Népújság, 1969. január (20. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-19 / 15. szám
BABLO NERUDA: Tengeri munkások Valparaisoban meghívták a tenger munkásai: alacsonyak, kemények és perzselt orcáikon a Csendes-óceán I óidrajza VtjröslöU: maguk is örök áram a végtelen vizekben, izmok hullámverése, tengeri szárnyak csokra a viharban. Gyönyörűség volt látni őket, koldus istenkéket, félmeztelenül és soványan, gyönyörűség látni lüktető küzdelmüket az óceánon túliakkat, más kikötök és más szegénység szülötteivel, hallani hangjuk, s spanyolét és kínaiét, ahogy egy közös nyelven, Kronstadt és Baltimore nyelvén beszéltek, hogy velük énekeljem az Intcrnaclonálét: szivemben szárnyas himnusz és számon a szó „Testvérek!”, de elbágyasztott a gyöngédség, éneket szült, és énekükkel áradt a tengerig az ajkam. £s megismertek, megöleltek hatalmas tekintetükkel, egy szót se szóltak, néztek, énekeltek. Orbán Ottó (ordítása (Pablo Neruda kiváló chilei kommunista költő, Nem- zetközi Lenin Békedijas.) FARKAS ANDRÁS: Komoly teltekben... Komoly tettekben, kósza mondatokban. Ezer arccal rémít a róka gond. Ijedt szemekkel hajszol és jajong. Vad kínja ránk nevet elátkozottam Lélegzetében fojtó vasmarok van, S bár néha percig él, mint a falon Keserves árnyék, mindig fájlalom, Ha rút emléke itt marad romokban. A mások gondja is foglalkozásom: Gyakran jöhetnek hozzám emberek. S hagyják, hogy az eszem sorsukba lásson, De a lelkűkbe nézni úgy merek. Hosszan mélázva, folyton mérlegelve. Kié a gond, s hol szól a róka nyelveOSVATH GABOR: mindennap (I Fim tagjainak) Naponta tépdesem az ész Gyönyörű virágait, vázába Gyűjtöm, szép legyen, elrendezem. Nem öntözöm: hervadnak el, Mindem órában elmegy egy közülük. Naponta megöl valamit t Bennem az akarattalan-angyal. Naponta gyilkoljuk a tettet. Az elszánást, a csillag-rohanást. Tömeggyilkosok, Öriós-erősek gyengeségeink^ AKAC ISTVÁN: Halálosan fáj Kegyes kegyetlen éjszakáimon a fösvény színek is kibomlanak. S elbújdosott, örök szeretőit déli verőben, hívogatja a nap. Hívogatja: a csillagokat... Kegyes kegyetlen éjszakáimon halálosan táj, hogy megcsaltalak! — Majd megmondjuk neki, hogy kerested, Rézike! Néhány színésznő és <átf ősz hajú intrikus tartózkodott a társalgóban, versengve és hangosan szidták a darabot, amit a házi főpróbán láttak délelőtt. / Negyedóra múlva teljes volt az egyetértés köztük, de később úgy látszott, mintha mégis sajnálnák, hogy kimaradtak egy nyugati, devizás darabból. — Én mégis azt mondom — mondta Herczeg Antónia —, hogy a darab telt házak előtt bukna meg, legalábbis a bérleti előadásokon, ha Em- muska levetkőzne a második függöny előtt. Mindnyájan elnémultak erre a váratlan ellenvetésre. — Emmuska — kérdezte a fiatal szerződéses táncosnő, — akinek se melle, se feneke? Herczeg Antónia elmosolyodott, s oldalról az ősz hajú epizódistára tekintett. — Én — szólalt meg az intrikus, ugyanolyan komoly arccal, mint amilyen álkomo- lyan a színésznő a vetkőzést javasolta — igazat adok neked, Tónikám. Olyan darabot, amelynek se aktuális mondanivalója nincs, csak az erotika menthet meg, és ez ilyen darab. — De drága Pityi bácsi — vetette ellen a fiatal táncosnő — láttad te Emmuskát levetkőzve az öltözőjében? — Cicám — válaszolta nyájasan az ősz intrikus —, más az öltözőben, civilben vetkőzni és más a színpadon! Az egyikhez csak egy ruha és egy dívány kell, a másikhoz tehetség is. A fiatal táncosnő, aki a pletyka szerint az igazgató szeretője volt, megbántottan elfordult a társaságtól és halkan odaszólt a lila hajú büfésnőnek : — Még egy konyakot, Len- kice! — Felírom, szivecském — válaszolta együttérzően a büfésnő és egy gyűrött, lekávézott füzetet szedett elő valahonnan. Eközben lépett be a társalgóba Emmuska bájos, szívarcú öltöztetőnője, karján egy biborszín estélyi ruhával. — A művésznő — kérdezte zavartan — nincs itt? A fiatal táncosnő — egyedül ő hallotta ezt a félszeg kérdést — mozdulatlanul, szinte dermedten bámult az öltöztetőnőre, akinek a szoknyájában egy feltűnően csúnya, négy-ötéves fiúcska ka- kapaszkodott. • A gyerek olyan csúnya volt, olyan meghökkentően csúnya, hogy szinte elnémította a társaság többi tagját is. tfOA*OMs/y lA'sito : mimö msmóm — Kit keresel, aranyom — szólalt meg az epizódista nyájas, részvétteli hangon. — Emmuskát keresed? — Igen — válaszolta fél- szegen az anya. Hosszan hallgattak ezek után és nem néztek, nem mertek egymásra nézni vagy megszólalni, nehogy elárulják magukat és ezzel megbántsák az anyát. — Azt mondta a művésznő — szólalt meg újra az öltöztetőnő —, hogy vetessem bs a derekát és... aztán... Herczeg Antónia kedvesen és kényszeredetten mosolygott a gyerekre. — A kisfiad. Rézike? — hajolt át a pulton a büfésnő is, mosolyogva. —■ Igen, a fiam — válaszolta az anya dacosan, s utána a társaság szemébe nézetf, mint aki kész megvédeni a fiát bármilyen támadással szemben. — Akarsz egy szelet csokoládét Lenke nénitől? — kérdezte a büfésnő. A kisfiú, aki eddig szótlanul és mozdulatlanul csimpaszkodott az anyja szoknyájába. ide-oda kezdte csavargatni a törzsét és a lábait. — Nem szereti a csokoládét — válaszolta a fia helyett az öltöztetőnő, s áttette a bal karjára az estélyi ruhát, így próbálta eltakarni a fia arcát a felnőttek szeme elől. — Helyes kis kölyköd van — szólalt meg az ősz hajú epizódista — helyre kis kölyök. Ez az ügyetlen és vigasztaló mondat éppolyan üresen pukkant szét, mint általában a hazugságok. — Emmuska nincs itt, Rézike — szólalt meg a táncosnő —, azt hiszem, lement az öltözőbe. — Köszönöm — válaszolta az anya, hálásan. követtem el? Nem voltam én raporton húsz év alatt a művezető irodájában sem. Vaskó elvtórs mosolygott, s mondta, hogy holnap, a szebbik ruhám vegyem fel, mert jön értem hajnalban a vállalat kocsija és megyünk Pestre, a Parlamentbe. Kitüntetnek. Szólni is alig tudtam. Kitüntetnek? Engem? Miéit? — Csak — nevetett Vaskó, s intézkedett, hogy máris menjek haza. Jól pihenjem ki magam, mert a kormánykitüntetést szárazon úgysem úszom meg, s holnap szükség lesz az erőnlétre. Csak ámultam, s otthon valóban nem tudtam semmit csinálni. Soha nem vártam olyan türelmetlenül haza a férjem, mint akkor este. Fáradt volt, mint mindig. Nem akartam ajtóstól rohanni, hát megvártam, amíg asztalhoz ül, s akkor csak mondom. Előbb, mintha nem értette volna. Aztán leteszi a kanalat, s végignéz. Megijedtem. Furcsa, csúíondáros volt a tekintete. Aztán mosolyra húzódott a szája, s tovább evett. — Hát nem is örülsz neki? Eltolta magától a tányért, s csak annyit szólt: de. — Furcsa vagy. — Fáradt vagyok — mondta, de mikor bontottam neki az ágyat, észrevettem, hogy oldalvást figyel. Ügy Bgyel, mustrál, mint ahogy l A ttrliafc szokták a nőkét, — Mi lelt? — Semmi. — Ha ... akarod, nem megyek fel holnap Pestre. De nem is tudom miért mondtam. Éreztem, hogy valami mentegetőzés van a hangomban. Mintha félnék valamitől, mirtthá titkolnom, takargatnom kellene valamit. — Menj csak — mondta később, már az ágyban. Miért ne mennél? Ha egyszer kitüntetnek. Biztosan megér- demled..: Szerettem volna sikítani, mert éreztem, hógy szavai torkon ragadnak. Micsoda furcsa helyzet. De miért? Arra még gondolni sem lehet, hogy... hogy irígyli. Tőlem? De még mástól sem. Imrében soha sem volt irigység, rosszindulat, idegenekkel szemben sem. Megkeseredett a szám. Jó lett volna sírni egyet, de csak tépelődtem egész éjszaka. Hajnalban jött a kocsi, s én kiszóltam: nem megyek! De hát ez nem olyan egyszerű. Csakugyan nem tehettem ilyet. Imre papucsban, pizsamában tipródott köztük, amíg elkészültem. Hátba veregették, hangoskodtak. Talán egy kicsit pá- linkáztak is, s többször elmondták, hogy így, meg úgy legyen rám büszke, mert még nem