Heves Megyei Népújság, 1968. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-29 / 229. szám

BŐSZ SEM*

Éj köseledtén

Nehéz ezt elmondani így, m

ahogy az ajtót magadra zárod s arcodra hajlik szobádnak délutáni árnya,

— hogy velem maradt tegnapi hiányod négy fal közé bezárva.

Pillanatra pillanat hajol, egymásba futnak az órák, «— mi is ez? Csak ennyi: harmincegy éve józanít a valóság, mégsem tudsz belenyugodni —

Csöpp csillagokként összerakják a tárgyak az egyhangúvá oldódó időt; a sötét házsorok közt nyers szélre ült a tél: táncol a hó a kerítés előtt, s biztatásul hogy elinduljak hozzád, világítnak a fehér vállu házak s korom-kék égbe mártott póznák fényei dőlnek az ablakon át szobám falának.

Valamit hazudni kéne. —

Elmegy a férj, kialudnak a házak, — mind csupa éj, —

csupa hűlt hamu már csak a tegnapi tűz.

Elmegy az asszony, —

múlt heti étel üzenget, —

romlott szél szaga száll, —■»

lázad a pózna, kidőlne,

táncol a fény a letört kapónál. —

Nehéz ezt elmondani így. —

Csak ülsz, sokáig eltűnődve.

Eláll közben a szél is, madarak ülnek a kerítésre, — valaki dúdol, söpri az utcát, s az ég is mintha világosodna Lámpád eloltod, s homlokod lehajtod vánkosodra. —

ENRIQUE GONZALEZ MARTINEZ:

Mint testvér testvérrel

Váltunkon párás éjjel,

megyünk, kézenfogva: mint testver

testvérrel..;

Hallgatag liget tűző holdfényben,

villogó, hallgatag fehérség;

lidérc csavarog az éji tájon,

mely pontos és való, káprázatot szül mégis.

A fordulón túl, hol köd hasal, íme, ének csattan ... mint madár-trillát, lúgy halljuk először,

'mint más lét, más élet himnuszát...

Arcod felém hajol, lélegzeted elakad, úgy kérded, fulladtan: hallod? hallod?

Az éji csend a néma időt igézi,

csak szívünk neszez, egyre szaporábban.

S szólok hozzád: figyeld, a mindenig eneke

ez,

de hogy ki dalolja, meg nem tudhatod.

Vállunkon párás éjjel, megyünk, kézenfogva: mint testvér

testvérrel...

(Bán Ervin fordítása)

Vnxm MIKLÓS versel

MIKES KELEMEN

az égen egymást átkozó sirályok víz—szél—időnek eevhangú futása vagy vitorlák párolgása a végső, elbúcsúzó láthatár-ponton át— ide jutott s a csillagok peregtek homokórája kelyhében s az évek csak bujdosóként látták újra őt, ki elvesztette hazáját, Rodostó befogadta, átkozódó sirályok víz—szél—időnek egyhangú futása homokórákban pergő csillagok a leveleit irta még sokáig a Fejedelmet gyakran elkísérte ő meg a Hűség Fejedelme lett kinek vágyódó, tágas címerében újraszülettek az erdélyi tájak s a felvidéki hegyek ott vonultak a kardok íve győzelmet sugárzott de végül mégis Rodostó maradt víz—szél—időnek egyhangú futása s a szerelemben szintén csak Rodostó a leveleit írta még sokáig az égen egymást átkozó sirályok a láthatáron párolgó vitorlák keressük meg a Hűség Fejedelmét . ne mondjanak nagyszerű életéről körcirkusz-ég és hódoló narancsok övezte nyüzsgő, törökös ricsajban gyors ítéletet még ma is kevélyen selyemturbános, törpe életek.

Sárgarigók

a körték fölé bogárszita borult a kert fölé meg felhők-szűrte fény felrepült még a sárgarigó de egy pillanat múlva már a cseppekkel birkóztak a hangyák elmentem a fák alá ahol beszélgetni kezdtek a levelek ott olvastam valami történetet Mackó

úrról és a bocsokról ami illett a pompás, de sajnos sohasem elég nagy zsíros kenyérhez egy mozdulat — és a kakaskodó füvek

tolongtak előttem buksi fekete fejükkel a föld alatti

alagutakat tapogatták a hangyák

az volt az igazi nyár ahogy az eső után kiszálltak a napból és énekelni kezdtek a naparcú kristályok felett a sárgarigók!

POLNER ZOLTÁN:

LIDÉRC

Tojást költők, vetéltet testem melegével.

Hányd le héjad vesd ki tollad

mozdulj meg ma éjjel!

Hónom alatt parázs fészken ördög szunnyad: kis lidércem fekete a szárnya. Oltalmazzon, sose rontson kincset hozzon, bűbájt hozzon holnap éjszakára.

