Népújság, 1969. február (20. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-26 / 47. szám

Divat és társadalmi szükséglet Őszinte gondolatok a pályaválasztásról Szorgalmasan hordja — vi­szi ezekben a napokban a posta az általános iskolák­ból, az első helyen megjelölt középiskolákba, iparitanuló intézetekbe a beiskolázási la­pokat A szülők és az iskolák által gondosan kitöltött la­pok, jellemzések között ott áll a kicsit izgatott, várako­zón figyeló ifjú. Ha határo­zott vágyai voltak, de talán szorgalomban és tanulmányi eredményeiben nem mutat­kozott meg az egyébként tisz­teletreméltó határozottság az eljövendő „hivatását” illető­en, esetleg hamarosan szem­betalálhatja magát az első, komoly csalódással. Lapját a második helyen megjelölt is­kolába továbbítják. De nem kizárt, hogy a pályázót ott is telt ház fogadja, s „férőhely hiányában” ott is kudarc éri. Wem könnyű megérteni Ekkor döbben rá életében először a gyermek arra. hogy a társadalmi érdek, és az egyéni elképzelések, gyakran Troßlodita vagyok 1869. február 26-án szü-? letett N. K. Krupszkaja, a? munkásmozgalom egyik ki­emelkedő egyénisége, aki-? nek nevét a neveléstörté­net Is örökre megőrzi. Éle-? te és munkája elválasztha-s tatlan Lenin életétől, s as kommunista párt fejlődé-? sétőL Sokoldalú tehetségé volt: dolgozott illegális? pártlap szerkesztőségében,? a béke védelmében mon-> dott nagy hatású beszédét? 1915-ben delegátusként a? berni nemzetközi nő-? kongresszuson, majd a < Nagy Októberi Szocialista? Forradalom után őt bízta? még a párt a népművelés? irányításával. Képünk 1920-ban ké-? szült, s a történelem kiváló? asszonyát tanítványai köré­ben örökítette meg. 'Awwwwwwwwwwwvwv­Bebizonyosodott: troglodita, azaz ,,barlang­lakó” vagyok, esztétikailag ez annyit jelent, hogy sikerült barbár tulajdonságaimat, elfoj­tott vagy kevésbé elfojtott ösztöneimet a bar­langból átmenteni az összkomfortba. Élvezem, ha valaki a filmen puritán egyszerűséggel tud­ja kupán vágni a másikat, esztétikai élményt okoz egy jól irányzott téglacsapás. Valószínű, ha barlangban élek, vidám köbaltaasapások- kal apró ficnikre szeletelem a mammut ormá­nyát. Ma már elég, ha felébresztik, ébren tari- 'ják, tervszerűen felajzzák az ösztöneimet. Megyek a moziba. Régebben még keresnem kellett az ilyen filmeket, ma már nyugodtan beülhetek a nézőtérre: a MOKÉP ritkán csap be. És, ha a vásznon semmitmondó cím jele­nik meg, biztos vagyok, hogy néhány pillanat és jön a kellemes szellemi bizsergés. Kezdődik az élmény. A főszereplő minden különösebb ok nélkül csonttörésig összever egy dagadt óriást. Miközben minden ütése itt feszül a bicepszemben, összemérem magam ve­le: szerénytelenség nélkül állíthatom, én is tudnék így pofozkodni, ha egy kicsit összeszed­ném magam. Azt azonban be kell vallanom, ezeddig nem tudtam, hogyan kell hátulról szíjat vetni az áldozat nyaka köré és így meg­fojtani —, de ezt most már megtanultam. Később észreveszem, hogy annak örülök: nem engem vernek. Én állandóan csak ütök, de sosem érzem a rúgás fájdalmát. A védeke­ző egyébként is ügyetlen, nem olyan, mint én. Egyre izgalmasabb, fordulatosabb a film. A nagy számok törvénye alapján találgatni kezdem, hogy ki kapja a következő ütést, mi­lyen halálnemek léteznek még és ki éli túl a másfél órát. Ennyi érték mellett igazán nem terjedhet ki a figyelmem arra, hegy az ütések­nek van-e összefüggésük, a gáncsok célratö- rőek-e? A film szórakoztat. Kagy dolog ez, felbe­csülhetetlen érték: milliárdokat ér az ember­nek. A történet nem terhel túlzottan, nem kell tépelödnöm, hiszen a konfliktusok egyértelmű­ek, a lövések pedig egyszerűek. Mindez olyan könnyű, zenés — micsoda melódia az úszály között morzsolódó csont zizegésel — ráadásul a produkció színes, gyönyörű tájak előtt ját­szódik, szépek a nők, leplezetlenül bájosak: őket ritkán verik, annál többet ölelik. Aztán füstté válik a konfliktus, lob)g$ó lán­gokban minden megoldódik. Mennyi minden lehetett volna még — meditálok — például bumeráng pái baj az arab oszlopfők között, laserpuska-össztűz három méter távolságból, kétszeres fénynyaláb-váltással, fejvágóverseny hentesbárddal, vagy fejszével. Lassan nekem kellene a kezembe venni ezt a művészeti ágat. Belerúgok a zsöllyébe, no nem mérgesen, inkább cselekvőképességem bizonyításaként. Aztán sodródom a kijárat felé. Ketten a lá­bamra lépnek, három könyök a bordámon xilofonozik. Kihúzom magam: lássák, bárme- lyikőjük fejét egyetlen marokszorítással szét­morzsolhatnám. Csak hát sietek, ugyanis húsz perc múlva kezdődik a to és ott is_ (fóti) a szülők által is helytelenül táplált személyes vágyak, ambíciók nem mindig egybe­vágóak. Hányszor hallottuk szülők­től, diákoktól egyaránt: — Az alkotmány minden­kinek biztosítja a tanuláshoz való jogot, csak éppen a fé­rőhelyet nem biztosítja hoz­zá! Bizony nem könnyű meg­érteni — de megértetni sem a szülővel és a gyermekkel — hogyha az egyes iskolatí­pusokat a kialakult illúziók, foglalkozási divatok szerint szerveznék, akkor, néhány felkapott szakmában annyi szakemberünk lenne, hogy fe­leslegessé válnának, viszont öntödei, vagy építőipari szak­munkásunk annyi sem lenne, mint most. Köztudott dolog pedig, hogy a jó kereseti lehe­tőségek ellenére, mindkettő szakmunkáshiánnyal küzd. A rév meg a rám Nem sokban különbözik az alaphelyzet a főiskolai, egye­temi felvételekre pályázók esetében sem. A tét itt sem kisebb, sőtt nagyobb. A szak- középiskolákba, gimnáziu­mokba pályázók közül ugyan­is azok, akik nem tudnak bejutni ezekbe az iskolatípu­sokba, valamilyen képessége­ikhez, adottságaikhoz közel álló szakmunkásképzésben azért részt vehetnek. Három év múlva pedig megkezdhe­tik a dolgozók gimnáziumá­ban, vagy más középfokú ok­tatási intézményben a közép­iskolai tanulmányaikat. Ha emelt szintű iparitanuló­képzésben vesznek részt, ak­kor két éven belül leérettsé­gizhetnek. Amit vesztettek a réven, megnyerték a vámon. Ha történetesen egyenesen gimnáziumba kerültek volna, akkor érettségi után még két­éves szakmunkásképzés áll­na előttük. így pedig vég­eredményben egy évvel rövl- debb idő alatt, már mint ön- , álló keresők érettségizhetnek le. Jelenleg tíz esztendő, de néha még rövidebb idő alatt egy-egy szakma ismeretei szinte kicserélődnek. Tehát szakmák mennek, szakmák jönnek. A ma még divatos, hívogató, kecsegtető szakmák művelőit már rokonszakmá­ra kell majd átképezni, egy­szerűen azért, mert a régi­ben már nem lesz rájuk szükség, a keletkező újban pedig aggasztó munkaerőhi­ány mutatkozna. A társadalmi érdek függvénye Tudomásul kell tehát ven­nünk, hogy a nem is olyan régen még „ünnepélyes” pá­lyaválasztás korunkban egy­re inkább a gyors technikai fejlődés, s ezzel összhang­ban a társadalmi érdekek függvénye is lesz. A pálya-! választás „gondjaival” har-’ mine—negyven éves korban is találkozni fog a most fel-! növő nemzedék. Iskoláink ta­lán. valami álszeméremtől sarkallva, talán azért, hogy ne vegyék el a pályaválasz­tás, az érettségi előtt álló fia­talok kedvét