Heves Megyei Népújság, 1968. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-15 / 217. szám

A háerátöm bálaiMávál k te* dMött...

Hetyke, zöld Vádátekálah. Illik a barátion hóz. 6 ie ilyen hetyke, kómóly. fiatal féífí. Szívéiért hallgat dé ha mégszólal, a szava azórtrtál kémény. hart sós, támadó.

Néhányszor láttam a kalapját Pástén, sóha nem néz- tém meg figyelmesebbért. Itt, a vidéki váróiban — ahól negyedik napja vendégeskedem — csak viszontlátom. Pe a kalap itt belémbők. Otthon van. hangosabb, támadóbb.

A főtéri kávéház üvegablakánál ülünk. Barátom maga mellé ejtette kalapját az egyik székre. Hivalkodó kalap. Addig villogtatja érmeit, jelvényeit, amíg nézegetni kezdem őket. Nyolc-tíz vadászérem is fénylik rajta. Azután mindenféle fémbolondság. Büszke szalonkatoll. És egy éló. lélegző, igazi hőmérő is — igen, hőmérő. Olyan kicsi, mint hőmérők közt egy csecsemő. De mindent tud — pontosan mutatja, ha künn az árnyékos erdőszélen hűvösebb lehelet éri.

Cigarettázunk, a feketéket Isszuk — titokban a kalappal kacérkodom. Hirtelen alattomosan rámtekeredik a vágy: milyen jó volna egy hűvös erdőszél leheletét érezni. Hallgatni, hogyan ropog a száraz fű és a lehullott levél a cipőm alatt. Egv friss rii- pvet szakítani, beleharapni — meghozzon ganl a keserű, erős, biztató íztől. Felnézni a sötétedő égre. várni a titokzatos. puha suhogást •;.

Megérintem a barátom karját. Halkan mondom, hogy a többiek ne hallják.

— Van itt fegyvered?

Gőgösen felveti a fejét:

— Hogyne volna.

Mért ő is csak vendég a kisvárosban. Kis. bérelt szobába húzódik, ha be-beiön faluról. Nem szeret idegenben megszállni, kell hát egy ilyen kis szoba. De nem maradna-e idegen vacok ez a zug, ha nem lógna benne legalább két vadászfegyver?

Van. hogyne volna hát fegyvere. S már érti is, miért kérdem.

— Szalonkázni szeretnél?

Akár indulhatunk is. Két

éjszaka nem aludt. De most friss és messlevenedett.

— Azt mondják, tegnap szép húzás volt. Négy napja vannak itt a szálláscsinálók. Gyere.

Elköszönünk a társaságtól;

— Hová?

— Csak egy kis sétára s. i

Útközben — jó baráttól.

kölcsönképpen — vizsla is akad.

Fél hat Párás, szürke, alkon ypdás. Hosszú, külvárosi utcán vágunk át;

—■ Kutya!. i. Kutya!... —■ kiáltja egy kislány. Kapu nyílik, a kislány egy kisfiút szólongat.

Csitri — sárgaszőrű, magyar vizslánk, — büszkén, gőgösen lohol előre. A kislánynak velünk kell beérnie.

Még néhány lépés — és most előttünk a szelíden emelkedő hegyoldal. Alig karnyújtásnyi közelben egy sötétedő folt: a keserűi erdő.

— Igazuk volt — morogja a barátom.

Csitri gazdája mondott igazat. Vizet és sarat ígért erre az esti sétára — és a víz itt pocsog a hegyoldal sárga fűcsomói alatt, a sár a keskeny eredei úton vár ránk. A félcipőnkre nézünk ...

— Majd csak megleszünk valahogy!

— De majd visszafelé! — komorul el barátom.

Egyelőre vígan ugráljuk és kerülgetjük a tócsákat. Szelíd, langyos, meleg szél csap oldalba.

Tíz percnyi kapaszkodó Után a Harmadik tisztáson

Illés Ettdre:

Tegnap

szép húzás volt

megállunk. Formás, komoly hely. „férjék ajánlották” — mondja barátom. Körülnézünk, tegnap négy sneff hullt itt le.

Éppén egyszerre értünk ide a homály- lyal. Mindketten helyezkedtünk — én kiválasztok egy vastag. alacsony ágat. földig hajtom, rádobom a kabátomat, magam is ráülök. A barátom valamivel távolabb helyezkedik el. fegyverébe becsúsztatja a töltényeket, a zár halkan kattan.

Csitri ott lapul a földön.

S körülöttünk hogy szól ez a fiatal erdő!

Mennyi hang felesel benne a homállyal!

Csörgés, rezzenés, roppanás, reccsenő alig mozduló ág. És fütty, fütty, cinke- surrogás, a haris furcsa lármája. S minden bokron. minden égtáj felől rigó! Minden pillanatban ők. Nem nyugszanak, izgatottan helyezkednek. Már jó bokrot találtak éjszakára, s még jobbat keresnek. Nyugtalanul vitatkoznak, édes ízekkel fecsegnek. íel- számyalnak a fák közé és

Hívnám, hadd érez2em a leheletét. De amire elérné a hívás. már ré£en elfolyt ez a perc, a mostani perc, a csenddel, a vággyal, a szárnylebbenést leső, égre tekintő várakozással. Megpillantjuk az első csillagot. Már hármat, ötöt is látunk;

— Most indulnak — mondjuk egészen áhítatosan.

Indulnak a szalonkák. Egymást keresik, elszállnak

puha húzással a fák koronája, a tisztások mélysége fölött. Gyanútlanul szólnak is. pisszegve, hosszan, megma- kacsodva egyetlen betűt ismételnek: „cccc”. azután egy mélyebb „ó”-ba fordul a ki áltásuk.

Villámpvocs mozdulat — a barátom oldalt fordult, már emeli is fegyverét. Itt a puha. egyetlen. elveszthetetlen szárnylebbenés — és a hang, a szalonka hangja! A puskacső hirtelen lángot vet, tompa dörrenés, s mire a visszhang remegni kezdene, a fekete madár már le is hullt valamelyik fa koronájába. De Csitri, a kitűnő Csitri hiába keresi.

— Levágta magát...

Tehát becsapott a ravasz. Tovább várunk.

Két szalonkapár nagy ívben elkerüli a tisztást, csak szerelmes hangjukat halljuk. Várunk, s nem unjuk el. Ülök a sötétben, s nem kívánok sem magamnak, sem a barátomnak vadászszerencsét, de a szalonkáknak se megmenekülést. Részvét nélkül nézek fel a magasba. Régóta tudom: semmilyen szerelemmel nem szabad gyanútlanul, szabadon, feltártan megmutatkozni. A szerelem olyan ritka villanás: csak irigységet és gyűlölséget kelt. Ha gyanútlan: el kell pusztulnia a ráfogott fegyverektől. Hát húzódjanak be a szalonkáink is a legmélyebb, legsötétebb magányba. Bújjanak el, ne jöjjenek soha elő.

Már egészen besötétedett, Indulnunk kell haza. Ma este okos szerelmesek ültek a keserűi erdőn. Megmenekültek. Még egyszer nagyot, mélyet lélegzők az erdő ázott szénaillatából.

ÉLÓ IRODALOM Benedek Marcell:

A magyar irodalomtudomány nesztora így vezeti be legújabb, minden igényes olvasó számára izgalmasnak ígérkező könyvét:

„Fennállásának utolsó esztendejében vezetőjéül választott egy nagy múltú, humánus és humanista szellemű társaság. A jelszó, amelyet akk~>r kiadtam, kimondatlanul is egész életem tartalma volt: Szépen élni, amíg lehet és szépen meghalni, amikor kell. Most, közel a véghez, szeretném még egyszer összefoglalni találkozásaimat a szépségnek minden fajtájával. Életem munkája ennek a sokféle szépségnek befogadása és továbbadása volt”.

Aki Benedek Marcell művei közül valaha kézbe vette mondjuk Az olvasás művészetét, vagy éppen Shakespeare költői világát bemutató nagyszerű monográfiáját, érti és tudja nyomban, mit jelentenek a fenti sorok: egy páratlan műveltségű, kiváló szakismeretekkel rendelkező irodalomtudós, ragyogó stílussal dolgozó műfordító, s egy még nagyobb humanista és nevelő egész koncepcióját életről, irodalomról, a művészetek legkülönbözőbb ágairól, szépségről, humánumról. Szép nyitány a könyvhöz, amelyet bevezet, s amely a szépség világában kíván kalauzul szegődni az olvasókhoz. S hogy ezt milyen programmal, céllal kívánja tenni, arról így vall egyhelyütt: a cél „rávezetni az olvasót arra, hogy mi és miért szép az igazi író művében, emlékezetébe idézni a múlt értékeit, és megértetni vele új törekvéseket, melyek gúnyolódásra vagy ellenállásra ingerük — ez nehezebb és szebb feladat, mint ledorongolni a könnyű népszerűség hőseit, akikkel egyénenként úgyis elbánik az idő, fajtájuk pedig reménytelenül kiírthatatlan.

Szabálytalan irodalomelméletnek is nevezhetnénk az idős mester könyvét, hisz a legkülönbözőbb, de az értő és igényes olvasáshoz nélkülözhetetlen fogalmak (a szép, a rút, a tragikum, a humor, a szatíra, irónia, nyelvi eszzonnal lebuknak. Halk, lo-- ózkodó neszek támadnak.! lég mindig a rigók. Az ije-] ósebbje néha nagyokat sik- ant, de a többi nem riad] neg ettől az ostoba kapko-J ástól. Ügy futkosnak, rop-] ősnek, mint elkésett vetélök' gy nagy. lassúdó szovöszé-j en. Gyors fordulatokkal,] lacsonyan röpülnek, ügyet-! mül. vakon s mégis ügyesen.] logy tudják belefúrni magú-] at a sötétbe, az ágak sűrű-! ébe. Ügy pattannak át bokor ól bokorra, mint fekete szik-] ák; ,

Ezeket a mozgolódásokat, üttyengetéseket szeretem egjobban. Ezt az egész esti .rdőt

Körülnézek. A színeit is? zeietem. Az ég egészen szür- :e. Itt lent a fiatal gyertyán-; ák még rőtbarna. tavalyi; záraz levélruhában állnak.;

1 tölgyek közöttük szürkék; is csupaszok — de milyenf ;eménv szürkeség ez. mint? 12 ég ólomfödele! A fű vilá- .nssárga, a magasság felé dö- ó ágak feketék. Milyen éles. iszta kép! De már az álomba; nártott tájak forrósága és; juhasága is lebben benne \ fűbe nézek, mindenütt li- a pettyek a fűben: a kakast nandikó lila virága.

Előrehajlok, tépek egy lila] nandikót — majd kérek a] izállodában egy borítékot, két ; papírlap között a vérébe fa-] riasztom, elküldöm neki.!

KEREKES IMRE:

Messze megyünk

A férfi megállt a ház előtt a szemközti járdán, megtörölte a szemüvegét és felnézett az ablakra. Három ablak volt a harmadik emeleten, sárga redőnnyel, és fehér napvédővel. A napvédőt ringatta a szél. Az ablaknak szabályos alakja volt, mint a többi lakóházaknak, rács nélkül. Szabadító ablak, világos ék a házfalon, geometria a tető alatt, üvegszárnyak a fémcsuklón. Valami változott.

Még reggel volt, vagy már délelőtt, éppen 10 óra. Nem nézett fel a házra, átment az úttesten és belépett a kapun. A lift mögött szemetesláda állt, a lépcsőház hűvösen tartotta a vaskorlátot. Még nevekkel sem akart találkozni, elfordította a fejét az ajtótábláktól. A lépcsőházat lesöpörték, tiszta útja volt az ajtóig.

Hányat csöngessen? A levélszekrény nem válaszolt, kiállt egy újság csücske. Várták, magától nyílt az ajtó.

Másnap délután korán hazajött az asszony. Reggel fodrásznál volt, vigyázva bujt ki a ruhából. Bement a fürdőszobába, bezárta az ajtót, azután kikészítve jelent meg.

A férfi már korábban kitakarított, az ablaknál ült, újságot olvasott és hallgatta a rádiót. Az asszony a szekrényhez lénett. friss ruhát vett ki, a férfi ezt a ruhát nem ismerte.

— Készülsz valahová? — kérdezte a férfi.

— Igen — mondta a nő — tanulónapom van.

— Nem tudnád ezt kihagyni?

— Tegnap már említettem, minden szerdán előadás, pénteken pedig felkészülünk.

— Egyedül nem tudsz?

— Így szoktam meg — mondta a nő.

— Másban is segített?

— Nem — mondta a nő — csak nagyon rendes volt. Sokat köszönhetek neki.

— Például?

— Ahogy már elmondtam — mondta a nő.

— Ügy látszik, nem figyeltem.

— De figyeltél — mondta a nő —, hiszen kérdeztél is.

— Arra válaszolj, hogy miben volt rendes?

A férfi letette az újságot a rádió tetejére. Megkerülte az asztalt, megállt a nyitott ablaknál és kifele nézett. Lenn az utcán, az ablak alatt egy fiú várakozott. Szemben az ablaknál a lány intett neki, hogy már kész, azonnal indul. A fiú lassan áthúzott az úttesten, megállt a kapu előtt. A lánv kilépett a kapun, a fiú az órájára nézett, és megmondta mennyi az idő.

A férfi is az órájára nézett. Fél öt.

— Arra válaszolj, miben

volt rendes? — kérdezte a férfi.

— Ezt nehéz lenne elsorolni — mondta a nő — az én helyzetemben...

— Neki köszönheted, hogy

a vállalatnál minden rendben volt? — kérdezte a férfi.

— Mindenki rendes volt,

— mondta a nő — aki ott számít, az mind rendes volt.

— Tudom — mondta a férfi —, ilyenkor mind rendes. Valahogy így tartják illőnek.

— Nem illendőségből tették — mondta a nő. Három pár cipőt is kivett már, nem tudta eldönteni, melyiket válassza.

— Már úgy értem, sohasem lehet tudni, hogy ilyen helyzetben, milyen utat választ egy asszony...

— Nem választhattam — mondta az asszony. — Azt tettem, amit tudtam. Többet nem tudtam.

A férfi tudta, hogy mit tett. Elmondta az ügyvéd, és megírta az asszony, amit meg lehetett írni. Minden látogatáson ott volt, minden csomagot bevitt, minden ügyet megbeszélt.

— Ne menj el — mondta a férfi —, később lemegyünk és megvacsorázunk.

— El kell mennem — mondta a nő. — Ez az utolsó évem, nem akarok megbukni.

— Tanuljatok itt.

— Csak zavarnálak, és engem is zavarsz.

— Hülyeségeket beszélsz — mondta a férfi.

— Dehogy beszélek — mondta a nő —, hiszen megmondtam.

— Van valami más okod?

— kérdezte a férik

Szépen élni

közök stb.) népszerű megvi- lágítását-értelmezését nyújtja benne — szépírói élményt is jelentő formában —; ám egy- egy fejezet gazdag példaanyagát átlapozva irodalmi, művészettörténeti sőt zenei ismereteink gyarapodását is eredményezi. A cél — ismét hangsúlyozzuk — a szépség, pontosabban a művészileg szép világában eligazítani az olvasót, hozzásegíteni a rejtettebb szépségek felfedezéséhez. „hogy az élet szépségét, benső értékét magunkban megtalálhassuk..Mert így érheti el célját az ember nevelésére, tudatának, lelkivilágának átformálására létrehozott művészet. Ahogy a tragédia műfaji sajátosságait és történeti fejlődését bemutató fejtegetéseiben írja: ,Ha életünk kisebb-nagyobb szenvedései, környezetünk hitványsága hajlamossá tesznek a pesszimizmusra, a reménytelen érzések és gondolatok világából éppen a tragédia, az igazi tragédia, az emberi szellem legmagasabb rendű alkotása tud kiemelni,

Benedek Marcell saját élete példájával igazolja, hogy „szép a világ”, s hogy „a világ szépsége a művészi szépségen át igazul”, s hogy az a szépség a legnehezebb órákban, napokban, hetekben, hónapokban, években is támasza lehet az embernek. Bizonysága ennek Benedek Marcell még mindig, öregsége és gyengült szeme ellenére is gazdagon áradó könyveinek egész sora, melyekből egyformán kicseng mostani szép vallomása: „Szép a világ —, de igazában csak akkor, ha van, aki szépségét észrevegye, és utánozni próbálja. Ebben az értelemben a világ szépségét az ember teremtette meg. S úgy érzem, érdemes volt egy élet munkáját szánni arra, hogy ezt az utánzó teremtést megismerjem ég megértsem.”

Lőkös István

— Ezenkívül semmi — mondta a nő és felemelte a könyvet az asztalról.

A férfi tekintete szétrepült a lakásban. Az asszony semmihez nem nyúlt, minden úgy maradt, mint három évvel ezelőtt. Az íróasztalon ugyanazt a lámpát találta, ott volt a fényképük, az írómappa és a telefon. A fonal mégis elveszett, a logika összetört. Az asszony kilépett a cipőből és harisnyában a szőnyegre állt. A rekamién új térítőt talált, és a függönyök fehéren, hibátlanul vitorláztak a huzatban.

— Mondd meg, ha valamivel le vagy kötelezve neki —• mondta a férfi.

A nő erre megigazította harisnyáját és a harisnyatartó gombját. Az egyiken ugyanis nem volt gomb, ezt egy fémpénzzel akasztotta meg.

— Lemegyek a KÖZÉRT- be — mondta a nő —, hozok neked vacsorát.

— Kölcsönt adott?

— Finom vagy — mondta a nő — kölcsönt mondsz és.. Tulajdonképpen minek nézze! engem.

— Három évig egyedül voltál.

— Nem az én bűnöm — mondta az asszony.

— Messze megyünk — mondta a férfi —, majd ha a gyerek hazajön, mondd előtte is.

— Nem úgy értem — mondta a nő. — Nem tehetek róla... Légy szíves, húzd fel itt hátul ezt a cipzárat.

A férfi megtette. Körülsétálta az asztalt, aztán lenézett az utcára. A lány éppen akkor indult el a fiúval, karját a fiú vállára tette, halványan kifestett szájával előbb megérintette az areá» '