Heves Megyei Népújság, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-31 / 306. szám

Zárt DIALOG AZ UTCÁN. Jo kiállású, negyven körüli fér­fi. Régi ismerős. Eddigi „gyűjteménye”: két sikerte­len házasság. Az első asszony­tól ő vált el, a második válást kettejük hibájából mondták ki. Harmadik házasságáról legutóbb csupa jót hallottam. Van egy ötéves kisfiúk. A ta­lálkozás véletlen; a kérdés okszerű. — Hogy van a család? — Sehogy. — Elváltatok!? — Nőm. A feleségem itt ha­gyott. A lakásból a mozdítha­tó dolgok nagy részét magá­val vitte. A gyereket is. — Csak úgy egyszerűen otthagyott?! — Minden szó és üzenet nélkül. — És mit tudsz róluk: hová mentek, hol vannak? — A feleségem albérletet váltott A fiamat szüleihez, falura vitte. — Egyáltalán, hogyan tör­ténhetett meg mindez? — Hosszú ügy és bonyolult, sokszálú. Nézeteltérések, ál­landó veszekedések, perpat­var. Az az asszony csak szür­kéit, hecceit és mocskolt en­gem. Sokáig, éveken át bol­dogok voltunk, aztán egyszer­re kiderült, hogy tűz és víz vagyunk mi ketten, együtt. — Mi volt a veszekedés oka? —- Amit csak elképzelhet az ember, minden apróság. Mondtam neki, hagyjon pi­henni, ha munkából hazame­gyek. Nem hagyott. Félté­keny volt a barátomra. Meg­gyanúsított, hogy viszonyt folytatok a kolléganőmmeL Egy alkalommal vadidegen nő kérdezte tőlem, merre van ez meg ez az utca, megma­gyaráztam. Mintha a földből bújt volna elő, valahogy ott termett és neki a vadidegen nőnek, aztán nekem. Ordítva, sikoltva. És itt van a lakás­história. Amig szűk albérlet­ben húztuk meg magunkat, megelégedett volna egy 2x2 méteres főbérlelteL Mikor kétszoba-összkomíortot kap­tunk, azt is kevesellte, hogy i kicsi,' neki háromszobás kelL i A FELESÉG MUNKAHE­LYÉN. Többször kerestem te­lefonon. Mikor először kér­tem tőle találkozót, kibúvót , keresett, s azzal odázta el a dolgot, hogy hívjam más al- I kálómmal. Hívtam. Letagad- tatta magát. Végül is bejelen­tés nélkül, hívatlanul kopog­tattam be hivatalába. Zárkó- zottan fogadott. Vagy inkább ellenségesen. S ezt nem is leplezte. — Ha beleüt! az orrát, f megütheti a bokáját, legyen rá elkészülve. Mondja, mit akar maga tulajdonképpen! Megírni ezt a piszkos házassá­got? — Talán. Még nem tu­dom . . — Akkora sajtópert akasz­tok a nyakába...! — A véleményét szeretném hallani. — Nincs a maga számára véleményem. — A férje azt mondta: ele­ge van ebből a házasságból. — Teljes az egyetértésem. — ... de a gyereket magá­nak követeli. — Majd azt követelheti, amit ő fog szülni! — Nincsenek elválva, így hát jogtalanul, törvényelle­nesen cselekedett. — Ne féljen, beadtam a válópert. — Akkor viszontlátásra, a tárgyaláson. — Maga nem fog ott lenni, garantálom. Zárt tárgyalást kére!:... LAKÁSSZEMLE. Szép la­kás, kétszoba-Ósszkomfort, er­kély, gázfűtés. Üj bútorok, képe!:, festmények a falon. A nagy szoba padlóján téglalap alakú fehérség — a perzsa­szőnyeg helye. Hiányzanak a székek, az asztal, a televízió, szekrényestől, a padlóvázák, a két franciaágy, dohányzó­asztal, pufiokkal. Ezek nél­kül a lakás sivár képet mu­tat. Kifosztották. A férj báránybőr bélésű piros lakkcsizmácskát mu­tat Nemrég csináltatta a fi­tárgyalás ának, télire. Itt maradt, mert a beépített szekrény kulcsát sietségében nem találta az asszony. Körbejárom újra a lakást Számba veszem még a hűtő- szekrényt, a mosógépet, cent­rifugát, a porszívót Van itt magnó is, lemezjátszós rádió, fényképezőgép, s több ezer kötetnyi könyv. Az asszony szavaival élve: ez a „három­ezer forintos nyomorúság”, A SZOMSZÉDOKNÁL. Igen megoszlóak a vélemé­nye!:. Annyian fogják az asz- szor.y pártját,. amennyien igazat adnak a férjnek. Az asszonypártiak vélemé­nye: — A férj nagyon durva lélek. Napközben itt látták, ott látták a presszóban, nők­kel szórakozott, szórta a pénzt. Ha a felesége a dolgai­ért kérdőre merte vonni, mindjárt ütött ökölleL Hányszor, de hányszor sza­ladt be hozzánk panaszkod­va, sírva, védelmet keresve. A gyereket is többször meg­ütötte. Nem volt abban a fér­fiban semmi szeretet A férfipártiak véleménye: — Otthonülő, családszerető apa volt A fiú a szeme fé­nye. Magára semmit se köl­tött volna, utolsó fillérjét is hazaadta. Az ő kiabálását nem lehetett hallani soha. Hányszor megesett, hogy ma­ga mosott a gyerekre, meg saját magára is, mert az asz- szonya nem sokat törődött vele. Annak csak a flincen- flancon járt az esze, sok pénzt elhordott a fodrászhoz, kozmetikushoz. A pártatlanok véleménye: — Az a valóság, hogy nem il­lett ez a két ember együvé. Ideges teremtés volt az asz- szony és nem különb a férfi. Az asszony hisztériázott a szomszédoknál, hogy meg akarja gyilkolni a férje. És láttuk a férjet véres fejjek mert a leveses tálat vágta hozzá az asszony. Eb vagy kutya egyre megy, egyfor­mán ugattak. Egyik pillana­ton összebékültek, másik pil­lanaton már folytatták, ahol abbahagyták, a marakodást A GYÁMHATÓSÁGI HI­VATALBAN. A férj és a fe­leség egymás mellett ülnek. Egyformán jólöltözöttek, ápoltak. Kimérten udvarias­kodnak. Nem sokáig, mert ki­fogynak a türelemből, s sú­lyos szavak, mondatok buzo­gányával vagdalkóznak, seb­zik egymást. Gondolataik is mérgezettek, fullánkosak. A harcmodorban, eszközökben nem válogatnak, arra megy az eldurvult színjáték: ki marad győztesen az arénában. A gyámhatósági előadó nem bírja tovább, erélyesen leinti a hadakozókat. — Hogyan élhettek maguk eddig?! — kérdezi élesen. — Szörnyű sorsa lehetett a ma­guk otthonában annak az ár­tatlan gyereknek! — Eizony, szörnyű...! — hadarja az asszony. — És maga ezt nem szé- gyelli?! — csap le rá kérdésé­vel az előadó. — Hiszen a család békéjének, nyugalmá­nak megőrzője éppen ön, asszonyom. És jottányit se bünteienebb a maga szere­pében ön is, kedves uram. Egyáltalában mi a rosseb ba­juk van maguknak?! Anyagi gondjaik nincsenek, tragé­diát se látok sehol, semmi, de semmi komoly ok, adat vagy tény nincs arra, ami magya­rázhatná, miért romlott meg ez a házasság. Ez kérem, or­vosi eset... A TÁRGY' ADÓTEREM­BEN. A per tárgya: gyermek- elhelyezés. A bíróság azt vizsgálja, melyik szülőnél kedvezőbbek a körülmények az ötéves fiúcska testi, szel­lemi, erkölcsi fejlődésének biztosítására. A férj ügyvéd­je iratot terjeszt a tanács elé, amelyben a munkatársak' ké­rik, a gyermek nevelését az apára bízzák, mert fegyelme­zett, lelkiismeretes és becsü­letes munkaerő. Hasonló ira­tot csatolíat az álltákhoz az asszony jogi képviselője is. A gyámhatóság eddig még r.em foglalt állást a kérdésben, s a bíróság erre hivatkozva a határozathozatalt elhalasztja. Az ötéves fiúcska — ottho­nától megfosztva, megszokott életéből kiszakítva — egye­lőre nem sejti, merre fordul majd sorsa. Ketten egyez­kednek a jövőjére. Ellene és nem érte folyik az alku. S legyen bármilyen a döntés, ebben az ügyben egyedül ő veszíthet — az áldozat. Pataky Dezső Krumplibúcsú Budán A népszokásokat, hagyo­mányokat inkább csak vi­déken ápolják, a I városi népszokás ritkaságszámba megy. A kevés ilyen között egyik legrégibb és legked­vesebb a budapesti krump­libúcsú, amelyet mindig karácsony második napján, december 26-án rendeznek meg valamelyik budai kis­vendéglőben, az utóbbi években a Paksi Halász- csárdában. Az érdekes népszokás eredete a százharminc év előtti nagy budai árvízre nyúlik vissza. 1838. márci­us 13-án kezdődött és na­pokon keresztül pusztított a fővárosban a nagy árvíz, amely a pesti oldalon 2281 házat döntött romba, 827 házat súlyosan megrongált, s csak 1146 ház állt ellen az árnak. A budai oldalon 207 ház dőlt össze és 262 sérült meg. Az árvíz nyomában fel­lépett az éhínség is, s ek­kor történt valami, amire ma is hálásan emlékeznek vissza. A budai Landstras- sen (ma Mártírok útja) a romba dőlt házak között parasztszekerek jelentek meg, színüllig tele burgo­nyával. A környékbeli köz­ségek népe sietett a főváros segítségére és az éhező la­kosság között napokon át ingyen osztották ki a krumplit. Ennek a budai város­résznek, — amely már-ek­kor a Víziváros nevet vi­selte, — a lakói később el­határozták, hogy a segítség emlékezetére minden esz­tendőben — krumplibúcsút rendeznek. A krumplibúcsú „menü­je’’ ma is. az ingyen adott sült vagy főtt burgonya meleg zsírral. S közben a régi budai kisvendéglők hagyományos sramlizenéje szórakoztatja az egybegyűl­teket. Déltá’jban került sor a karácsonyi népszokás kö­vetkező eseményére: a megjelentek közül krumpli- •királynőt és krumplíhetCC1 get választanak. így emlékeztek Budán a régi eseményekre, amikor a vidék népe kinyújtotta kezét az éhező város felé. Formabontás Mit nem Remélem, nem sértődik meg a „szabály”, amely sze­rint így. év vége tájban, az­zal a kérdéssel kereste fel az újságíró alanyait hogy: ..mit vár az új esztendőtől?”, most pedig egy félfordulattal ez a formabontó kérdés borítja fel a kérdezett év végi lelki egyensúlyát: — Mit nem vár az új esz­tendőtől? , Ezt kérdeztem lépten-nyo­mon ismerőseimtől és barát­ságos idegenektől. Néhány válaszadó azonban — len­tebb maid kitűnik —. indo­koltan kérte neve mellőzését. Bár igaz is: nem az a lényeg, hogy KI NEM VÁR VALA­MIT az új esztendőtől, ha­nem az. hogy MIT NEM VÁR? Elég tarkák a vála­szok. Mindjár az első kérdezett: — Hogy én mit nem várok az új esztendőtől? ... Hm .. e Ilyen kérdéseket... — és to­vább ment Később egy barátságos kis- katonával hozott össze a vé­letlen. A Kimaradás nevű, kellemes katonai tevékeny­ség összes boldogsága ott csil­logott a szemében. Néhány perces tapasztalatcsere után kirukkoltam a témával: — És egyébként mit nem vár az úi esztendőtől? — Mit nem... ? Ja, értem! Vicces... Hát én az új esz­tendőtől nem várom a lesze­relésemet! — ?! — kérdeztem, mert ezt a katonák nem szokták nem várni. — így van. Ugyanis még újonc vagyok. — Mint megrögzött optimis­ta — szólt közbe ismerősöm, aki bemutatott a katonának —. folytatásos feleletet ad­nék. — Akkor adj. — Tavaly év végén (éppen egy háborús regény olvasá­sát fejeztem be), azt vártam az új évtől, hogy ne legyen háború. Teljesült a kívánsá­gom. De ha már a naptár periódusokat képezett aa em­ber életében, most is a há­ború az. amit nem kívánok az új évtől. A megkérdezettek legna­gyobb része válaszolt hason­lóképpen. vor... f Azt viszont ísv. »zuveszt« táján egyáltalán nem vehet­jük zokon, hogy a feltett kérdést a humorosabb olda­láról közelítsék meg az Ala­nyok. Egyik tanárismerősöm: — Nem várom az új évtől, hogy megszüntessék a taná­rok adminisztrációs munká­ját... — Gyermekáldást.. i — mondta egyszerűen a fiatal­ember. — De ha jól tudom, mag» nőtlen! — Hát éppen ezért. — Mást még nem vár?.; a — Ó. sok mindent nem vá­rok még! Nem várok öröksé­get. nem várom a temetése­met . ; Volt a válaszok között tel­jesen megalapozott ..nem vá­rakozás” is. Egy rendezvény ügyében telefonáltam vala­melyik intézményünkhöz. Az informátortól, miután a kö­telező beszélgetéssel végez­tünk. szintén megkérdeztem: — Egyébként mit nem vár az új esztendőtől? Ahogy mondani szokás, azonnal „vette a labdát”, és ezt válaszolta: — Gépkocsi-kiutalást ée lottőnvereményt. — Gondolja, hogy teljesül­ni fog? — Egészen biztos. Ugyanis nem gyűjtöttem gépkocsira, tehát a szükséges összeget nem fizettem be. valamint egyáltalán nem lottózom. Mi volna ez más. ha nem eev megalapozott ..negatív" kívánság? A minapi válasz aztán sür­gősen befeieztette velem ezt a szabálytalan riportot A kérdéssel marő-'-ínomtt fél­fordulat eer ellenkező ma­nőverrel találkozott. — Mit nem vársz az ú! évtől? — kérdeztem egy ba­rátomat­— És te mit nem vársz? — kérdezte vissza, mint eev In­digó. — Hm..: Semmit nem vá­rok ... csak W5 napot — mondtam .zavartan. — Akkor inkább ezt írd I meg. BUÉK! S én ott álltam, forma bon­tásom roncsai vaL­Kátai Gábor körömmel GERŐ JÁNOS: Tíz Aznap így szólt hozzá az agronómus: — Boldizsár, fel kellene tárcsázni az utat, hogy járni lehessen rajta. Vállalod? Boldizsár rövid gondolko­dás után beleegyezett Hiszen a traktorosoknak is érdekük, hogy az út járható legyen. Még délután kihúzhatta a tárcsát az út mellé, hogy es­te, majd ha leváltja a sógor­jelöltet, ne kelljen keresgél­ni. Este pedig, villanygyújtás után, könnyű szívvel indult menyasszonyáéktól a sötétbe burkolózott határba. Nem érezte terhesnek az éjszakai műszakot. Kereshet, ki kell használni az időt. U—23-as gépével vígan döcörészett a faluból kifelé, az előkészített tárcsához. Jól emlékezett a helyre, ahol hagyta, de most nem lel­te ott Leszállt a nyeregből, nézegette a nyomokat. Igen, semmi kétség, elvitte valaki déli irányba. Szétnézett a határban, s amerre villogni látta a töb­biek traktorának a fényét, ar­rafelé irányította saját gépét Sok kérdezősködés után ta­lált a tárcsára. Boldizsár nem volt haragos természetű em­ber. Egy-kettőre megnyugo­dott most is, hamar túltette magát a tárcsakeresés bosz- szúságain. A csillagok már mind kinyitották a szemüket, csupán nyugaton az ég alján pislogott még néhány kései vendég, mint a lusta ember, ha felköltik álmábóL Nem messze, bal kéz felől a Duna sietett délnek. A víz nesze- zését elnyomta a traktor za­ja, de ő azért tudta, hogy a folyón már megindult az éj­szakai élet Csukák raboltak apró halakat, varsák lesték a zsákmányt éhes szájjal ö pedig hajtott az úton, morzsoltatta a géppel a gö­röngyöket. A lámpák fényé­ben látta, hogy kis akácos kö­zött kell elhaladnia. Nem gondolt rosszra. Akkor éppen nem is gondolt semmire. Hir­telen csak azt vette észre, hogy megreccsant valami, és a gép oldalra dőlt. Eszébe villant: — ki kellene ugrani az ülésből! De csalt egy pilla­natig. Nem hitte, hogy felbo­rulhat. A következő másodpercben már nagy huppanással maga alá temette a gép. Nem tudta, ml történt. A kis hídra nem is emlékezett Korlát nem jelezte, a mély árokból kidobált föld pedig eltakarta előle a keskeny sza­kadékot A traktor négy kereke a csillagos égre bámult ő meg alul szorult az árok legmé­lyére. Ha a csatorna széle­sebb, azonnal agyonnyomja a sokmázsás gép. A két keske- nyedő