Népújság, 1969. január (20. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-16 / 12. szám

Claudia Cardinal a SzoviCuniAban forgat Claudia Cardinale _ a mostanában bi­zony fagyos tallini kikötőben forgat. A „Vörös sátor” című szovjet—olasz koprodukciós film főszereplője lesz. (Telefoto — AP—MTI—KS) Jó filmeket ígér a Magyar Televízió Mi lesz veled, emberke ? A televízió az új esztendő­ben növeli a filmek és tv- jótékok importját, ugyanak­kor gondoskodik arról, hogy a hazai termést megismerje a nagyvilág. A Monte Carlo-i fesztiválon az idén február­ban a „Csodálatos manda­rin” színes változata és Fe­jes Endre Vigyori című tv- játéka képviseli hazánkat Mivel állandó gond a tele­vízió változatos filmműsorá­nak biztosítása, ez évben is többfelé kutatják a szakem­berek a külföldi filmpiacot. Máris megkezdődött néhány érdekes klasszikus produk­ció szinkronizálása. Köztük van Aiszkhülosz „Perzsák” című műve — a francia tele­vízió legnagyobb művészi si­kere —, továbbá néhány Shakespeare-darab, Shaw- és Anouilh-adaptáció. A regény feldolgozások kö­zül Hans Fallada Mi lesz veled, emberke? című mű­vének tv-változata ígérkezik a legérdekesebbnek. Megvá­sároltuk a francia televízió által készített Elveszett illú­ziókat. Balzac művét hétszer egyórás adásban sugározzák majd. A „Bál lovagjai” című francjia sorozat nyáron kerül képernyőre. „A világ vasút- jai”-hoz hasonló az olasz te­levíziónak „Az arany kaland­ja” című dokumentum ri­portműsora, amelyet a má­sodik negyedévben sugároz a Magyar Televízió. TIT-hírei A TIT és az Egri Tanár­képző Főiskola közös szerve­zésében kerül sor ma dél­után a főiskola hallgatói és tanárai részére arra a ren­dezvényre, amelyben dr. Füle Sándor, a Művelődésügyi Mi­nisztérium főelőadója az ón­álló tanulásra nevelésről tart előadást, ★ Pénteken délután öt óra­kor tartja ülését a TIT gyön­gyösi városi elnöksége a vá­rosi művelődési házban. Az ülés részvevői meghallgatják az 1968. évi ismeretterjeszté­si munkáról szóló tájékozta­tót, majd megvitatják az üzemekben folyó ismeretter­jesztő munka további lehető­ségeit, és a társulati élet kér­déseit. KURSZÁN A gyógyintézet kőépüle- teit pompás kis va­don-erdő rejti. A parkká szé­pített erdei tisztáson, a kőri­sek, cserfák és tölgyek alatt, áhitatos nyugalom, csend, öt­hat kilométernyire a város, annak lármája-zaja idáig nem lopakodhat. Alkalomad­tán, szakorvos barátomnál vizitelve, e helyt magam is megpihenek, felfrissülök, idegeim feszes szálai kien­gednek. Kurta látogatásaim során feltűnt nekem egy nyurga, szőke fiatalember. Megfigyeltem: mennyire óva­tos, lassú, kínlódó járással vonszolja magát. — ö a mi aranykezű mes­terünk. Technikai-műszaki zseni — mondta barátom. — Mindenhez ért, mindenhez ritka érzéke van, a televíziót, a. röntgengépet, a manipulá­torokat éppúgy megjavítja, mint a kazánok feszmérőjét, vagy a vízcsapot. Hogy való­jában minek hívják, nem is tudom, mindenki csak így nevezi: Kurszán... — Kurszán... Kurszán ... A honfoglaló törzsszövetség egyik vezére. — Nos, a mi itteni honfog­lalásunk vele kezdődött, ö volt az intézet első gyógyí­tandó betege. — Mennyire különös járá­sa van. — Az egész ember, úgy ahogy van, rendkívüli. Alsó-- testét coxától, csípőtől, acél­huzalok, csapok és pántok tartják. ■p* elkészültem az elutasí- ■*- tó fogadtatásra. Ha ci­nikus vagy keserűen, feltör­hetetlenül zárkózott — gon­doltam — szóba sem áll ve­lem, durván elküld. Ép test­ben lehet ép lélek... Az al­kalomhoz formáltam a régi mondást. Hosszú keresés után az in­tézet kertjének távoli sarká­ban akadtam rá. Kurszán egy fatönkön ült Körös-körül er­dő. Ráncos-görcsös törzsek, girbe-gurba ágak kusza szö­vevénye, s felettük a szürke, felhős ég. Fák és fák. És mélységes, véghetetlen nyu- galmasságú csend. Titokza­tos és sejtelmes, megejtő és magasztos csend. Feloldozó, enyhítő simogatás. Szétsugár- zóan melegít valami ünnepé­lyes érzés; gondtalan, köny- nyed ériős. Mondják, Kur­szán órákon át elidőz itt. Ép­pen elég oka van rá. Szándékom — hogy írok róla — meglepte. Csendesen mosolygott. Kért, ne jegyez­zek semmit, ha végighallga­tom, akkor döntsék, érde­mes-e megírni a történetét — Ott kezdem: lehettem volna akármi. De én sofőr lettem. Ehhez is kell annyi hivatásérzet, mint más ne­mesebb pályához. Az ember nem „kocsikázik”, az ember­nek útja. van a világban. Ha rábíznak valamit és azt vál­lalja. Mindegy, hogy élettelen holmi, sima áru, vagy csupa élő ember az a valami. Autót vezetni gyönyörű dolog. Elérte, amire vágyott. Aü- tó- és motorszerelésből mes­tervizsgát tett, oktatói minő­sítést szerzett. Társasgépko­csijával rendszeresen külföl­di túrákra küldték. Megbíz­ható, hozzáértő „pilótának” tartották. És akkor az a bu­ta mozdulat véget vetett mindennek. Egy hibás kap­csolás a lejtős útkanyarban, s az IKARUS 55-ös egy mélye­dés aljára bukott. — ... Valami bokor alatt tértem magamhoz. Letakar­tak az olajos köpenyemmel, semmit nem láthattam, csak a hangokból következtettem, mi történik a közelemben. Lábak dobogását hallottam, keserves ordítozást, sírásokat, rémült jajgatásokat, a mentő­autó ajtajának csapódását, a ........................... ----ww^w-­s zirénázást. Próbáltam feltá* pászkodni, de valami fjp- pant és kegyetlen fájdalom hasított rajtam végig, lábfe­jemtől a koponyatetőig. Ve- lőtrázóan felüvöltöttem. Leg­alábbis úgy éreztem, üvöltök a fájdalomtól. Pedig parányi hang sem hagyta el a torko­mat valójában. A mentőautók többször fordultak. S mint ilyen kap­kodásban, fejetlenségben len­ni szokott, mindenkit hord­ágyra raktak, aki csak óbéga- tott Kurszán, aki a legsúlyo­sabb sérüléseket szenvedte, utóljára került sorra. — „Hiszen ez még éli” — csodálkoztak, mikor fel­emelték arcáról az olajbűzös köpeny sarkát Ingyenesen a műtőbe vit- ték. Az orvosok dü­höngve káromkodtak fölötte. — „Micsoda marha népség! Ezt kellett volna beszállítani legelőször. Szentségit a fe­jüknek, több mint egy órát késtek vele!” Aztán latin szavakat vál­tottak. Coxa, artéria, exitus. transzfuzió... Az exitus-ról tudta, hogy halált jelent. Kurszán cseppet sem félt et­től a szótól. Napok teltek el, ,amíg visz- szanyerte öntudatát. Nagy fá­radtságot érzett, mint aki ir­datlan hegyet megmászott. Fájdalmat is érzett, olyanfélét, mint mikor kövekre zuhan az ember. Csípőjében és comb­jában érezte ezt a fájást. Ahová az acélszerkezete**be- építették, hogy járni tudjon. — A gyógyulás hosszú ideig tartott, s a sok fekvést tüdőm bánta meg. Idehoztak az intézetbe. Én voltam az első, aki átsétált a „Sóhajok Hídján”. Élni, bárhogyan él­ni akartam. S láthatja, élek. Persze, hiába mondják, hogy erős akarat, meg szívós szer­vezet. Az én élni akarásom kevés lett volna az életben maradáshoz. P.HOMD s ftUTÚ )£NÓ 38. Lehet, hogy joga volt meg­torlásra, alapos leckére, de a halált' nem érdemelték meg. Ez kétségtelen. Ez az ő bűne és most szörnyű súllyal ne­hezedett rá. Egy távoli facsoportra esett a tekintete... Talán... Istenem, ha lehet­séges volna... A kétségbe­esett, de nem reménytelen le­hetőség felrázta csüggedésé- ből. ' Ó, ha megmenthetné őket! Akár az élete árán is... •— Mary... Csak azt aka­rom mondani: ha esetleg megmenekülünk innen, nyu­godt lehet: elfelejtem azt, ami ma este történt... — Hogy... megmenekü­lünk? — Igen. Talán... Lehet.. .. .A fekete, füstölgő, min­dent elsöprő lomha sártank már a távoli dombokon gör­dült le, fedezve a természet megsemmisítő gáztámadását. Mindenki köhögött, némelyik arccal a sziklára borult. A föld morgott és meleg volt' Bradley lesietett a domb­ról. 4 üHmme áffc'9, január 16., csütörtök — Emberek! — kiáltotta. — Fogjatok fejszét, — köhö­gési roham fullasztotta né­hány másodpercig. — Csinál­junk tutajt! Talán megmene­külünk!. .. Vágjunk ki né­hány fát... Gyorsan... A foglyoknak most nem jutott fejsze. Bradley és a többi légionárius nekiállt fát vágni. Az életükért dolgoz­tak. Sebesen és minden ere­jüket összeszedve. Szerencsé­re a szél megfordult és a ful­ladás veszélye nem fenyege­tett pillanatnyilag. Csak a forróság perzselt egyre tűr­hetetlenebből, amint a láva­tömeg a távoli síkon jött, jött egyenletesen, dübörögve, díszlépésben: a halál fegyel­mezett gránátosai! Remegett a föld, perzselt a levegő... Sorra dőltek a fák és dől­tek az emberek a sziget iz­zásában. Élettelen rongyként hevertek. Csak néha mozdul­tak ingüket tépve, vagy csúszva a víztartóig. .. .És néhány órán belül, a nyugati partön, amely vízma­gasságban derült el, óvatosan leengedték a hatalmas tutajt, fagörgőkről a vízre. A láva már ott jött bugy­borékolva, alig pár kilomé­ternyire, pöfögve, gyűrűzve, mint egyetlen undok kroko- dilus. Amennyi vizet és élelmi­szert lehetett, ‘fölraktak, el­helyezték az ájult foglyokat a tutaj közepére, azután tol­ták a tatalmas ormótlan fa­alkotmányt. — Nem lehet, hiába, — li­hegett Kjörgson, — a part felé sodorja az áramlás. — Várj!... Mary dermedten látta, hogy Bradley kiugrik a part­ra. — Te told a kormánylapát­tal, hogy ne ütődjön a part­hoz. .. — Mit akarsz? — Meglátod! Felmászott a sziklára és egy hatalmas kölöncöt igye­kezett kimozdítani... Már jött a gáz... Csobbanás! A szikla a vízbe zuhant. Azután még egy... Minden keze ügyébe kerülő követ a vízbe dobott... Kjörgson tol­ta a rúddal és a kövektől felvert hullámok lassan odább himbálták a tutajt, míg a part menti árból kiért és lomhán úszni kezdett. Bradley ott állt a sziklán... Mi az? Ügy áll, mint aki ott akar maradni! A tutaj már eltávolodott. Ilyesmi fordult meg az agyában: „Minek visszamen­ni?” — Bradley! — kiabálta ijedten a pap. — Tamás! — síkoltott egy női hang. Bradley ugrott... Gyors tempókkal úszott a tutajhoz. Kjörgson és a Visszhang be­emelték. — Megőrültél?! — Az ilyen dolgokat most már hagyjuk, — kiabálta idegesen Krakauer. — Ezt az eljárást megjegyzem magam­nak. .. Finom viccek, mond­hatom!... Az ember epilep­sziás lesz... Becsületszavam­ra. Dideregve bújtak össze a kis, laza faalkotmányon. A parttalan nagy óceán köze­pén egy kis különös ember- csoport. Csak útközben tudták szo­rosabbra húzni a kötelet. Az egész tutaj széthullással fe­nyegette őket. A kormányla­pátot utólag erősítették fel, addig úgy, ahogy lehetett, a tutaj egyik szélét az áramlás ellen fordították. A sors nem akarta, hogy felboruljanak és az egész la­za hatalmas facsoport szét­hulljon. Egy óra múlva a nyílt óceánon voltak. Leszállt az este és messze egy égő vörös folt látszott: A Meridián sziget. 8. Amit az egyik tűzhányó vétett, azt a másik helyre­hozta. Japánnak van egy szent tűzhányója, a Fiju. Az egyik hajózási vállalat hajójának a Fiju-Maru nevet adta. És ennek a gőzösnek a Fiju tűz­hányó tiszteletére rendezett ünnepségekre kötelessége volt befutnia Yokohamába... A tutaj utasainak nem sok reményük volt az elhagyott sziget táján hajóval találkoz­ni. A Fiju-Maru azonban megkésett és az ünnep miatt a kissé veszélyes és zátonyo- sabb, rövid u‘at választ-Ha. hogy idejében házi A An. fa- tette jóvá az egyik tűzhány i a másik hibáját. A Fiju-Maru már az első éjszaka hajnalán találkozott a tutajjal és felszedte uta-_ sail. Már ezen az éjszakán kissé megváltozott a helyzet a tutajon. Thomas ugyan to­vábbra is Viktória mellett maradt, sőt a leány sálját is a nyakára csavarta, de azt határozottan tagadta, hogy Elly tehetségtelen lenne, ö csak azt állította, (és ezt fenntartja), hogy a leány két fekvésben még nem játszik tisztán. Azután az ügyvéd is visz- szautasította szavainak elfer­dítését. Ö csak azt mondta és ez való tény, hogy a parcel­lákhoz képest a folyó kissé magasan fekszik, de attól még lehet csatornázni és moszkító Miamiban is van, pedig az csak előkelő hely, úgy-e fiam? Ezt a feleségé­nek mondta. Mire az asszony azt felelte, hogy „amit te mondasz, drágám, az úgy is van”. Gordon váratlanul mint zenekedvelő tűnt fel és kö­zölte Ellyvel, hogy él-hal a gordonkáért. Ellyre ez a köz­lés mély benyomást tett és ujjaik titokban összefonód­tak. Távolban vörösen izzott a Meridián és talán éppen most siklott át a láva az el­hagyott táborhelyen. Teddy rendületlenül kitar­tott Edna mellett. Bradley feltűnően távol tar­totta magát Marytől, mintegy megnyugtatva őt, hogy soha­sem fogja emlékeztetni arra, amit a biztos halál tudatá­ban közölt vele. Helling közben azt fejte­gette, hogy ő nem sértett meg senkit, mert a hadsereg­szállítás végre is elengedhe­tetlen feltétele a háborúnak és aki tisztességesen szállít, mint például a társaság tag­jai, az alapjában véve haza- fiúi kötelességét teljesíti. Dalton békülékenyen meg­jegyezte, hogy a jövőben Rellinget is belevonja majd vállalkozásaiba. Mikor pedig a Fiju-Maru négy csónakja odajött hozzájuk, Clayton a< régi erélyével mondta Brad-* ley Tamásnak: — Ütött a leszámolás órá­ja! Tamás kevésbé hangzato­sán. de sokkal csendesebben így fe’eít: — Maga hülye. 9. Hogy Clayton valóban hü­lye- volt-e?- aat -aa- események nem igazolták sem pro, sem kontra, viszont Bradley vé­leménye megbízhatatlan, mert végre Is nem volt ideg­specialista. Annyi bizonyos, hogy a le­számolás nem történt meg. És ez igazán nem az ügyvéd rosszakaratán múlott. Ámint a hajóra értek, nyomban a mandulaszemű, japán kapitányhoz fordult. — A menekültek között rablók is vannak. Ezennel átadom őket a hatóságnak. A kapitány vállat vont. — Egy japán személyszál­lító nem illetékes hatóság erre. A gyanúsítottakat szí­veskedjék megnevezni és ezeket a legközelebbi kikö­tőig őrizetbe veszem. A töb­bi az ottani hatóság dolga. Bradley és társai szó nél­kül tűrték, hogy összeterel­jék őket a fedélköz egyik helyiségében. A menekültek a társalgó­ban forró teát ittak. — Ez a gazember megta­nulja majd, hogy a társada­lom gyakorol megtorlást és igazságszolgáltatást is! — mondta nagyon dühösen Clayton. — Felelni fog a galádságá- ért, amit velünk elkövetett — replikázott Burton. Mary hallgatott.. Elgondot- kozva babrált az asztalterí­tővel. — Azt hiszem, — jegyezte meg Teddy, — hogy néhány esetben igen erélyesen lépett fel a mi oldalunkon. — Ez enyhítő körülmény, amit á hatóságok is betud­nak, — szögezte le az ügy­véd. — A mi méltányosságun­kon nem fog múlni, hogy ezek a részletek is kiderül­jenek, — állapította meg Burton. Mary hirtelen felkacagott. Csodálkozva néztek reá. — Csak azért nevettem, — mondta Mary, — mert eszembe jutott, hány kupiét fognak énekelni Londonban arról, hogy Mr. Burton halat főzött. Mr. Railing fát vágott és vicclapokban lerajzolják majd a papát köténnyel... (Folytatjuk) — Felgyógyulásomkor azt mondta a professzor: adjak egy fényképet neki. Nem akarja elfelejteni azt az em­bert, aki ennyi minden után életben maradt. Azt is mond­ta: egy esetben lemond a fényképről, ha továbbra i8 „natúrban” láthat. Hova is mentem volna, nincs sem­mim, senkim. Csak az életem, amit megmentettek. „Biológiailag” megmentet­ték az életét De az ember társadalmi lény. Meghalhat „társadalmilag” is. Ki nyújt­ja kezét a csorba, letett szer­szám, az üres poharak után? — Itt megvan a szállásom, teljes ellátásom és még fize­tést is kapok. Na, nem a két szép szememért. Dolgozom. Irányítom a karbantartókat, de azt hiszem, engem nem utálnak a beosztottak, mint más főnököket szokás. Ritkán parancsolok. Ha baj van, sze­retem megcsinálni magam. A múltkor is én javítottam meg a röntgent, áz a pesti techni­kus csak bámult, mikör kés­ve megérkezett Nincs sem­mi titkuk előttem a rádió- és televíziókészülékeknek. És ha kell, ma is elvezetem még az autót. Igyekszem hasznos­sá tenni magam. — Igaz, néha beveszem magam a fák közé. Az erdő gyógyít Nem enged felejte­ni: az embernek útja van a világban. És lehet az út pará­nyi ösvény is, csak az a fon­tos, járja végig az ember. Látja, Kurszán filozofálni is megtanult J ókedvre formált, kes­keny arc; széles hom­lok. — Árulja el a valódi ne­vét... A kíváncsiság régi emléke­ket szaggat Arcvonásai pil­lanatra megkeményednek. Aztán mosoly enyhíti száj­szeglete zárójelét, fürge te­kintetében arany szikrák vil­lannak. — Kurszán ... az a valódi. A fák közül az intézet kő­épületeire látni. Óvatosan, lassan megindul z)a keskeny ösvényen arrafelé. Pataky Deal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents