Népújság, 1969. február (20. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-19 / 41. szám
Valahogy mindenkinek harcolnia keU a háború ellen... Lenini A Kommunista Internacionáiéról ’ A második nagy világégés (Sebeit gyógyították már, ami- |kor született. Nem élte át, fiem érezte borzalmait, sose tudta, mi az háború, Egy Vietnami riportfilm megrázó émléke mégis arra késztette, llogy papírt és tollat ragadjon és verset írjon — a háború ellen. Most 16 éves, gimnazista, máskor is megkísérelte rímbe szedni gondolatait, novellával próbálkozott ... Ez utóbbit, amelyet úgy érzett, hogy mindenképpen más, mint az eddigi •*- postára adta és úgy gondolta szívéből fakadt sorai kiállják majd a próbát a szigorú zsűri előtt is. Szövördli Zsuzsa, az egri Gárdonyi Géza Gimnázium II. d-s tanulója meghívást kapott a Hazafias Népfront Országos Tanácsának klubjába, ahol hétfőn kiosztották az Országos Béketanács, a Művelődésügyi Minisztérium és a KISZ vietnami témájú vers- és novellapályázatának díjait. A pályázaton az egri kislány Anyám félek, című verséért a zsűri külön díját kapta. Csaknem ezer vers és novella közül választotta ki a Hubay Miklós író, a Békevilágtanács tagjának elnöklétével összehívott zsűri, a legjobbakat, köztük Szövördli Zsuzsa pályamunkáját. Egy sor tartozik még verséhez, egy utalás: „Egy vietnami tv-filmhíradó megrázó „Így látom a világot” címmel a szovjet iskolások lapja, a Pionyérszkaja Pravda és a Szovjetunió Baráti Társaságai meghirdették a II, nemzetközi gyermekrajz-ki- állítást. A rajzokat bármilyen színnel, tussal, vagy más módon lehet készíteni. Metszeteket, mozaikot és monotípiát is lehet beküldeni. A magyar gyermekek pá•— Mi volt versének indítéka? — Vietnam népéről sokat olvastam, hallottam, a hazájukban régóta tartó háborúban szívvel-lélekkel mellettük tudom magam. S úgy érzem, hogy az igazságtalan háború ellen mindenkinek harcolnia kell valahogy. Ki így, ki úgy. Én így... emlékére írtam, ki magam is árva vagyok." (Ve) lyamunkáikat az alábbi címre küldhetik: Moszkva| A— 30, Szuscsevszkaja ulica 2Í., Pionyérszkaja Pravda. A rajzok beküldési határideje: 1969. április 30. A legjobb rajzokat a bíráló bizottság döntése alapján 1969 végén a Moszkvai Művészeti Akadémia termeiben nemzetközi kiállításon mutatják be. (KS) A Kossuth Könyvkiadó méltó módon, Lenin .cikkeinek, beszédeinek és leveleinek igényes válogatásával köszönti a fél évszázados évfordulót, a III. a Kommunista Internacionálé megalakulását. A forradalmi munkás- mozgalom történetének egyik döntő ütközete volt a csődbe jutott Zimmerwaldi Interna- cionáléval való szakítás, s Lenin szavaival élve, a „valódi internacionalisták” nemzetközi fórumának létrehozása. Az 1919. március 2—5. között lezajlott alakuló kongresszus előtt Lenin jövőbemutató módon állapította meg: „Nem a számon fordul meg a dolog, hanem a valóban forradalmi proletariátus eszméinek és politikájának helyes kifejezésén. Nem az internacionalizmus prokla- málása’ a lényeg, hanem az, hogy még a legnehezebb időben is tudjunk a gyakorlatban internacionalisták lenni”. Lenin jó néhány beszédben és cikkben foglalkozott az internacionalizmus gyakorlati kérdéseivel, vitázva azokkal, akik csak proklamálják az internacionalizmust, de közben „meggyalázzák a szocializmust”. A másik kérdés, amelyre a Kommunista Interna- cionálé szükségessége kapcsán Lenin megkülönböztetett figyelmet fordított, a nemzetközi munkásmozgalom irányzatainak kérdése volt így kapott helyet a kötetben A „baloldaliság” mint a kommunizmus gyermekbetegsége című művének több részlete, a svájci szociáldemokrata párt kongresszusán elmondott beszéde, a magyar munkásoknak küldött üdvözlete, a német kommunistákhoz intézett levél, sok más mellett. A fél évszázaddal ezelőtt lezajlott alakuló kongresszus valóban emlékezésre, emlé- keztetésre