Tojást költők, vetéltet testem melegével.

Hányd le héjad vesd ki tollad

mozdulj meg ma éjjel!

— Gyógyuljon meg anyám.

Hirtelen szóhoz se jutott.

Talpig érő fehér hálóréklije volt, azzal babrált.

— Meggyógyul. A három kívánság néked is jár. Majd meglátod.

Leveleket küldtem a kórházba. Rajzoltam sokfélét, hatalmas betűikkel teleírtam a füzetlapokat. A rendes levélbe tettük, nagyanyám megcímezte.

Nem jött válasz.

— Azt akarom, hogy hazajöjjön — mondtam nagyanyámnak.

— Hazajön.

— Mikor?

— Há meggyógyítják.

— Most jöjjön haza— Nem engedik az orvosak.

Nagyon szeretett az anyám.

Sohasem mondta, ritkán mutatta. A húst nem szerette, tányéromba rakta. Két nagykabátot nyűtt el összesen, nekem azon a nyáron zsin Iros ruhát vettek, meg egy kis pörge kalapot.

Haragudtam az orvosokra.

Délután Zsuzsó kiabált a kerítésnél.

— Gyere át, lehetsz megint orvos.

Göröngyöt vágtam hozzá. Elszaladt.

Este sült tésztát szedett ki nagyanyám a kemencéből. Almáslepényt, Mérgesen néztem rá. Anyám kedvelte ezt a tésztát.

— Holnap meglátogatom — mólt.

— A kórházban’

• «Ott.

— Elmegyek én !s

— Be se engednének.

— Beengednek, tudom.

— Hosszú az út is.

— Nem fáradok el én.

— Sírsz, ha meglátod anyádat.

— Inkább nem sírok.

Megágyazott. A dunna alá

bújtam. Felszította a lámpát, kendőbe rakosgatta a sült tésztát. Aztán számolgatta a pénzét, s belekötötte a zsebkendőbe.

— El viszel? —• kérdeztem.

— Kevés a pénzünk.

— Azt mondtad, teljesül a kívánságom.

Hallgatott, összekulcsolta kezét és leült a kemencepadkára.

Hajnalban indultunk. Nagyanyám, a batyu, meg én. Hűvös volt. Mire az állomásra gyalogoltunk, melegünk lett.

Először ültem vonaton. Szaladtak a fák, földek. Nem értek volna utói engem.

A kórháznál rövid várakozás után megindultak az emberek. Orvosságok szaga csapódott. Fehérruhás asszony vezetett bennünket. Kinyitotta az ajtót- Fehér ágyak sorakoztak.

—• Kisfiam — hallottam.

Nem láttam én már a köny- nyektől semmit. Letérdeltem az ágy elé. zokogtam keservesen. Anyám meleg kezét éreztem a tarkómon,

— Ha sírsz, kivezetnek — mondta erőltetve nagyanyám.

— Már nem sírok.

Tenyeremmel gyorsan megtöröltem a szememet. Az ágynál maradtam.

— Mondanék valamit: gyere már haza.

— Nemsokára mehetek.

— Most gyere.

— Az orvosok nem engednek.

— Beszéljünk az orvosokkal — rángattam a nagyanyám kezét.

— Maradj csendben, mert

ki visznek.

Több látogató érkezett. Kibontották a csomagokat, beszélgettek. Nagyanyám a fehér kis szekrénybe csúsztatta az almáslepényt. Elsorolta az otthoni bajokat. Hallgattuk anyámmal.

— Úgy ennék egy kis uborkát.

Anyám imádta az uborkát. Ette szalonnával, ha volt, ette zsíros kenyérrel, még ma-, gában is, sóval, paprikával.

— Hozok én — mondtam.

— Te? — csodálkozott.

— Én hát.

Elmosolyodott. Nagyanyám meghúzta a fülemet. így szóit:

— Elveszik a kapunál.

— Tőlem alighaHangos volt a város. Villamosok csörögtek, autók trombitáltak. Kirakatok hivalkodtak. Sarki boltban vettük az uborkát. Hármat mértek a zacskóba. Siettünk vissza. Közel a bejáróhoz megálltunk.

— Tegyük el — mondta nagyanyám.

Kettőt a fejemre kalap alá dugtam, egyet meg a zsebemBárány Tamás:

Ősbemutató Óbudán

Két évtizede is elmúlt már lassan, hogy egy mindenre elszánt kis színtársulat, amely egyik óbudai kultúrházban tartotta előadását, elhatározta: színre viszi egy darabomat. Huszonöt éves voltam akkor, negyvenhét elején, de a művet már esztendők óta őriztem fiókomban: huszonegy’ éves koromban írtam, -egy kiadós szerelmi csalódás után. Miről ír egy huszonegy éves titkos drámaíró, különösen szerelmi bánatában? Természetesen a szerelemről. S természetesen cselekvény nélkül. Hiszen húszévesen az ember elszánt újító, s mélyen megveti az olyan ósdi fogásokat, mint a cselekvény, drámai szituáció, jellemábrázolás. Húszévesen általában meg akarjuk váltani a világot ;húszévesen szószéknek szeretjük használni a színpadot. Ha hozzájutunk. Én hozzájutottam, mondom, a sors és egy kétségbeesett, darab nélküli társulat kifürkészhetetlen akaratából.

A műről ezúttal csak any- nyit, hogy egy sokat látott, megfáradt bölcs rezignált szerelmi szentenciáit üvöltötte szét a világot jelentő deszkáról, a szombati premier mintegy másfél száz nézője előtt. Ha már modernség, legyen vastagon az, gondoltam, és ezt a címet adtam a darabnak: Színmű három felvonásban. S alatta zárójelben: Színmű három felvonásban. (El ne felejtsem: a darab természetesen színházban játszódott, a kulisszák mögött — ahol különben életemben nem jártam —, egy próba folyamán. Az az érzésem, nem sokkal azelőtt láthattam Pi- randellót... (No, de a cím igazában csak nekem tetszett, a kicsiny társulat igazgatója nem lelkesedett a frappáns ötletért. Büszkén utalt ugyan arra, hogy maga is imádja a „tiszta művészet”-et, viszont a közönséget sem veti meg, épp ezért drámám címét szelíd erőszakkal közönségcsalo- gatóbbra változtatta, emí- gyen: „A szerelem komédiája”. E címmel zajlott le tehát ez az ősbemutató — a mai napig jóezerint az egyetlen — Óbudán.

Az ember mindent csak egyszer csinálhat az életben; az én életemben is az volt az igazi premier, ott, az izgalomtól nyakig lucskosan, az óbudai kulisszák mögött, — hiába értem meg azóta még vagy hat színházi bemutatót,

be. Lassabban lépkedtünk. A kapus ránk szólt:

— Nehogy felvigyenek valamit.

— Ugyan, nincs minekünk arra pénzünk.

Szegény anyám, megörült az uborkának. Párnája alá rejtette. Mosolygott.

— Ettől meggyógyulok.

— Hányat alszunk addig?

— Három-négyet.

— Hamarabb gyere.

— Talán, ha jó leszel.

— Jó leszek — mondtam.

Indulnunk kellett. A vonaton elaludtam. Elfeküdtem a pádon, nagyanyám ölébe hajtottam a fejem. A kalapot álmomban is szorítottam.

A csillagokkal értünk haza. Apám még későbben.

— Jól van? — kérdezte.

— Javul — mondta nagyanyám.

— Hazaengedik — szóltam, — meggyógyul az uborkától.

Pár nap múlva megjött anyám. Szomorúan, fehéren. Magával hozta a kórház színét. Odahúzódtam az ágyához.

— Megetted?

Szemével intett. Fáradtnak láttam, messziről, nagyon messziről étkezőnek.

— Jó volt? — makaeskodtam.

Újra intett

— Meggyógyított?

— Az volt az orvosság —

suttogta,

tucatnyi rádiódarabot, két- annyi televízióadást meg egy filmpremiert. Emezeket lassan bepermetezi a feledés finom pora; amarra a legelsőre emlékszem, amíg élek.

A darab sorozatban ment (színházi nyelven en suite) kétszer, szombaton és vasárnap. Szerzőségem hétfőn is megjelent, pontosan hét órakor. de feleségemen, rajtam és az ügybuzgó színészéken, no meg egy premierről elmaradt kritikuson kívül senki más nem volt ott; döbbenetes csend honolt a pénztár előtt. Negyed nyolc után a színházi titkár tapintatosan közölte, hogy az előadás elmarad, szíveskedjen átfáradni az irodába. hogy az anyagiakat elintézzük. Átfáradtam, s öt perc múlva

kezemben volt a két előadás szerzői tiszteletdíja: huszonnégy forint.

Az épület túlsó oldalán vendéglő hívogatott,

hangulatos kerthelyiséggel. Vonzóerejét nagyban növelte, hogy úgy hírlett: annak

idején Krúdy Gyula is gyakran volt a vendége. Mi sem volt természetesebb tehát, hogy elfelé menet feleségemet gáláns gesztussal vacsorázni hívtam. Huszonnégy forintból — fiatalka volt még az új pénz! — két ember parádésan megvacsorázhatott, sőt, premiert ünneplő bor is kerülhetett az asztalra.

Leültünk. Körülöttünk a langyos est varázsos hangulata; s lelki szemem előtt a beláthatatlan drámaírói lehetőségek: egy Moliére, egy Shakespeare, egy Ihsen útja! Mit számít, hogy most nem akadt néző? Bezzeg volt szombat—vasárnap! Még a függöny elé is kitapsoltak — s feleségem eskü alatt vallotta: nemcsak a rokonság tapsolt. Tapsoltak a vadidegenek is!

A cigány halkan játszott, s és hosszan értekeztem az étekfogóval. Életemben nem ettem azelőtt idei libát — az óta sem —, de végre is egyszer elsőműves drámaíró az ember, ez a libadolog meg már évek óta piszkálta az ínyem, így aztán rendeltem két adagot, fél liter zöldszil- vánival. Hamarosan tálaltak. S amíg az omlós hús feledhetetlen ízei, a szaporán kortyolt bor zamatával vegyülve szétolvadtak a számban, feleségemet Molnár Ferenc színműírói jövedelméről tájékoztattam. Három év óta most éreztem először úgy, hogy szegény asszony talán mégsem rontotta el jóvátehetetlenül a sorsát, amikor hozzám kötötte... Kell-e mondani, hogy ragyogó hangulatban voltam?

Ekkor felbukkant a kerthe- lyiség bejáratánál a színházi titkár. Szomorú arccal lépett be, de felderült, amint meglátott.

— De jó, hogy itt találom, Mester! (Azóta sem igen szólítottak így.) Megkímélt egy úttól, holnap fel kellett volna keressem. Ugyanis nagy baj van...

— No? — kérdeztem együttérzőn.

— Tudja, az a kis lépcső,.. szóval a feljáró, az a hordozható falépcső, amin a színészek a nézőtérről felmentek a színpadra, meg vissza...

— Igen, igen — biccentettem. Hiszen formabontó darabomnak fontos kelléke volt ez a kis lépcső; úgy rángattam rajta le-fel a színészeket,

mint a motolla. — És? íö történt vele?

— Percnyi Laci vagy Talld* Bandi alatt eltört... Illetve megrepedt, és az előadás után szétesett. Most aztán meg kell csinálatnunk, mert nem a társulaté, hanem a kultúrházé...

Hümmögtem, részvéttel. De végül is, mi közöm nekem ehhez?

— Már hívtunk is egy asztalost — nyelt egyet a titkár. — Húsz forintot kér a javításért.

Biccentettem.

— Hát. csináltassák meg!

A titkár szeméből csak úgy sütött a szemrehányás.

— De nincs rá pénzünk, Mester! A tagok ma végre kaptak gázsit, önnek is fizetnünk kellett tantiemet, és az igazgatónk most itt áll egy vas nélkül... Azért arra gondoltunk, hogy esetleg önt kérjük meg ... Mégis, az ön darabjában történt... Ha nincs ez a le-fel járkálás, semmi baja sem esik annak a hágcsónak! Persze, nem azért kérjük, ne értse félre, de máshonnét nincs rá fedezet... Szóval, ha volna olyan szíves ... Az egész társulat nagyon hálás lenne érte!

Mit csinálhat ilyenkor egy szerző? Zsebébe nyúl, a huszonnégy forintos tantiemből elvesz húszat, és átadja a színházi titkárnak, igaz? Én is ezt tettem. Sebaj, mondtam magamban; végeredményben megtérítik ezt a pénzt a további előadások •.. Ha hétköznap nincs Is közönség, de legalább öt-hat szombat-vasárnap van még a szezon végéig!

Tudj’isten, a kedvem azért elfanyarodott, és intettem a fizetőnek. Huszonegy forintot tett ki a számla; borravalós- túl éppen huszonnégyet. Aztán felkerekedtünk, s mentünk.

A kapuban kezet nyújtottam a titkárnak.

— Hát a viszontlátásra.

— Izé ... — mondta a fiatalember zavartan — el is felejtettem mondani: jövő szombaton már ne jöjjön ki, Báránykám. Fél nyolc után társulati ülést tartottunk, és az ülés úgy határozott: a darabját levesszük a színről. Felújítjuk a Csókos asszonyt!

Megszorította a kezem, és eltűnt az óbudai éjszakában.

Ahogy bondukoltunk a Villamos felé, kasszát csináltam. Bevétel huszonnégy, kiadás negyvennégy forint. Vagyis, az idei libára magam hívtam meg magam, ezenkívül vendégül láttam a társulatot egy törött feljáró erejéig ... Húsz forint tiszta ráfizetés; és mindez a nagyfene modernizmus miatt!

Azt hiszem. így lettem ha- gyománytisztelő író. Azóta sem kísérletezem fomabontás/ sál.