Heves Megyei Népújság, 1968. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-13 / 241. szám
GALAMBOS LAJTOS DEMENT OTTOl Sisak és karabély (Csont István linómetszete# Korosztályokra bontva itt a Data sok ezer amerikai Nevada, Kansas, Texas, Colorúdó tizenkilenc—húszéves fiai Meghaltak a gyűlölet mezején elsiratta őket az anyjuk Sírjak fölött sisak és karabély bezárta testűket a vak lyuk Volt köztük sofőr, farmer, beat-zenész békeharcos és örömkatona De fegyvergyáros egy sem volt közöttük se szenátor se miniszter fia Kitanulták a dzsungelharcot s lőszőrbábukon a kézitusái Nem sikerült mégsem a vizsga nem hallgatnak több tábori imát Emléküket a Nagy Társadalom majd köbe vésve felmutatja lm ők voltak a mi Bárányaink bolond is mind aki tagadja Tanú rá tízezer fain ami kezük nyomán leégett Tanú minden megmérgezett kút és felpereseit rizsvetések Tanú minden ledobott napalm s a dombok tépett oldala Tanú riadt kegyetlenségük ami nem ér célhoz soha. Könnyű kicsi este fölnéEdesmatm pedig «bt akkor nagyon: — Vasárnap? Es csend lett Mert ő a vasárnapok ünnepében hitt, hiába, hogy apám egészen más ünnepekben. Otthon az anyám szaván kívül ilyen dolgokban más szó nem lehetett — Majd levágom — mondta apám —, holdfényesek az Műkor kezdték legényhe- saámba venni nálunk a fiúgyermeket? Csakis akkor, ha meg tudta már markolni a kasza nyelét. Addig kívül volt a küszöbön, nem volt beleszólása semmibe. Nekem mind ez Ideig apám a kaszáját oda nem adta. Remek szerszám volt az, het- vemötős nagyságú, tisztán és gondazottan feküdt a padláson egész téten át pengéje száraz sárga szalmába bújtatva. Olykor megkíséreltük mi már a forgatásét, tavaly például, amikor apám nem látta, tengeri -esalamádét akartunk vágni vele, de a nővérem akkor is kivette a kepémből; úgy gondolta, ő erősebb hozzá; s aztán md lett? Mint « valódi férfi, meg akarta fenni a pengét s a kesét úgy elvágta, hogy a vére méteres sugárban freccsent kt S még titkolózni kellett apám előtt nehogy megtudja. mit műveltünk a kassával. Am ez as ér a rendes munkán kívül más gondokat is hozott a férfiaknak. A földosztáson ugyan túl voltunk, de valami vita keveredett a szomszéd faluval egy olyan földdarabért amelynek hovatartozását nem tudták eldönteni. Ebben az ügyben, meg a birtoklevelek: ügyében és ki tudná még elmondani, miféle ügyekben hetenként háromszor is megszaladták a várost S már itt volt az anyaffl kaszálásának Ideje: Az asszonyok sóhajtoztak, ml lesz Itten a munkával, ha a férfiak mindegyre csak a körügyekben szaladgálnak? Ki fogja itt elvégezni az elvégzendőket? Hisz a paraszti munkának ilyenkor már nagyon megvan a sorja, nem lehet halogatni egyiket sem, mert akkor egyszerre csak a nyakunkba szakad az egész a nem fogunk belőle kilábalni, míg csak az új hó meg nem érkezik. Mondottam, majd én levágom az anyafüvet. — Te? — nézett rám apám. — S mivel? — Kaszával — Kinek a kaszájával? — Magunknak dolgozunk, hát nyilván a mienkével. Apám élesen nézett rám. — Nekünk nine* kaszánk, — mondta —, csak nekem van. S az nagyon máa dolog, lgaz-e? Nagyon étoaamorodtaim; nyilvánvaló volt immár, hogy nem tart legénynek. Pedig hallottam mér olyan esetet is, hogy valakik tizenhat eaztendőa korukban megnősülték. — Hát akkor holnap megint csak vigyem a teheneket legelni? — Vigyed, — Mi lesz a fűvel? — Majd vasárnap levágom. éjszakák, hét majd levágom. így hát vihettem reggel legeltetni a teheneket Kezes jószágok voltak, de kinek volt ilyenkor kedve velük törődni? Elmondtam én magamban az éhe* hasukat mindennek. Minek élnek? Minek vannak? Csak azért, hogy az ilyen nagylegény napjait tönkre tegyék? Elkeseredéseimben száraz falevelet göngyöltem kukoriea-osuhéba és azt szívtam. Láttam a ml földünk közelében, a Simon-dűlőben, hogy föld-szomszédunk, Fa- zikas Józsi bácsi már kaszál. Jó kaszás hírében állott, mint apám. S jó kaszája volt, hírlett szüntelen az is. Annyira vágytam a kezembe venni, n jegesebb műnemek hivatása ennél sokkal több és összetettebb. D eljesen jogos kívánság, hogy a szocialista, realista művészet keresse a kiutat s legyen optimista úgy, ahogy a marxizmus az, amely számba veszi az emberiség felszabadulásának roppant feladatait, s ezek megoldásáért kitartóan harcol, mert bizonyítani tudja, hogy ez be fog következni! De ez nem zárja ki, hanem feltételezi a szembenézést az adott nehéz helyzetekkel, a viharfelhőkkel, ha úgy tetszik. Csak az a művészet segíthet a küzdőknek, amely behatol ezekbe a gomolygó felhőkbe, amely megismeri az áramokat, melyek bennük gyűlnek, megismeri mozgásuk irányait, ideértve a villámok törvényeit is. összehasonlíthatatlanul többet és tanulságosabbat tud majd elmondani az embereknek, mint azok a derék „optimisták”, akik azzal vígasztalnak bennünket, hogy a vihar után jön majd a napsütés és hasonló falvédőről való igazságokkal. Persze ez a példa is csak szimpla jelkép, de egy dolgot talán érzékeltet: az az elképzelés, amely nem talál magában kurázsit arra, hogy bonyolult vagy éppen súlyosbodó helyzetekben arra buzdítsa a művészetet, keresse bátran a való szituációnak megfelelő, összetett válaszokat, elemezzen bátran — amely tehát a kutatási lehetőségek korlátozásával felel a nehézségekre, az éppen annak állja útját, amit el szeretne érni: a nehézségek leküzdését, amelynek feltétele, hogy felrázzuk az embereket, (megmozgassuk lelkiismeretűiket, és végső soron helyes tételekre is bírjuk őket. Másszó- jhkl éppen annak a szocialista művészetnek a lehetőségeit nyirbálná meg, amelyre ilyenkor a legnagyobb szükség lenne. Nyilvánvaló, hogy ez nem lehet helyes alternatíva; biztosítani kell ilyenkor is az önálló alkotás minden szükséges feltételét B s mint már elöljáróban jeleztem, a problémának csak egyik oldala ez, a kulturális politikáé. A másik az alkotásé, az alkotóké, akiknek élni is kell tudniuk ezekkel a lehetőségekkel. Amiből kiindultunk — vagyis a mi világunk a maga egymásra halmozódó bonyodalmaival* az emberiség legnagyobb történelmi sorsfordulójának végtelenül komplikált konfliktusaival — nem zavarja-e majd szükségszerűen össze a művészek világképét? Vajon nem merő naívság, vagy egyenesen veszedelmes eszmei semlegesség abban bízni, hogy ebben eligazodnak a művészek? Mennyi már most is a pesszimista köztük, hányán menekülnek érthetetlen absztrakciókba szellemi homályok barlangjaiba, mert nem tudnak megbirkózni a rájuk zúduló problémákkal! Hogyan Is volna szabad úgyszólván erre a folyamatra hagyatkozni és mind e jelek láttán, — nem valamiféle megálljt kiáltani? • A kérdést szándékosan éleztem így ki és nem azért, mert a benne foglalt aggályt egyszerűen el akarnám utasítani, mint pánikot, vagy türelmetlenséget. Nem: ennek az aggálynak, van alapja. Csakhogy ez mit sem változtat a megoldáson. E veszélyek láttán defenzívába vonulni, azaz tiltófákat és tabukat felállítani, elrángatni a művészeket a valóság zavaros kavargásától, nehogy beleszédüljenek, derűs, lankás tájakra vinni őket, hogy legyen szép élményük, amelyről szépeket is dalolhatnak, vagy egyszerűen befogni a szájukat, — nagyon nagy hiba lenne. Tiltani csak azt kell, ami ellenséges politikum és aminek tiltása egy fiatal társadalom rendjének teljesen indokolt önvédelme. Egyébként éppen ellenkező szellemben kell eljárnunk: nem eltávolítani kell az írókat és művészeket a szélvész forgatagából, hanem arra kell rábírni őket, hogy a centrumába hatoljanak. „Aki dudás akar lenni — írta József Attila —« pokolra kell annak menni. Ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni”. A szocialista realizmusnak ez, és csakis ez az ars poeticája. Az a fajta pesszimizmus, amelytől a modem művészet oly nagy része szenved, nem onnan van, hogy azok az alkotók túlságosan is mélyre hatoltak a „pokolba” (hogy a költő képét folytassam), hanem hogy valami olyan álláspontot foglaltak el, ahonnan a pokol lángjait ugyan látni, de nem látni, mi ég el tüzűkben és mi edződik meg benne, születik újjá benne. Goethe szavát is lehetne itt idézni a fénytől megbűvölten a lángokba szálló pillangóról, a tűzből megelevenedő életnek erről az örök jelképéről, amelynek tanulságát így vonja le a vers: „S amíg ez nem hívogat, a halálból-élet, unalmas vendége vagy sárnak és sötétnek”. Igen, ez a „ha- lálból-élet”-élmény, ez hiányzik nem utolsósorban ebből a művészetből. Csak leskelő- dik a lángok körül, de nem mer rajtuk keresztülhatolni. Világért se vetné bele magát, még ha háromszáz, vagy háromezer soros verset is ír róla! Pedig nincs más út: napjaink költészete, irodalma, művészete sem emelkedhet fel a kor magasába, ha nem vállalja e kor egészét; áa lamentálással vagy Jajveszékeléssel éri be. S ha optimista vagyok ezt illetően Is, akkor azért Is, mert látom, —. s ki ne látná? —, hogy az embereknek mindinkább elegük van a csömör és a rettegés esztétikai termékeiből. Nem azért, mert ez a művészet semmit sem produkált Vannak nagy részfelfedezései: ki tagadná? Csakhogy a szorítás, amellyel az Idő marka nyomorgat bennünket, annál sokkal erősebb, semminthogy hosszú időre kiegyezhetnénk egy művészettel, amely — bocsánat a vulgarizáló gúnyért — csak bömbölni tud és nincs a mélybe világító szava arról, hogy milyenek is azok az erők, amelyeknek fogása roppant bennünket amely nem érti, mivé is formálja az embereket, a társadalmakat a világot ez az erő. Ezek kikerülhetetlen szükségszerűségek, amelyeknek ereje ezer- szerte nagyobb a mai művészet sündlsznóállásainál, s amelyek elől ideig-óráig el lehet bújni, 10, 20, talán 30 évig is, de aztán utolérnek mindenkit [zzal kezdtem, hogy hamis a latin közmondás — az, hogy fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Nem is igaz. Arra se áll, hogy az osztályharcok csatazaja elnyomhatná a hangjukat S arra sem, hogy a ml évtizedeink iszonyatos birkózásai elnémíthatnák őket Az ellenkezője áll: a történelem nem őrli porrá a művészetet, és csak azt veti majd félre, ami arra megérett A művészet maga pedig meg fog űjhodni, fénye erősebben ragyog majd, mint valaha. S ha a beteljesedés még messze is van, a megújhodás már meg is kezdődött. Aki figyelő szemmel olvas, néz, hall, észre fogja yenoi, hogy azzal sem törődtem, merre bóklásznak körülöttem a tehenek. Mire kihajtott egy rendet odaértem én is melléje, — Gondolatban — mondtam Józsi bácsinak —, tudom én már ennek & kaszálásnak minden módját. Csak az nem világos, hogyan kell tartania az embernek a kezét hogy a kasza hegye bele ne vágódjon a földbe — Nocsak. — Attól félnék mindig, hogy belevágódik és kettétörik a penge. — Apád még nem mutatta meg? — Nem. Mosolygott és átadta a kaszát. Beállította a kacsot tartó jobb kezemet s meghatározta azt is, mennyire kell behajlítanom a balt. — Most próbáld, fiú — mondta. Suhintottam kettőt vagy hármat, — Ó, hát megy ez — nevetett Józsi bácsi. — Megy ez, fiam, csak csináljad. — Jött mellettem és magyarázott. A két tehén nekiállt a rendnek s ették a vágott füvet. Arra vágytam, bárcsak sohse lenne vége ennek a földdarabnak, * addig tartana a rend, míg tökéletesen megtanuloík kaszálni. De akkor lovas szekérrel vágtatott arra a földosztó bizottság egyik tagja és nagy hangon kiabálta: Józsi, a szomszéd falu bement a városiba. El perük a földet. Azonnal gyere. — A szentségit — mondta Józsi bácsi és már szaladt is a szekérhez. A föld végén fordult csak vissza és azt mondta: ha van kedvem, csak csináljam. A teheneket kössem meg, s rakjak eléjük füvet, míg csak bírnak enni. Seoftdoéta a (terekéről á leniért ir i fenőkővel a * ví- Beekanna mellé állította. Elmentek, én meg ott maradtam. A kaszával, a Józsi bácsi tarisznyájával, az ó ivóvizével s a gyönyörű füvű rétjével. Kell ennél nagyobb boldogság? Kihajtottam a rendet, a teheneket megkötöttem, dur- tam eléjük füvet eleget, derekamra kötöttem a fen tért, s visszafordultam, hogy új rendbe kezdjek. Kínlódtam? Nagyon sókat kínlódtam. Belevágtam a kasza hegyét a földbe? Bele és nem egyszer. De a penge egyszer sem tört el. Mire végeztem a hat-hét- száz ölea földdarabbal, megtanultam a magam kínlódása árán mindazt, amit ehhez a tudományhoz tudni kell. Addig le nem ültem és meg nem pihentem. Ételhez nem nyúltam. Csak a teheneket vittem el egyszer a kútra, hogy igyanak. Aztán folytattam a munkát. Délutánba hajlott jócskán a nap, mire végignézhettem a rendek során. Ha valahol álló fűszál maradt, visszatértem és lesuhintottam Senki nem mondhatta arra a munkára, hogy nem gyakorlott kéz fogta itten a kaszát. Az első rendek nem voltak még ugyan szabályosak, nem voltak nyílegyeneseik, de végül már minden tiszta volt és nemes. Megérkezett napszállat előtt Józsi bácsi és végigtekintett a földjén. Nem mondott se jót se rosszat. Csak annyit kérdezett: — Elfáradtál-e? — Nem. — Na, majd mire hazaérsz — mondta. — Addigra érezni fogod a kínt. — Milyen kínt? — Majd megtudod, fiam. Mint két felfújt duda, olyan volt a két tehén, amikor hazahajtottam őket. Akkor este jól tejeltek. Én leültem a tornác földjére, úgy vártam a vacsorát. — Iszol egy kis tejet? — kérdez’« anyám, amikor megfejt. De akkor egyszerre már nem kívántam semmit. Mozdulni sem kívántam. Sem lefeküdni, sem fent lenni, de még pillantani sem. Sémi mit nem kívántam. — Mi van veled? Hazajött apám és hallok tam, hogy a pitvarban sug- dolóznak. Már elhírlett akkor, micsoda munkát végeztem én a Józsi bácsi földjén! De nem éreztem örömet a dicséretre, csak ültem és bámultam a könnyű kicsi estét. — Mi van hát veled? — jött ki újra anyám. Én édesapámra néztem és azt mondtam: — Holnap belekezdek a miénkbe. S ő nem tiltotta meg. ölmos kezembe vettem reggel a kaszát, s mentem. S láttam, a házakból hozzám hasonló korú, ifjú legénykék mennek a földekre az apjuk helyett. Mint a férfiak, már úgy haladtunk, csöndes beszédben és nem falevelet, igazi dohányt szívtunk. Éreztük, elmúlt az az idő, amikor kívül voltunk a küszöbön. Már rajta álltunk. Az eddigiek öregebbek lettek s átadták nekünk a szerszámot. Két hónapja körülbelül, hogy találkoztam újra Fazi- kas Józsi bácsival. Felhozó- dott ugyan ennek a kaszálásnak a története, de én bolond fejjel, elfeledtem megkérdezni tőle, vajon nem bánta-e meg, hogy akkor átadta nekem a kaszát? OSVÄTH GÁBOR: Kispolgár sírfelirata Fridzsider-részletekkel bajlódott. Frigid volt a felesége. Kétszobás sírja mélyhűtött. A mirelit-tökkel — ütött.