méltó esemény. Lenin szavaival szólva: „A III., Kommunista Intemacio- nálé világtörténelmi jelentősége abban rejlik, hogy megkezdte valóra váltani Marx óriási jelentőségű jelszavát, azt a jelszót, amely a szocializmus és a munkás- mozgalom évszázados fejlődését összegezi, azt a jelszót, amelyet ez a fogalom fejez ki: proletárdiktatúra”, (m) íme a díjnyertes vers: Anyám, félek: Sűrű a dzsungel. Hiénák hada hörög a völgyben, Fák ága közt kúszik a kígyó, s golyó szisszen rémült — felettem. Anyám, félek, Éhes is vagyok... Ételt várok vágyva, ízes harapást. Békét áhít az élet: meleg szót, szelíd simogatást. Anyám, félek, Szólj már valamit! Nevess már szépen, édes jó anyám! Szigorú szemmel házunk romját nézed? Vagy lesed: jön-e már testvérem s apám?... Anyám, nagyon félek... Már tőled is félek én... Nem szólsz, csak fekszel itt némán, testedből jéghideg árad felém, S arcodról — ó jaj — vér folyt le énrám. Anyám, édes, ébredj! Sikoltva félek. Vagy nem nyitod többé szóra a szád? Ne mondd, hogy meghaltál! Érted!?... Szent jogom van hozzád!.,. Kettőnk neve: Hajnal, S lám: éjszaka az orcád. De jönnek már véreink, jönnek hősi harccal — Sakál — gyilkos éjjel nem illik Tehozzád. ...Én köszöntök hajnalt — érted síró arccal. Nemzetközi gyermekrajz-pályázat Az egri zeneiskola hangversenyéről Hétfőn tartotta az egri zeneiskola a Bartók-teremben idei második növedékhang- versenyét. Eger zenei életében nem látványos és hosszan ünnepelt esemény az, ha a Bartók- terem zsúfolásig megtelik izgatott szülőkkel és diákokkal, akik az alig serdülő vagy éppen serdülő lányok és fiúk egy-egy zenei produkciójára kíváncsiak. Nem is a művészi élmény teszi emlékezetessé mindezt, inkább említésre méltóvá az a légkör, amely itt tapasztalható. Felülnek a pódiumra ezek a fiatalok, kezükben hangszereikkel, lámpalázasan várják, mikor kerülnek sorra és igyekeznek azt adni technikai tudásukkal és zenei érzésükkel, amit éppen tudnak. Alig kétszáz ember ez így mindössze, előadók és közönség, de — ahogy ezt mondani szokták — közeg, amelyben érlelődik a jövő, művészek és közönség együtt. Mert nem egyformák ezek a lányok és fiúk! Az egyik mu- zikálisabb, a másik szorgalmasabb, az egyiknek még nem szokta az idegrendszere a fellépést, a másiknak a szereplés meg se kottyan: ehhez képest hol tiszták, hol botla- dozóak az intonációk, olykor a tanárnak is közbe kell avatkoznia a kis hegedűsnél, mert mindent meg kell tenni a produkció, a közönség és a becsületes helytállás érdekében. Sok kis komoly arcot, feszülten figyelő szempárt láttunk ez alkalommal is itt. S mintha most, ezen a műsoron és estén a fúvósok vitték volna el a pá&mát. Hibay Éva Debussy-száma már él- ményszerűen előadott zeneszámnak tűnt. Bánhegyi Géza és Lovász István Mozart- düója biztos zeneiségről tanúskodott, de a fiatalabbak közül Mándoki Béla és Betöri Béla klarinétszáma is tetszett. A hegedűsök közül Puskás Ildikó és Missura Béla kettőse a feljegyzésre méltó elsősorban, de Kecsmár László szólószáma, Lázár Eszter és Kiss Ágnes együttes játéka is muzikalitásról árulkodott. A kisebb hegedűsök közül Gál Editet említjük meg. A zongora-szakosok közül Agyagási Klára játszott Liszt II. rapszódiájából egy részletet: a technikailag sem könnyű feladatot, néhol túlfűtötten verekedte végig, s az érzelmi átélés Is akadályokba ütközött, még a jó adottságokkal rendelkező zongoristánál Kiss Andrea orosz népdalváltozatokat adott elő, harmonikusan és a dallam báját érzékeltetve. Csapó Mária, Lövei Ildikó, Holló Mária mellett felfigyeltünk az alsóbb kategóriákból Nagy József, Krisztik Csilla és Magda Tünde játékára. A zenepedagógiai eredmények láttán is elsősorban az a kellemes benyomás támadt a hangverseny hallgatójában, hogy ezek a fiatalok a divat áramlatai ellen is elmélyül- ten keresik a zenében azt a harmóniát, amely nemesebbé teszi az embert. Ezt a komolyságot jegyezzük fel elsősorban ez alkalomból. (farkas) A vadak védelmére A közelmúltban valameny- nyien értesülhettünk a sajtóból arról, hogy országszerte gondot okoz a vadak ■ téli takarmányozása. Némi segítségül szolgálhatna talán annak a felismerése, hogy például a malmok úgynevezett „koptató” üzemrészében számottevő mennyi-, ségben keletkezik olyan hulladék, amelyben az éhes állatok jócskán találhatnának tápláló eleséget. Jelenleg inkább a talajerőgazdálkodási vállalatok használják fel ezeket az anyagokat trágyának, a sok gyommag mellett is arra gondolva, hogy — ez a legjobb ötlet. Bizonyára meg lehetne egyezni a Heves megyei Gabonafelvásárló és Feldolgozó Vállalattal abban, hogy az egyes vadásztársaságok által eddig is vásárolt ocsús, hulladékból szállítson az erdő- gazdaságoknak. a Mátra, Bükk vidékére s az alföldi részekre. Legalább a mi megyénkben kevesebb lenne a gond’ (—ni) 15. — A rossz előérzet néha komoly dolog — mondom, noha Karlicek elégedetlenül rázta a fejét. — A maga i , vőlegénye, Dvorsky kisasszony, egy vasúti baleset kö- í vetkeztében megsérült, és meg kellett öt operálni. Kórházi ápolás alatt van. Helena Dvorskynak elakadt a lélegzete. Az arcán • . ülő értelmes nyugalomban csakugyan volt valami különös báj. Alighanem ez volt az, amit Karlicek, a maga egyé- ; ; ni módján, másként látott. — Hol találhatom meg? — kérdezte a lány. — Látogatókat egyelőre nem fogadhat. Sérülése komoly. Én magam sem beszéltem még vele. Egy ideig hallgatott, azután csendesen azt mondta: — Ha magának előttem kell beszélnie vele, akkor aligha volt közönséges forgalmi baleset. Nem volt értelme, hogy titkolózzam. — Természetesen bizonyos különleges körülmények 1 is közrejátszottak — feleltem. — Hiszen tudja, milyen természetű a vőlegénye foglalkozása. Ma többet nem mondhatok magának. Lenk elvtárs már túl van a veszé- ■ lyen. Nemsokára találkozhatok vele. Addig ne kutasson [ utána, fölösleges, hiszen úgysem engednék be. Rendsze- > résén hírt fogunk adni magának az állapotáról. S ha majd \ '■ lehetséges lesz, magam kísérem el hozzá. Olyan hangot ütöttem meg, hogy egy szóval sem el- lenkezett. Felállt, távozni készült. Nem látszott sértődöttnek, de nem is hálálkodott. — Még egy pillanat — mondtam. Némán megállt. — Nagyon hálás volnék magának, ha pontosan visz- sza tudna emlékezni annak a beszélgetésnek minden részletére. amelyet utoljára, tehát június huszonhetedikén délelőtt folytatott Lenk elvtárssal. — Kihallgat? — kérdezte nyugodtan. _ Nincs kizárva, hogy tudna mondani valamit, ami s egítene felderíteni a vasúti szerencsétlenség okait. " 1 ' "* "" i——— Helena Dvorsky fanyarul elmosolyodott. Arca új kifejezést öltött, ‘ amiben én nem találtam semmi különöset, ám Karlicek a sarokból úgy csüngött rajta, mintha egyetlen célja a lány arcvonásainak tanulmányozása volna. — Csak annyit mondott — felelte végül a lány —, hogy pontosan tizenkét órakor jelentkeznie kell valahol. S hogy fél, nehogy rossz vége legyen a dolognak. — Miféle dolognak? Miért? — Nem tudom. — ö maga állította, hogy kedvetlensége oka csupán sejtés, rossz hangulat vagy hasonló? Helena Dvorsky habozott. — Igen. Ezt állította. — Nem érzett olyasmit, hogy csak magát akarja megnyugtatni ? — Az volt az érzéseim... — mondta elfordítva a fejét —, hogy valamit titkol előttem. De ez nem fontos. Hiszen a foglalkozása nem engedi meg, hogy túlságosan közlékeny legyen. Azt a keveset is, amit mondott, voltaképpen úgy kényszerítettem ki belőle. Aggódtam érte.. Igazán látszott rajta valami szokatlan nyugtalanság. — Dvorsky kisasszony — mondom —, ha csak egyszerű közlekedési balesetről volna szó, megelégedhetnénk azzal is. hogy a vőlegényének úgynevezett rossz elérzete volt, jóllehet nem vitás, hogy az álmok sohasem a jövőre, hanem a múltra, esetleg a közvetlen múltra utalnak. Abból vezethet le az ember valami feltevést, amely azután álmában felnagyított formában rémíti vagy legalábbis rossz hangulatba hozza. — Értem — bólintott nyugodtan. — De remélem, hogy téved. . Még mindig az asztalom mögött ültem. Tehát nem tekintettem befejezettnek a beszélgetést. — A közeljövőben majd elmondhatom magának, hogy tulajdonképen mi is történt — mondtam —, azután talán eszébe jut némely apróság a vőlegényével folytatott utolsó beszélgetéséből. Kérem, gondolkozzék róla. Közönyös képpel hallgatott. — Milyen sérülést szenvedett? — kérdezte. Megmondtam. Nyugalma nem változott, csupán arca sápadt el egy kissé. Karlicek felé fordultam. — Magára vállalhatná, hogy rendszeresen hírt visz Dvorsky kisasszonynak Lenk elvtárs egészségi állapotáról — mondtam. — Örömmel — hajolt meg Karlicek gavallérosan. — Dvorsky kisasszony pedig cserébe megígéri, hogy egyelőre senkinek em mond'egy szót sem arról, amit itt beszéltünk. — Ártalmára lehetne Lenk alhadnagynak — mondta Karlicek komoly képpel. Karlicek kanállal ette a bölcsességet. Nem kellett őt oktatni, hogyan és mit beszéljen a lánnyal. Halena Dvorsky bizalmát már azzal megnyerte, hogy elvezette őt hozzám. Ezért én, megengedhettem magamnak, hogy bizonyos mértékben félrevezessem a lányt. Helena Dvorsky búcsúzóul csak alig észrevehetően megbiccentette a fejét. Karlicek udvariasan kitárta az ajtót. Elmentek. Egyedül maradtam az irodában, s nemcsak azért, mert nem akartam velük tartani. Felvettem a telefon- kagylót, megpróbáltam összeköttetést kapni néhány emberrel. Már este volt. Nem lett volna csoda, ha nincs szerencsém. Az otthoni számán elértem a Nemzeti Bank osztályvezetőjét, Budinskyt. Rerichát, a páncélszoba gondnokát nem sikerült felhívnom. Ellenben előkerítették a páncélozott Mercedes sofőrét, aki a húszmilliót kivitte az állomásra, és most éppen visszament valahonnan a bankba. Kiderült, hogy Jaroslav Lenk szokatlan idegességének dolga még egy kissé bonyolultabb. Helena Dvorsky ugyan lehetségesnek tartotta, hogy titkolt előtte valamit, de eddig még senki sem említette, hogy déli tizenkét órától, a bankban való jelentkezése időpontjától az utolsó, még követhető pillanatokig valami különös nyugtalanságot észlelt volna rajta. Most Budinsky az egyenesen nekiszögezett kérdésre azt felelte, hogy élete folyamán kevésszer volt dolga ilyen igazán nyugodt, megfontolt, figyelmes, satöbbi emberrel. Hogy izgatott lett volna? Szó sincs róla! Pontosan megérkezett, csak úgy látszott, hogy megkésett, és ezért sietnie kell. Titkolta, hogy sebesebben lélegzik. De néhány pillanat múlva lecsillapodott — lent a páncélszobában pedig nyilván unatkozott. Ezután felhívtam a lakásán jó ismerősömet, az alezredest aki azon a végzetes napon átadta a megbízatást Jaroslav Lénknek. ■ , — Különös, hogy éppen ezt kérdezi — felelte rnedve- basszúsán. — Ugyanis amikor Lenk meghallotta a bank szót, egy percre kifutott az arcából minden vér, és homlokára verejték ült ki. Jól emlékszem rá, mert meg is kérdeztem tőle, nem beteg-e. Azt mondta, hogy nem. Egy pohárka vodkával kínáltam, de nem fogadta el. — Engedjen meg egy kérdést, alezredes elvtárs — mondom. — Dohányzott akkor, amikor Lenk önnél járt? — Én mindig dohányzóm! — dörmögte az alezredes. Persze lehetséges, hogy Jaroslav Lenk ettől lett roszszul. Az alezredes olyan rémes szivarokat szívott, hogy csak úgy hullottak a legyek a füstjében. Sohasem tudtunk rájönni, honnan szedi vagy mibe áztatja ezeket a szörnyű füst rudakat. Megköszöntem a felvilágosítást, aztán letettük a kagylót. De hiszen Jaroslav Lenk, míg a menyasszonyához ért, kiszellőztethette a fejét, ha feltételezzük is, hogy a rosszullétét a szivarfüst okozta; amellett később nem fulladozott, hanem félt, hogy rosszul üt ki valami. (Folytatjuk)
