Népújság, 1969. február (20. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-02 / 27. szám
■i © s © «< s <£ Fő idő ben — Na, már Itt vagyok, csak kihúztam a kávéfőző dugóját Halló! Halló, Ancsa! — Jó, hallom. Azt nézem, hogy most mit fog mondani, hol tölti a szilvesztert? — Csak kihúztam a kávéfőző dugóját Megkínálnálak egy csészével... — Nevetett — Hallod? — Jó, azt nézem, hogy most mit fog hazudni. — Ja, nem is figyeltem. Ez most a felesége? Egészen csinos. — Nem tudom a nevét de már mintha láttam volna valamelyik filmben. Talán azt is Pietro Germi rendezte. — Ezeket mind ő rendezi, ml? Ért ezekhez a dolgokhoz. Ancsa belebúgott a készülékbe: — Állati! — Micsoda? — Hát nem nézed a képet? — Ja, igen, igen, csak elhelyezkedtem ... — Kati maga alá gyűrködte a díszpárnákat a heverön. Behúzódott a sarokba, összegömbölyödött ügyeskedve szür- csölt a feketéből. Bal kezének hosszú újjaival átfon-' ta a zöld telefonkagylót. Szétbomlott vörös hajának lugasából nézett ki a televízióra, a kékfényű szobában. :r- öntök.egy_kis kaffét a kagylóba, jó? Elég erősre sikeredett hogy aztán megint ne tudjak aludni... — Rosszkedvűen felnevetett, igazgatta a fenekét a puha párnák között — Klassz pasi, nem? — Ez az Ugo Micsoda? — Tognazzi. Hát nem? — Kicsit töpszli. — Töpszli a fejed! — Jaj, bocsáss meg, drágám, nem tudtam, hogy beleestél. Bizonytalan dünnyö- gés a vonal másik végén. Kati szürcsölt a kávéból. — Na jó, nézzük! Tognazzi a szalon óráját nézi. A terített asztal. Chianti, meg pezsgő. Tognazzi fehér ingben, szmokingnadrágban. A felesége kis köténykében sürög-forog. Eteti az urát. A gyerekek. Tognazzi az órát nézi, mennie kelL „Majd a televízióban, éjfélkor ... majd integetek .. Ancsát mintha csiklandoznák: — Fogadjunk, hogy átveri őket! — Naná! A rohadt dög? — Csak arra vagyok kíváncsi, melyik nőhöz megy? A rohadt dög! — hajtogatta Kati. Tognazzi érzékeny búcsút vesz a családjától. Rohan. Snitt. Hát persze, annál a nőcskénél! Aki az Elcsábítva és elhagyatva című filmben is játszott. Kis fekete nő, olyan, mint egy fiatal párduc. Ülnek a tévé előtt, éjfélkor. És Tognazzi, a stúdiózenész a képernyőn pezsgős poharat emel, kacsint.:. —- Nézd, micsoda rohadt dög! Látod? Ancsa hangja: — A fene egye meg, ugrál a kép. Valahol bekapcsolhattak egy mosógépet, Mosógépet, főidőben! — Hát nem látod? — Kati felháborodottan magyarázta: — Ül a nőjénél! Persze, a haverokkal jó előre felvetette ezt a szilvesztert képet. Látod? Halló! Csend. Csak a tévéből hallatszott a lehalkított szöveg. A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán harmadik díjat nyert elbeszéMeg az olasz muzsika. Kati letette a csészét, végighasalt a heverőn, arca elborult. Kétszer-háromszor belefújt a kagylóba. — Halló! Halló! — Na, megigazítottam. A fene egye meg őket! Mosógépet kapcsolnak be főidőben !... És mi lesz a harmadik nővel? Mert még ahhoz is el fog menni, fogadjunk! Halló! Kati? — Itt vagyok. — Mondom, még ahhoz is el fog menni. — Jóf hallom... — Mi bajod? — Semmi. — A, te hülye, hát ez csak egy film. — Tudom. Tudom, hogy ez csak egy film. Van ott' a kea filmet. Én leteszem. Kikapcsolom, és... — Kati! — Csend. - Kati! Halló!!... — Itt vagyok. — Ne marháskodj! Ha közel laknánk, odamennék most hozzád. Jó lenne? Ez a telefon semmit sem ér! — Te!... Tudod, az is lehet, hogy nincs nője. Hogy nincs senkije. Csak az a gyanús, hogy vigyorog. — Hát az rém dühítő lehet. — Már arra is gondoltam, hogy egyszerűen csak nincs kedve hazajönni. — De akkor meg mit csinál estig? — Jaj, ebbe beleőrülök! Becsúszkált térden a heverő sarkába, a falig, a párna közé. Már össze-vissza guzed ügyében óra? Hány óra lehet? — Nem, sajnos az óra a másik szobában van. Talán negyed tizenegy. Halló! Kati hanyatt dóit. Aztán oldalt fordult, a falnak. Ancsa hangja utána kúszott a zöld készülékből: — Na, mit mondtam? Már ettől is búcsúzik! Állation bírom! Kati ráugrott a zöld kagylóra. Térdepelt — Mi a fenét bírsz ezen? Bediliztél? Csend. Olasz filmmuzstka. Harmonika, vagy verkli, ahogy szokták. Kati hátat fordított a kék derengésnek. Kaparászó hangok a membránon. — Kati! Sírsz? A férfi színész torokhangja, nőt nevetés, római utcazaj, pedig a hang egészen halkra van állítva, hogy közben lehessen csevegni a telefonba. — Sírsz? Vagy mi van? — Most mondd meg!.., — Kati gyerekesen szipogott — Most mondd meg! ötkor végez a hivatalban, ötkor! És minden nap éjfélkor... Azért vette ezt a rohadt televíziót, hogy 6 nyugodtan minden nap éjfélig... — De mit mond? Mégis, mit mond? Valamit csak mond? — Vigyorog. —<■ Mit csinál? — Vi-gyo-rog! — Hogy? Egyszerűen csak vigyorog? Részeg? — Nem részeg. Megáll az ajtóban és vi-gyo-rog! — Nézd! Ennek is gyereke lesz! — Ancsa hangja az igazi filmélvezők hangja. — Te, én azt hiszem, leteszem a kagylót — Jaj, ne, ne! Ne haragudj! Csak gőzben néztem a képet és ennek a fekete párducnak is... Bocsáss meg! Szóval, csak vigyorog? És te hagyod ? — Mit? — Hát amit mondasz! Hogy nem jár haza. — Tehetetlen vagyok. — Meg se kérdezed, hogy hol járt? —J Nem merem. — De hátha valami fontos dolga van valóban. — Minden nap? Ugyan már!. — Hát persze, minden nap, az sok. Hát persze... — Te, én tényleg leteszem. Nem untatlak ezzel. Most hirtelen rám jött. Nézd csak egy fotelban, holtan. Nem bírta ... Költögetik, de hiába ... Ó, de sajnálom ... — Meghalt?! — Konyec! Isten büntetése, mi? Láttad? Kati lassan a tévé felé fordult, szétbomlott vörös haja mögül nézte az elsötétülő képet. Ancsa hangja reménykedővé vált, szeretett volna visszatérni Tognazzira. — Láttad? Halló, Kati! — Legalább erre gondolna. — Kati bámulta a homályos képernyőt. — Erre. Hogy izgulok érte, nem történt-e valami baja. v — Eh, ilyesmire ne gondolj! — De hátha! Hátha éppen ma jött volna időben! Csak valahol, valami... Ilyenkor már mindig az jár a fejemben, hogy felhívom a mentőket, a rendőrséget, a kórházakat... — Hülyeség! — Tudod, ha megtartottuk volna. — Mit? — A gye-re-ket! Ha a gyereket megtartottuk volna, talán akkor... De éppen attól féltem, hogy majd idegesíti. — Kati felnevetett, kurtán, bele a kagylóba. — Hogy akkor majd nem jár haza... — Mert az ember spekulál. — Mit mondasz? — Mondom: mert az ember mindig ki akarja számítani, hogy hogyan jobb. Megette a fene. Nézed a híradót? — Nem. — Várj, én is kikapcsolom. Kati nem mozdult A sarkán guggolt zsibbadt a lába, de nem helyezkedett kényelembe. A képernyőn egymást váltogatták a városok, utcák, tankok, gyárak, gépek. Tarkóra szorított kézzel fehér- inges