a tanulástól, keveset hangoztatják a fenti gondolatsort. De ne verjük félre a harangot. A demográfiai hullám utol­só és a tavalyinál sokkal ala­csonyabb szintjét, mérhetjük az idén. Továbbtanulási prog­nózisunk sokkal kevesebb problémát jelez ma, mint akár tavaly, akár korábban, hosszú évek óta. Felsőfokéi és középműveltségű szakem-, berekre nagyon nagy szük­sége van az országnak. Szük­sége van minden munkáskéz­re. Akinek képességei, adott­ságai vannak a tanuláshoz, többnyire nem marad iskola­padon kívül. A személyes el­képzeléseket azonban igye­kezzünk összhangba hozni a társadalmi érdekekkel, a vá­gyakat a reális valósággal és lehetőségekkel. Egy bizonyos, hogy a szívvel, odaadással végzett munkában mindenki megtalálhatja a megfelelő boldogulását, még akkor is, ha netán most másként kép­zeli. Dr. Kolozsvár# Gyula , 21. A kórházi látogató persze az onos lehetett a két turista vala­melyikével, már amennyiben a turistáskodással csak ál­cáztak valamit. Egy kissé emlékeztetett a feketére. Ahhoz a házhoz, amelyben Helen Dvorsky lakott, ké­sőbb értem el, mint ahogy számítottam. Üjabb, fehér csempekockákkal burkolt bérház volt, hívalkodón ágaskodott kopott szomszédai között. A fel­vonóval felmentem a harmadik emeletre. Kiléptem a szűk folyosóra, melyen egymást érték a teljesen egyforma egy- számyas ajtók; kész művészet, ha itt biztonsággal haza­talál az ember, és tévedésből nem tör be más lakásba. Már estére járt az idő, a folyosó sötét volt, s eltartott egy ideig, míg kitapogattam az éjjeli villany gombját. Elol­vastam vagy öt névjegykártyát, mire rátaláltam az iga­zira. Helena Dvorsky szinte a csengetés pillanatában nyi­tott ajtót. Nyilván már meglehetősen türelmetlenül várta Karliceket. A mögötte égő villanykörte fényében, amely egyenesen rám szórta sugarait, azonnal megismert, és meglepetésében enyhén felvonta szemöldökét. _ Ma helyettesítettem az állandó tudósítóját — kö­zöltem vele, miután udvariasan üdvözöltem. Beljebb in­vitált._________________________________________. B alra egy parányi konyhafülke, a folyosoajtoval szemközt bejárat a sárgás, szinte barnás világitású gár- zonszobába. Az előszoba vakító fénye mellett furcsán ha­tott a szoba diszkrét megvilágítása. Ügy léptem be, mint valami mesebeli barlangba. A modern stílusban készült finom, vékony és ferde lábakon álló szilfabútor ízlésesen és a gyakorlati szem­pontoknak megfelelően töltötte be a helységet. Az egész berendezést — mint később megtudtam — Dvorsky kis­asszony apja készítette, aki asztalos volt, és mint mond­ták, bizony csóválta a fejét eleget, mire a lánya ötleteit át­ültette a valóságba. Helena Dvorsky megelőzte a kort az ízlésével. Hanem a villanykörték barnás, pergamenpapí­ron átszűrt fényét egy kissé szomorúnak találtam egy olyan ember számára, aki magányosan él. — Foglaljon helyet — mondta Helena Dvorsky. Feltűnően más volt így otthon, mint nálam az iro­dában. Egyébként én is más voltam. — Megkínálhatom egy csésze teával? — kérdezte. Köszönettel elhárítottam. Alighanem arra a speciáli­san gyengére gondolt. Ebből azt következtettem, hogy Karlicek már egész otthonosan megtelepedett a házban. — A vőlegénye napról napra jobban érzi magát — mondtam az igazsághoz híven. _ ! Helena Dvorsky megköszönte a hírt. Valóban szép volt, különösen itt a maga környezetében. Karlicek alig­hanem igen gyorsan végzett itt kórházi beszámolójával, ellenben szorgalmasan tanulmányozhatta azt az arcot, amelynek titkairól maga előtt sem óhajtotta félrevonni a fátylat. De reméltem, hogy nem feledkezik meg Jarosiav Lenk és Helena Dvorsky kapcsolatáról, s időben felhagy ezzel a veszedelmes stúdiummal. — Még nincs itt az ideje — mondtam —, hogy meg­látogassa a vőlegényét. Csak akkor keresheti fel, ha ez őt már nem fárasztja. De magának sem szerezne nagy örö­met az alhadnagy látványa. Egy készülékben fekszik, amely, mint egy széles kanál, feltámasztja az állát, a haja lenyírva, a fején hatalmas pólya, az arca sápadt, szinte zöld. Lehet, hogy meg sem ismerné. Felgyógyul, csak persze a gyógyulási folyamat igen lassú. Nyugodtan, komoly, elmélyült arckifejezéssel vette tudomásul a közlésemet. — Hanem én is szeretnék magától kérdezni valamit — folytattam. — Meg szokta látogatni néha a vőlegényét a lakásában? Rám pillantott, szándékosan tudtomra adva megle­pődését. — Ritkán megyek oda. De máért kérdezi? — Van kulcsa a lakáshoz? — Nincs. Sohasem volt. — Mikor volt a lakásban utoljára? — Már régen. Pontosan nem emlékszem. — Most, mióta beteg, járt ott? — Hogy járhattam volna? Még mindig nyugodt maradt, de valamiképp ébereb­bül figyelte a szavaimat. Hallgattam egy ideig. Aszerint amit mondott, nem takarított Lenk lakásában. Folytattam a kérdezősködésts ; i — Inkább Lénk alhadnagy járt magához, ugye? — Csaknem naponta — felelte azzal a sajátosan nyu­godt, de éber tekintetével. — Tud róla, hogy van takarékbetétkönyve? — Természetesen. A közösen megtakarított pénzün­ket rakjuk be rá. — A jövendő házasságra gyűjtenek? —- Igen. Mintegy ötvenezer lehet a könyvön. Közte van Jarka pénzzé tett anyai öröksége is. Kérdéseim igazi értelmét nem foghatta fed, de nem sokáig hagytam kétségben. — Dvorsky kisasszony — mondom —, arról a betét­könyvről kivettek negyvenezer koronát. A maga tudomá­sával történt ez, vagy talán személyesen vette ki az ösz- szeget? — Erről nem tudok — mondta, s enyhén elsópadt. — Akkor hát a vőlegénye vette ki. Hanem július el­sején betett valaki a maguk közös könyvére háromezer koronát. A vőlegénye nem lehetett, mert ő eszméletlenül feküdt a kórházban. Megrázta a fejét. Bármennyire uralkodott magán, hangja egy kissé megremegett az izgatottságtól. — Ezt nem értem. Én nem tettem be azt a pénzt. La­káskulcsa csak a házielügyelőnőnek van. Már akkor be­járónőként dolgozott náluk, amikor Jarka anyja beteges­kedett. Jarka mindig elégedett volt vele. Bízik benne, hálás neki azokért a szolgálatokért, amelyeket édesany­jának tett. Csak olyankor takarítja a lakást, amikor Jar­ka nincs otthon. Nagyon derék, lelkiismeretes asszony, de hogy pénzt rakna be Jarka könyvére, az mégiscsak... — Persze — mondom. — Az visszájára fordított lo­pás lenne. Hanem mi a véleménye a kivett negyven­ezerről? Hirtelen tanácstalannak, csaknem csüggedtnek lát­szott. Megvonta a vállát: — Nem tudom, mit gondoljak. — Talán a vőlegényének kellett valamire? — Nem tudom. Kétlem. Az én tudtom nélkül nem nyúlt volna a pénzhez. — Ha viszont ez a helyzet — mondtam —, akkor le­tétbe keli vennünk a könyvecskét, és várnunk kell, mit szól majd hozzá a vőlegénye. Talán ez volna a leghelyesebb — bólintott elgondol­kozva. Még egy kérdésem volt Helena Dvorskyhoz. Pontosan olyan választ kaptam rá, amilyent vártam. Tagadta, hogy bárkit is a kórházba küldött volna érdeklődni. Megelé­gedett Karlicekkel, aki a jelek szerint megivott már "náJa tíz-húsz liter gyenge teái, . cat... ...... (Folytatjuk) t e— A Száz érc I szileiett ! Kmnszkaia

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents