Népújság, 1969. február (20. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
KÖNYVTÁRBAN flitj foto: — Kovács Gyula felvétele) BODA ISTVÁN: Kihagyott fészerben nantheonban járok. Körben már őszül, rikító színűek » jonatánok Sietem s múltam konok kiállító terme. Nézem önmagam« arcom, szemem hasonlít-e a régi modellre? MÚLTAM Nevetések és sírások görcse hallgat a számban. Járok benépesült magányom parasztmúzeumában. Dísztárgyak körben: szekér, eltöredezett lőcsök. Tengelyek! Már évek éta nem kérnek kenőcsöt. Évek éta a es end és pókháló szövi a jármot Életem elhagyott fészerében, pantheonbau járok. íme a kort Egy klasszikus nyomorúság megannyi Jegye. Elmúlt Zuhog a felszél. Záróra! Kifele..; i teár WilkWMí Az öreg most is akkor Jött át hozzánk, amikor vacsorához ültünk. Apám jó szóval invitálta: — Tartson velünk, István bátyám! — Csak isten áldásával — húzódott még hátrébb a kopott konyhaszékkel, —, az enyém már megvolt Mi ettünk, 6 beszélt: — Kicsit húz a válla m. Kinyomtam mánia a nagy akácot ott a farmezsgyén. Tizenegy guriga lett a derekából, kilenc a vastagabb ágakból, meg tizenöt kéve gally, — Hű, a mindenit — rándított a nyakán apám két kanál között — Jé nagy volt! —- Hát azt még az apám bátyja ültette. Alighanem kilencvenhét őszén, amikor m új portát is megvettüki — Akác, Jó tüzelő — szólt közbe anyám Is. — Az igen — bólogatott az öreg, — Reggel kivágja az ember, délben már főzhetsz vele Ügy ég, mint az olajl Anyám kibontotta az asztalkendőbe bugyolált héjában sült krumplit Forgattuk, fújtuk, hámoztuk. Sőt, paprikát hintettünk rá, azzal ettük. Közben hallgattuk az öreget — A sflltkrumplirő! Jut eszembe, — mondta az öreg — én fogoly vótart% amikor ott kint elkezdődött a zenebona. Vagy két-három magyar társunk, akik körül vó- tak aggatva lőszerrel, meg pisztolyokkal, bejött egyszer a lágerbe. Azt mondják, akarunk-e harcolni a Burzsujok ellen? Felcsapunk-e Lenin katonájának? Ki az a Lenin? Az az orosz Kossuth Lajos, azt mondja az egyik társam, a halasi tanító. Na, akkor menjünk, ta már üzent! Es mentünk. Szuro- nyos puskát kaptunk, hat tölténnyel. Azt mondják, ha elfogy, ott a bajonét. A fóra- dalom katonája nem mismá- sol. Nagy szükség persze nem vöt a puskára. Leginkább strázsát álltunk. Ha néhány gyerek vagy asszony arra kó- dorgott, elég vót kiabálni. Nacsak, elég az hozzá, egy jó fogós hajnalon Lenin palotája előtt álltam posztot Hárman virrasztottunk kint rf* ház előtt, kettő a kapuban, a többiek bent a gangon. Ormótlan nagy gang vót ám az! Pontosan ötven oszlop tartotta az ereszt, csupa vörös márványból! Mondom, hideg volt Nem hüvöske, mint itt januárban. Hohó! Ott olyan időben még kiska- bátban járkálnak. Hanem akkor a köpönyegben, de még a bundában is össze kellett húzódni. Kutya hideg volt! Ha az ember köpött egyet, hát az koppant a földön. Megfagyott, mire le- Nemegyszer.láttuk.-hogy röptiben lefagyott a veréb! Nacsak, elég az hozzá, ott to- porgok a drótozott bakkanes- ban, amikor valaki mellém lep. Lenin volt Annyira álltam tóle, mint ez a slelázsi. húztam magam, összeütöttem a bokámat. Kerestem a pus- szijat, hogy szabályos legyen a hapták, de Lenin nem engedte. Ügy nyújtotta parolára a kesét, mintha csak földszomszédok lennénk. — Hova is való maga? — kérdezte. — Én, kérem, Vásárhelyié, Gorzsára. Az öregapám Orosházáról gyütt oda annak idején. — Szóval, magyar? — Igen. Pópity István, szolgálatára! — Jól van, István. De akkor lesz igazán jó, ta maguknál is a paraszté lesz a föld, aztán az hordja padlásra a búzát, aki learatta. — Milyen nyelven beszéltek? — kérdezte a húgom. — Hát magyarul! — Lenin tudott magyarul? — Lenin? Hát hogyne tudott volna! Tizenkét nyelven tudott. Ennyi országban bujdosott a cári pandúrok elől. Mert félt ám tőle a cár! De a nép sehol nem adta föl. Nacsak, elég az hozzá, hát beszélgettünk. Azt kérdi tőlem: — Aztán nem fázik itt, István ? — Jobban csak a kezem, meg a lábam. — Na, fogja! Avval a zsebibe nyúlt, oszt kivett két olyánforma sült- krumplit, mint az ott a szélin. A markomba nyomta. Jó meleg volt még. — Köszönöm, de akkor meg magának nem marad ... — Tegye csak el, -nekem van még vagy tíz. Rakott az asszony ... Hanem *a lába ettől még megfagyhat. Na, jöjjön! Belülkerültönk n ajtón, leültetett egy sámlira. Üldözni kezdte a bakancsát. — Hányas lába van? — kérdezte. — Negyvenegy — mondom. — Nagyszerű! Akkor ex pont jó magának. Cseréljürikl — No, de ... — Gyerünk tovaris, gyerünk! Tanulja meg, hogy mindig annak kell a jobb .bakancs,. jüd. nehezebb_ jfrézsát áll. El is cseréltük a lábbelit Lenin az én drótozott bakancsomban ment föl az irodájába , i« Nem tudom, István bátyám látta-e valaha Lenint 3a erősen rágondolok, én látom. De mindig az István bátyám drótozott bakancsában... VAWwMSMMWwwMwwaHWiwwssswAMMWswwswwwwwMKwwwwwwwvwwwwiwtf'w ... -------------,-------' —n - r - i-mmn rumrmnr j oo melyikük lehet? Képtelen volt azonban felismerni. Talán a sapka, meg a nagy sötét szemüveg miatt Nem maradt más hátra, meg kellett kérdeznie) — Mondja, Hübner, van magának egy Cságoly neve-, zetű hegesztője? A köpenyes ember szemöldöke felszaladt a homlokára. — Van. Csak nincs vele valami baj? A főmérnök Ingerült lett Idegesítette ez a fürkésző pillantás. — Nincs. Csak éppen beszélni szeretnék vele. Melyikük az? Hübner odamutatott a sarokra. — Ott van. — Köszönöm — mondta a főmérnök. — Négyszemközt szeretnék vele beszélni. — Kérem, — felelte sértődötten Hübner —, ha nem rám tartozik a dolog, akkor el is mehetek. — Nem magára tartozik. A művezető mérgesen sarkon fordult, s kis idő múlva fentről, az üvegkalitkából leste a két beszélgető embert Cságoly nem volt meglepve, amikor a főmérnök odalépett hozzá. Köszönt, majd levette a hegesztőpákáról a fényt, s szemüvegét a homlokára tolta. [ — Tessék. Bakay óvatlanul rátette a kezét az alvázra, a vas pedig fit volt forrósodva. y <■» Vigyázz! I mm •MMúség — mondta a főmérnök mosolyogva, pedig a tenyere kegyetlenül égett Aztán hallgattak. Végül Is azt kérdezte el- komorodva a hegesztői > — Mit akarsz tőlem? — Szeretném tudni, ml történt veled. Hiszen te... Cságoly vonásai élesebbnek tűntek, talán a védőszemüveg nyomódott a bőrébe. Nagyon lassan beszélt: — Emlékszem, majdnem lemondtam azt a lengyel utat Akkor pedig mi sohasem találkoztunk volna. — Mosolygott — Érted, hogy mit akarok mondani? Nem kötelező neked emlékezni minden úti társa. Végeredményben csak tíz napot voltunk együtt Mi az? Semmiség, ahogy te mondtad az előbb, amikor hozzáértél a tüzes varrathoz. Vannak, akiket tíz évig ismertem, vagy húszig. Azoknak sem engedném, hogy beleavatkozzanak az életembe, Ez nagyon világosan hangzott Bakay azonban még kísérletezett — Leváltottak? — Nem. Elengedték. — Üj- ra mosolygott Mindig koránkelő ember voltam, s így nem esik nehezemre hajnalban utazni. Szemére tette a sötét üveget mint aki befejezte a beszélgetést A vakító fény a főmérnök arcába csapódott. Tenyerét védekezőén tartotta maga elé. — Segíthetek neked valamiben? As ember rámeredt, majd kikapcsolta a készüléket — Gyere, kikísérlek az udvarba. tetszett Szelíden mosolygott. — Megadtam érte az érát. Nekem elhiheted. Kinn a darupálya alatt rágyújtottak egy cigarettára. — Nagyon kérlek, ne látogass meg többé! . — Miért? Cságoly fejével a csarnok felé bökött — Azok nem tudják, hogy én ki voltam. És nem is akarom, hogy tudják. Ugye, megkérhetem erre, főmérnök elvtárs? Bakay csak nézte ezt a konok embert Most már elképzelte, hogyan történhetett a dolog. Ilyen elszánt arccal állhatott akkor is az iparági főnök elé. No, hiszen ehhez nem kell nagy fantázia. Barátságosan kívánt azonban vis£ szavonulni. — Nincs szándékomban téMindketten 4 udvariasan — Kérlek, ha bármire is szükséged lenne... ged megbántani, de nem tét- biccentették. szik nekem ez a nagy önér- Hübner már várta Csázét. golyt. A sze*s \l<tár előtt Cságoly felszabadultcrbbnak lépett hozzá. — Hol járkált maga? — Kinn volt dolgom. — Mit akart magától a főmérnök? A hegesztő elrévedve válaszolta: — Azt mondta, hogy hasonlítok valakire, akivel Lengyelországban együtt nyaralt — Ne hadovázzon, — szólt dühösen Hübner. — Mi itt nem szeretjük azokat, akik leadják a drótot a főnökségnek. Értettük egymást, 'Cságoly? A hegesztő halkan kérdezte: — Mitől fél, művezető úr? Én nem köpök a maga levesébe. Olyan .szelíden .mondta, hogy Hübner megijedt attól a magabiztos hangtól. Idegesen hadonászni kezdett. — Nem szeretem az ilyesmit. Még az udvarba is kimentek. Maga meg azt állítja, hogy valami nyaralásról tárgyaltak. Cságoly hirtelen megragadta a köpcös férfi karját. — Jöjjön! Magával is kimehetek. A művezető »meglepetésé- ben engedelmesen hagyta, hogy kivezessék a darupályához. A hegesztő pedig felmutatott az égbe. — Mit szól hozzá, megint jönnek az esőfelhők. Hübner indulatosan kirántotta a karját a másikéból. — Hülyét akar belőlem csinálni, szakikám? Cságoly odahajolt hozzá és a fülébe súgta: — Bakay magánügyben keresett fel, szigorúan magánügyben. A művezető gúnyosan mérte végig. — És higgyem ezt el magának? Nézze, Cságoly, maguk ketten más-más társadalmi kategóriába tartoznak. Maguknak milyen magánügyük lehet egymással? Maga biztosan valami panaszos levelet firkált neki. Ismerem már az ilyesmiket A hegesztő vállat vont — A maga dolga, hogy hisz-e nekem. Ha nincs oka, hogy féljen, akkor mit gyanakodik? Hübner rácsapott erre a mondatra: — Tehát, beismeri, hogy susmukolt? A hegesztő megragadta a művezető kabátját. — Vegyen fel tiszta fehérneműt. Nálam az ilyen gyáva alakok nem sok sót ettek volna meg. — Mi az, hogy magánál? Ml volt maga, csak nem a római pápa!? Elszóltam magam — gondolta Cságoly, de aztán könnyedén így felelt: — A nálamból gondolja? Ez a szavamjárása, Hübner úr. Még abból az időből, amikor azt mondogattuk, hogy a munkásnak csak a gazda fejével kell gondolkodnia... És otthagyta a csodálkozó embert az udvaron. Most már tényleg el ke» dett szemerkélni.