fiatalok futottak a fal mellett. Repülő zuhant a fák közé. Egy néger miniszter arca. Az ENSZ tárgyalóterme. A bemondó öblös, tárgyilagos hangja. — Itt vagyok — hallotta Ancsát a vonalból. — Kati? — Mondd csak. — Mit? — Nem tudom. ARATÓ KAROLY: TÉL l A fák pamacsai éjjel beszappanozták a tájat fehérre. Vére serken — úgy borotválja mc: a fagy kék villámokat szóró kése. Elnyúlt, csikasz testtel a szél horhosokon, lejtőkön átvág. Búbos kemence a fagy — a fázó janu lekidöl: melegíti hátát. Verebek rebbennek föl borzasán s mert nem találnak más magot, rajokban röpdösik körül: csipegetik éhesen a napot. E mélyhűtött világban senki se jár, • csak a kristályszívű szerelmesek dülöngnek kint a télben, mint vándorló hóemberek. ösvényeket, utakat gombolyítva lépkednek lassan háztól házig — Arcukat sújtó hóviharban talán elérkeznek egyszer hazáig ■ FARKAS ANDRAS Játék a szawakkul Sokan mindig azt mondják, igazuk van, Hiszem róluk, hogy van is igazuk, Es nincsen kétkedés az igazukban, S hogy érveikben semmi nem hazug Határozottak, büszkék tudatukban, Mert fényes célt lát tiszta tudatuk, S mert értik is, hogy tiszta tudatuk van. Hiszem, hogy megtalálják önmaguk. De mit tegyek, vájjon mit is tehetnék Az én bizonytalan, szegény agyammal? Kétségeim röpködnek, mint a lepkék. És várnám is, hogy szállna már az angyal, Látnám is már, hogy szárnyai suhannak, Lebbentve lelkét lomha igazamnak. POLNER ZOLTÁN: KÖTÉLÉK A test ismer ilyen csodákat a teljesülő test. Önnön húsából szénfekete ágyékod lombot növeszt — Cserepes ajkú anyaságod lázzal fogantatott: hordozol élőt méhedben, aki tested, vágyad, karod, öled vérszerződő csókok emlékező sebe. örülj, hogy a test minden titkát arcunkkal fejezze be. az, aki észrevette a színészt. — Azt hiszem, ő is itt van az úttörőkkeL — Remélem, nem találkozunk. — A telep szélén van a tábor. Nem valószínű. Elszon tyolodova vették tudomásul, hogy ismét visszafomimww — Mindig ilyen volt — Mindig. — Ügy látszik, az ember nem változik. A másik arca alig észrevehetően megrándult. — Mármint ő nem változik. — Hát... Morgásba fulladt a mondat — Az ő baja. — Az övé. — Sose lesz belőle énekes halott — Belőlünk lesz? — Az más, kérlek, egészen más. A fehérre festett fonott karosszékban ültek. A pincér párnát tett alájuk. Balra a vendéglő épülete mellett fenyők álltak, törzsük közt ringott a tó, jobbra az országút húzódott Ez a fürdőhely egy-két éve lépett elő a balatoni ranglistán. Aszfaltoztak, virágokat ültettek, vegyszerrel irtották a szúnyogokat. A helyi tanács figyelmeztető és tiltó táblái az „Üdülők érdekében tilos...” Mindenütt ott voltak. Itt azelőtt az autók nem is fékeztek, most kivétel nélkül mind megálltak a lapos tetejű vendéglő tetszetős, kozmopolita, egyúttal magyaros léckerítése előtt. A cáfolhatatlan fejlődés leghatásosabb bizonyítékai azonban nem az új ABC-áruház, az étlapon szereplő borjúhús, a nyírt gyep, a felfuttatott rózsák voltak — „Füré lépni tilos!” „A rózsák leszakításáért pénzbüntetés jár!” —, hanem a telekárak. A három év előtti százhúsz helyett ma már hatszázba került egy négyszögöl. Ez az ár sokkal hatásosabban megóvta a fürdőhelyet attól, hogy mindenféle csóró nyaralót építsen és itt randalírozzon a gyerekeivel, mint a tanács tiltó táblái. A légkör! Bizony, a légkör gyorsan kialakult. Olyan... olyan exkluzív. Megfelelt a legpénzesebb nyugatnémet turistának meg az állami Mercedeseken lesuhanó vendégeknek. — Szeretem ezt a helyet. Mintha azt mondta volna: változtassunk témát. — Olyan csendes, mégsem kihalt. — Hát nem. Kihaltnak éppen túlzás lenne... Nézd csak! — Az egyik híres színészre mutatott. A színész fekete napszemüvegben a tetszetős léckerítés mellett ült. Jaffát ivott. Igyekeztek közönyös arcot vágni, de valahogy mégis jólesett, hogy a híres színész is ott ül. — Csak egy úttörőtábort engedélyeztek, — folytatta A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán második díjat nyert elbeszélés. kanyarodtak hozzá. — Viszont nagyszerű, hogy mi itt összefutottunk. Viszont. Csüggedt evezőcsapás más vizek irányába. Hát lássuk — Mondtam neked a találkozón, hogy építettem egy kis bungalót. — Persze, mondtad. Tudod, az a találkozó! Marhaság. Már azért is kínos lenne vele találkozni. Nem megyek el több érettségi találkozóra. — Én sem. Egyszerre hallgattak el, majd egyszerre vettek mely, sóhajtásszerű lélegzetet, mintha akadálynak feszülnének. — Tulajdonképpen csak 6 volt a kellemetlen. — De 5 aztán igen! — Mindig ilyen volt. — Mindig. — Egy hónappal a kezdés után jött a gimibe. Emlékszel? Persze, hogy emlékezett. Az első pad előtt állt az iskola ócska harmóniuma. Rögtön fölfeszítette, nem bicskával, hanem egy biztosító tűvel, amit kabáthajtókája mögül húzott elő. Az osztály feszülten figyelte a varázslatot. Amikor nyomkodni kezdte a fújtatót, már éljeneztek. Le- föl járt a csontos térd, azt játszotta: „Budapest, Budapest, te csodás..meg „Ancsa, Ancsa, Ancsa, vigyázz..Ezt mindnyájan vele bömbölték. Esetlenségében is volt valami szuggesztivitás. Bizonyára buknak rá a lányok, jutott eszükbe, és már akkor utálták. Magas, szemüveges fiú volt, meglehetősen kopott. A szegények titkolt és rögtön szembeötlő kopottsága bűzlött belőle, ráadásul az osztályfőnök melléjük ültette: — Kántor, Katona, Klopf, egy sorba! Addig ketten voltak k betűsek a névsorban: Katona és Klopf, a két ká, ahogy népszerűségük teljében a srácok röhögve emlegették őket. S most idejött ez a madárijesztő. Bele is kötöttek. Kántor kitűnő ugratási alanynak bizonyult. Piros lett, a szemüvegét igazgatta, hosszú, zsíros hajába túrt. és tehetetlen dühében irtózatos trágárságokat mormolt. Mert alapjában véve tehetetlen volt velük és mindennel szemben. Tanulták biológiaórán, hogy a hörcsög végső kétségbeesésében felfut a kaszanyélen, ö ehhez a felfutásig sosem jutott el. Az osztály jóindulatúan bíz- tatt: — Üss oda! — ö csak állt fújtatva és sziszegve, mini egy lokomotív, amely sose indult meg. A két ká vérszemet kapott, Klopf elhatározta, végleg kiszekálja. Komolyabb akcióba kezdett. — Tudjátok, hogj Kántor hű maradt önmagához? Kántor akar lenni! Minbancolódtak a párnák. Két kézzel szorongatta a zöld kagylót: — És az a vigyorgás, tudod!... — Ez nem fér a fejembe. — Ancsa mintha csak véletlenül beszélne a telefonba. Hirtelen felkiáltott: — Jaj, nézted a képet? Ne haragudj, de szegény... — Nem néztem a képet! Nem nézek semmit! Semmit! — Csak azért, mert szegény... nézd! Meghalt! — Mit csinált? — Tognazzl. Meghalt Jaj, nézd gyorsan! Ül a postán
