Heves Megyei Népújság, 1968. november (19. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-24 / 276. szám
r X«m a héten már nefired- 1 izer evezett át a folyón. Ko| mótosan merítette az evezőt, alig csobbant a víz. A csónakot egy iához kötötte, felka- { paszkodott a töltésre, majd a í másik oldalán leereszkedett, f c megbújt a csatorna beton- | Ive tövében. Most már a ne- I gyedik alkalommal leste Bé- 1 rés Gábort. Eddig hiába jött minden alkalommal, ha meglátta is Bérest, sohasem volt egyedül. Mérgelődött, de csillapította is magát. „Türelem — gondolta. — Az Időt nem merheti ki az ember a csizmája szárában". Koráin volt még, de a fala felől szállingóztak az emberek. Kerékpáron jöttek, álmosságtól rekedtes hangon beszélgettek. Surrogtak a gumik, s egy-egy döccenő- ben csilingelve pittyegett a csengő. Már a hangokat is figyelte, s ha úgy vélte. Béres közeledik, felegyenesedett, óvatosan kilesett. Hiába. Kettesével, hármasával kerekezek, neki pedig négy- szemközt kellett Béressel beszélnie. A köd miatt rosszul látott, ezért még feszültebben fülelt Elhaladt egy nagyobb csoport, utána sokáig senki sem jött Aztán egy magányos kerékpárost vélt felfedezni. De az egy asszony volt Arcát, ruháját belepte a pára, didergett Végre Ismét közeledett valaki. Meg- únta a lapulást, bátran feljebb nyomult Hirtelen megSIMON EMílt KÖD — Kém mondhatnám. Azt ti meg lehet szokni. — Hát persze — mondta Béres. — Most erre járt? — Igen. Magával akartam torpant Béres közeledett Visszafelé szaladt hogy a kanyart megrövidítse, ■ Jóval előbb ért fel a töltésre, mint Béres. Most már megnyugodott mélyeket lélegezve csillapította a rohanás okozta lihegést Beállt egy fa mögé, s amikor Béres közelített, rászólt: — Egy szóra, tekintetes aram! — Élvezte a hangját csaknem elnevette magát Béres hirtelen meglepetésében lefékezett ■ fél lábát letéve megállt — Nekem szóltak? — A másik hallgatott, azért újra kérdezte: — Ki van itt? — Most már mind a két lábát letette, • a kerékpárt maga elé állította. — Csak egy ember, a túlsó partról! Béres önkéntelenfll is a folyó felé nézett » egyszerre az jutott eszébe: nincs is túlsó part! A köd megszakította a látást lustán hömpölygőit a víz felett, s alakját folyton változtatva kúszott a parti fák között — Akárki, ne szórakozzon velem! — mérgelődött Béres. A másik előlépett a fa mögül, s talán két lépésnyire Bérestől, megállt — Jó reggelt — mondta csöndesen. — Maga az? — csodálkozott Béres. — Ennyi Idő eltelt? — Bizony eL Két és fél esztendő. Letudtam, Így a múlt héten kiengedtek. — Tetem? Ml értelme van? — Maga volt a döntő tanú. A tárgyalás óta még nem is beszélgettünk. — Szóval ezért? Én az igazságot mondtam! Ma se mondanék mást! Még azt is hozzáteszem: ha egyszer engem kapnának rajta, velem szemben Is mondják ki az Igazságot i — BR akar aszd a sok be- méddei? — kérdezte a másik. — Az igazságot! — Igazság sokféle van! — Bosszulni jött? A másik nem szólt Valamivel még közelebb jött, kinyújtotta a karját — Csak egyet mondjon mag: az ítélet után járt-e a feleségemnél, vagy sem? — Jártam — mondta Béres. — Azt kérdeztem tóle: nem akar-e nálunk dolgozni. — Miért volt az fontos? — Gondoltam, segítek rajta. Nem könnyű egy magányos asszonynak. — Maga mindig Ilyen jóságos? — kérdezte a másik. — A munkámhoz tartozik, hogy gondoskodjam az emberekről! — Újra megválasztották? — Igen. — Ezek pipogyák! Tudja? — Aligha! Mindig megmondják, ha valami nem tetszik! Csak úgy szikrázik a szavuk! — Most csak ketten vagyunk, ugye? — nézett körül a másik. — Ügy vélem — válaszolta Béres, kissé szorongva. — Akkor megmondom, mire kellett a pénz! De csak magának mondom meg — Elhallgatott, a kezét a zsebébe süllyesztette, Béres látta, hogyan dudorodnak ki az öklei. — Volt egy nőm a városban. Régen nem kellett már a feleségem. Elhiszi? — Nem tartozik as énrám — mondta mérgesen Bére« — Ha csak ezért jött, mine Jött? — Ügy illik, hogy minden tudjon rólam! — Na, engedjen a dolgom ra! — Eddig se tartóztattam — Váratlanul kést rántó: elő, s böködött maga elé. - Látja, szurkálom a ködöt 1 - mondta. — Tegye el azt a szerszá mot! — mondta keményei Béres. Maga elé húzta a ke rékpárt, s éberen figyelte i másikat Távolabbról beszédfoszíá nyokat lehetett hallani. — Jönnek — mondta Bé rés. — Aha — mondta a má sik. — De még messzire vannak. S amíg ideérnek, sót minden történhet! — Meghajolva közeledett Béreshez. — Ha megteszi, rögtön magát fogják gyanúsítani! — mondta Béres. A másik megtorpant. A töltésen közeledők hangja erősödött Már alakjuk is kibukkant a ködből. A másik váratlanul eltette a kést áztál eltűnt a töltés oldalában. Béres bevárta a többieket Amikor már közöttük kerekezett, vágyat érzett arra, hogy elmondja, kivel találkozott. De már annyi mindent kérdeztek tőle, s úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy lassan el is felejtette az egészet. ANDREJ VOZNYESZENSZKUl Szarvasok Mint suhanó trapézok siklónak erdőkön át a szarvasok — trolibuszok — szedik as ég áramát lekéstem pác ezer éve száguldani velük de lm a vadászat] nálunk van fegyverünk • •• Isten ki őket kigondolt» maga sem tudta volt hogy miattuk a telkembe mily sóvár vágyat elte erdők felé néz a kereső Ouskacsái Ah. heves Irigység páros csövű fegyverek a gyilkos Indulat a természethez vezet! Mert évezredek óta űz és hajt a vágy hogy lekéstük e szálló suhanó utazást! (Kovács Sándor fordítása) Hunyorogva nézek fel ■ négy emelet magasba: a tetőhöz erősítve, kötélhágcsó lóg fentről a járdára, kettős kötele fokokra osztva. Hágcsó: a szóról Júlia jut eszembe, s Júlia: Vond össze kárpitod, szerelmes éj, A nap szemét kötözd be, s Rómeó Nem — látva — haltra fu»- aon karjaidba. Hágcsó: ttt most szó sincs ehakespenre-1 költészetről, ez a leghétköznapibb próza. A hágcsón, éppen a tető alatt, egy overállos férfi kapaszkodik, kezében hosszú rúd. Nem, nem Rómeó, ha az lenne, rendelkezésére áh na a lépcsőház, vagy a Kft — ha jár. Arról van szó: a szecesz- szló divatjában sok fővárosi házat gipszdíszítéssel tarkították, például ezt Is, ahonnan a kötélhágcsó lóg alá. A gipszminták elmállódtak, s most — tatarozzák a házat, — le kell őket verni nehogy Idővel — végző romlásukkor — a járókelők fejére suhanjanak. A gipszek „Rómeója" ród- Jával bökdöai az svatagot, hull lefelé az áldás, porfelhő, ■ püffen estében a lelökött gipszdarab. Az ember gyakran magához mér másokat, eltűnődtem: elindulnék-e ezen a himbál ódzó kettő« kötélen szerelemért, vagy gipszért? Kihagyom magamat a feleletből, sokan nem tennék meg. Szédül-e? — kérdezem később a ház arcának faragcsáló j ától 7 Szédül-e a magasban, amikor lenéz a a mélységben látja az utcát, ■ a szétroncsolt faldarabokat Nem la várhattam máz választ mint nemet —- ha szédülne, nem mászna fel, létezik más munka la. Aztán azt kérdeztem: ült-e már repülőgépen? Kiderült nem, de nem Is kívánt soha, az túl magasan jár, felhők alatt — hát Inkább nem. A felhők la Add vissza a bőröndöt, add vissza a gyűrűt Nagyon hangos lehettem. És elszánt Mert megrémült S már húzta is az ujjárói a gyűrűt és letette elébem, fintorog /a és óvatosan az asztalra. Nehogy megérintse a kezemet! Megborzongtam dühömben: mi az, hát ennyire ellenszenves vagyok neki? Vagy talán leprásnak tart?! — A bőröndöt elküldöm majd a szállodába. Ha akarod, azonnal. Visszaadom azokat a rongyokat amiket vettél. Mindent visszaadok. — A holmit nem kértem. Csak a bőröndöt. Arra szükségem van. És hogy ne járj pucéran; tessék, hoztam neked egy új ruhát Láthatóan megörült neki. Arcáról egyszeriben leolvadt a félelem. A szerencsétlen, az imént még egy döbbenet volt, és ; most hogy örül ennek a göncnek. Ennyire oktalan, és tőle váltam én megértést? Nem is tartóztattam, amikor kísérője karján elindult és elhagyta az asztalunkat Azt gondoltam, majd csak rádöbben... és személyesen hozza el a bőröndöt. És akkor kérlelni fog, hogy bocsássák meg... De nem jött Elmentünk hát hármasban a lakására. Háziasszonya közölte, hogy még nem jött haza, Visszamentünk a szállodába. Papírost kerestem, hogy levelet írjak neki. De alig ítoezdtem bele, kopogtak az «jtón. Hárman léptek be; a fodrászat vezetőjét, ahol dolgozott, megismertem. — Hogy mertél beszélni a feleségemmel? — emelte rám a kezét — Hiszen tudod, hogy mohamedán vagyok! Bóra közénk ugrott Vlado Is beavatkozott a portással a így elejét vették a verekedésnek. A portás jobb belátásra bírta őket s látogatóim elhagyták a szállodát A megkezdett levelet összetéptem. Bórával épp az esetleges támadással kapcsolatos teendőket beszéltem meg, amikor megjelent a fiatalember, akinek olyan görcsösen kapaszkodott a karjába, mintha a fivére volna. Izgatottnak látszott — Üzenetet hozok —* mondta. — Vedd úgy, mintha tőle hallanád. Menj ki a szállodába; de azonnal, öt kilométernyire van ide. Az a három pók, aki az előbb itt járt, lesben áll az országúton. Fegyveresen. Kitűnő lövők. Ne az országúton menj! — ö ott van abban a szállodában? Nem válaszolt. Karon ragadtam : — Beszélj: ott lesz? Beszélnem kell vele, értsd meg! Okvetlenül! Csak ennyit mondott: — Vérzik. Felugrottam. — Kísérj el bennünket abba a szállodába. Szüksége van rám, vagy mind a hármunkra. A barátai vagyunk. Szüksége lehet véremre... mindenre kész vagyok, ha kell az utolsó cseppig odaadom.., Légy szíves.,__ Sz abadkozott, hogy csak figyelmeztetni akart, ne dőljek be azoknak, a gyilkosoknak. Mert tőrbe akarnak csalni. Bóra és Vlado Is közbeszólt Mind bizonygatták, hogy én vagyok az egyétlen rokona. A szülei elhagyták, Illetve lemondtak róla. A fiú végül is elárulta, hogy ott fekszik abban a szállodában, de a gyilkosok lesben állnak, mert sejtik, hogy fel fogom keresni Bakarusát Végtére Is vállalta, hogy velem jön. Az országúton mentünk, de nem találkoztunk senkivel. Hogy megélöztek-e bennünket, vagy valami közbe jött nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy vajon Bakarusa küldte-e hozzám Seadot ezt a derék fiút Az a borzalmas szállodai — Mért ide hozták? — kérdeztem. — Egyenesen kórházba kellett volna szállítaniuk! — üvöltöttem és alája csúsztattam a kezemet Vértócsát éreztem a dereka alatt. — Végem van, Száva — suttogta csaknem hangtalanul. — Menj, telefonálj a mentőkért. Azonnal bevisszük a kórházba. Sead elrohant telefonálni. Láthatta, csupa vér a kezem. — Merevedik az állkapcsom — mondta Bakarusa erőtlenül. — Ne félj, segitek rajtad. A legjobb orvosra bízlak, légy nyugodt. Fő, hogy még jókor jöttem. Most már nincs okod telni. ................ Mire megérkezett a mentőkocsi, eszméletét vesztette. Szeme félig nyitva, mint a halottaké. Sead még mindig a telefonnal bajlódott. A barátaimat hívta. Zavartan közölte, hogy a kocsi elment; és nyugtatni próbált, hogy talán még sincs olyaA nagy baj, lehet, hogy az ártott meg, hogy a saját lábán jött fel a lépcsőn. .. A mentőkkel orvos Is érkezett Megvizsgálta, sokkról és vérveszteségről teszélt, majd hordágyra tetette és levltette a mentőkocsiba. Arca olyan volt mint a vatta; az egész teste puha volt hajlott, mintha vattából volna, mintha már nem is lett volna. — Elég volt ma éjszakára — mondta barátságtalanul az orvos. —- Ne menjen be hozzá a kórházba. Holnap sem. Hívjon fel. Vlado és Bóra közben megérkezett Sead sem ment a mentőkkel. Ml négyen ott maradtunk, a félig kivilágított szálloda bejáratánál. Sead jelenléte megnyugtatott mindhármunkat Nélküle szinte tehetetlennek éreztük volna magunkat. Éjfél körül járt, amikor tanácstalanul elindultunk, gyalog, Milonovac felé. Dudái Kálmán fordítása (Jara Ribnikar a délszláv írók középső nemzedékéhez tartozik. Számos novellája idegen nyelveken is megjelent. Írásait a cselek- ményesség és mély lélektani ismeret jellemzi) mások, a háztető is más. A kötélhágcsó fokát érzi a cipőtalpa alatt, különben is fenn biztonsági övvel erősíti magát a hágcsóhoz. Ez a foglalkozása. A házat tatarozni kell, ez az élet rendje. A házban lakik egy sebészorvos, mindennapra esik néhány műtétje. Megtörténhet egyszer éppen ezt az embert operálja, őt aki a házat tatarozza. A orvos kezében kés, nem fél, amikor az eleven húsba vág? Miért félne? Az a feladata, feltárja késével a beteg részt Közhely, de néha a közhelyek valamiféle rangot kapnak. Ha én lakom a házban, azt mesélem: na végre, tatarozzák a házunkat. Vagyis ez a férfi, aki a kötél fokán négy emelet magasban áll — az én hajlékomon munkálkodik. Rendbe hozatom a té- likabátomat, a szabómester tehát nekem dolgozik. Körülnézek: milyen nagy úr vagyok, persze, együtt mindenkivel. A cipőgyár cipőt csinál nekem, mások megszövik számomra a szövetet megsütik a zsemlémet megborotválnak, megnyírják kérésemre • hajamat. Csákányozzák a szenet hogy ne fázzam, csiszolják okulárém üvegét helyre hozzák törött ablakomat termelik nekem az áramot fölaggatják csilláromat .. • Mindenki csinál valamit azért hogy úgy éljek, ahogy élek, sok ezer kar fárad, izmok feszülnek, gyógyszert készítenek nekem, fát ültetnek az ablakom alá, • pincér — ha éppen az 6 asztala — elém teszi az ételt felsöprik az utcámat Igyekszem megnyugtatni magamat ón is adok valamit a közösbe, mint ahogy mindenki ad. Kérdezgetem a háztatarozót: — Ha végez a munkával? — Megmosakszom. Asz- szony, gyerek, vacsora. — Hidegek már az éjszakák. Roass felkelni reggel? — Az ember feliéi. — Gondja van? — Mint mindenkinek. Most beteg a gyerek. — Szeret Inni? — Módjával. Persze, szombaton. — A ház milyen, ahol lakik? — Múlt évben festették. — Jól? — Hát arról lehetne beszélni. — Ez kritika? — Az. Kritizálni mindenki szeret. — És ha a maga munkáját kritizálják? — Tessék. Lehet. De ha rendesen csinálom, nem örülök, ha kritizálják. — Most, hogy lejött a hágcsóról, mit tenne szívesen? • — Elszívok egy cigarettát, aztán visszamegyek. Kicsit tétovázok. Aztán: — Szeretne ajándékba kapni egy autóbuszt? Rögtön észreveszem: rossz a kérdés, nem tartja komolynak. Nem is tarthatja. — Inkább egy kis víkend- házat. Még egy kérdés, de előre sejtem, buta kérdés: — Jó élni? — Nem olyan buta, amit kérdez. Nagyon jó élni. Olyan fiam van, csupa ész. Parolázunk. Erős a szorítása, mintha biztatna. Eldobja a csikket, rátapos a gipszporban. Indul a magasba. Nem fél, nem szédül. Ifi» kell tennie. Ez a rend.