Heves Megyei Népújság, 1968. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-22 / 223. szám
Virágok néma sziima Hajlong, nevet a szélben. Sokszor nem is szerelmet Ébreszt, de bölcsességet — És kellene tudnom — Szememre szórja titkát. Felém bólintja büszkén, Hogy reszket himporával, Hogy értem és velem van — És kellene tudnom — De míg parányi teste Az ujjaim között leng, Bóklász, mint tiszta álom, A perc már ráhajolt s — nincs - Ezt kellene tudnom — így minden földi élet Végzetre bontja szármák Hiába zengi lelkét, Elfosslik, mint a pára — Hej, kellene tudnom — Nem, mint a pára, ó, nem, A pára még erősség. Szivárvány látható még Lehellet-vézna testén — Már kellene tudnom — FARKAS ANDRÁS: Ezt kellene tudnom .. Az élet annyi gond csak! Testünk a gondolattal, A gondolat a céllal Vesződik- zsörtölődik — E?t kellene tudnom — Az elhatározás még, Hogy új szivet kívánunk, Hogy új erőt remélünk. Csalóka, törpe ábránd. Hej, kellene tudnom — De még kinyulok érte, De még igyekszem innen Próbálok élni annyit, Amennyi én lehetnék —• És kellene tudnom — Még álmok kellenének, A megszépült valóság, Az izzó fesztelenség, Amelyről annyi mindent Most kellene tudnom — Eddig pénzért loholtam. Áldoztam álmot érte. Odadtam testi-lelki Valómat — és megérte? Ezt kellene tudnom — Jöhettek pillanatnyi Sikerrel a vagányok, Nekem, velem mulattak — Mit vittek el — megérte? Ezt kellene tudnom — Szivem, szobám belepte’ Apró betűk, a könyvek, A gondolat, a gondok Rágcsálói — megérték? ó, kellene tudnom — Megannyi vád a kérdés! Ml ellen és ki vádol? Hibáztatom a sorsom, Győztes vagyok, legyőzött? Ezt kellene tudnom — Ha tükröt tartanék most Szememnek messze látn Az arcom erdejében. Mit látnék sűrűjében? Hej, kellene tudnom — Ml van szemem mögött még? Nem, nem a koponyában. De túl a sók fogódzón. De túl a sejteken már? Meg kellene tudnom — Ez hát kíváncsiságom. Ezért nincs befejezve! Ezért van reggelente Üjabb éhség — ezért csak? Meg kellene tudnom! Lehet-e megnyugodni, Szabad-e meg-megállnl, Van célja a szüneitnek. Erőt ad az, ha várok. Ezt kellene tudnom — Vagy az a jó, ha semmi Nem áll szerény utamban. És jön a nagy szabadság. Mely téboly már, szabályos! Ezt kellene tudnom — Az élet sok kötöttség. A tartalom, a forma Attörhetetlen kapcsa — Anyag, s anyagfeletti? Meg kellene tudnom — Ml va a légkörön túl? A szálló tartalomnak Hol és ki ad ja szárnyát, Ha túl akar repülni? Ezt kellene tudnom — Vagy ami mérhetetlen, Az már embertelenség. Mert testünk méretéhez Nem kíván visszatérni? Hej, kellene tudnom — De hát az izgalomnak Sosem találni végét, Csak sejteni igyekszünk Mindent, halálon innen? Ezt kellene tudnom — KÄTAY ANTAL: Tűnt hajnalok után Az ember kiáltozik — ha vén&L Tűnt hajnalok után kinyúl a kéz, s a pergamenarcú alkonyok vinnyogva járják körül az esti szobát. Jó lenne békében — hosszan élni, egy-két titokkal megbarátkozni még, s irigykedve a holnapokra: elpiszmogni megszépült emlékeinkkel. AirtALFY ISTVÁN: Békés alföldi táj Érett tengeri sárgul, mint a pulóvered, ahogy a peron olajfoltos betonján utánam integettél. Békés alföldi táj! Most hová szállnak a hollók? Az utak mentén fehérük foltokban a szikfű. Ha szól messzi szelek kfirtje, fiú, te rám se köszönsz, se nem írsz! Sírva sikolt a vonat, szeptemberi ég, te beteg vagy? Mint a mosoly, ha hazug, máshova szállnak a hollók, én kedves madaraim. Békés alföldi táj. érő tengerid, 6, mint a baráti, meleg ölelés..; Kedves-édes, élénk szem, hamiskás nevetés, báj — az ilyen Jelzők szép nőt akarnak szavakkal fotografálni. Cieaarcű, ez nem tárgyilagos megállapítás, már foglalatos, benne van: szeretem. Eszembe jutatta az én históriámat, elmondom. Réges- régen történt: gyanússá váltam. Azt írtam egyszer: vannak demokratikus dolgok, amelyeket nem lehet sikkasztani. A születésnap, például. Van születésnapja Rotschild- nak, és van a munkanélkülinek. Mindenkinek van, aki megszületik. Csak az akkori élet festéséhez mondom: komoly figyelmeztetőt kaptam, ne játsszunk a szavakkal, hagyjam a demokrácia említését. Aztán írtam a Gondolat című lapba. Ez is baj volt, hiszen ebbe a lapba nagyon baloldaliak írtak... Egy esős őszi _napon m. kir. detektív csöngetett be lakásomra. Hajnalodott, nemfehér autó bemerészkedett a dűlőúton Sárikáért az iskolaudvarra. Rozikának folytak a könnyei: — Ha Kovács még egyszer kérne! Ha még egyszer! — sóhajtozta egész úton. Fogni kellett csápoló kezét Tudta Kovácsot Sárika: csendőr őrmester volt valamikor negyvenben, s feleségül kérte Rozikát. Hogy képzeli. Meg is bántódott Kovács őrmester, Eltűnt a faluból, s nem is jelentkezett azóta. Azt mondta az ideggyógyászat orvosa: — Hölgyem, ne kívánja, hogy a falakon belül engedjem. Búcsúzzék barátnőjétől!... Csak másnap kapott vonatot. Ügy elgyötörte az út, maga is csaknem odajutott ... hová? A várakozás, a levelek reménye azonban erőt adott. Május második felében ismét két nap szabadot kért. „Májusban, Sárika kedves! Ha a megyénél megtudják, a •fenekemre vernek!” — sopánkodott az igazgatója. Sárika azonban vitte a cipődobozt. A pályaudvarról egyenest a kiadóba sietett. Pirulás nélkül mutatta a személyi igazolványát. Huszonnyolc levelet számoltak le eléje. Megköszönte. — Zsókám, mégsem tudom használni ezt a cipőt — állított be a sógornőjéhez. — Node két hónap múlva nem veszik vissza, hiába van meg a cédula! Ügy is lett, nem vették vissza, de Sárikán nem látszott bosszankodás. Cieu boldog volt. „Jaj, ha velünk lakhatnál, Sárika néni!” Mivel nem engedett kezet csókolni, a sógor atyásan kétoldalt hozzádörgölte jogász arcát. Az ebéd alatt megint Károly került elő, milyen fess karpaszományos volt. Az esti vonattal már utazott is vissza Sárika. Hasztalan marasztalták: — De hiszen a második lm nem alszol? — Párnáson szundíthat az ember! — mondta. Párnásra spekulált, hogy majd magában — olvashat Négynél kevesebben sehol sem ültek a fülkében. De jobb is, legalább gzenúergésében annyival tovább őrizhette a tervezgetést. Délre került ágyba. Alig látott a fáradtságtól. Éjjel felébredt, felkelt, elővette a leveleket. Kilencben fénykép it volt. VisszaBODÓ BÉLA rég feküdtem le — régi hírlapírói szokás szerint. Apró ember volt a detektív, ő is álmos még. Egy korán nyitó trafikban cigarettát vettünk, szótlanul füstöltünk, amíg a főkapitányság Zrínyi utcai épületébe értünk. riadt tőlük, ezeknek az írár sát el sem olvasta. S amelyikben nem lapult fénykép! Hát mit gondoltok, ti szánan- dók és érdeksóvárok. Ápolónő vagyok én, vagy világcsúfja, vagy nincsen elég gyermekem nekem itt az udvaron ! Mennyim van az OTP- nél? Stricik! Aljasak. Némelyik papírról az alkohol szaga bűzlött. A konyha kövén elégette az egész ajánlathalmazt. Amint a hamut össze- sepregette, megbánta tettét. Mivel nem ellenőrizhette emlékezetét, úgy tetszett, vagy kettő is akadt köztük, olyan, akiben némi férfias szemérem, sőt büszkeség is látszott. Az egyik még mentegette is magát, hogy... Na, végre!... Alig várta a reggelt, kerékpárra kapott s be a faluba. Félóra alatt tette meg a hat kilométert. Csak Rozika ajtaja előtt tért észhez, hát kinek panaszkodjon, ha ő nincs itt, az egyetlen. Végigtolta biciklijét a főutcán s házról házra mormolta magának: itt sincs senki, itt sincs senki. Ismert minden házat. Házasságuk első hetét itt töltötték Károllyal. Az a bizonyos ház most következett. A falu vége előtt a tizedik. De megöregedtek az ablakok!... Ruhástól feküdt az ágyba. Éjfélkor felriadt. Semmi álom nem jött a szemére. Megnézte magát a tükörben. Levélbe tette panaszát, s másnap elküldte Pestre. Negyednap jött a válasz: „Ez így nem mehet tovább, fel kell jönnöd Pestre. Legalább Cicunak legyen egy állandó rokona”. A sógor is odajegyezte nevét s még a neve alá: talán segíteni is tudnék az áthelyezésnél. Ceruzával háromszor is aláhúzta szavait. E szavak ezáltal ajánlattá váltak. Fenyegető megkörnyékezéssé. Talán segíteni is tudnék — ez negyedszer is alá volt húzva, Piros ceruzával, Leültetett - ía hátam mögé ült — együtt várjuk a főtanácsost, az fog kihallgatni. De miről? írtam? Írtam. Kávéházba jártam? Jártam. Beszélgettem barátaimmal? Beszélgettem. — Egy ilyen rendőri kihallgatás ölyáh volt, mint a végítélet végrehajtását várni. Gyorsan átgondoltam az életemet. A paragrafusokat sehol sem lehetett belém döfni! Másfél órát vártunk, míg •megérkezett a főtanácsos. Ismét mérleget csináltam. Frissen borotvált az arca, az enyémen tüskék. Szemmel láthatóan jól kialudta magát, én úgyszólván semmit sem pihentem. Rajta aranygalléros, csillagos uniformis, én sebtében öltöztem. íróasztal, mögötte a főtanácsos, az íróasztal előtt én, mögöttem a detektív — így kezdődött. Nézett rám. Hallgatott. Értettem: ez a fokozás. Hajnali bekísérés, várakozás, most: fenyegető hallgatás. A falióra ketyegett, a főtanácsos aktákat lapozgatott, hallgatott. De hát ez mind politikai háttér az akkori idők modorában, én pedig szép nőről akartam mesélni. Mert szép volt, akit akkor szerettem. Nem így: szép, ezer jelzővel szép, százezer jelzővel szép. Mondtam ezzel valamit? Nem. Talán annyit: akkor még lobogott a hajam, a kislány szőke volt, boldogtalanul szorongattuk egymás kezét, ha elváltunk, és rögtön üres lett minden, ha nem láttuk egymást. Akkor a főtanácsos elérkezettnek látta az időt, hogy abbahagyja az inkvíziciós hallgatást, rám dörrent: — Neve? Türelmesen mondtam személyi adataimat. Következett a friss kérdés: — Kik a barátai? Ezt is gyorsan elintéztem: — Nincsenek barátaim. Sok embert ismerek, de kit nevezhet az ember barátjának? A hangsúlytalan válaszommal nem törődött. Tapasztalt ember volt, sokféle válaszhoz szokott. Becsukta az aktákat — úgyis tudtam: nem az én aktáim, mert nem is lehetnek azok. Végignézett rajtam, ifjúságomon, az éjszakáktól gyűrött arcomon, a hirtelenében rosszul elválasztott frizurámon. Enyhült hangon kérdezte: — De barátnője csak van’ Lehetett ezt tagadni? Akik informálták, ezt pláne tudhatták. — Van... Hátradőlt, cigarettára gyúj- tott. Én is füstölhettem — Tehát van. Még enyhébb lett a hangja, negyedhivatalos, háromnegyed rész magánkérdezőskö. dés — láttam ezt az elnyomott mosolyon: — És milyen? Lövés a levegőbe. Tehát most vallanom kellene ennek a főtanácsosnak szerelmemről. Milyen a kislány? Sohasem voltam — akkor különösen nem — ura a jelzőknek. Azonkívül vallomásba tenni a2t, akit szeretek!? Azt is. tudtam, nem áll meg a kérdezésben. Szemüvege mögött csillant a szeme, így csillan a férfiaké, ha nőkről, kalandról hallanak. Éreztem: csak el kell kezdenem, kedvteli magánfaggatás kezdődik, s esetleg leltári leírást kell adnom szerelmem termetéről, ujjai formájáról, szeme sugárzásáról, keble domborulatáról. Beszéltem volna én minderről versben mindenkinek, de ott? Nézett rám, várakozva, mint akinek rögtön csemegét tálalnak: — Na! Szép? Akkor nagyot nyeltem, megmozdult ádámcsutkám, s hirtelen kivágtam: — Csúnya! Szeme nagyot nőtt a szóra, én pedig hozzátettem: — Csúf. Nem volt könnyű. Magamban mindjárt esdekelve kértem bocsánatot szőkémtől, ha él még valahol, most is pardont kérek. Magamban. De a főtanácsosnak hangosan feleltem: — Nagyon csúnya.. Szép nő? Jelzők? Csúf. Ennyi volt az én kis bosszúm. Ennyi tellett tőlem. Nem sok. tudom. Akkor nagyon jólesett. Elengedtek. Ahogy kifelé mentem, éreztem a hátamon az apró detektív szúrós tekintetét. Patkányarca volt, sűrű fekete bajusza, ha szabad most ennyi jelzőt használ nőm.
