Heves Megyei Népújság, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-01 / 282. szám

" WH. DECEMBERE... Fehér mező. Hő—hó. Falu. "Újra fehér mező. Es isméi falu. „Ennyi hó talán nincs is az egész vitáson, mint amennyi itt gyűlt össze” — gondolja Horváth Pista, miközben az orosz falu fő-' utcáján húzza, vonszolja má­sul Bekopog az egyik ház­ba. Senki se válaszol. Más 'helyen még hosszabbban ko­pog. Már el alcair menni, amikor csoszocást hall. Az ajtó „j nyikorogva kinyílik, csak félig, mert alul a föld­höz fagyott hó nem engedi tovább. Egv asszony áll a nvíiásban Hirtelen hangosan kiált valamit. Kérdezi, vagy kergeti? Horváth Pista nem érti a szót. de azért azt mondja: „dá. dá’T.. Az asszony széket lök Hor­váth Pista elé. „Nincs ke­nyerem”! — mondja és egy karéj fekete valamit ka- nar elő, levág belőle. <? az asztalra teszi: „Jess!” (Egyél!) Három gverek van a szobá­ban. Mindhárman égő sze­ntekkel nézik azt. aki bejött és leült. Ugyanolyan pillan­tást vetnek a kém érre. mint a jövevényre. De hallgatnak. — Ná. jess! — ordítja az asszony. Látszik, hogy adni Is. nem adni is nehéz. — Átkudná? — (Honnan?) — Szibéria . i. Az asszony a leiét csóvál­ja. Nagy. esetlen kezét fej­kendője bogán tartja. — A' tyeper kudá? (És most hová?) — Dámoj! (Haza!) — Kudá eto dámoj? (Hol van az a haza?) — Vengriiá. (Magyaror- . szág.) — mondja, mintha bű­nét vallaná be Horváth Pis­ta. — Ven-gri-já .,. — Uh! — kiáltja az asz- szony. — Padohnyes! (El­pusztulsz!) — és Pista bakan­csára mutat. Az asszony a kemencéből egv dézsa meleg vizet tesz a padlóra. Pista leveti a bakancsát, kapcáit. Felhúzza nadrágsza- rát be akaria tenni lába fe­jét a meleg vízbe. — Pagagyi! (Várj!) — or­dítja az asszony. Lehajol. Megnézi a vöröslő lábfejet, nincs-e megfagyva. Fagyás nincs, csak felsebződött a láb. — A nu-ka. szuny! — (Dugd bele!) Vízbe dugja a lábát, és mivel oroszul nem tudja ki­fejezni háláját, a szemével huny or gat, a hcxzzámondia fizesse HIDAS ANTAL* A nagy út meg! Köszönöm” és megint: „Köszönöm”. AZ ASSZONY AKKORA csodálkozással hallgatja az ismeretlen nyelv szavait, mintha a sublót szólalt vol­na meg. Nem érti. hogv mit jelent, de sejti: valami hála­féle. Horváth Pista a gyerekek­re mutat: ..apjuk?” — Front! — Az asseoc- az ikonhoz megy. Levesz alóla egy bekeretezett fényképet. Keresztet vet rá. megtörik és odanyújtja Pistának. A gye­rekekhez lép. Nagy tenyeré­vel gyöngéden simogatja őket de ordít: „szpáty!” (aludni!) Aztán csak a fejé­vel. hogy „szpáty”! A gyerekek lefekszenek a kemencén. Az asszony sürög- forog. Hoz még egv dézsa vizet. Összetölti az előbbi — már hülő — vízzel. Mosa­kodj meg! — kiáltja Hor­váth Pistának, és segít le­szedni a fiú blúzát. És or­dít: „Bisztrej! Prosztinyes!” (Gyorsabban! Meghűlsz!) A szobában lévő egyetlen ágyba fekteti Horváth Pistát. Az ikonnál imádkozik egv sort Háromszor keresztet vet. Elfújia az asztalon álló mécsest, s lefekszik gyerekei mellé a kemencére. Horváth Pista ebben a ne­héz levegőjű szobában úgy érzi magát, mint a mesében a királlyá lett kis juhász: pa­lotában fekszik, selyemágy­ban ... ★ ... AZ ÉPÜLETEN FEL­ÍRÁS: K. u. K. Gränzenkom- mando (Császárt és Királyt Határparancsnokság). Ide