vigyorral és meghallEgy bolondos ötletről... gathattam a „kisasszony” rövid, száraz és vértelen hangú tanácsait, hogy hová menjek vacak papírjaimmal. Ugyan a száján ilyesmit ő ki nem ejtett, hogy vacak, de ahogy rám nézett, ahogy hozzám szólt, az a gyomorgörcsre jellemző szikár szigor az arcán, kétségtelenné tette számomra, hogyha van a világnak felesleges fickója, más, becsületes emberek nyomorítására, az minden bizonnyal csak én lehetek ... — Mondja, uram, meg van maga valóban őrülve? Talán egy vihogó országot akar, mi? Hát nem olyan szép és nem olyan vonzó, hogy kacagó kedve legyen az embernek, ha magára néz... És egyáltalán . i. Ötszáz vevő, egy nap. Jó, csak száz, de milyenek! Vagy az a sok nyűgös ügyfél.:. A gyerek meg kanyarós és be van zárva otthon... Ez nem színház, vagy mozi, ahol az ember nevetőgörcsöt kap. Ez munkahely, •uram. Munkahely! Nos, mit mondjak erre? Mert ki akarna, ki szeretne látni mosolyba dermedt pofákat, hogy az ember nem tudja, ha nézi, vajon nincs-e valami tikos szerrel a füle alá ragasztva a szája széle...? Senki. Én sem, te sem: senki sem. De hát a mindenit neki. ha van is gondunk, bajunk társadalmi, egyéni éppen elég, mert nem hogy a Kánaán nincs' még itt, de még a hozzá vezető utat is most kövezgetjük, akkor is: csak az ember tud mosolyogni. Az ember! És ha néha egy jóindulatú mosoly, amit adok, száz olyan jóindulatú mosolyt csai ki, amit kapok. És ki látott már mosolygó embert szitkozódni, nyűgösködni és kliniKai eseteken túl, embert mosolyogva rosszat tenni? Nem valami nagy nemzeti összemosolygásról fecsegek én, valami nagy-nagy közös vihogásról, mint volt úriembereknél szokás: a nevetéssel vonjunk a szomszédok és saját bajaink közé átláthatatlan spanyolfalat. Kevesebbről és éppen ezért sokkal többről van szó. A mosoly tisztelet. Emberi kapcsolat. Ügyféli, vevői, vásárlói, eladói, hivatali, emberi kapcsolat. Ha rám mosolyog valaki, úgy érzem, hogy számítok, hogy vagyok valaki, hogy bízhatok ügyem elintézésében, hogy bízhatok az ételben, amit kapok, a cipőben, ruhában, krumpliban, amit vásárolok. A hitet és bizalmat jelenti. Persze a pult, az íróasztal Innenső oldalán is! Való igaz, hogy nincs kedve az embernek mindig táncra perdülni az örömtől, nem lehet mindig hahotázó hangulatban. De gondjainkban, bajainkban is gyorsabb és őszintébb a segítő készség, az emberi együttérzés, ha nem dermedt, lélektelen arccal riasztjuk el magunktól embertársainkat. És bizony a mosoly munkaruha is! Ha nálunk nem is uniformis mint ahogy az a nyugati üzleti körökben kötelező uniformis; de mégis azok számára, akik nap mint nap embérekkel érintkeznek, munkaruha is. Amit lehet elegánsan hordani, ízléssel és egyéniséghez szabottan, s lehet, mint valami ránk rakott kötelező védőöltönyt. Nem hirdetem meg a mosoly országát. Különben is megírták már ezt zeneműben. És nem is vagyok sem ige-, sem mosolyt hirdető szakmunkás. Csak egy ember. Aki szívesen rámosolyog embertársaira és örül, ha rámosolyoknak embertársai. Ilyen kevés vagyok. Illetőleg ilyen sok! Önkéntes fogságban A büntetés: 23 év magány Amikor utoljára átlépte a ház küszöbét, fiatalember volt. Huszonöt éves. Amikor most kilépett rajta — a negyvennyolcadikban van. Huszonhárom évet töltött önkéntes fogságban, elzárva a világtól, elzárva az emberektől. A hosszú, rideg esztendők alatt csupán szüleivel beszélt, másoknak nem volt szabad tudniuk arról, hogy ö is a házban él, házban rejtőzködik. — Ügy éltem, mint a bagoly — mondja keserűen —, amikor sötét volt, csak akkor jöhettem elő. Így is megláttak egyszer az udvaron, a szüleimnek bizonygatni kellett, hogy nem engem láttak, hanem az apámat. A huszonhárom év minden napja rendkívüli idegfeszültséggel telt el. Ha lemerészkedett a padlásról, vagy kijött a ház végén meghúzódó kis kamrából, ahol idejének zömét töltötte, be kellett zárni a nagykaput, szét kellett nézni, hogy valaki nem jár-e az utcán, nem figyeli-e őket. Az ablakon be kellett húzni a függönyt, ügyelni kellett, hogy az ő hangját valaki meg ne hallja. Három ember életének szinte más célja sem volt, mint megtartani a titkot. A magányban nagyon lassan telnek a napok. Nem is beszélve huszonhárom évről. — A padláson az egyik cserép helyén üveg volt, azon át szűrődött be a fény. Az újságokat, a Szabad Népet, később a Népszabadságot szóról szóra elolvastam. Idéz a cikkekből. Hihetetlenül jó memóriája van, tíztizenöt évvel ezelőtti írásokra szó szerint visszaemlékszik. Tudja, hol, mikor, milyen konferenciát tartottak, ki szólalt fel, mit mondott. Ismeri a büntetőtörvénykönyvet is, legalábbis azokat a részeket, amelyek ügyéhez kapcsolódnak. — Tíz évvel ezelőtt a szüleim rádiót vettek, azóta a híreket is rendszeresen hallgattam. Az olvasás mellett igyekezett más elfoglaltságot is találni. Cirokból seprűt kötött, tepsit készített, kisebb dolgokat csinált a háztartás számára. — Este, de különösen éjjel, az udvarra is kimerészkedtem. Egyszer gyertyafény mellett vermet ástam a krumplirak, ólat készítettem. Nehezen beszél az életéről. Nehéz felidézni a félelemben töltött évek keserű napjait. Nem szívesen emlékezik rá, még kevésbé szívesen beszél róla. — Végig' itt élt a házban? — Itt éltem. — Máshol nem bujdosott? — Itt éltem. ■ a Amikor a hösszú levelezés-'“ után a Legfelsőbb Ügyészségtől néhány hete megjött a papír, hogy bűncselekménye elévült, újra kitárta maga előtt azt a világot, amit saját maga zárt el maga elől. — Este volt, amikor kiléptem. az utcára. Szembe jött velem a termelőszövetkezet elnöke. Nem valami nagy fény volt az utcán, de megismert. Hét méterre állhatott meg tőlem, s megkérdezte: Gyula, te vagy az? — Másnap még többen megismertek az utcán. Azt mondják, nagyon hasonlítok az apámra, talán azért. — Milyen érzés volt újra a faluban járni? — Nem lehet ezt elmondani. Minthogy azt sem, milyen érzés elzárva lenni a világtól. Ezt csak átélni lehet, elmondani nem. Néhány napja jelentkezett a termelőszövetkezetben dolgozni. A háborúban a páncélosoknál szolgált, most szeretne traktorra ülni. Huszonhárom év önkéntes fogság. Vissza- és visszatér a gondolat, hogyan lehetett végigcsinálni, — Erről nem lehet beszélni — mondja —, ezt csak átélni lehet. ^,.A háború nenteeak a földből. előkerült aknák, gránátok formájában kísért. Do- rogházi Gyula életének elmúlt huszonhárom éve szervesen kapcsolódott a háborúhoz. Ha ő nem lő, őt lövik le. Felülkerekedett az életösztön s a puskából kirepült golyó kioltott egy emberéletet. Egy szovjet tisztét. A háború paradoxoné, hogy értelmetlen emberáldozatokat, értelmetlen bűnöket, bűnhődést követek ‘ Dorogházi Gyula nem háborús bűnt követett eL A hivatalos papíron ez áll: emberölés bűncselekménye elévült. Huszonhárom év önkéntes fogság, önkéntes bűn- hődés után Feldebrőn megpróbálja helyét megkeresni az életben, Kapóst Levente . UANYASÁG (Selmeczi Tóth János felvétele.) ^ u Jvn-*WWVW-.VWV^ Szükségem volt egy spirális spitzbubira, amelyet fordított csavarmenetben is be lehetet tiplizni a harántfalba. Nem untatom olvasóimat annak leírásával, hogy mi a spilzbubi, miért fontos a fordított csavarmenet, s miért kell ezt ráadásul betiplizni a harántfalba, amelyről ismét felesleges szakmai fontoskodás lenne elmondani, hogy miért haránt. A lényeg: szükségem volt egy spirális spitzbubira. Tudtam, hogy nincs. A spitzbubi, pláne ha spirális, olyan kis vacak semmiség, hogy az biztosan nincs, kifogyott, nem kapható, nem gyártják, nem importálják, krajcárokért nem érdemes. Elmentem hát Galagonya Ti- hamérhoz és megkértem, hogy sierezzen nekem egy ilyen spirális spitzbubit, amit azonnal meg is ígért, azzal a diszkrét megjegyzéssel, hogy adják viszont neki néhány másfél voltos «ideiemet, mert akitől ő spitzbubit szerezhetne nekem, csak rúdelemért ad ilyesmit cserébe. Tudomásul vettem, hogy spitzbubihoz amerikai banánért cserébe, amit Fux Elek elküldött Tanganyíká- ba és amiért cserébe a «ideiemet kapta— Világos? Szóval, Fux Elektől kértem másfél voltos rúdelemet, amit Fux, szifonpatronért cserébe — és nem pénzért! — hajlandó is lett volna a rendelkezésemre bocsátani egy patent ajtózárat, amiért a rúdelemet el is vihettem volna Fux lakására, amit átadva GalagoKORRUPCIÓ nemcsak pénz és protekció, de korrupciós rúdelem is szükségeltetik, mert ugyan egy ilyen rúdelem csak másfél volt, de csak volt. Így tehát azonnal elrohantam Fux Elekhez, akiről tudtam, hogy van ilyen másfél voltos rúdeleme, tan- ganyikai nagynénje küldött neki banánért cserébe, mert Tanga- nyikában nem lehet kapni dél-amerikai banánt, s ő csak azt szereti. Nálunk lehet kapni. Mármint narancsot, amit elküldünk dél- \ régi való barátságunkra tekintettel, úgy nyújtott át nekem, hogy az árát sem volt hajlandó elfogadni, csak egy patentzárat kért cserébe, de gyorsan, mert már fél éve, hogy az anyósát az ajtó mögé ültette, lévén zárhatatlan a lakás a patentzárak krónikus hazai hiánya miatt. A zárat azonnal megígértem és már rohantam is Csipcsók Ödönhöz, akinek a fiókjában a múltkor hármat is láttam heverni. Csipcsók Ödön nya Tihamérnak, hozzájuthattam volna az olyannyira áhított spirális spitzbubihoz. Vajon Pelbárt, a neves nyelv- és szifonkutató, a magyar tudományos élet kimagasló peremszókincs- és szénsavszakembere három sajátos peremszóért cserébe: irnix, mirnix; és dirnix! — odaadta nekem utolsó szénsavpatronjait és én máris rohantam Csípősökhöz, akitől megkaptam a patentzárat, a zárral loholtam Fux Elekbe*, akitől meg-. kaptam a rúdeleméket, amelyekkel lélekszakadva siettem Galagonya Tihamérhoz, aki másnap már önzetlenül hozta is a spirális spitzbubikat. Boldog voltam és megelégedett. Egyszerű, de magasan szervezett korrupciósorozattal elértem vágyamat, a spirális spitzbubit. Azonnal odaáll, tam a harántfalhoz, hogy betiplizzem a spirális spitzbubit... Ekkor vettem észre porig omolva, hogy nem fordított, hanem egyenes menetű spitzbubit tartok a kezemben. Az egész futkosásom egy fabatkát sem ért! Csak az vigasztalt, hogy a szifontpatronok, amelyeket Vajon Pelbárt barátomtól kaptam, éppen olyan használhatatlanok voltak, mint a kimerült rúd- elemek, A zárhoz meg nem is volt kulcs! tetf) (A mesterséges névadás feladatai) Termelőszövetkezeteink mesterséges névadással nyernek nevet, de a nevek megválasztásában eddig nemigen játszottak szerepet sajátos helyi, gazdasági és nyelvi szempontok. Nem szerencsés ugyanis az a gyakorlat, hogy több szövetkezet viseli ugyanazt a nevet Heves megyében pl. a követe kező nevek igen sok termelő- szövetkezetünknek a megnevezésére szolgálnak: Béke, Dózsa, Rákóczi, Petőfi Kossuth, Aranykalász, Búzakalász, Haladás, Szabadság, Vörös ’ Csillag. Feltűnően kevés az olyan névtípus, amelyben helyi földrajzi tényező adott alapot a nevek megválasztáséra^: Mátra, Mátra Gyöngye, Mátra Kincse, Tárná Gyöngye stb. Még ritkábbak a helyi eseményekre és a megye nagy embereire, politikusaira, íróira, tudósaira, gazdasági szakembereire utaló nevek: Dobó, Károlyi, Bajza, Gárdonyi stb. A foglalkozásra, a jellemző termelésre vonatkozó nevek a legritkábbak: Szőlős- kert, Hegyi Csillag stb. Hogy a mévállomány felfrissítésére valóban szükség van, a termelőszövetkezetek vezetői is egyetértenek. Több termelőszövetkezet egyesítéséből keletkezett szövetkezet elnevezésére már tervszerűbben keresnek nevet, és tanácsot is kérnek, az illetékes szakemberektől. Ennek 3 cikknek a megírására is ez adott alapot. A nevekkel kapcsolatban nemcsak helyesirási problémák merülnek fel. (A helyes forma: Béke Termelőszövetkezet, rövidítve: Béke Tsz.) Tekintettel kell lenni a mesterséges név tartalmára s a nyelvhasználatban betöltött szerepére is. A Jobb Lét Tsz név elsősorban arra utal, hogy a tsz dolgozói kedvező anyagi helyzetben, jólétben élnek, s egyre jobb, kedvezőbb az anyagi helyzetük, még sem szerencsés a megnevezés, mert a jobblétre szenderül szólás helytelen képzettársításokra adhat alkalmat. Ebből a szempontból kifogásolható a Tiszavirág Tsz név is. Bár valóban a Tiszán és mellékfolyóin jelenik meg tömegével a kérészek rendjébe tartozó rovar, de azt-is tudjuk róla, hogy nagyon rövid életű s szárnyas alakban csak 1—2 óráig éL A csipkelődő s a nyelvi humort kedvelő em. berek számára ne adjunk alkalmat e névvel kapcsolatban sem a nem kedvező képzettársításra. Ugyanezt mondhatjuk el az Ifjú Gárda Tsz elnevezésről Is akkor, ha történetesen ennek a termelőszövetkezetnek tagsága elöregedett és a legifjabb tag is túl van a 60 éven. A névadás tervszerű szabályozására tehát szükség van, s reméljük, hogy az új társulások, összevonások alkalmával kifejezőbb s főleg változatosabb neveket választ a Heves megyei termelőszövetkezetek tagsága is szövetkezetük megnevezésére. Dr. Bakos József a nyelvtudományok kandidátusa rNémsöJts 1363. március 30, vasárra#