part azonban vissza­tartotta egyelőre a nalált. — Most meghalok — ez volt első gondolata, miután fájdalmában ielordított. Ké­sőbb már ordítani sem tu­dott, mert a gumiülés kegyet­lenül szorította szívét, tüde­jét. Másik oldalon a kormány benyomta oldalbordáját. Ha ereje nem hagyja el, ordított volna kínjában. — Szerencse, hogy nincs víz a csatornában! — ez ju­tott eszébe, hogy a halál rém­képét elhessegesse. Hogyan szabadulhatna innen? Nem lakik erre egy lélek sem, é kiabálni sem bír. — A duda! A bilux! — mondta magá­nak remény J^edva, Rászorította tenyerét a du­dára és nyomta hosszan, bi­zakodva. Azután a lámpát villogtatta. Hátha meghalla­ná vagy meglátná valaki... Megismételte újra és újra. A kimerülésig. És várt. A csend olyan nagy volt, hogy szinte megfojtotta. Semmi válasz, semmi zaj. Hátha, talán utoljára! Sikított a duda, kettéhasi- totta az őrjítő csendet. Mind­hiába ... A menyasszony bé­késen fekszik az ágyban, nem messze a faluban, talán róla álmodik. A barátok se mesz- sze, itt a határban. Meg se hallják. Mi lesz vele? Perc­ről percre süllyed, ereszkedik a puha földbe. — Ha magamon nem tudok segíteni, itt halok meg! — mondta ki végső kétségbe­esésében ... De nem! Ki kell szabadulni. A szívét szorító gumiülést markolta. Mi ez? Alul sza­kadt a bőr. Talán itt lehetne. Jól belemarkolt, minden ere­jét összeszedte. Millimétere­ket csúszott az ülés. Ez is va­lami. Csak tovább. Azután egy másik. Már lélegzetet bírt szedni, többet az éltető levegőből. Az ülés megadta magát. Sikerült eltávolítani. Pihent egy keveset. Nem tudta, mennyi idő telt már el, talán félóra, talán másféL Vagy ta­lán már éjfél is elmúlt? Nem számít, tovább kell cseleked­ni, amig meg nem csúszik a föld a gép súlya alatt. A zsebében bicska van! Ha azt lei tudná venni! Bal kéz­zel piszkálta a kést, aprán­ként feljebb tornáztatta. Ne­gyedórák vánszorogtak tova, míg végre sikerült megkapa­rintania. Kinyitotta. S azonnal ka­parni kezdte a földet maga alatt, hogy kibújhasson a gép alól. Minden fellazított ma­rék földet óvatosan kotort az árok mélyér». Tíz körmével készítette az életet jelentő kis gödröt Csak a bicska el ne törjön. Mintha megcsúszott volna a gép! Az olaj valahonnan csu­rogni kezdett az arcába folyt, olyan lett, mint egy csúf ör­dög. Gyorsabban kell küzdenie az életéért Minden marék föld közelebb hozza a szaba­dulást Sercent a penge, koppan- tak az árok mélyén az aprót félretolt rögök. A teknő na­gyobbodott. Tíz körme ka­part, s vérzett. Talán már kifordulhatna a préselő kormány alól. Még néhány mozdulat, azután ne­kifohászkodott. Sikerült! Kezével húzta magát elő­re, ki az árokból. Ott rogyott le a feje is, a tárcsa mellett Lábát nem érezte. Csipkedte, majd ütötte, de nem érzett fájdalmat Be kellene jutni a faluba. Megpróbált felállni, összero­gyott Várt, pihent Előbb mozgatni próbálta érzéketlen lábait S mintha megindult volna a vérkeringés. Újra megpróbálkozott Lassan lé­pegeit Csak a szélső házig jusson eL Furcsa színe van az égnek. Megfakult. Azt hitte, rosszul lát. Hajnalodott... Nem is emlékezett rá, ho­gyan és mikor, de elérkezett az első házig. Bekopogott Megismerték azonnal. Betá­mogatták, lefektették. Azután jött az orvos, és hívták a mentőket... Egy hétig feküdt a kórház­ban. Amikor talpra állt, nyo­ma se maradt annak az esté­nek. De azt a hidat, utána min­dig elkerülte. Pedig nem volt bebondk 1963. december 3L, kedd

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents