Népújság, 1969. február (20. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-12 / 35. szám

Az éjszaka rablásra való ii. Olasz fi'mvíg iáiék Meteorológusok között i Az első képtől az utolsóig : a kapitalizmus görbe tükré- j nek nevezhetnénk ezt a fil­met, ha a bűnügyi íilmvígjá* tékot egyáltalán komolyan lehet venni Monte-Carlóban, vagy az olasz filmek vász­nán. A lóversenyen bemutat­ják a megfúrhatatlan páncél- ! szekrényt, amit csakis ame­rikai gyárthat. A tét és a rek­lám óriási, de azért vannak az ellenérdekek az érdekek letörésére, hogy banda ban­da hátán szerveződjék a pán­célszekrény — és arni ezzel egyenlő —, a másik érdekcso­port megfúrására. Itt mindenki, a fiatal öz­vegy. az unokaöccs, a három matróna, a gengszterek és ellengengszterek egyformán hitványak, mert kést, pisz­tolyt forgatnak egymás le­küzdésére. Hogy a játék víg maradhasson és ne csússzon át drámába, senkit meg nem ölnek, még különösebb vere­kedés sem tör ki, mert délen vagyunk, Monte-Carlóban, ahol a vidámság és kedélyes­ség még »a kasszafúróknál is kötelező. Legalábbis egy filmmesében. Marcéllo Fondato forgató- könyvében mindenki meg­kapja a maga jellemzését. A csinos özvegy, Valentine esakis úgy tud igazán boldog ízereimet vallani, ha előbb füllent egyet és utána vallja be a sok pénzt. Georges sem különb, megjátssza az irgal­mas és szerelmes szamaritá­nust. a Grál-lovagot, hogy aztán előhozakodhassék az ékszerekkel. A pénz és a gaz­dagság fertőzését még a rendőrség ritka hajú feje, Si­mon is megkapja: amikor rá­ülhet — bárcsak pillanatok­ra — a nagy vagyonra, ámokfutásszerűen igyekszik eltűnni üldözői elől, a pénz­zel. A film rendezője, Gior­gio Capitani, látszólag min­dent a külsőségekre tesz feL Monte-Carlo fényűző környe­zetében, világhírű sztárok­kal, többek között Catherine Spaakkal, Philippe Leroy- val, az olasz Gastone Mos- chinnal dolgozik, dolgoztat, nem fukarkodik az üldözéses jelenetekkel, sőt néha erede­ti ötlete is támad. A véletle­nek sodrásában két szellemes szövegű zsarolásra is oda kell figyelnünk, mert a .pénz kö­rüli hajszában az is előfor­dulhat, hogy a nagyobb és kisebb rablók szellemesen át­ejtik egymást Á színes ten­gerparti felvételek, a francia filmekből oly jól ismert autó­pálya. a repülőgéppel is tar­kított bonyodalmak megte­szik a magukét. S végül is á rendező nem csapja be a nézőt: a happy enddel sem mossa tisztára hőseit, a lány és a fiú éppoly mohó önzés­sel fogják, markolják a dol­lárt és az ékszert rejtő tás­kát, mint azok a gengszterek fognák, akiket gazdáik rab­lásra küldtek. És ez az igaz­ság többet mond a szokvány­nál ebben a filmben. Catherine Spaak nagyon csinos és dekoratív, Philippe Leroy nem több, mint a soro­zatban gyártott és látható francia kalandhősök. Gaston Mosch innak vannak ellenáll­hatatlan pillanatai: a fran­cia rendőrtisztviselő korlátolt figuráját néhány mondattal és remek arcjátékkal fogal­mazza meg. Az ő játéka és a finálé morális őszintesége a film igazi nyeresége. A PROGRAM: klubnapot hirdetett. Átmeneti szélben, süllyedő légnyomásban, a lassú felmelegedés érkezte- kor érkeztek meg a Techni­ka Házába a vendégek. így kell fogalmazni, a klubnap részt vevőinek pon­tosságával. Ugyanis az időjá­rás tudósai, kutatói tartották klubnapjukat. Az Országos Meteorológiai Társaság tag­jai jöttek össze, hogy eszmét cseréljenek, előadást hallgas­sanak, s az évi fotópályázat díjait kis ünnepség mellett a nyerteseknek átadják. Én a szünetben, uzsonnázás közt — narancslét és feketét isz­nak a meteorológusok — „hallgattam ki” beszélgeté­seiket a felhőkről, záporok­ról. zivatarokról. Egy idős bácsi — dr. Hil­ler Alfréd — visz h tablók­hoz. s egy áprilisi hóesés pil­lanatfelvételét mutatja. Díjat nyert vele a társaság hajda­ni elnöke. A hetvennyolc éves meteorológus szeszélyes tavaszt fotózott: havazást alacsony felhőzet mellett, a tavalyi április 8-i érdekes időjárási jelenséget (a szak­ember így mondja: „Időjárá­si jelenség”, mi csak úgy mondjuk: bolondos április), amikor már kibomlottak a fák virágai, s a virágokra hullt a hó, a természet külö­nös védekezéseként, mert másnapra megérkezett a fagy és ez a könnyű hó védőtaka­róként borította a gyenge rügyeket, virágokat. A METEOROLÖGIAI In­tézet (nem azonos a társaság­gal) időjáráskutató osztályá­nak munkatársa. Tänczer Ti­bor egy fiatal vietnami fiú­val beszélget. Kollégák. Vu Dinh Hai nálunk végzi az aspirantúrát, hanoi meteoro­lógus, tudományos munkája: a zivatarok előrejelzése. Ha­noi környékén nagy jelentő­sége vah ennek, hisz az ot­tani zivatarok gyakran pusz­tító erejűek. Vu Dinh Hai több barométeres — külön­böző tényezőkkel — módszert dolgoz ki: a nedvességtarta­lom, a felhőzet, az elektro­mosság feltételeinek összha­tásáról, így tud már most is szinte pontos 12 órás előre­jelzést adni. Kollégája, Tänczer Tibor a meteoroló­giai mesterséges holdak fel- használásáról, vagyis munká­járól számol be hanoi ba­rátjának. Nálunk már — mondja — a lőrinci obszer­vatóriumban naponta több­ször is veszik a mesterséges holdak meteorológiai felvéte­leit. Egy-egy ilyen felvétel háromezer kilométeres terü­letet is 1500 méter magas­ságból egységben be tud mu­tatni, megfigyelhetők az időjárási viszonyok, a ciklonok, az analízist sokkal jobban el lehet már végezni. Hat-nyolc képet már „le tud venni” a pesti obszervató­rium, amely egész Európát tükrözi. Nagy segítséget nyúj­tanak ezek a képek nemcsak az analízisek, hanem a tudo­mányos kutatáshoz is. „A meteorológiai szolgálatot tel­jesítő műholdak — mondja Tänczer Tibor — eddigi leg­nagyobb eredményei a kuta­tás számára, hogy jól elvég­zik a sugárzásméréseket, a földről a világűrbe távozó sugárzással együtt. Egyaránt mérhető így a hőmérséklet kisugárzása, a felhőzet fölöt­ti hőmérsékletek mérése, s maga a felhőzet vastagságá­ra is, magasságára is, a vár­ható csapadék szempontjából igen jelentős következtetése­ket tudunk levonni”. AZ UZSONNASZÜNET­BEN az újságíró egy világ­rekordról értesül. Itt tudom meg — a szakemberek szá­mára ez már nem is újdon­ság —, hogy a hideg világre­kordja aránylag friss ered­mény. illetve a tudomány még nem oly rég jegyezte fel. Csak a mostani antarkti­szi expedíciók során derült ki, hogy nem Szibéria a Föld leghidegebb tája, mint azt eddig hitték, hanem az An­tarktisz. A legutóbbi telek so­rán az egyik ottani kutatóál­lomáson mínusz 88.3 fokos hőmérsékletet mértek. A ré­gebbi „világcsúcsot” a szibé­riai Ojmjakon jegyezték fel: mínusz 70 fokkaL gya (farkas) Egy kardnyelő nehézségei Romano Stefani show-ja a rendőrségen Rövid Iránunk a 28 esztendős Romano Stefanival foglal­kozik, akinek a kardnyelés az egyedüli foglalkozása. Meg le­het érteni, hogy ez a nehéz és valóban megemészthetetlen táplálkozás néhanapján ivásra készteti hősünket. S ilyenkor, ha túl mélyen nézett a boros- very whiskysüveg fenekére, az éjszaka beálltával valamelyik park padján „vetette meg” ágyát. A minden munkaalkalmat megragadó• artista hiva­tásához méltón, a „mit lehessen tudni” jelszóval, soha nem lépett „fegyvertelenül” az utcára. Ha éppen nem akadt a ke­ze ügyébe egy kard, egy feszitövassal is beérte. Ez lett a veszte. — Egyik éjszaka, az egyik hamburgi park rendőrjár- öre figyelmes lett egy alvó férfire. Közelébe érve, a feszítő­vasat betörőszerszámnak vélve, teketóriázás nélkül letartóz­tatta a „lerészegedett betörőt”. Az alapos kijózanító kúrát szigorú kihallgatás követte, de Romano minden igyekezete, vallomása süket fülekre talált. Végső kétségbeesésében maga helyett a „telteket hagyta beszélni”. Kinyitotta a száját és a „bűnjelet” pillanatok alatt lenyelte. A bizonyítás használt. Még a leghitetlenebb rendőrök is kénytelenek voltak be­ismerni tévedésüket és minden további nélkül szabadlábra helyezték a pórul járt kardnynyelőt. űrhajós a kocsmában...?! Sört inni tértem a petőfi- bányai italboltba. Kocsma- bűz, dohányfüst, italok ke­veredett szaga fogadott. A söntéspult mögötti falról egy felírat díszes betűi tu­datták velem, nem közönsé­ges vendéglátóipari egység­be léptem: itt a „Leonov szocialista brigád” etet és itat, méri a bort, sört, pálin­kát, a házi készítmény» hurkát és minden egyebet. Körüljártattam szemem a nem éppen tiszta, oszlo­pos, hodályszerű ivóban. Az agyonhasznált székeken, a dísztelen asztalok melleit néhány vendég „üldögélt”. Olyanforma látványt nyújt­va, mint az összeesett torta. A szesz jótékony gőzében darvadoztak. Látnivalóan részegek voltak. S jóllehet a szeszt szocialista brigád tagjaitól kapták, szerintem nem „szocialista módon”, hanem egészen hagyo­mányos módon jutottak el a berugásig. Nem hiszem, hogy ilyen pont szerepelne a brigád vállalásai között: ennyi és ennyi embert leré­szegítünk. Tévedés ne essék, nem va­gyok ellensége a „Leonov szocialista brigádnak”. A környezet ellen vagyok, amelyben működnek, elő­segítve a „súlytalanság" ál­lapotát. A szocialista bri­gádmozgalom a munkaver­seny magasabbrendű for­mája — valljuk és hisszük, nem egy gyakorlati példa bizonyítja ezt. De ne plán­táljuk kocsmai miliőbe. Ne alacsonyítsuk és ne járas­suk le a versenymozgalom nemes céljait. A másik: Le­onov űrhajósnak nincs szüksége kocsmai népsze­rűsítésre! A tiszteletnek és megbecsülésnek az a módja, amelyet a petőfibányai ital­bolt „szocialista brigádja” választott, enyhén szólva, rossz érzéseket kelt az em­berben. A módszer, s.annak megvalósítása egyenesen le­alázó. Helyénvalóbb lett volna, ha az italbolt dolgozói in­kább a tisztaság megterem­tésére fektetnének nagyobb súlyt. Űrhajós szocialista brigád nélkül. Mert a tisz­ta, kultúrált környezethez ezek a „kellékek” nem, egy­általán nem szükségesek. % (pataky) B. FIKER : ». — Meg. Abban a faluban, ahol a szeretője lakik. Egy kiskert kerítésének támasztva állt. Nem a férfi házánál, hanem alig húsz lépésre az autóbuszállomástól. Már ott a kerítésnél rögtön eszünkbe ötlött, hogy a tettes alighanem megelégelte a kerékpározást, és felült a közelben álló autóbuszra. Időbelileg minden gyönyörűen stimmel. Hisz érti. Az autóbusz menetrendje. A gyilkosság időpontja. A szükséges idő, hogy az ember biciklin eljusson a vasúti pályától a faluba, ahhoz a kerítéshez. A bicikli hovatar- tozósága nem kétséges. A naív kérő biztosan felismerte, hogy az övé. És hátul a csomagtartón egy szvetterbe gön­gyölt kézitáska volt. A táskában a szokásos apróságok és egy kétségbeesett levél a nős pasasnak címezve. Az ő he­lyében én örülnék a gyilkosságnak ... — De* neki nem volt nevethetnék je?! Karlicek sanda pillantást vetett rám. — Persze hogy nem. Egvrészt nem tartotta ízlésesnek a dolgot, másrészt erélyesen közbeszólt a felesége is. Az asszony egyáltalában nem ért egyet azzal a felfogással, hogy a művésznek, művészi potenciája megőrzése érde­kében nőket kell hajkurásznia. Szerinte tökéletesen elég, ha alkotás közben nem zavarja a porszívó zúgásával, és rend­ben tartja a papucsát. De nem erről van szó. Hanem az autóbuszról. Kezdtem hinni, hogy megtudok valami érdemlegeset. Az ottani autóbusz — vett újra nagy lélegzetet Kaliice: — mr holnap rokkantsági járadékra jogosult, de , ., : i! ' -> v':gig: <y "í! az utat a menetrena sz.,. r.t ... ,i 4 !y és a falu között, ide-oda. Ezen a táróé a ,on, mintegy harminc kilométeren, világa ácsot ér el a megállók száma. A sofőr egy hajdani szatócs, aki­nek a boltjából állami üzletet csináltak. Felkínálták ne­ki az üzletvezetői állást, de ő megköszönte, mondván, hogy inkább lát egy kis világot, és azóta ide-oda furikázik a harminc kilométeren: Többnyire ugyanazokat az embere­ket viszi, és ez fontos körülmény. Ha véletlenül idegen ül fel az alkotmányára, egész úton kérdezgeti, honnan és hová és miért, satöbbi. Rettentő szószátyár alak, hol va­gyok én tőle! Azt mondják, a boltjában többet pletykál­tak, mint eladtak. Egy csomag pótkávé vásárlása eltartott két és fél óra hosszat. — Igazolta a feltevését, hogy a biciklista az autóbu­szon utazott? — Igazolta, hogy az autóbuszba felszállt egy idegen turista, a ruhája és főképp a cipője szerint gyalogos. A bicikliről nem tudott senki, az a sarkon túl állt. A sofőr és a többi utas egybehangzóan úgy írja le, mint átlag >s termetű, középkorú embert, aki rövid, fekete szakállat vi­sel. Valószínűleg hosszabb túráról érkezett, s közben nem borotválkozott. Vagy állandóan hordja ezt a férfiékessé­get. Azt hiszem, leginkább olyannak képzelhetné el, mint egy Verne-regény hősét, tehát egy kissé ódivatúnak. De ez alighanem szemérmetlen álcázás volt. Feltűnőnek álcázta magát, mert civilben talán semmi feltűnő nincs rajta. Ez is egy ötlet. Éppen behozták a kávémat. Karlicek nem ivott ká­vét, nem dohányzott. Bevallotta, hogy csak gyenge teát fogyaszt. Kapott tehát teát, s lelkendezett, milyen reme­kül illatozik, pedig nem volt egyéb enyhén sárgásra szí­nezett forró víznél. Közben megkérdeztem, látta-e valaki a fekete turis­tát a biciklin. Karlicek azt felelte, hogy nem. — Tudom, hogy ez furcsa — tette hozzá —, de nem. akadhattunk fenn ilyen véletlen tanúhiányon. A kérde- zősködést rábíztuk a helyi szervekre, magunk nem akar­tuk ezzel az időt tc'tenl. Biztosan látta valaki, arra mér­get veszek. De hiszen majd csak akad tanú. Azon a lapos tájon egy turista, aki valami ósdi klub szabályai szerint öltözködik, önmagában is feltűnő. Hát még ha fekete kör- szakállt és szöges bakancsot viselt. Ezenkívül azt mondják, olyan nehéz csomagot cipelt a hátán, hogy alig tudott fel­kapaszkodni az autóbuszra. Általában azt gyanítják, hogy köveket vitt, tehát hogy valami ásv^nygyűjtő volt. Mind­ezek mellett még ' idogcímkékkel kivert görcsös turista­botot is fogott a kezében. És most képzelje el ezt a csoda­szörnyet biciklin, s hozzá a szvetterbe göngyölt női kézi­táskát. — A csomagtartón? i • ó — A csomagtartón. Karlicek a teáscsésze fölé dugta az orrát, mire bepá­rásodott a szemüvege. Levette és rhegtörölg'ette a zseb­kendőjével. Ezért egy kis szünet támadt a riportjában. — Felszáll tehát az autóbuszra — osevegett tovább —, erőlködve leteszi a csomagját, leül, s a csomagokat óvatosan a lába közé veszi, nehogy az ásványok vagy mik megsérüljenek. Az autóbuszban éppen arról folyt a szó, hogy vagy fél órával ezelőtt a látóhatár szélén robbant valami, ez azonban nem érdekelte a turistát. Csak egy későbbi, egyenes nekiszegezett kérdésre dünnyögött any- nyit, hogy mintha látott volna valamit ő is. Több fiatal­ember elkerekezett oda, hogy körülnézzen, valaki, mint mondják, motorbiciklire ült, de mindenki a 297,3. kilo­méternél lévő útkereszteződéshez igyekezett. Feltételezé­sünk szerint a szakállas a mezőkön át a 286. kilométer felől, a gyilkosság helyéről érkezett. Ezért nem találkoz­hattak vele a kíváncsiak. S talán ez az egyik oka, hogy észrevétlenül bejuthatott a faluba. A gőz most már nem csapódott annyira a szemüveg­re, Karlicek megihatta a teáját. Roppant illedelmesen végezte ezt a műveletet. t — A szakállast komor, szófukar embernek írják le — folytatta. — Gyilkosság elkövetése után magam sem vi­selkednék másképpen. A sofőr részvevő megjegyzésére, hogy buta dolog lehet a nyári hőségben ilyen otromba csomaggal közlekedni, felhorkant, hogy talán azzal együtt •is elviszik. Aztán megkérdezte tőle a kalauz, hova lyu­kassza a jegyet. A turista rámordult, hogy a végállomás­ra, azután hallgatott. Az utasok meg sem tudták már, mi történt a vasúti pályán, mert a sofőr erősködött, hogy in­dulni kell. Hát el is indult, és majdnem összeütköztek a tűzoltókocsival, amelyért egy motorbiciklista hajtott el a pályától. Mindenki kíváncsi volt, csak a szakállas nem. Nem furcsa? — Talán. — De történt még furcsább dolog is — mondta Karli­cek vészjóslóan —, csak figyeljen! A szakállas egy ideig nézegette a térképet, amit a zsebéből húzott elő, majd is­mét zsebre vágta. Mintegy fél óra múlva egy állomáson, ahol egy elágazó mezei ösvényen kívül az égvilágon sem­mi sincs, felvett az autóbusz egy régi ismerőst. Jozefka nénit egy hátikosár túróval. A néni a begyűjtőbe ment, fel akarta ajánlani a túrót a kötelező tojásbeadás helyett, A amit, mint mondta, sehogy sem tudott megtermelni. — Ez hát az a még furcsább dolog? l (Folytatjuk)-------- — --------------------------------------------------------------------—a 0

Next

/
Thumbnails
Contents