is tudja, hogy milyen nagyszerű felesége van. De ez csak olaj volt a tűzre, ami késő éjjel lobbant fel, amikor Pestről hazatér- tűrt. Életemben én most voltam először a Parlamentben. És én ott megfeledkeztem mindenről. Előbb valami kellemes zsibbadtság fogott el. aztán mintha a csillárok fénye lemosta volna rólam a sok-sok év fáradalmait, majd kibújtam a bőrömből. Talán az ital is segített, mert nem szoktam, de hát mit tehettem amikor egy-egy miniszter nyújtotta felém a poharat, koccintanom kellett. Amikor a Parlamentből kijöttünk, már forgott velem a világ .., De hát nem úgy van az, Tercsi — mondták a kísérőim, akik vártak, s már nem is tudom, hová robogtak velem. Hazafelé kétszer is megálltunk. S bizony én sírtam, meg daloltam is a kocsiban és még akkor sem ébredtem fel a kábulatból, amikor hazaértem. A férjem várt. Te úristen! Az nem is ő volt. Azt hittem, jégverembe hulltam, vagy egy lángoló katlanba? Az asztalon üvegek, s Imre mint egy felbőszült állat: csak fújt, forgatta szemeit, s dőlt belőle az italszag. — Gratulálok — nyögte, s ijesztően vigyorgott. — Mi történt? Mi van veled? — kérdeztem volna, de a rémülettől csak álltam. Éreztem, hogy menekülnöm kellene a gyerekek szobájába. De miért? — Aztán — tápászkodik lel az asztal?« — miért... kinek köszönhet.. .hetjük ... ezt a. i. Akkor már sejtettem, hogy mi baja, öleltem volna magamhoz, meg... de ellökött, s újra kérdezte: kinek ... köszönhetjük... te cafat!.... — örült vagy, Imre. Imre! Térj észre! — Kinek? — kapta el a karomat, — Ennek — próbáltam a másik kezemmel szabadulni, s az orra előtt hadonászva üvöltöttem: a kezeimnek. Ennek köszönhetem a kitüntetést ... A többire már nem emlékszem. A gyerekek fogták le, mert ők soha nem látták így — persze még én sem — nagyon megijedtek, s hívták a mentőket. A gyomormosás után, amikor magához tért, s rádöbbent, mit csinált, kidobta magát a második emeletről. Tegnap szedték le róla a gipszet. Talán két-három hét múlva már itthon lesz. Ma délután bentjártam nála, s először kérdeztem: miért tette. Megtelt a szeme könnyel. Sokáig nem tudott szólni, csak a kezem simogatta. A kezem, amit el akart törni. Intett a szemével, hogy majd egyszer... elmondja. Talán holnap. De nem is talán, mert egyszer mór arra is rá kell érni, hogy szeressük egymást ü. — Köszönöm, művésznő — mondta az anya, és indulni készült, de nem tudott, mert a fia közben keresztbe rakta a lábait egymás előtt és rálépett az estélyi ruha szegélyére. Amíg visszavette a másik karjára az estélyit, a gyerek, akinek az ujjait előbb le kellett fejtenie a szoknyájáról, előrelépett és felmutatott a lámpára. — Lámpa — mondta. Csak most látszott igazán. hogy milyen csúnya kisgyerek, most, amikor újra felnézett a lámpára. Nyúlszája volt, operált nyúlszája, s olyan tág orrlika, hogy akár az eső is beleeshetett, ha magasra emelte a fejecskéjét, és hajszálai úgy meredtek előre a homloka fölé, mint a nyílvesszők. — Igen, kisfiam — válaszolta az anya —, az ott egy lámpa. Olyan lámpabura, amin lyukak vannak. — Miért — kérdezte a gyerek. Az anya felsóhajtott és a háta mögé tekintett. — Azért, kisfiam — válaszolta szelíden —, hogy ne világítson a színészbácsik és a színésznénik szemébe a fény, ha itten társalognak. Ekkor robbant be Emmuska. — Rézike! — sisteregte a szokásos bemutató előtti hisztériával. — Hol lófrál maga? Már felkutattanv magáért av egész színházat. Az egész színházat! Fel s le rohangálok, fel s le futkosok a pincétől a padlásig és maga sehol! Én futkosok, maga meg' itt fecseg ezzel a ruhával. Kivetetett a derekából? Nem! Látom, hogy nem vetetett ki. — Nekem azt mondta a művésznő — kezdte bíborvörösen az öltöztetőnő —, hogy a társalgóban tetszik majd... — Kivetetett a derekából, vagy nem? — kérdezte Emmuska és körülnézett. — Nem! Nem vetetett ki, mert maga is meg akar buktatni engem! Az öltöztetőnő elnémult erre az igazságtalanságra és elnémult Emmuska is, mert közben észrevette a gyereket, aki hisztériás indulata elől a büféspult oldalához simult. Hosszú csend támadt, de a társalgó egy másodperc alatt színpaddá változott, amikor Emmuska mosolyogni kezdett. Varázslatos mosolya volt Emmuskának, olyan mosolya, mint a komikáknak, derűt keltő, viszontmosolyt ébresztő. A kisfiú azonban, mint a csúnya és megfélemlített gyerekek, nem mosolygott vissza Emmuskára. mert gyanakvó volt már az emberek iránt és egyedül csak az anyjában bízott. — Zolika! — csapta össze a kezét a színésznő, amikor felismerte az anyja szeméről a gyereket, és azt is megértette, miért nem látta eddig a színházban — te fé’sz tőlem? Hát olyan csúnya néni vagyok én, olyan csúnya? A gyerek közelebb lépett az anyjához, de úgy. hogy közben súrolta a hátával a büféspultot. — Művésznő — szolalt meg az anya és közben a gyerek felé nyújtotta a kezét — kivetettem az estélyi dere... A színésznő aprókat legyintett és tovább nézte a kisfiút, aki lassan foglya lett Emmuska gyönyörű szemének. — Ugyanolyan szép a szemed — »zőTalt meg a színésznő — mint az idnak Ugyanolyan szép .. .zelíd. Az anya szeme bepárosodott. —• És ugyanolyan pici, icipici, pisze és vidám orrod van, mint nekem. Ugye. gyerekek? Ugyanolyan szép. pisze és vidám orra van, mint énnekem. A gyerek felnézett és elmosolyodott. Elmosolyodott és mert it* nem volt kiközösített mint az óvodában, megszépült az arca a mosolytól. — És a fogaid! — csapta össze a kezeit Emmuska. — Azok a pici fogaid! Hogy milyen szépek a te fogaid! Fogadjunk, hogy valódi tejfogaid vannak! — Tej! ~r válaszolta a gyerek. — Mutasd! Ham-ham! Mutasd — mondta Emmuska. — Ham-ham! — utánozta a gyerek, némán. — Hi-iii! — hisztériáson Emmuska és a gyerek fele hajolt. — Hi-iii! — mutatta az ínyét a gyerek, s utána felmosolygott az anyjára. — Még egyszer — vezényelt Emmuska. — De most hosszabban, hangosabban és gyere utánam, hiii-i, htiii. i A színésznő kanyarogni kezdett a társalgóban, mint az ostor és a gyerek egyre felszabadultabban lépegetett utána. A többiek szótlanul figyelték a varázslatot. A színésznő már a fal előtt topogott, mint egy őrmester. Egyszer csak hirtelen megfordult, ölbe kapta a fiúcskát s kétoldalt az arcához szorította az arcát. A kisfiú átölelte a nyakát és boldogan hozzásimult. — Ha tejfogaid vannak — mondta Emmuska —, akkor te biztos nagyon szereted a tejcsokoládét, ugye? — Szeretem — válaszolta a gyerek. LenkitOi -a,-legnagyobb tábla csokoládét Zolikának! Lenkice átnyújtotta a nagy tábla tejcsokoládét a gyereknek, s utána halkan odasúgta: — Erre csak a művésznő volt képes! Emmuska bosszúsan összeráncolta a homlokát, mint mikor idő előtt beletapsolnak a monológjába, aztán letette a gyereket a földre és visszavezette az anyjához. — Puszi? — kérdezte, mikor leguggolt eléje. — Puszit nem kapok? A gyerek kétoldalt megcsókolta a színésznő arcát. — Ne haragudjon, Rézike, de ma olyan ideges voltam... — Köszönöm, művésznő — válaszolta az öltöztetőnő, — én mindig tudtam, hogy a művésznő... — Butaságokat beszél, Rézike! — szólt rá Emmuska. — És mars vissza az öltözőbe, öt perc múlva én is ott leszek. Az anya boldogan sietett vissza az alagsorba, Emmuska meg fáradtan lezuhant egy székre. — Csodálatos voltál — szólalt meg Herczeg Antónia — délelőtt is. A színésznő mosolygott. — Engedjétek hozzám a kisdedeket — szólalt meg az ősz epizódista. — Szegény — mondta a színésznő — szegény Pityi bácsi! Én... meg fogok bukni pénteken! — Nem! — szólalt meg a fiatal táncosnő — te nem. Csak a darab. A* színésznő elkomolyodott és szó nélkül elindult a kijárat felé. — Örülök — nézett vissza a társalgó küszöbből a fiatal táncosnőre—, hogy... szeretsz engem. Egyedül te szeretsz itt, senki más — telte hozzá és kiment. Mimim? 1989. január 19., vasárnap
