Heves Megyei Népújság, 1968. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-01 / 205. szám

DAVID JÓZSEF:

Azt írja az Édes: mit

szólnék ahhoz, ha ő férjhez menne? Van a faluban egy igen jóravaló özvegy ember.

Talán még emlékszem is rá. Egy bizonyos Kő Antal nevezetű.

.Ott lakik a Kakas-domb alatt. Darabka szőlője, fél háza is van. De ami a legfőbb, nyugdíjképes tsz-gazda.

Már kétszer is járt nálunk. De ő — már mint az édesanyám — csak elküldözgeti, mondván: a fiam tudja ezt... Hát mondanám meg, hogy mi legyen?

Azonnal expressz levelet küldtem, amiben áldásom adtam rájuk.

Három nap múlva jött a válasz;

Ha tehetem, menjek haza. Akkor Kő Antal tiszteletét tenné nálunk.

Derültem egy kicsit, de aztán elröstelltem magam és gyorsan táviratot küldtem; vasárnap otthon leszek. Anyám az állomáson várt. Reszkető kézzel csimpaszkodott a nyakamba, s még ki sem bontakoztunk az ölelésből, már is mondta:

— Ugye, édes fiam .. 1 azért... nem vetel meg, hogy vénségemre ...

Szerettem volna ölbe kapni és dalolva, fütyülve szaladni vele végig a falun, hogy lássák: az én édesanyám nem is 68 éves, hanem egy viruló ■ arcú kis menyasszony. Hogy a fekete delinkendője tulajdonképpen hófehér fátyol.

— Majd megismered. Derék ember. Ángyod is azt mondja, jól járnék vele. Megcsinál az mindent. A nyáron szőlőt is oltott nekem. Megreperálta a kaput, a disznóólát... hiszen tudod, hogy pocsékba volt a ház körül minden. Megfizettem én neki. Kínáltam egy kis borral. Hát csak megült... Mondogatta a sorsát, én meg az enyémet. Na jó, jó. Félre ne érts ... Igaz, hogy mondtad, menjek. Hívtatok. De ugye, mit is csinálnék én abban a városban? Itt szeretek én lenni csak a hegy alatt. ...Aztán hát Antal is mehetne... Nagy gyerekei vannak... Ki erre, ki arra. Azt mondja: amíg a kezét fel tudja emelni, nem szorul ő egyik gyerekére sem. De még azután is meglesz, mert ugye most nyugdíjat fog kapni... nekem is küldik azt a 260 forintot. Meg a kis szőlő... Ez, az, valahogy meglennénk...

— Hát én ennek csak örülni tudok, édesanyám — mondtam őszinte lelkesedéssel, ahogy hazaértünk. —

Repdesett körülöttem, és szaladt a kamrába, pincébe. Terítette az asztalt.

önkéntelenül is édesapámra gondoltam, akit jószerint nem is ismertem, mert négyéves sem voltam, mikor elvitte tőlünk a halál. Anyám éppen gyerekágyas volt a harmadik húgommal. Később többször is férjhez mehetett volna, hiszen jó dolgos és szép asszony volt, de nem! Az ő gyerekeit ne lökdösse mostoha. Negyvenhárom évig hordta az özvegységet. Mi meg — amikor keservesen felnevelt — csak szétrebbentünk, mint a kitollasodott madarak a fészekből. Pedig, hogy fogadtam én is: nőjek csak meg, édes. Majd aranyba, bársonyba öltöztetem én. Mosolygott. Tudta ő jól, hogy mire a magunk gazdái leszünk, legfeljebb egy kartonszoknya ha lesz abból a bársonyból. Aranynak meg ott lesznek az unokák.

— Talán csak nincs vala- tsi bajod? — töltött a pohaJf

ramba, s ijedten pislogott. Könnyes lett a szeme. Kötényéhez kapott, aztán mintha csak védekezne:

— A jázminbokor már megint kiszáradt a sírján. Pedig azt szerette szegény, nyugodjon. A tavasszal rózsafát ültettem. Már virított is a nyáron. Mert ugye lo- csolgatom... ne félj... azért kijárogatok én majd oda.

Hirtelen elhallgatott. Kopogtak az ajtón.

Ügy elpirult, mint egy hajadon. Kezét a szájához kapta, majd kötényén igazgatott, s riadtan nézett rám.

Hangosan mondtam, hogy: szabad!

Bizony én már meg nem ismertem volna Kő Antalt, —- aki kezet szorított velem. Amikor anyám helyet mutatott neki a karos ládán, kérdezte, hogy vagyok. Én meg mintha csak megnémultam volna.

Dühös voltam magamra, mert a vonatban szépen elgondoltam, hogy kedvesen, melegen fogom köszönteni a kérőt, dicsérem okos elhatározását, meg efféléket, de mintha csak leragasztották volna a nyelvem. Anyám mentette a helyzetet, aki borral kínálta leendő mostohám, s közömbös dolgokról kezdett beszélni.

Pár perc múlva már politizáltunk, de hogy kifogyott a bor, invitáltam, hogy jöjjön le ő Is a pincébe.

Kő Antal aztán ott lent a pincében elkezdte:

— Mondom anyádnak még a nyáron, búcsú előtt való nap, hogy egy fedél alatt tán mindkettőnknek jobb lenne. Hát csak rám csap azzal, hogy mit gondolok én? Mondom, ahogy dukál. Akkor meg, hogy húztam volna magamra tisztességesebb gúnyát —, mert ugye munkából hazafelé jöttem — aztán lennék józan. Mert biztos teli- szlopáltam magam a vejem pincéjében. Pedig hidd el fiam, még víz sem igen volt akkor nap a számban. De mit tehettem volna? Még székkel sem kínált ez a te kardos, jó anyád. Azért csak idevett a szívem. Már neked úgy mondom el, ahogyan volt. Igaz, egy kicsit érződött rajtam az ital. Búcsú volt. Kaptam én megint. Azt mondta, hogy megírja neked. Miért nem hagyom én őt békén?

Koccintottunk. Aztán még folytatta volna, de anyám leszólt, hogy hűvös van, megfázunk. Hát feljöttünk.

Az udvaron megállt, s a dorongfarakásra mutatott:

— Ezt is én szereztem neki. Fuvarral együtt 400 forint. Kecskés, a szomszédból mindjárt mondta, hogy adna érte 600-at is. Van esze a csipásnak. Többet ér ez majd nekünk. Négy culáp kijön belőle, aztán egy csomó karó. Lesz ebből vagy háromszáz karó is. Meghasogatom én azt...

Lépett vagy hármat, aztán a házra intett:

— Ezt is

rendbe kell hozni, fiam. Már majdnem mindenkié takaros a faluban. Ez se legyen itt csúfságnak. Mert még az éjszakába sem tud elbújni, hiszen villany ég a kaputok előtt. Ügy gondoltuk anyáddal hogy az én fél házrészemet eladnám, ő meg a szőlőt. Elég nekünk az is, ami az enyémbe te, rém.

— Gyertek már — hívogatott anyám az ajtóból, de Kő Antal még befelé ment elmondta, hogy az öreg, félig elszáradt körtefát is kiveszi. Helyébe barackot ültet. Az hamar terem...

Ott bent, az asztalnál — amíg ettünk — elnézegettem egy kicsit. Magas, kissé görnyedt hátú, szikár öregember. Olyan, mint amilyen az apám lehetett volna, ha élne. Szájára csüngő deres bajuszáról, kezefejével töröl- gette az ételmaradékot. Amikor a poharát emelte, anyámra nézett, s kínálta.

Anyám durcáslcodott, adta a rátartit. Fejével nemet intett. Mondta, hogy szédül tőle. Nekünk is elég lenne már, s mintha a szeme fényével bátorítaná is jövendő emberét — szólj már. Kezd el, ahogy illik, hiszen azért jött haza a fiam.

— Csak beszélgetünk — néz engesztelő tekintettel édesanyámra és újabb mondókába kezd.

Gonosz nevethetnékem támad. De anyám int. Ki kell azt várni türelmesen, amíg Kő Antal szabályosan megkéri a kezét.

£z a pillanat sem várat sokáig magára:

— Akkor — kezdi az öreg felállva és ünnepélyes han-; gon — mit szólnál hozzá fiam? Mert én... ugye tetőled kérhetem meg.

Bizony én nem tudtam szólni. Megölelgettem őket, és kezüket egymásba fontam.

EN

Szovjet írók önéletrajza

A z ,Én”, szovjet írók ön- •í’1 életírásai válogatás — Gerencsér Zsigmond munkája — a háromkötetes szovjet életrajzgyűjteményből. A történetiség rendjében mutat be 33 szovjet írót, három írónemzedék életútját. Az elsők között van Gorkij (1868- ban született), az utolsó, a legfiatalabb, Jevtusenko (1933). Közöttük a derékhad, Fagyjev, Martinov, Szimo- nov, Tvardovszkij, Solohov. Életükhöz világot és társadalmakat átformáló történeti események kapcsolódnak: Gorkij átélte az 1905-ös forradalmat és a Nagy Októbert, Majakovszkij az első ötéyes terv indulását. Szimo- nov életének kimeríthetetlen élménye a Nagy Honvédő Háború, Jevtusenkoé a XX. kongresszus. A 33 életrajz tükre a fejlődésnek, amit a szovjet irodalom Gorkijtól napjainkig megtett.

