Heves Megyei Népújság, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-08 / 288. szám
ft ADÓT AN ZOGOVTC Csonkarét/ Károly: 00 üvegcserepek ■ Bosszús arccal nyúlt a telefonkagyló után« — Tessék, Szörény»!. — szeme csillogni kezdett, elmosolyodott — Köszönöm» Szabó úr, nagyon köszönöm.- Igen. munka után... okvetlen beugromj., mindegyikből, természetesen! A viszontlátásra és még egyszer köszönöm! Óvatosan tette helyére a kagylót Egy ideig még bámulta, szája sarkán mosoly- lyal. Amikor tárcájáért nyúlt elkomolyodott. Magas homlokát ráncolva, átszámolta a pénzét »Hetven forint — kevés. — Élhetek három napig kenyéren.., bér még van zsír..) és ha csak reggel iszom kávét? Eh. úgysem jóii. Talán egyet félre tesz..,1* Azt a feketét két éve már kézbe vette Ausztriában, de az utolsó húsz schillinget nem költhette rá. És most itt van, csak húsz forint! Sűrűn pislogott az órájára, pedig máskor öt óra után úgy kellett a többieknek el rugdalni az íróasztalától. »Ha mindhármat megveszem, éppen kilencven lösz! A feketét a harmadik polcra teszem ..) nem. inkább a negyedikre. aaem-magasságbar Látta könyvespolcát, hol a kis csoportokban sorakozó könyveket meg-meeszakította a karcsú üvegű Kord-vodka, kódex lap-címkéjű Slvignac- brandy. a Courvosler. Napoleon sziluettjével, megannyi különös formájú és címkéjű, apró üveg. Miniatűr hasonmásai nagyra nőtt társaiknak. £a érintetlenek) Mindegyikben as eredeti Ital! Sok fáradozásába került összeszedni. Da megérte! Mindegylkndfc története Is van. Barátai tettek, aaszony- talanná vált életének vigasztalói. betöitóL Csengett a telefon, Szörény visszabicsaklott a valóságba Lediktált egy levelet. Nehezen sikerült, mert közben eszébe ötlött, hogy tegnap este nem törölgette végig a nyolcvanhét „minit". „Este pótolom!” — fogad kozott magában. Rohant a villamoshoz. Nagy utat kellett megtennie, mert a belváros távol esett munkahelyétől. Félórán belül övé a Vat 69, ez a sötétzöld, hosszú nyakú. pocakos whiskys üveg. melynek fekete címkéjén világítanak a fehér, elnagyolt betűk és számok. Olyan érzése támadt. mint karácsonyok ajándék-várásakor. Szédült, amikor tenyerébe helyezte a Vat 69-es apróságot. Csak a miniatűr üveget látta élesen, vörös pecsétjét. különös formáját. De kezébe vette a White Horse-1 ia Akkor a kereskedő eléje tette a Mamiért — Mindössze hatvanöt a három. — mondta mosolyogva. ^Hatvanöt! — morfondírozott magában. miközben markolta a címkés Mamiért Nem lehet itthagyni! Az ebédem be van fizetve! És nem árt sőt, egészséges, ha néhány napig nem vacsorázom!" — Blokkolja le, kérem JL- mondta. — Természetesen, mindhármat és köszönöm az értesítést Szabó úr. Siettette volna a villamost, de csak háromnegyed óra múlva ért haza „Leülök, rágyújt*),, először csak az asztalra teszem... és megmutatom Varrónak.,, talán lefényképezi #. ,** A társbérlővel a közös hallban találkozott — Siessen. Szörény úr. vendégei vannak) — VendŐgefr? — BenyfioR. A fotelokban két régi barátja. volt iskolatársa terpeszkedett. — Micsoda meglepetés! — kiáltott örömmel. Hirtelen a könyvespolcra pillantott. Azonnal észrevette, hogy hiányzik néhány üveg. Ki kerekedett a szeme, elöntötte a forróság — Mit csináltatok? Kifosztottatok — ordított. Vendégei mögött állt az alacsony asztal, rajta az üres üvegek. Ráborult az asztalra és zokogott. Ahogy teste meg-megrándiűt legurult egv-egy apró küiriilt üveg a padlóra. Némelyik csörömpölve hullott szilánkia’'ra. A két osz+álvtárs megütközve tanáéba'an kodott. — Hát ezt me** mi lelte? — kérdezte az egvik. — Ugyan, öregem, nem volt az őrzésén egv liter sem. amit megittunk! — mond+a a másik. — Hoztunk e<*v demizson- nal, valódi Villányit! A fáról nagyot koppanva lehull egy alma, s erre Zsuzsa felveti tekintetét a könyvről. Az írónő kétségtelenül jól ismeri a gyermekleiket — gondolja —, kitűnő megfigyelő Is, s mégis sok írói csinált- ság, pszichológiai logikátlanság van a regényben. Túl az almafán idelátszanak a hegyek: az alkonyi ső- tétlő sárga most mélyül el pillanatról pillanatra, lassan vörhelyesbe, majd lilába vált, s az égi piktor már feketéből—fehérből szürkét is kikever palettáján, hogy az egészet átmázolja. A hegygerincen — mint apró barna pont — megjelenik a hazatérő barmok eleje; egyre nőnek, már látni lehet, hogy elöl a tehenek poroszkálnak, mögöttük fürgén a kecskék. A levegő könnyű és tiszta, s valami pezseg benne, mint buborék a szénsavas vízben. Jó volt ez a két hét Itt Igaz, nincs angol vécé, de annak idején se volt, Sámsonban, nincs folyóvíz, de milyen nagyszerűen lehet locsa- kodni a bádoglavórban, és kint a kert végén olyan szúrós a lucerna szaga, hogy el kell szédülni tőle. Csak az a kár, hogy nem lehet belőle hazavinni egy tarisznyára valót A házinéni éppen egyik kuncsaftjától búcsúzik a verandán. A kuncsaft karján kékcsíkos fehér kartonruha. Most varrta Zsófi néni — ő a falu varrónője. Zsuzsa odamegy a két nőhöz s megnézi a ruhát — Zsófi néni megint remekelt — mondja, mikor a kuncsaft, büszkén maga elé tartva a ruhát néhányat lép a verandán, s még a csípőjét is megriszálja hozzá. •— Nem éppen, apánk után minket illet — No ebből elég. Amíg az én szavam számít te inifen egy gerendát se viszel. A mázsát se. De még a klsbaltát meg a szerszámokat Is visszahozod. — Hogy neked több Juason. — Nekem aztán... — Ne add a Jóembert. A pénz neked is pénz. i — Itt minden anyánké. — Meddig? — Amíg éL — Éppen erről van szó. Mi lesz utána? Az öregasszony mozdulatlanul ült közöttük. Még a kukoricáról is elfeledkezett. Ezek Itt a temetésére alkusznak. És már számolta a mázsát, a komódot, a két szekrényt, meg a többi ócskaságot. Kiadják-e a koporsó árát? Tímár az anyja mozgó szájára nézett Tudta, hogy számot — Majd máikor megbeszéljük. — Nincs itt semmiféle máskor. Karácsonyig felénk se nézeL — Nem azért jöttem, hogy veled húzakodjak. És különösen nem... — De én azért jöttem. Kössünk eltartási szerződést — Micsodát? — Szerződést ügyvéd előtt. Ml kötelezzük magunkat, tmgy anyánkat holtáig kitartjuk, 6 meg szabad kezet ad a ház dolgában. —• Te anyánkkal akarsz szerződést kötni? — Ez lenne a tiszta munka. Legalább nem veszekednénk többet — No erigyj Innen a fenébe. — Nem megyek. Apánk házában vagyunk. Vagyis a magunkéban. — Én anyám házában vagyok, de ha nem tűnsz el innen azonnal... — Halljuk, mit csinálsz akkor? Mert nekem többet ártani nem tudsz, mint amit eddig ártottál. — Az ellenséged annyi rosszat tegyen neked, ameny- nyit én tettem. — Nekem nics ellenségem, rajtad kívül. Ami rossz volt az életemben, pedig ugyancsak ellátott vele az isten, azt mind neked köszönhetem. — Bizonyára részeg vagy! — Engem még nem láttak a kocsmában. — Akkor belebolondultál a szerzésbe. Mi bajod tulajdonképpen? — Te mindig nagyon magasról bántál velem, pedig legkisebb okod se volt rá. Azt mondtad, ha anyánk meghal, neked egy üres kukoricacső se köll. Hát nagyon kicsi törlesztés ez az adósságodból, amivel nekem tartozol. — Én tőled semmit sem fogadtam el, nem Is kínáltál soha. — Ha apánk nem szeret beléd, mikor még beszélni se tudtál, ha nem veszi a fejébe, hogy „polgármestert” csinál belőled, ha nem hurcol iskoláról Iskolára, mint valami csodagyereket.. — Ezért csak neki tartozom. Neki meg anyámnak. — Igen, és nekem, hogy 12 éves suttyó koromban cseléd voltam miattad. Ugyan kin hajtották be az iskolakönyvek árát meg a jó meleg téli cipőét, meg hogy ne tűnj ki a többi közül a szegénységeddel? Hát rajtam. Mjnd rajtam akartatok keresni. Apám is, te is, a gazdám is, mikor a rekvirálni való lovakkal engem küldött be a városba, hogy majdcsak visszatalálok valahogy. Jól visszataláltam... Aztán magyarázhattam én kézzel-lábbal, hogy tizenöt éves vagyok, apámat keresem, ha éppen apám nem keresett engem. Ki értette, amit én handabandáztam? — Nagyon jól tudod, hogy keresett. Az egész Tiszántúlt begyalogolta utánad. — Későn jutottam eszébe, az volt a baj. Későn számolta össze, hogy két fia van, nem egy. Nagyon Is késön. Négy évig még gondolkozhatott raj- ta.Ha nem lett volna elég, megtoldták hárommal, mikor beráatottak katonának. Kezek, sötét tekintetű kiáltozások, néma aaembogaramban vergődő kezek, láthatatlan hurkok árnyékai, amelyek as órainga taktusára himbálóznak párnám felett — kezek, könyvek lapja közé préselt, aszott virágok, lázas ágyam felett a mennyezetről szivemig érő fekete cseppkövek, kezek — kezek — alagutak boltívein fagyottan függő denevérek, emelődaruk drótkötelére aggatott horgok csalétkei, kezek, felhőkarcolók tetőinek rekedt kakukkjai, vészmadarak, kezek, ázottan felmeredő útjelzőoszlopok, amelyeket megpörgetnek a vasúti kupék ablakai mellett, kezek, ó, kezek, belefáradt, megkötözött, atyai, munkás kezek, melyeket mint holló a hulladékot, széthurcolt az élet országutakra járdaszélre, pincékbe, bányák tárnáiba, kezek a szántóföldeken, kémények alján, tengereken, kezek a világon és a világ felett — kezek, kezek, mint éretlen citromot, úgy facsarják szívemet. (Ladányi Mihály fordítása) Radovan Zogovie, neves szerb költő fenti verse a „Tagolt beszéd” című kötetében jelent meg. — Én Is azt mondom, töndérújja van Zsófi nénémnek — mondja a kuncsaft, gesztenye a haja, szeme meg kékes-szürke, mint fent az alkonyodó ég. — Aztán mire készült ez a gyönyörű ruha? — Persze az a fontos, hogy te közben kijártad a polgárit, beiratkoztál a gimnáziumba. Nálad rendben mentek a dolgok. Le Is érettségiztél szépen. Az egész család ünnepelte a nagy tudóst Én meg huszonkét éves fejjel álltam neki szétnézni a világban. Más abban a korban családot alapit. Én azt se tudtam, beveszik-e az emberek a szagomat, nem hogy asszonyra gondoltam volna. Hát így áll a te számlád énnálam. Hét évem ment el a fenébe. Mit adsz érte? Egy ócska paraszt1- ház felit meg néhány karatót. Mi mindent kaparhattam volna én össze hét év alatt a legszebb koromban. Hány ilyen félházat hány mázsát, klsbaltát komódot? Mikor hazajöttem, nekem rontottatok: milyen volt hogy bírtad? Én meg ránéztem arra a jólfésült gimnazista fejedre. Azt mondtam, semmilyen. Semmilyen és kész. Sándor legyintett. Furcsán állt neki a legyintés. Nagy, súlyos keze leesett a levegőben, aztán köszönés nélkül otthagyta őket Mintha elfelejtette volna, hogy minek jött Az öregasszony ujjal rátaláltak a kukoricaszemekre. Az a fontos, hogy az ember mindig csináljon valamit. Valami hasznosat. Aki csak üldögél, spekulál, a kezét lógatja, megérett a másvilágra. — Szüreti mulatságra. Mert a falu ünnepe — ünnep most már nekünk is ... — Hogy érti azt hogy nekünk is? — Hát nekünk, cigányoknak. Tetszik tudni, nekem hat családom van, s egy áldott jóságos emberem, az isten tartsa meg sokáig. De énnekem még ebben az életben nem volt olyan jó dolgom, mint most — Hirtelen meg- felhősödik a homloka, s odafordul a házinénihez. — Ne tessék haragudni, Zsófi né- ne, kérdeznék valamit ettől a nagyságától, de csak kettesben, ha nem venné rossznéven. Félrevonulnak a kertben, s az asszony ott folytatja: — Tessék már mondani: igaz, hogy ha én nem akarok több családot kórházba mehetek, s nem kell bábához lopakodnom? — Ez bizony igaz. Ha oka van rá, s hat gyerek után bizonyára van rá oka, hivatalosan, kórházban elvégzik azt, amit valami javasasszony elfuserálna. De még az egészet is meg lehet előzni. A cigányasszony arca felderül : — Ugye, mondtam én! Én a hatodikat sem akartam. Isten bocsássa meg nekem, de Rafael nagyon erősködött: ha már jön, jöjjön, mondta. És nem neki volt igaza? Azóta felemelték a családi segélyt Minő okos volt az én uram. De most már talán elég volna. És igaz, hogy kórházba feküdhetnék? — Igaz. — És odahoznák az ágyhoz a reggelit meg az ebédet. — Igen! — Mint egy nagyságát, úgy tartanának... — Hirtelen tovább folytatja gondolatait. — Mert nem félek én ám az orvosoktól. A múltkor la jött egy olyan szép, piroskeresztes fehér ótó, és »kihirdették a hangszórón, hogy rákszűrés lesz, aki asszony, jelentkezzék. Tetszik tudni, hogy milyen kevesen jöttek el. Buták ezek az asszonyok. Azt hiszik, hogy fizetni kell. Jó! lemosdottam, felvettem a legszebb alsóm és elmentem. Én ugyan nem akarok ilyen csúf betegségben meshalni, amilyen az anyámat is elvitte. De nem untatom én ezzel a nagyságát? Zsuzsa ráteszi a sovány» kedves arcú asszony karjára a kezét, és mosolyogva biztatja: — Nem, dehogy úntat Sót, nagyon érdekel amit mond. — Beadattam én a gyerekeknek, mind a hatnak ezt a bénulás elleni micsodát is, mert én tudom, hogy az orvosok jó emberek. Minő drága ember ez a mi orvosunk is. Nem tetszik véletlenül ismerni? Zsuzsa csak megrázza a fejét — Valamelyik este kinyúlt az én két drágám, a Vica meg a Sára, a legnagyobb meg a legkisebb. Kinyúltak, így, ahogy mondom. Sok zöld szilvát ehettek a haszontalanok, dehát ki tud mindig a sarkukban lenni? Már éjjel három is volt ami- kor hallom, hogy nyögnek keservesen. Most mit csináljunk? — kérdem sírva az én Rafaelemtől. Vedd a kicsit mondja ő, én majd a nagyot, oszt megyünk a doktor út" hoz. Ilyenkor, sötét éjszaka? Ilyenkor, mondja, jó ember az. Megyünk is, becsöngetünk. A doktor meg csak nyitja az ajtót mintha nens éjjel, hanem harmatos reggel volna, és csak mosolyog, egy rossz szava sincs, hogy ilyenkor zargatjuk. Lefekteti a két árvát a hencserre, ■ azt mondja, ne féljen, Némethné lelkem, beadunk egy inekciót s mindjárt kutyabajuk lesz. Ügy is tett. Mikor visszük haza Vicát meg a Sárát már útközben elaludtak a váltunkon, s volt betegség, nincs. Na, erre én délelőtt átszalaj- tom a nagyobbat a doktorhoz Nemcsak azért hogy lássa, mit művelt vele, hanem, hogy egy kicsit megmutassam a szívem háláját, összeszedtem egy kilányi túrót azt küldtem Vicával. De jön a gyerek vissza a túróval. Édesanyám, azt üzeni a doktor bácsi, hogy nem azért csinálta ő, amit csinált hogy elfogadjon valamit Ahol hat család van, jobban elkél az a kis túró, ezt üzente. Hát minő egy ember, ez s minő tisztességben vagyok én, hogy így élhetek. Gyöngéden megsimogatja a kezében tartott új kartonruhát Mikor az asszony elmegy, Zsuzsa újra leül a verandán, s kezébe veszi a könyvet De már egészen szürkül, nem látja a betűket. Bözsi ekkor döfi be orrával a könnyen járó kerítésajtót s elindul az istálló felé. Farka fürgén csapkod, hogy elhessegesse a farára telepedő legyeket. Zsuzsa fölkel, mert ott akar lenni, mikor a házinéni keze alatt felhangzik az üres sajtár fenekén az első tejsugór dobolása.
