Heves Megyei Népújság, 1968. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-29 / 229. szám

KAJ*AA*A**AßO*AA<m>AA*o**K*J^*AA**AA>A*AA+A*AySA**AjK*A>A*K+A***A^^ <mam»w> \ 1 Feladatukat teljesíteni indulnak a járőrök Barátkozás szovjet katonákkal . Készül az ebéd ... A menü: borsógulyás, túrós csusza, alma és csokoládé. Esti beszélgetés. Magyar katonák között 1968. augusztus 21-étől — az ágcsernyői—pozsonyi ta­nácskozás határozatainak megfelelően — a Magyar Népköz­társaság internacionalista kötelességét teljesítve segítséget nyújt. Csehszlovákiának a szocialista rend helyreállítására és megszilárdítására. Augusztus 21-én az öt szocialista ország hadseregeivel közösen a Magyar Néphadsereg alakulatai is Csehszlovákia földjére érkeztek. Azóta több hét teli el már. Vajon hogyan élnek ott kint katonáink, hogyan telnek hétköznapjaik, miként teljesítik dolgozó népünk, pártunk és kormányunk parancsát, a szo­cializmus védelméből rájuk háruló feladatokat? Erre vol­tunk kiváncsiak, amikor a közeli napokban a Csehszlovákiá­ban állomásozó magyar katonai alakulatainkat meglátogat­tuk. A szokásos formaságok el- akad — igaz, nagy részét már intézése után, ■ Volga gépko­csink fürgén rukkol neki a ki- 1 ómé bereknek, mintha erezné: hosszú út van előttünk, Cseh­szlovákia földjén járunk, szükség van a gyorsaságra. Néhány perc eltelte után már csak apró pontként inte­get vissza a határátkelő állo­más. Süt a nap, az országút fényesen vakít a szemünkbe, amelyen nagy a forgalom: gépkocsik százai közlekednek, viszik az árut, a terményt, a rakományt. Itt-ott fiatalok hajtják nevetgélve kerékpár­jukat, míg a távolban dolgos munkáról tanúskodva pipál­nak a gyárkémények, a zöld mezőben fjedig tarka, színes foltok mozognak, földműve­lők végzik a betakarítást... — Rend, nyugalom van. Az emberek dolgoznak — álla­pítjuk meg és átadjuk ma­gunkat a csendes nézelődés­nek. Ahogy egyre jobban az ország belseje felé közele­dünk, feltűnik, hogy a háza­kon, ablakokon, kerítéseken Dubcek és Svoboda arcképéit, félárbocra engedett nemzeti zászlókat lobogtat a szél. Az úttesteken is egyre több szlo­vák, magyar, szovjet felírás lefestették — valamint sok útjelző tábla mutogatja né­mán rossz szándékú emberek okozta sérüléseinek nyomát. Az egyik községben, ahol pi­henni megállunk, azt ve­tik papírrá, merre men­jünk, hogy hamarább odaér­jünk a magyar katonák tábo­rába. A megadott irányban, a tá­volban. a város alatt hosszú sötétzöld színű erdő tűnik elő. A földúton őrök és fa­sorompó állja utunkat, hogy később elvezessenek bennünket a parancsnok­ságra, ahol kedvesen, nagy- nagy szeretettel fogadnak. — Nézzenek széjjel, beszél­gessenek az elvtársakkal, is­merkedjenek meg az életük­kel — mondja a parancsnok és mi máris a munka kellős közepébe vágunk. Fejünk fö­lött éppen helikopter húz át. majd leszáll a rétre. A napi postát és az újságokat hozta meg Magyarországról. — Mindennap kapunk leve­let és újságot. így tájékozód­va vagyunk az otthon történ­tekről. A rádiót is hallgatjuk, — magyarázza Poncz Barna­bás, s hamarosan társaival együtt beletemetkezik az új­ság olvasásába. A sátrak közül Tóth Sándor hadnagy siet felénk. Előbb ő kérdezősködik, majd el­mondja, hogy a katonák pél­damutatóan látják el felada­tukat. Ez ideig maradéktala­nul végrehajtják a parancso­kat. Harckészültségből, inter­nacionalista kötelességtelje- sítósből kitűnőre vizsgáztak. Ezt követően hív, tartsunk vele. Harckocsik, kétéltűek, satrak, ágyúk, rádióskocsik, járművek között járkálunk, ahol szolgálatot teljesítenek, vagy pedig karbantartást vé­geznek a katonáit. Mindenki­nek akad munkája, de azért jut idő a beszélgetésre is. Az egyik fa árnyékában szovjet és magyar katonák, széles gesztusokkal magyaráznak egymásnak valamit, s hogy szót értenek, bizonyítja ba­rátságos vállveregetésük és mosolyuk. A másik helyen vi­szont a levélírás a legfonto­sabb teendője Langa József­nek, Pusnik Zoltánnak, Sőtér Jánosnak, Spekher Jánosnak és Péter Istvánnak, hogy megnyugtassák az otthon ma­radottakat. Gyorsan teiik az idő és szinte mi is táborlakókká vá­lunk. Már otthonosan moz­gunk az erdőben, eligazodunk az ösvényeken, a sátrak ten­gerében. Az egyik egységnél, ahol hosszabban időzünk, Szabó Géza és Kádár Sándor tiszt élvtársak mondják el. hogy beosztottjaik fegyelme­zett emberek. Értik és isme­rik feladataikat, készek a to­vábbi parancsok teljesítésére. Ügy vigyáznak a Csehszlovák Szocialista Köztársaság tulaj­donára, mint a sajátjukra. — Nagyon jólesett és esik, hogy sok szlovák internacio­nalista, kipróbált kommunis­ta, volt partizán felkeres ben­nünket. virágokat hoznak, szorongatják kezeinket és megköszönik segítségnyújtá­sunkat, — veszi át a be­szélgetés fonalát Kozma László. — A katonák egyhangú véleménye: addig itt maradunk, míg a magyar párt és kormány ezt kívánja tőlünk. Teljesítjük kötelessé­günket! — Pedig sok dolgunkat, hagytuk fél De odahaza — folytatja Talzács Miklós —, van, aki házat épít, szüretel­ne, én például nősülök. Már minden elő volt készítve a lagzira, amikor elszólított ott­honról a kötelesség ... Ezen aztán valamennyien akaratlanul is jót derülünk, s amikor leszáll az est, magas­ra csap a tábortűz lángja, az előbbi beszélgetésre célozva jegyzi meg tréfásan a füzes­abonyi Káló István: — Egyszer talán még hálás leszel érte. Lehet, hogy egy elhamarkodott lépó'stöl men­tettek meg téged ... S a kis közösség tovább ka­cag az iruló-piruló vőlegény­jelöltön. Egyszóval, a humor nem hagyja cserben katonáinkat, még a legkényesebb helyzet­ben sem. A káli Balogh Jó­.301 érezzük magunkat, minden rendben van” — írják a levélben szeretteiknek Karancske- üire Lange József, Baglyasaljára Pusnik Zoltán, Nemtibe Sőtér János, Kerecsendre Spe­kher János és Érsekvadkertre Péter István, Megérkezett a napi sajtó. A képen Ormai. Sándor zalaegerszegi, Molnár Mihály debreceni, Balázs Pál egri, Poncz Barnabás zalaegerszegi és Sándor Dezső ösfai tartalékosok eloszt­ják az újságokat.

Next

/
Thumbnails
Contents