A líra szubjektív jellege mellett az önéletrajz a legszemélyesebb irodalom. Az író itt saját életét teszi mérlegre s mint harmadik személy — kívülről és felülről — szemléli az addig megtett utat.. Ilyenkor változik az élet valóban ténnyé és tetté.

Az irodalom határai napjainkban a dokumentumírások felé tolódnak el, s az irodalmi alkotás eseményessége egyre inkább a háttérbe szorul. Ma alig van elmondható történet. Mintha mi emberek minden érdekes történetet elmondtunk volna egymásnak. Ma csak helyzetek vannak, döntésre vuro kérdések és megokolásra váró verdiktek. A modern ember már képtelen romantikus regényeket olvasni, de érti Düremmatot, Jevtusenkot, Semprunt, a kibernetikát és a kvantummechanikát.

A gyűjtemény roppant heterogén irodalmi anyag. Nemcsak az írók egyénisége, hanem az állandóan

változó létezési feltételek teszik azzá. Mások a történeti feltételek és társadalmi mondanivaló a Nyaralók megírása idején, mások a proletárforradalom győzelme után és az ötéves tervek sikerei láttán, a Nagy Honvédő Háború éveiben és a XXII. kongresz- szus után. Az író bármennyire is magányos lény, soha nem szakadhat el korától, s mindig kora életérzését, gondjait, örömeit írja meg. Ezért is sokszínű és változatos az antológia. Majdnem száz év irodalomtörténet.

Melegség önti el az ember szívét az öregedő Gorkij szavait olvasván, aki 1930- ban, jóval az Anya világsikere, az Artamonovok után még mindig a recenzensekkel hadakozik: „az ismertetések írói figyelmetlenül, kontár módod olvassák a könyveket és gyakran nem is értik az elolvasottakat. Meg kell említeni azt is, hogy a szerkesztők milyen hanyagul foglalkoznak a könyvismertetésekkel, nyilvánvalóan ők is figyelmetlenül olvassák el azokat. Ha egyáltalán elolvassák.” (Pedig LunacsarszkiJ kortársa volt.) Jevtusenko, a költő és költészet elismeréséről, a tömegek lírai élményéről ír: ,A kubai utazás előtt verseimet szavaltam a Majakovszkij téren, tízezrek búcsúztattak és az emberek mellém állása nekem minden másnál többet jelentett”. Közben a szovjet irodalom a Csendes Donnal, a Nappalok és éjszakákkal, Majakovszkij és Martinov verseivel a világirodalom szerves részévé vált.

A z ÉN kitűnő kézikönyv, ** mindennapos olvasmány, a szovjet irodalom pontosabb és mélyebb megismeréséhez. A Gondolat Kiadó szép könyve.

Ebergényi Tibor

Közeledtem a harmadik ikszhez, és egyszerre bizonytalanná vált. mikor és hol születtem. Létezésemről tanúskodó sárgult, szakadozott okirat helyett újat kértem, s jött a válasz, szlovákul: „Sajnálattal közöljük, kívánságát nincs módunkban teljesíteni, mert községünknek nem volt ilyen nevű szülötte.”

Töprengésemből Irén húgom telefonálása vert fel: anya szeretne velem beszélni:

Készülődtem, amikor Zsuzsi nővérem szaladt át a szomszéd kórház ambulanciájáról:

— Mondd meg anyuskának —“ kötötte lelkemre, miután elsorolta, milyen csillapítószereket adjak, ha fájdalmai lesznek, — ma csak később mehetek, inspekciót kell tartanom.

Sápadt arca, beesett szeme több napos álmatlanságról árulkodott. Alig állt a lábán. Hihetetlenül sokat dolgozik: a kórház, az ambulancia népszerű doktornője. Ráadásként ott a két gyerek, s most a beteg anya. Átvirrasztja nála az éjszakákat, hogy az előírt órában beadja az orvosságot. Egyébként elvégez mindent, mint mindig, eddig csupán magánbetegeiről mondott le. Mindig csodáltam, most azonban kifakadtam:

— Ne emészd annyira magad. Kinek segítesz, ha tönkre megy a te egészséged is? Törődj végre magaddal és a családoddal!

Engem ne félts! — vágta oda, — A gyerekekre meg vigyáz az apjuk ..:

Naponta járok hozzá, immár harmadik hete. fcogy a*

ZSBMLéRt OTTÓ •

orvosok lemondtak r.óla, és haza kellett szállítani. A rettegett kór ezalatt húsz kilóval apasztotta csontváz testét, holt anyaggá merevítette fél oldalát, kifordította megejtő barna szemét, eltorzította örökké mesélő száját, amelyből most ijesztő hangok recs- csennek elő. Nem segített senki, semmi. A mesterek konzíliuma csupán a diagnózist erősítette meg: a halál a májban. De a test még ellenállt, görcsösen markolta a sokszor megátkozott életet, és az önkívület csatáiból eddig visszajött...

A szomszéd szobában zongora szólt. Zárt ajtók mögött Irén húgom készült a közelgő államvizsgára, a fájdalmak fegyverszüneti óráiban igyekezett pótolni a több hetes mulasztást.

Apám. aki eddig szótlanul állt az ablaknál, bizonytalanul felénk indult, mint aki fölösleges — talán mert egyikünk sem figyelt rá — kimerj.

— Ülj ide! — mutatott anya az ágy szélére. Ráfüggesztette a még egészséges, véresen is gyönyörű nagy bogár szemét, jeges ujjaival fájón megszorította a kezem és alig érthető rekedtséggel tagolta: „Meghalok, tu-dom. rö- vi-de-ser, meghalok”. Megijedtem zavart tekintetétől. Felkaptam a fejem. Az ágy fölött anya és apa derűs házassági fényképét pillantottam meg.

— Nem viszem magammal egyetlen titkunkat, bár megfogadtam. és apáddal is megfogadtattam.

Erőt gyűjtött a beszédhez, aztán folytatta. Szavai nyomán feltárult előttem a titok, amelyet harminc éven át őriztek.

Föl a Nagy-Fátra tövébe, Bányára űzte a nagyobb haszon a kalapgyárost családjával és a kis, dunántúli gyereklány szolgálóval. A örökölt kóceráj hamarosan emeletes üzemmé szélesült, amelv több száz munkást foglalkoztatott. Zsivoczky gváros potrchot eresztett, a kis szolgálónak pedig tulajdonjoga” maradt, ami eddig

volt, a hajnali ébresztő és a késő éjjeli lenyugvás. így érett nővé. Szabadulni akart, menekülni, akáxhová. Még a szappanos ruha dörzsölése is azt sugallta: „KI innen, ki innen!” A mosókonyha ablakából az üzem kapujára látott. Megállt a kezében a szennyes, amikor kitódultak a munkások.

Szabadnak, boldognak csupán a napi félórás piaci bevásárláskor érezte magát. Különösen türelmetlenül várta ezt a harminc percet néhány napja, amióta elébe állt egy nyurga barna legény.

— Rukv boskavám! (Kezét csókolom!) — mondta. Szlovák tudásával eladhatták volna, nem kellett értenie a nyelvet, mert magyarul is szívesen kiszolgálták ? gyáros „lányát”. Állt némán, nem tudta, mit mond a legény. Menni készült, a kérőn csillogd szemek azonban megáhították.

— Nem értem! — bökte ki.

— Hát maga magyar?! — kiáltott a legény. — Adja a kosarát, hadd segítsek!

„De felvitte isten a dolgodat — gondolta hazafelé menet — már szolgája is került

a szolgálónak”.

A legény ezután egyre

gyakrabban jött összemelegedtek. Kitárult előtte a hányatott életű férfi múltja, jelene. öt éve járja a városokat, három szakmával a zsebében kódorog a megélhetésért, s ha már-már megnyugodna valahol, kiteszik a szűrét, mert „lázit”. Az égő gyújtózsinórt senki sem szereti a robbanóanyag közelében.

— Elviszlek — mondta a legény karácsonykor, amikor megtudta a bajt. Meghúzódunk valal: ol, de tégy valamit. Nincs semmink csak a két kezünk, ki tudja mi vár ránk. Hárman lóduljunk neki a semminek?

— Te is azt hajtogatod, amit a nagysága — sírt fel keservesen. — Amikor rosz- szul lettem, károgott, mint a varjú: „Se babája, se kutyája, minek ennek a gyerek? Kidoblak a kölyköddel együtt. Ekkora szégyent nem tűrök a mi tisztességes házunkban!” — most már zokogott. — Egyformák vagytok valamennyien. Magatokra gondoltok, senki másra. A kisasszonynak van igaza, hogy ne törődjek vele, majd megleszünk valahogy.

Elmúlt a tél, a tavasz, megjött a nyár. a kis szolgáló rohamosan gömbölyö- dött. A legénynek még a tél derekán kaput mutattak, el kellett hagynia a várost» mert egyik üzemben sem ah kalmazták: Búcsúzáskor me< gint kérte a szolgálót, levél* ben ugyanezt írta, de a lánj1