kí­sérte két fegyveres katona. Az egyik németül, a másik magyarult terelte. Ezen a ve­szedelme» határon egymás szavát nem értő katonákat küldött a parancsnokság őr­ségbe. nehogy összeesküdje­nek. Az osztrák belépett az épületbe. A magvar őr. aki eddig, akármit is kérdezett tőle Horváth Pista, hallga­tott — moot, amikor ketten maradtak, odasústa: — Ügyelj .4. — Mire? — kérdezte a boldog fiú gondtalanul. — Pszt! Miért jöttél visz- sza. te borjú«..? Először azt akarta vála­szolni: „Volt rá okom,” de aztán meggondolta, fúita a régi szöveget: — Hazavágytam <.. — Rokkant vagy? — Nem! — Az olasz frontra visz­nek. aztán maid pergőtűz­ben hazavágyódhatsz..: De előbb itt is megkurgatnak.. i Ostoba vagy.!. — suttogta a magyar határőr. Horváth Pistát — miután még a bakancsa talpát is fölf e j tették, hogy nincs-e benne titkos írás? — egy erős gerendázatú fülkébe lökték. amelynek ablaka se volt. Először jól élezte magát, holott naponta csak egvszer kapott enni. Egy hét múlva kihallgar tásra vitték. Megnézték. For­gatták. Különösebb érdeklő­dés nélkül kérdezték: — Mi a neved? Megmondta. Aztán zápo­roztak a kérdések: — Foglalkozásod? Mikor vonultál tie? Ezred ed? Mi­kor estél fogságba? Miért jöttél? — Haza vágytam .. i — mondta a fiú. és a kihallga­tást vezető kapitányra né­zett. bizakodón, mint aki nem kételkedik abban, hogy ezt megérti..: — Hová való vagy? —i Letenyébe■. Zala me­gye. — És az olyan jó hely? — Ott születtem . i. — vá­laszolta a fiú még kedveseb­ben; úgy érezte: ennél meg­győzőbben nem lehe monda­ni. A JEGYZŐKÖNYVVEZE­TŐ tiszt egymás után töltöt­te ki a kérdőív rovatait A kapitányra nézett, tekinteté­ben az volt: „nem érdekes...” Maradt az utolsó kérdés. — Honnan jöttél? — Tomszkból. — Tomszkból? Gyere csak közelebb . ■ Még közelebb! A kapitány fölkelt és min­den magyarázat nélkül ököl­lel a fiú arcába csapott Az ütés talán nem is volt olyan nagy. de Horváth Pis­ta a sok gyaloglástól, a hi­deg és sötét börtönfülkétől úgy legyengült, hogy hangta­lanul terült el a padlón. In­kább halotthoz, mint ele­venhez hasonlított A kapitány Horváth Pista fölé hajolt s a szavakat ta­golva kérdezte: — Kun Bélát ismered? Ha az ökölcsapás előtt kér­dezi. be is lett volna felezve az ügy. Horváth Pista, ahogy Kun Béla. a zászlós taná­csolta — lehet — azt feleli: Jßem forognám!* Se for! Kétszeresen megalázták: le­ütötték. s méghoásá. akik­hez vágyott a magyarok ütötték le! A fiú szinte visszaütésként küldte a vá­laszt. amely ebben a K. u. K.-szobábán úgy hangzott, mintha gömbvillám dörrent volna darabokra: — Ismerem .:, Derék em­ber .: .! És ettől kezdve kérdezhet­tek tőle akármit, szép szóval, ököllel, üvöltve. verhették nem válaszolt Még arra sem, hogv „Tud-e írni—olvasni, van-e testvére, apja—anyja él-e?” NÉHÁNY NAP MŰLVA egy gabonaszállító tehervo- nathoz csatolt börtönvagon­ban Horváth Pistát más át­szökött hadifoglyokkal együtt „haza”-szá31ították. A hoz­zájuk betelepített fegyveres őrség — egv altiszttel az élén — rögtön barátkozni kez­dett nemcsak Horváth Pistá- val.de az egész ..szállímány- nyal”. Az őrség emberei el­mondták; mi van otthon; a hadifoglyok: mi van odaát? ..; Tizenkilenc nap múlva, amikor