Népújság, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-02 / 51. szám
Negyed évszázada hunyt el a magyar szocialista képzőművészet és a hazai szocialista műkritika nagy alakja, Dési Huber István. Az emberi történet maga is emlékezésre és csodálatra méltó: a tönkrejutott nagy- enyedi ékszerészmester korán dolgozni kényszerűit fia, a hajdani kovácsinas, kifutó és pincérgyerek, a későbbi világháborús katona és hadirokkant, még későbbi ezüstműves hogy vált kitűnő művészé, nagy művésszé, nagy műveltségű kritikussá. Az évfordulón e csodálatra méltó emberi életrajz eredményeire emlékezünk, grafikákra és fesi menyekre, vitacikkekre és remekbe készeit tanulmányokra: e rövid tisztelgés néhány sorába még a gazdag termést sem tudjuk hiánytalanul befogni. Művész volt és következetes szocialista ember, s e két vonása határozta meg a ragyogó pályát a két' háború közötti magyar társadalom sötétlő esztendeiben. Ifjú éveiben egyszerre tanulta a rézkarcolást és a tudományos szocializmust, az ecset kezelését és a forradalmi gondolat forgatását, t érett férfikorában _ Dé#j enber egyszerre hirdette a forradalmat mesteri képpel, harcoló cikkei, agitáló szóval — egész valójával. Alighogy elsajátítja a grafikai művészet rejtett fogásait, már forradalmi grafikát csinál: korábban, mint Derkovits híres Dózsáját, linóleumba metszi 1928-ban a IV. Rendet, a proletárok elnyomott, de győzelemre kész és győzelemre érett rendjét. Alighogy elsajátítja az olajfestés tudományát, és művészpályára készülő munkásból művészé válik, már diadalmas munkások állnak keményen szerkesztett képein: üllőhöz szegzett, kőszilárdra festett Vasmunkás, meg az ugyanilyen nehézöklű, ásójára ugyanilyen fenyegető biztonsággal támaszkodó Földmunkás. Forradalmárrá és művésszé egyszerre érett, az érett foradalmi képzőművészet teljes diadala csak ezután, kiteljesedett korszakaiban következett be. Liebknecht-lapos csendéletén még némi külsődlegességgel, némi naiv plakátszerűséggel jelentkezik — egy kalapács, egy forradalmi grafika odafestett mása jelzi a festő világnézetét — akárcsak Sarló és kalapácsos csendéletén, amelyért börtönt járt meg, s amelyen tányérperemnek álcázott sarló, kom pozíciós eszköznek rejtjelezett kalapács és kommunista grafika ad titkos jeleket. Egy belső forradalmi vész-szemlélet beérésél ígérik az első esztendők tiszta, képletszerű alkotásai, s a kitűnő festő pályáján a be- érés nem várat sokáig magára.- A sarló, a kalapács alakja eltűnik a képekről, hogy a sarló és kalapács világszemlélete uralja ,a képek minden részletét Ott feszüljön a Pihenő szénbányász íeltü- zesedő színeiben, fáradt és fenyegető izomzatában, a Guberáló „semmik vagyunk, de minden leszünk” eszmét idéző, elgyötört monumentalitásában, a Déli , , , „ pihenő fáradt István: önarckép. gyönyörűségében, és a Vörös kémény (más címen: Gyár az erdőn) kopottas diadalában, amely egy osztály hatalmas szimbólumává válik. Ez a sarlóval és kalapáccsal jelképezett, diadalmas szemlélet sugárzik Dési Huber leírt soraiból, elméleti cikkeiből haláláig. Akkor is, amikor az embert, a művészt kétszeresen kikezdi kora, amikor a Viharmadarak vészjósló kompozíciója egyszerre jelzi már a tüdőbeteg Dési Huber gyötrelmeit és a forradalmár Dési Hubert életérzését a fasizálódó országban. 1944. február 25-én hunyt el a budakeszi tüdőszanatóriumban. Három hét múlva a németek megszállták Magyarországot ZS. A. Dési Huber István emlékezete Ez az egész nap már rettentő ócskán kezdődött. Mondhatnám, teljesen tré volt a start, de nem mondom, mert egy tisztességes fiatalember nem beszélhet így — amint azt Bodor elvtárs megjegyezné — márpedig én abszolúte tisztességes fickó vagyok, minden ellenkező híresztelés dacára. Szóval, arra ébredtem, hogy piszokul világos van, de hallom, hogy a fater derekasan fújja a kását: mondom, máma biztosan korábban kelt fel a nap, ulóvégre elmúlt március 21-e, aráikor is túljutunk a napéjegyenlőségen, vagy micsodán és állandóan hosszabbodnak a nappalok. Jó, ha ilyen természettudományos műveltsége van az embernek, bezzeg akinek nincs, az marha módra ugrana ki a meleg ágyból, hogy jaj, de késő van, én azonban haláli nyugalommal a másik oldalamra fordultam, lecsuktam a pislogóimat és nekikészültem, hogy folytatólagosan beverjem a szundit. Akkor zörgettek az ablakon és bekiabált a szomszédbeli öreglány, hogy Szuszen- ka ür, hat óra, már megint el tetszett aludni. Hát szóval, az volt a nagy helyzet, hogy az öregúr tegnap este kicsit LELKES MIKLÓS: Fényes szelek Jcmcsó Miklós filmj éhe? magunkra ismerünk: az erdők mosolyog zászlónkig ért el akkor a hatalmas idő a nekilendült hullám a végtelen virágtán a rét az út az ének sohasem felejthető magunkra ismerünk: az erdők mind sötétek zászlónkig ért az árnyék kétely ég indulat a hullám torpanása piros fények fntása vádak önvádak égtek piros hitünk alatt de nyönyörü idő: hegyekkel szembenéző s milyen gyönyörű szél volt mely a zászlónkhoz ért! a szelek fényes útját az ének elkísérte athéni szívvel mentünk együtt — a holnapért ANTALFY ISTVÁN: Anyám várt Hullt vakolatú kis tanyán várt rég, minden délben an- mikor kis táskával kezemben az iskolából hazamentem. Apró kis ember voltam én, s ha leültem a kanapén, lábam a föld felett kalimpált, , s a kanapé álomba hintáit. Egyszer elaludtam, — tudón' és fentjártam a Tejűton. A Tejútról meg le-lenézler azután ott fenn heverésztem Lenéztem fentről. Ragyogóit a Tejút. Apró csillagok csillogtak. Én útnak eredtem, ,és lenn, láttam, Anyám várt engem. FORGÁCS KAROLY; Téli pillanat Mily sápadt, hóka a világ! Csak a szél karma van kifenvé, Az egyre hulló pille hó Mindent néma-fehérre ken be. Fehér pólyába kötött ágak Darabolják fel az eget, A tört ég alatt kacsint a fénycső S álmosan pislog, didereg. Borzas tollú verébraj villan ,0s eltűnik. Aludni tér Fecskefészkekbe, s fenyőbokrok Sűrűjébe, hol nem éri szél. ANTE CETTNEO: Örök líra Saeii a habot étlen-szomjan, ki tudja, mióta az öböl három fiatal hajósa. Dalra a széllel kelnek reggelente. Az egyik felhő-patyolat kezekről a másik naparany tincsekről álmodik és tengerkék szemről a harmadik. Béltájt hullámok társulnák a dalba ; az álom változik: i kéz immár sirályfehér, a haj aranya barlangi gyopár, a szempár ég és tenger örvénymélyót villantja lenn a a vitorlák ölén. Ki tudja, meddig szeli étlen-szomjan a habul az öböl három fiatal hajósa. Dudás Kálmán fordítása k.ite Ce tineo, az Adria ihletett költője, 1898-ban született Szplitben. Költészete napfénnyel átitatott üröm, olajfa és liliom egyvelege. Az olasz és a spanyol líra avatott tolmácsoló ja. mátingeren topogott haza, vagyishogy némileg el volt ázva. Leverte a vekkert az asztalról, ami ráadásul olyan pechesen gurult a sarokba rogy útközben benyomódott a gombja neki, ami elzárja a csengőt. Mikor mindez zajlott, én már szunyáltam, csak arra emlékszem, hogy az öregem eléggé emlegette a szenteket, de az is lehet, hogy csak áLmodtam az egészet, ugyanis ha a nyomás a 72 higanymilliméter fölé emelkedik, akkor vagy dalolni, vagy Imádkozni szokott — káromkodni csak egyébként. El lehet képzelni, micsoda sürgés-forgás kerekedett a szomszéd öreglány szövege után. Mintha bolha csípett volna*a nemesebb portékánkba, úgy ugrottunk talpra, a fater is, meg én is. Pillanatok alatt felrángattam magamra szerelésemet, vagyis a ruháimat, aztán irány a buszmegálló. Akit egyszer üldözőbe vesz a balsors, az már jobb ha elássa magát. Az a nyavalyás autóbusz nem éppen az orrom előtt pöfögött ki a megállóból? Mit lehet ilyenkor tenni? Nyakamba szedtem a virgácsaimat, amennyire csak lehetett, és osontam sebesen, akárcsak Kiss Antal az olimpián. Teljesen feleslegesen stra- páltam magam egyébként, mert öt egész perccel elkéstem. Mariska drága, aki egy kiállhatatlan spinkó és műhelyadminisztrátorként szaporítja az improduktív állományt, jóindulattól csepegve bejelentette: — A blokkolólapod már fönt van Bodor elvtársnál. — Tényleg? Váljék egészségére ... — Inkább a te egészségedre fog majd válni. — Micsoda, ha szabad érdeklődnöm? — A letolás, amit majd kapsz. — Nyugaj. — Miféle szemtelen beszéd ez megint! — Semmi szemtelenség, csak a kedves Mariska nénit óvom, hogy a világért se tessék nyugtalankodni miattam. Megárthat a tüdejének. Na, nem kellett sokáig várni. Ügy lett, ahogy a nyanya megjósolta. Hivattak a főnökhöz. Bodor elvtárs éppen azzal volt elfoglalva, hogy Magdalénának mesélt egy szalon- képtelen viccet. Én csak a végét hallottam, amikor beléptem, de ismertem az elejét is. Magdaléna vihogott, mert igaz, hogy minimum ötven- szer elsütötték már előtte ezt a poént —többek között én is —, de a főnök szellemességét érdemes nyugtázni. Hátha eszébe jut, hogy április 4- re megérdemel némi jutalmat egy titkárnő, akinek hiányzik ugyan az érettségije, de a gyakorlata az megvan egyben-másban. _ A góré Végre észrevett és rögtön kiküldte Magdalénát, amit elismeréssel fogadtam, mert sejtettem, hogy mi következik és mégiscsak kellemetlenül érintett volna, ha egy ilyen csaj előtt szúrnak le. A bizalmaskodva vigyor- gó ábrázatot lecsatolta az öreg és fölvette a „jajdehara- gosvagyok-tegazember- kicsinálodazidegeimet” arckifejezést. Két pillanat alatt átváltott, piszok rutinja volt az ilyesmiben; lehet, hogy otthon gyakorolgatta a tükörben hétfő esténként, mikor nincs tv-adás. — Fiam, magának túlontúl sok van a rovásán, nem gondolja? — Igenis, gondolom. — Ne fölényeskedjen, hallja... — Bocsánat, egyáltalán nem gondoltam. — Még szemtelen Is? (Magyarázzam meg, hogy a fenti kérdésre két választ lehet adni: vagy azt, hogy igen, gondolom; vagy azt, hogy nem, nem gondolom. Egyik sé jó. Mit tehet ilyen esetben a fiatal dolgozó?) Bodor elvtárs úgy lobogtatta a blokkolólapomat, mint valami indián törzsfőnök a legyőzött sápadtarcú skalpját. — Talán nem csengetett a. ébresztőóra? (Most mondjam azt, hogy tényleg nem csengett? Azt hiszi, hülyéskedek vele. Iszonyú gáz-helyzet). Mindig sokat adtam a becsületre, hazudni csakis akkor szoktam, ha óhatatlanul muszáj, vagy pedig lányoknak, de az nem számít. így hát maradt a nagy büdös hallgatás. — Megkukult? — Nem tud válaszolni'’ — Vagy nem akar? t— Durcáskodunk? ... Erre aztán kipurcant belőlem a röhögés. Becs szóra nem akartam, de ezt az éneklő hangot, hogy „durcásko dunk”, nem lehetett kibírni komoly ábrázattal. Teljesen kész voltam. Eből kerekedett az oltári botrány. Az öreg felcsavarta a hangerőt és hadonászott az öklével, úgy verte a parádét. Na, mondom, szép kis arénába csöppentem bele. Ezután jött csak a java. Elfelejtettem említeni ugyanis, hogy két napja volt egy kellemetlen esetem. Nem mentem be melózni. Miért? Nem szívesen beszélek erről. Mákos ügy. A fateromra otthon rájött valami betegségíéle. Olyan nyavalya ez, aminek egyetlen bacilusa van; a szesz. Az az igazság, hogy megissza a magáét az öreg. Ki van a gyomra, a veséje, meg a szive is. Időnként aztán elfogja valami halálfélelem, furcsákat kiabál, reszket a keze-lába, kiüt a homlokára a veríték és ilyenkor nem lehet vele mit kezdeni. Na, egy ilyen rohama volt tegnapelőtt. Valósággal sírt, hogy ne hagyjam egyedül, ő itt fog elpusztulni és senki sem törődik vele, az egyszero ■ i. aki még maradt, az sem veszi kutyába sem. Ilyeneket mondott, szegény öreg faterom. Régen kezdődött ez a dolog. Én még kisebb kölyök voltam, amikor anyám egy szép napon itthagyott minket. Meghalt. A szomszédok azt beszélték, bánatában sorvadt el, mert hogy ilyen ura van, amilyen az apám. Nem sokkal később új asszony jött a házhoz — 26 éves volt. A bátyámnál éppen fiatalabb. Micsoda cirkuszok voltak, arra jobb is nem emlékezni. Elég az hozzá, jfiogy lassan szétrobbant a család. A nővérem leányszállásra költözött a szövőgyárba, aztán férjhez ment a Dunántúlra, minden évben ha egyszer látjuk, az sok. A bratyóm 56- ban disszidált. Volt egy öcsém, a fater kedvence, az elszökött hazulról, felkerült Pestre, elütötte a villamos, meg is halt. A fiatal nő meg otthagyta az öregemet. Azóta iszik. Régebben is bírta a piát, de csak módjával. Az orvos azt mondja: egészen tönkrement a szervezete. Na, hát addig siránkozott nekem tegnapelőtt, hogy megsajnáltam. Szövegeltem neki, hogy a félelmeiről eltereljem a figyelmét, begyújtottam, kotyvasztottam valami kajafélét a kályhán. Dél felé már egészen magához tért, csak sajnos nekem kettőkor lejárt a műszakom. Most itt van ez a Bodor elvtárs. Fújja nekem a megható lelkidumákat, közben tudom jól, hogy a vállalati üdülőbe szokott járni Magdalénával a hivatalos kocsin — munkaidő alatt. Gépkocsiszerelő a szakmám, én javítottam az öreg Volgát, a pilóta a legjobb barátom: tőle tudok mindent. Mikor veri a balhét a főnök, mert rossz a kocsi, vagy nincs kész amikorra szeretné — mérget lehet rá venni, hogy nem hivatalos útja lenne, hanem balkézről való. Na, most ennek mondjam el én, hogy miért maradtam otthon ? Inkább szembeköpöm saját magam. Végül is majdnem kirúgtak. De az eszbé-titkár azzal érvelt, hogy fiatal korom ellenére az egyik legjobb munkaerő vagyok a tmk-ban, a szakma aranyjelvényes ifjú mestere, meg nem tudom még mi a csuda. Ez spéciéi így igaz. Megúsztam egy írásbeli figyelmeztetéssel. Ilyen peches volt ez a mai napom. Ha most nem töltök ki rögtön egy lottószelvényt, akkor esküszöm, hogy soha ...!
