Népújság, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-21 / 67. szám
Rakják rám a szalmát, trillázva, óvatosan, ami úgy nehezül, mintha főid lenne. Nehéz föld a halott felett. Pedig még élek. A hátsó saroglya felé fejjel fekszem a szekéraljban. Felettem a hátsó keresztfa véd a szalma nyomásától, két oldalról a keszeg vendégoldalak, már amilyen vendégoldalak a gyengécske tinókhoz illenek. Hason fekszem a nehezülő szalma alatt, amely lustán rám hever. Hátul, a saroglyán át még kilátok az eső verte reggelbe. A keshedt hidas, ahogy itt, Bódén a disznóóolat nevezik, malacok nélkül szomorkodik előttem. Jobbról a két tehén és a tinók roskadtan mohás szalmafedeles istállója. A tinók előtt a jármos szekérrúd, a sáros falusi utca reggeli néptelensége. Ez a néptelen- ség kell, nagyon kell menekülésemhez. A sógor csak rakja, villáz- za rám a szalmát, az első és hátsó keresztfára, a vendégoldalakra. Viszi a harmadik faluba. A két székáraidul, mint koporsó fala. Rajtam, a menekülő bányászon a szalma a szemfedél. A fenékdeszkák résén át látom a szikkadó sarat. Az éjjel esett. Beléphetek még ebbe a sárba szabadon. Ha minden úgy alakul, ahogy azt tegnap és az éjszaka, az eső zuhogásá- ban elterveztük. Nos, akkor is beléphetek a sárba, ha két vagy több kakastollas villogó szuronya közt, hátraláncolt kézzel visniek. A sarat akkor még csak nem is kerülhetem. Mennyi ideje, hogy elbukott a Tanácsköztársaság? Lassan három éve. Akkor szabadultak rám a gyilkos, fenekedé indulatok. Hiába hajszolnak a csendőrök. Nem fogtak el engem, a csingervölgyi bányászt. Nem számolom azóta az éveket Minek? A sógor odakinn csak villázza rám a szalmát Torkomban érzem a szalma kaparó porát 1919. március 21. a győzelmes nap. Bégen volt Kemény küzdelmek fejeződték be akkor, márciusban. Átvettük a bányát, magunknak. Dolgoztunk. Hogy vigadtunk a ránk köszöntő első szabad május elsején. Azóta sem tudják elfelejteni azt, hogy a meghalt burzsoá hatalmat jelképesen eltemetni, kicsi koporsóba a szolgaság örökre lerázott lán— Jöjjön már — az őr megfogja a karját —, hajtson a jó szóra, mert ha nemi,. — Akkor mi van? Talán te adsz kenyeret a két éhes gyerekemnek? Vagy lisztet adsz? Mondjad, öreg! — Hagyja békén — áll Anna az asszony elé — és menjen isten híréveL Nincs itt az elnök, de ha itt lenne; akkor sem adhatna kenyeret. Magának sincs. — Ha nincs itt, majd előkerül. Megvárom,, — Es attól jóllaknak a gyerekei? —« szól közbe a katona. — Maga kicsoda? — Katona. — A férjem is az volt, amíg oda nem veszett az Istenadta. Ha élne, nem jönnék koldulni ide. ö majd teremtene mindent a családjának. — Sokan mondták ezt odakinn. Aztán még arra sem futotta az életükből, hogy hazajöjjenek. — ö akkor is teremtene,.. —- ellenkedik az asszony és nem veszi észre a belépő elnököt. A többiek sem. — Talán eltemették — tűnődik a katona. — Odakinn arra sincs mindig idő... — Éhesek a gyerekeim. Sírnak, hogy adjak enni. Mondja meg maga. aki odakinn járt, mit adjak nekik? Ezeket a fonnyadt melleket dugjam a rívó szájukba? Nézzen rám! Két éve ez a ruha még szűk volt nekem. A padlásról kotortam elő, mert ami jobb göncöm volt, mind elcseréltem. Krumpliért, rozsért Most meg lötyög rajtam. — Ez az ember meg sánta és öreg — bök a katona az őrre. — Mégis puska van a kezében. Ilyen időket élünk. Megszólal András: — Holnap öt vagon krumpli érkezik. — Ez igaz? — pördül az aszony s az elnökre mered. — Most jött a futár a megyétől. Tőle tudom... — Szétosszák mind? — Az utolsó szemig,.! — Jól van... de holnap visszajövök ti; —- indul az asszony, s utána biceg az őr. — Köszönöm, katona — mondja egyszerűen András. — A szívemből beszéltél... De miért jöttél vissza? Nem tetted okosan, hogy viss zaj öttét — Még el se mentem. — Még nem? Az más. — Lehet, hogy nem megyek. — Nem mész? Téged várnak odahaza! —- Sok tennivaló van még itt is. Maradok. — Itt veszélybe kerülhetsz! — Nem jobban, mint máshol. — Téged várnak. Nem várhatnak hiábaj — Nem. De neked sánta a katonád. Még a kézé is remeg. — Az őrre gondolsz, katona? Bátor ember. — Bátor. De öreg. — Van fiatalabb is. — Én is az vagyok. — Az vagy. — Mégis elküldenél. — Ha egyszer várnak! _ __Csak a falut szerettem volna látni, ahonnan öt eve e ljöttem. Emberfia nem vár ott engem, — Igazat mondsz, katona? — Miért hazudnék, pajtás? Maradhatok? — Amíg kipihened magad. — Amíg kipihenem magam. — Megcsörgeti a kulacsát Annához fordul: t Poharad van? j? — Én nem kérek — tiltakozik András. EL -- Sohasem Iszol? kalász vagyok? Nem. Én magam vagyok az a mag, aki majd, és egyszer ide visszatérve, életet hozok. Csak kijussak Bódéról a szalmával rakott szekéraljban rejtőzve, el a távoli vasútállomásra. Zsófi húgomtól az este már megvett vasúti jegy. sógorom bejelentőszelvénye zsebemben. A vasútállomáson a beálló vonatra túlfelöl fellépve Szombathelyre, onnan tovább, a határon túlra igyekszem. Hogyan? Elválik. Zsófiák házának pincéjében majd három éven át rejtőztem. Az elsó időkben utánam kutatva sűrűn tartották vizitjeiket a csendőrök. Hátha megjöttem? Pedig el sem mentem. Mindig időben hallottam a jöttüket a pince szűk, szekrény mögötti ásott üregében. Végigdübörögtek a csendőrök a kamrán, a padláson, a konyhán a szobán. Felmentek az istálló szénapadlására, beledöfködve ízú- ronyaikkal a szénába. A pincébe is lejöttek. Én meg a nedves, penészes szekrény mögötti ásott lyukban, majd- hogy lélegzet nélkül ültem alacsony székemen. Éjszakánként hoztak enni húgomók, elhúzták a korhadó, nedves szekrényt, hogy kis Időre kijöjjek, felmenjek az ajtóba levegőzni. A csendőrök a kacattal teli szekrényt nappal, néha éjszaka, hirte- lenében tett látogatásaik idején sokszor kinyitották. Senkit sem találtak. Mögéje sohasem néztek, hiszen a szekrény felül a pince falával összeért, összeért oldalit így vált az ásott lyuk börtönömmé. Börtönömmé? Nem. Sokkal inkább életet őriző erőddé. Most rakja föléin a sógor a szalmát Túlságosan is kényelmesen. Mint ahogy azt az ilyen korai munka kívánja. Kell még az erő sötétedésig. Feleségem ezután majd nem jár el olyap sűrűn Zsófiákhoz, mint ahogy eddig eljárt mosni, meszelni, segíteni. Sógoromék az oltott meszel a pincében tartották. Jó helyen. A szekrény mögötti ásott lyukban leszoktam a dohányzásról. Pincében dohányfüst? Árulóm lehetett volna. Hogy megtanultam a sötétben egy- helyt ülni. Csak az első hetekben, hónapokban volt ez nehéz. Akkor mindig arról tartottam, egyszer csak elhúzzák a csendőrök a szekrényt, és én ott ülök a szuronyos kakastollasok előtt, mint egér a fogóban. Most a szalma alatt hasalok. Borotváltan, bajusz nélkül. Ruhám, cipóm vásott, de tiszta. Csak a port, tereket kell majd magamról, gyűrött kalapomról levernem. A sógor zsebében a jegyző piros papírra írt utolsó adóintése. A szalmát is azért viszi eladni, hogy teljen az adóra. A sógor elkészül a szalma felrakásával. Végigigazítja favillájával a szalmát. Az istálló melletti rövidke kazal alaposan megfogyott. Rudazó kötél, rudazó fa, nagy erővel leköti a szalmát. A kötél végét benyomja elém, a saroglyába. Csak meg kell húznom és kiold. Ez az, amiért majd a sógornak a vasútállomáson a síneken innen meg kell állnia. A saroglyát a kötél oldása után csak fel kell nyomnom, kimásznom a szalma alól. A sógor ezt nem veszi észre, éppen a tinók járomszögeivel bajlódik. A szekéroldal résén át látom, a sógor most felveszi hosszú nyelű béresostorát Körülnézi még egyszer a szalmásszekeret Minden rendben? Igen. Nyitja a sógor a rozoga, kétszómyú kaput A két tinót a rúddal felemelt járomba fogja. Mozdul a szekér. A szalma ize, pora most még erősebben száll torkomra. Sűrűn nyelek, nehogy köhintsek. Kifordulunk a máskor poros, most sáros utcára. Vetődik a szalmával rakott szekér, nehezen húznak a sárban a tinók. A sógor mellettük tapos, hosszú nyelű ostorával öt óra lehet. Jó ideje megyünk. A zsidótemetőnél kemény parancsszó állítja meg a sógort, jármosszekerünket. A szekéroldal résén át látom: aki szól, csendőrőrmester, mellette emberevő képű káplár. Szuronyaik csillognak a — Nem iszom. — Azért csak koccints velem! Rádfér. Nyúzott vagy. Mikor aludtál utoljára? Nem szólsz? — Annához fordul — Te tudod? — Ö itt csak irodista. — Te meg csak direktórium elnöke vagy. Nem igaz? — Nem akartam. — Megválasztottak; — Meg, katona. — Azelőtt meg csak ember voltál. AM nemcsak dolgozik, eszik meg alszik is. — Ügyvéd vagy te, katona, hogy így kiforgatod a szavam? — Ha kell, ügyvéd vagyok. Meg isten. Es ember is, akinek leragad a szeme a fáradtságtól. — Akkor menj és pihenj le éjszakára. Anna megmutatja a helyed. — Ha koccintasz velem. — Veled igen, katona. Aki isten is, meg ember, azzal muszáj! — Vedd úgy, csak azért maradtam itt, hogy néha koccinthassak veled. — Egészségedre, katona! — Neked is, pajtás. Mindannyiunknak! — Aztán... ne számíts valami fényes szállásra. — Az árokpartnál azért talán kényelmesebb lesz. — Jó éjt. katona! — Jó éjt! vább? Dehogynem. Elkövetkezik a biztató ..holnap. Miképpen menekültem el majd három év előtt éjszaka? Nehezem. Az ablakon át, be a közeli erdőbe. A csendőrök nem éppen finoman, puskatussal kocogtattak akkor az ajtón. Értem jöttek. Hiába. Jó barát a Bakony. A csendőrök nem mérteik követni. Pedig visszamaradt a Männlicherem. Mikor feleségem indult, hogy ajtót nyisson, a konyhafalba vert szögön meglátta a Mannlichert. Ijedtében lekapta magáról az alsó- szoknyát, rádobta a fegyverre. Én akkor már összekapott ruhámmal hónom alatt, mezítláb, kezemben bakancsommal menekültem a fekete éjszakában. — Hol az a vörös? — hallottam még, ahogy az elsó csendőr rátaszította feleségemre a konyhaajtót A kakastollasok semmit sem találtak. Pedig tudtak a Mannlicherról is. Melyiküknek került volna esze ahhoz, hogy megnézze, mit rejt a szegre dobott alsószoknya. Az asszonyt vallatták a csendőrök. Hiába. Reggel a vérbe borult szemű kakastollasok igáskocsira parancsolták az asszonyokat az éjszakai rajtaütés elf agattjait A csendőrök Devecserbe ko- ' esi zás közben röhögve énekeltették az asszonyokai az In- temacionálét. "Mikor már mindenfelé énekeltek, a tova- zorgő kocsi körül az udvarokban, a házakban, a csendőrök észbe kaptak. Puskaitussal dühösen lekopogták a túlságosan is lelkes éneket Amit azután a csingervölgyi vörö} bányászok helyett, asszonyaikkal beállító csendőrök kaptak a devecseri csendörpa- rancsnokságon, az sem mondható éppenséggel köznapinak. Az asszonyok rövjd úton visz- szakerültek gyerekeikhez. A bányászok viharzó zúgása a felszín alá húzódott A kakastollasok előtt pedig még jobban bezárult minden. Torkomban érzem a szalma porát Tűröm. A kicsépelt, mag nélküli kalászok törökje nyakamba pereg. Magam is ilyen kicsépelt, mag nélküli Magányosan húzódom meg most a szalma alatt a szekér- aljban. Még el sem mentem, mégis várom már a visszatérést. Százszor halálraítélt vagyok. Nem a veszprémi Horthy-bíróság mondta ki az ítéletet. Mások, százan. A dühöngő csendőrök három év előtt sem tudtak elfogni. Remélem, most sem. Nincs tocát rakva, rászegeztem a koporsófedélre ai elfutott uraság fényes-fekete cilinderét Ujjongó néptömeg tapsolt mikor mi, bányászok belevetettük a hídról a «linderes kicsi koporsót az ajkai patakba, hogy a szolgaság jelképe örökre elússzék. El is úszott volna, ha a rozsdás lánc a koporsóban nem lett volna túl nehéz. Leült a cilinderei koporsó a fenékre. Megült a jelkép, nem vitte el a víz. Maradt. Miért gondolok most erre, alig valamivel innen a halál határán. Szorongásomban? Lehet. Emlékezem a mi szénbányánkra. Fekete verejtékünkben is boldogok voltunk akkor. Soha annyi szenet nem adott Ármin-akna, mint uralmunk idején. Vörös zászlónkat letaposták, de nem taposták le hitünket, zászlónk iránti hűségünket. £n voltam az (ezt sem felejtik), aki a vörös zászló alatt nekivittem a bányászokat a devecseri májusi ellenforradalom lobbanó tűzfészkének. Levertük az ellenforradalmait, a pápai vörös huszárokkal, a fehérvári vörös katonákkal. Azt sem felejtették el, hogy fegyver híján, betonvasból kovácsolt lándzsákkal, sörösüvegekbe töltött robbanóanyaggal, a mi kézigránátjainkkal rohamoztunk. reggeli napban. A sógor adóról, szalmaeladásról magyaráz. — Menjen csak — engedi tovább a csendőr. — És nehogy eligya a szalma árát! Akkor áment mondhat tinóira, szekerére. A piros cédula nem tréfa, ismerheti a jegyző urat Döccen a szekér Megyünk. A két csendőr — látom a sa- roglya szalmáján át — ösz- szehúzott szemmel néz utánunk. A tinók nekifeszülve húznak a sárban. Mögöttünk marad a zsidótemető, előttünk a vasúti töltés, a távírópóznák sora. Az asszony most odahaza mire gondol? — A csendőrök mellettünk elmennek. Alighanem Tések-Berendre, a vasútállomásra tartanak. Mi nem. Szerencsénkre. A tinók nem tudják a csendőrökkel tartani a lépést. Jó, hogy nem kell már a pincében, a szekrény mögötti lyukban ülnöm. Mint lehetett azt eddig végigélni? Kellett A tét az élet Meg ami majd következik. órákig baktattunk a sáros dűlöúton. A sógor egyszer csak „Hó”-t kiált. A fáradt tinók megállnak, és én hátul, a saroglyán át, meghúzom a kötél végét. Kiold a kötél; lazul odafenn a szalmát leszorító vékonyka fenyőszáL Csöndesen heverek a szekéraljban, a szalma alatt Sűrű akácost látok a csüngő szalmaszálakon át.. Az akácoson, a síneken túl, vasútállomás. A jelzőharang háromszor kettőt kondul. Most indult el a szomszéd állomásról a személyvonat. A sógor öreg ezüstóráján mindent percre kiszámított Odaát az állomás előtt néhány paraszt, egy-két úriforma jön ki a váróteremből. Két csendőr áll az ajtónál. Figyelve néznek. A sógor a kioldózott ru- dazókötél miatt káromkodik, odaveri ostorát az útszéli fűbe. Nekikeseredve nézi a szekér után csüngó hosszú, sáros kötelet. Felszedi, lerázni próbálja róla a sarat A csendőrök éppencsak átpillantanak a mérges parasztra. Nem vetnek rá különösebb ügyet Csattogva jön a vonat Fékezve, szusszantva megálL Eltakarja a füstös vasúti kocsik sora az állomást, a fel-» leszállókat, a csendőröket Mozdítom a saroglyát Másodpercek, már kívül vágj’öli, verem le magamról a sárba a töreket, a szalmát Kalapom, kistáskám kezemben. Átlépek a szekér mellett az árkon, fel a harmadosztályú vasúti kocsi túl magas lépcsőjére. A vonat ablakaiból csak azt látni, a szalmás szekér mögül kilép valaki. Túlról semmit sem látnak. Szól a vonatindító kicsi trombita. Rándul a vonat, megyünk. Nyitom az ajtót, dohányfüsttel teli, asszonybeszédtől hangos fülkébe lépek. Leülök az egyik padra, táskámat kalapomat magam mellé teszem. A két villogó csendőrszurony odalenn marad. A tinókat, a szalmával rakott szekeret sem látom már. A jegyző úr délután megkapja a piros cédulára az adótörlesztést Mikor törleszteni le majd én a magam tartozását Eljön az ideje, ★ 1945 tavasza. Év telt el eddig évre. A csingervölgyi bánya Nagyirodája előtt, vörössel díszített szónoki emelvényen boldogan állok. Előttem körülöttem lelkes bányászarcok. Sokan megöregedtek, sokan hiányoznak, de — tudjuk ezt mindannyian — a hiányzókért is helytállunk. A bányászzenekarral énekeljük az Internacionálét. Azt hiszem, visszatérésem utáni első beszédem mondtam... Most 1969-et írunk, ötven esztendeje, hogy kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Világokat átérő a haladás azóta munkánkban. Ajka, az egykori falu. hatalmas üzemekkel teli szocialista város. Bódé — elmosolyodtam — Ajka második kerülete. És én, — Károly bácsi, ahogy most az emberek szólítanak —, azt hiszem, a magáim erejével is ötven esztendő alatt megtettem Ajka- Csingervölgyért azt, amit eir* bér tehetett,j.