a eabonaszállítmány- hoz csatolt börtönvagon el­hagyta Hatvan városát, és Budapest félé közeledett, a foglyok, az őket kísérő őr­séggel együtt, fölfeszítették a vagon padlózatát és a visszafelé futó talpfákra egyenként leereszkedtek. A börtönvagon üresen ér­kezett meg Budapestre Ex libris JEGYEI KÖNYÄ] DISKAY LENKE fametszete. AlQlVA'fi? q4‘eoR? magyarul: «.Isten — Rendes, tisztességes em­ber. Olyan, mint én. — Hát beszélj vele. Kérj tanácsot tőle. — Ugyan minek? Mit mondhat nekem, amit én nem tudok ? Látván, hogy Hantos Gyu- szi már egészen magánkívül van az örömtől, magára hagy­tam s roskadozó léptekkel utamra indultam. Megyek tovább és fáradt vagyok. Madárhangok szű­rődnek hozzám. Körülöttem különböző magasságban pók­hálók, léggyökerek, padnak is beillő, földből kimosott gyö­kerek. Az urucuripálma de­rekának barnásfeketéje sö­téten komorlik. Rám tör a magány. Hallgatom a saját lé­péseim zaját. Megtorpanok. Régen lesza­kadt ág korhadékának védel­mében szép és vaskos, szürke jararacát, mérges kígyót lá­sul venni — nem könnyű ne­ked. — Bizony nem... — felel­tem és a zsebkendőmmel megtörültem a szemem sar­kát, hadd lássa, mi megy vég­be bennem. — De ha titokban marad a dolog... — szólt Hantos —, hát istenem... — Titokban?! — jajdultam fél. — Hiszen az asszony fér­jé tud az egészről! — Az asszony férje tudja, hogy te szereted az asszonyt? Hevesen bólintottam: — Igen. De ez még sem­mi. .. — folytattam megtör­tén —, valahogyan a felesé­gemnek is a fülébe jutott a dolog... De köztünk marad, ugye, Gyuszikám? — Hát nem ismersz? — kérdezte enyhe nehezteléssel a hangjában. — Szomorú az élet... — tette hozzá sóhajt­va, hogy további vallomások­ra buzdítson. — Most már láthatod, hogy van okom a bánatra. Ez a helyzet valósággal őrjítő... Szeretek egy férjes asszonyt, akinek a férje tud a dologról. És tudja a feleségem is... — És mit szól hozzá? — Igyekszik jó arcot vágni az egészhez. Meg aztán... Nem, ezt már neked sem mondhatom el... De nem, igenis tudd meg, hogy hova jutottam! A feleségem azért tud jó arcot vágni az egész­hez, mert ő is szeret valakit. — Hát ez kétségbeejtő... — suttogta —, Jóskám, el kell válnotok... Nincs más kiút... Hiszen beleőrülsz! Ismered az asszony férjét? „ — Igen. 1 — Milyen emberi 8 Egy héttel később Annus hazaérkezett végre. Megvár­tam az autóbusz végállomá­sánál. Kipihentnek láttam, hí­zott is valamicskét, de nem volt jó kedve. Boldogan ci­peltem haza a bőröndjeit, de éreztem, hogy valami nincs rendben közöttünk. Vacsora közben alig beszélt néhány szót, kérdéseimre röviden és szabatosan válaszolt, mintha kicserélték volna, csak vár­tam, vártam, hogy majd elő­rukkol végre azzal, ami bánt­ja. Előrukkolt. Vacsora után tudniillik nagyon egyszerűen és minden indulat nélkül azt kérdezte: — Mikor költözöl el? Megdermedtem. Mi történ­hetett vele? Miért költözzem el? — Mert nem élek egy em­berrel, aki a szép Lujza ked­vese. — Ki az a szép Lujza? — Hogy lásd: mindent tu­dok, még ezt is megmondom. Kávéfőző a Váci utcában. Két gyereked van tőle. Egy fiú és egy lány. A vitát, amely most követ­kezett, nem ismertetem. El­képzelheted. Előbb nevettem, azán dühöngtem. Veszeked­tünk, sírtunk, esküdöztOnk. X szomszédból át is szóltak, tu­dod, leválasztott lakás, min­den esküdözés áthallatszik. Éjfélre végre megtudtam, hogy Annusnak egy nyaraló­társa, bizonyos Szökényiné beszélte tele a fejét minden­féle badarsággal. Szökényiné- ről sikerült megtudnom, hogy a Tél utca 72-ben lakik. Ta­xit hívattam. — Édes fiam — mondtam Annusnak — azonnal me­gyünk Szökényinéhez. — Éjfélkor? Megbolondul­tál? Fél egykor felcsengettem Szökényinét. Elnézését kér­tem a zavarásért, s megkér­tem, mondja meg, kitől érte­sült a szép Lujzáról. Szöké­nyiné előbb kertelt, aztán lát­ta, hogy emberölő kedvem­ben vagyok, hát megmondta, hogy hazajövetelünk előti, vasárnap fent járt nála Tuí- pitz Erzsi nevű barátnője, tő­le hallotta a dolgot. A két gyereket Tulpitz Erzsi egyéb­ként nem mondta, azt ő csak úgy gondolta, mint valószínű­séget. Hol lakik Tulpitz Er­zsi? Márga utca 3. Reggel háromig nyomoz­tam. Jártam egy Benkovics nevű kőfaragómesternél, egy Berhidai nevű precíziós mű­szerésznél Kőbányán, valami Schrottmann nevű iparmű­vésznél a Sashegyen s irtáé, egy-két helyen, melyekre már nem emlékszem. No, mind­egy. Reggel háromkor egy bi­zonyos Tokodinéhoz értem, aki a Nagymező utcában la­kott. — Kérem — mondtam el gépiesen a mondókámat itt is —, valaki egy gyalázatos pletykával feldúlta a házas­ságom nyugalmát A pletykát ön is terjesztette. Kitől hal­lotta, hogy én egy születeti Oppenheimer grófnővel foly­tatok viszonyt? (Közben ugyanis ide jutottunk.) S most elhangzott két szó, egy név, amitől azonnal ki­gyulladtak fejemben az üsz- szes lámpák. ■ Tokodiné ugyanis Hantos Gyuszi nevét említette. Hát persze! Hantos Gyuszi! A többi már csak kevéssé érdekes. Hajnali fél négyre hazaértünk, reggel hétre ki­békültünk. Másnap azzal az elhatározással mentem be a hivatalba, hogy Hantos Gyu- szit kihívom a folyosóra és megpofozom. Nem tettem meg, egyrészt azért, mert ki tudja, mi mindent mesélt vol­na megveretésének okairól városszerte, de nem tettem meg azért sem, mert valójá­ban okom se volt rá, ö, sze­gény, nem tehetett arról, ami történt. A pletykát ugyanis én kezdtem. S így jöttem rá a tanulságra, amelyet ezennel átnyújtok neked: aki másról pletykát terjeszt, ostoba és megvetésre méltó. De annak sincs valami sok esze, aki ön­magáról fecseg. 0 — A történet nem rossz — mondtam Jóskának, amikor a végére ért —, talán lesz is valami haszna, ha megírom. — Nem bánom — mondta —, de ez esetben nagyon Kér­lek. a neveket végig változ­tasd meg. Tudod, hogy meny­nyi mindenfélét beszélnek az emberek. Minthogy úgy gondoltam, ebben kétségkívül igaza ván. kérését készséggel teljesítet- t*es. tok. Éppen indulni készül. Ügyet sem vet rám. Én an­nál inkább, Melegség kap el, nézem az izmos, hüvelykem­nél vaskosabb, majd méteres kígyót. Marása halálos. Alkalmatlanabb helyet el­fogására keresve sem talál­nék. Kígyófogó' bot nincs ve­lem. Egyetlen ládaketrecem­ben a fekete-sárga papaovo. A kigyómarás irgalmatlan következményére gondolok. Aggódom, hogy merő óvatos­ságból elszalasztom a jarara­cát. Most észrevesz. Törzse hul­lámvonallá alakul, ívben hajtva fejét, sziszeg. Nyelve sűrűn jár ki-be, Előveszem iszákomból öreg Kodakomat, és a lombrés világosságában képre veszem a jararacát. Csönd övez, ekkor fentebb mozdul a térdmagasságú alj­növényzet. Gamba közeledik. Kígyóevő emlős. Nagyobb a macskánál a nagy fülű opo- sum. Les, zsákmányra éhesen. Ennyire közelről még soha­sem láttam jararacát és gam- bát. Most maga a vadon éle­te lép elém a maga ősi tör­vényeivel. Gambapárti va­gyok, és ez természetes. A szürke jararaca a környező ágkorhadék miatt számom­ra megszerezhetetlen. Soha sincs velem az ily alkalmak idején nélkülözhetetlen, ma­rás elleni szérum. Szérum helyett így óvatosságom a vé­delmezőm. A szürke jararaca erős példány, Egy évtizedet biz­tosan megélt. Számomra így a mérges kígyó elvész. Lát­szik, a jararaca bízik gyilkos erejében. A természet nem ajándékozta meg túl gyors mozgással. Nem úgy, mint a kígyóevő gambát. Az gyorsan, villámszerűén támad. Mi kö­vetkezik? Alighanem az. hogy még mielőtt a jararaca odacsaphatna, máris mor­zsolja a gamba a kígyó nya­kát. gerincét, félelmetes fo­gai között. Meglátjuk. Csönd. Feszültségemben óhatatlan átveszem a gamba indulatát. Magam sem len­nék más, hasonló helyzetben Célunk voltaképpen egy; el­kapni a mérges kígyót. A gamba megeszi, én ketrecbe zárom. A kígyó számára es végső fokon mindegy. Most mozdul a jararaca. A nagy fülű oposum odavág, recsegve törik a korhadó rozsé. A Szürke mérges kigyó, Ci­kázó villanással belemar a rőzsében megakadó gambába. A kígyóevőt marás érte. Hát- raugrik az állat, és a szürke jararaca megint támadóan vonja vissza csöppet sem sze­líd kinézetű, dudoros fejét. Bensőmben most már arról is megfeledkezem, hogy a ki- gyóevő emlős, a kis ragado­zó mirigyváladéka irtózta- tóan büdös, mikor védeke­zőn kilövelli. Abilio nemegy­szer beszélt a gamba ilyes­féle készségéről. Sem a gamba, sem a jara­raca nem törődik velem. Igen elfoglaltak egymással. A gambánál a jararaca irtóza­tos mérge mit sem számít most a gamba újra támad. A már letört rőzse résén át odavág a jararacához. Elvéti. A kígyó nem. Marása ismét talál. A gamba föl sem veszi. Harmadszor is támad. Odavág a jararacához, amelynek mé­regmirigyei amúgy is kime­rültek. Harmadszorra elkap­ja. Ellankad a gamba fogai közt a jararaca. A gamba az avarra kus- hadva marja, rágja kimúlt zsákmányát. Dráma a Cara- rassu avarán. Nem teszem próbára a gamba bűzmiri­gyeinek lövellő készségét. Jó húsú állat lenne a gamba, de én nem kérek, úgy mondják — csirkéhez hasonló húsá­ból. Egyébként, éppen, mert pusztítja a kígyót, hasznos állat a derék, nagy fűlű opo­sum. Elnézem leshelyemrői az avaron táplálkozó gam­bát Elfogy a jararaca, és a párharc egyetlen jele az ösz- szegázolt rőzse. Kis ideig még látom a gambát, azután belevesz a sűrűségbe. Sohasem tudja meg, milyen veszedelem kör­nyékezte. Ha Abilio vagy Klementino, esetleg valame­lyik tupi itt kapja, nem eszik a jararacából. Bőre a kígyó bőre mellé kerül, húsa le­gényeim ebédje, vacsorája lenne. Mindez azonban esek futó gondolat. Mindenesetre: kár- egyes gambáért. minden (Részlet Molnár Gábor napokban megjelent Hor­gászom az Amazonason című kötetéből, amelyet a szerző 60. születésnapja alkalmából közlünk.) 1968. december L, vasárn**

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents