Heves Megyei Népújság, 1968. augusztus (19. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-04 / 182. szám

Jelentéktelen ügyelt ? / . • Elet a táborban Gondolatok a bíróságon Széles kopott lépcsőik, a folyosók, mozaikiapjai töre­dezettek. A folyosókon peres­kedők és tanúk. Zsivaj, egy­mást tulaesargó beszéd; vá­rakozó bizonytalanság, türel­metlen kételyek, erőltetetten magabiztos beszélgetés, za­vart ácsorgás. kéztördelő han­gos ócsánkodás; mozgalmas, erőszakos moraj. Itt ebben az épületben, ezeken a folyo­sókon — a maga vívódásaival — százait és százak örökké arra várnak, hogy számot adjanak viselkedésük körül­ményeiről. § § Áz egyik tárgyalóterem előtt többen is várakoznak. A pádon csak egy harminc év körüli férfi cigarettázik. Lát­hatólag itt és most nem tartozik senkihez. _ — Hányadik ügyet tárgyal­ják? — kérdezem. —Sajnos, még mindig az elsőméi tartanak — válaszol készségesen. — Pedig már nekem is rég végezni kellett volna. Valami piti, jelenték­telen ügyet tárgyalnak. — Ha nem sértem, maga milyen ügyben vár? — Az én ügyem is semmi­ség. kérem... Többen lakunk egy udvarban és van ott egy öregasszony, akinek az a szó­rakozása. hogy mások szája- ízét megkeserítse. Egy notó­rius jelentgetö. kérem. Ha van türelmem és nem szólok vissza néki. most nem kéne itt lennem. Módszeresen ide­gesített nem bírtam tovább cérnával és alaposan lehord­tám. odamondogattam neki. Hogyne, kérem, négyszer je­lentett fel a tanácson. Hogy ki sem léphet az udvarra, mert a kutyám megtámadja, hogy a kutyám összegázolta, letaposta a virágait, meg ha­sonlók. Játékos apró jószág az a kutya. ‘Fajtiszta foxter- rier. :öthónapos sincs, ké­rem. Hát persze, hogy begu­rultam és megmondtam neki a magamét. Ezért, vagyok most itt. Lopom a drága idő­met. Egy infámis öregasszony miatt. Egy piti, jelentéktelen '"HJV miatt... Átfutom az ajtóra kifüg­gesztett tárgyalási lajstromot. Csupa piti. jelentéktelen ügy. Nincs egy sikkasztás, lopás; nincs egy ügy. amelyben vád­lott lenne A la jstromon olyan ügyek szerepelnek, amelye­ket nem nyomoznak és hiva­talból nem üldöznek, ezek a Perek a feleik kérésiére indul­nak. a tárgyalásokon az ügyész éncs jelen. Szemű gyre veszem a fel­perest. Hatvan felé közelgő asszony. Olyannak látom amilyennek az emberem sza­vai alapján elképzelhetem. Mereven, méltóságteljes Póz­ban ül a pádon, ölében feke­te retiküL A fején régimódi kalap, amelyre most a pók­hálót is odaképzelem. Eszem­be jutnak a jogász barátaim, akik örökké a mániákus per­lekedőkre panaszkodnak. Hát ilyenek lennének? Végre nyílik a tárgyalóte­rem ajtaja. Kitódulnak az előbbi ügy szereplői, s beszó­lítják a soron következő per idézettjeit. Az alperes har­mincöt—negyven körüli férfi, a felperes egy harmincon aluli, fiatal nő. Az ügy tár­gya.: egymás zaklatása (szi­dalmazás, rágalmazás, fenye­getés stb.) abból származó sérelmeiknek formailag, tör­vény előtt akarnak érvényt szerezni a felek. A tanúkhoz intézett kérdé­sek: „...Az ingatlan, amiben a felek együtt laknak, kié? Az alperes lakóval együtt vá­sárolta? A bérlők a szülők voltak és szerződés szerint a lakást üresen kellett volna átadniuk, amikor új lakásba 6 Mmlm Ü68. augusztus 4„ vasárnap költöztek? A volt bérlők leá­nya és annak férje jogosulat­lanul továbbra is a lakrész­ben maradtak? Veszeked­nek? Hallotta? Nem? A saját fülével ? Milyen szavakat használtak? Jól emlékezzék vissza, mikor történt! Nem emlékszik pontosan? Akkor körülbelül mondja meg. Kö­rülbelül. Kb. Kb...” Az éppen soron levő tanú nagy, darabos férfi, a rászá­radt maltertól, mésztől zö­rög a nadrágja, keze is mész­rágta. Panaszkodik, hogy csak egy fél órára szaladt ide a munkából és már az egész délelőttje elment, ki fizeti meg neki a tétlenül elfolyt drága időt. Biró: Szóval maga végez­te alperes kérésére a vako­lást? Haragban, rokonságban nincs a felekkel? Szóval, ér­dektelen. Mondja el, kérem, mit tud az ügyről? Tanú: Fenn voltam az áll­ványon és ők ketten beszél­gettek. ö (az alperes férfira mutat) azt mondta a fiatal- asszonynak, hogy egyezze­nek meg szépen. Mondta, hajlandó befizetni helyettük a húszezret egy szövetkezeti lakásra. A fiatalasszony azt mondta, hogy azért nem sza­badulhat meg tőlük ilyen ol­csón. Szerezzen nekik állami lakást és úgy a húszezret, le- lépésnek. Nagy veszekedés kezdődött. Kérem, én is szok­tam káromkodni, ugye, de ez a fiatalasszony, kérem, hogy miket mondott... Felperes: Szemenszedett hazugság. Kérem, szó sem volt közöttünk ilyesmiről. Ál­peres fenyegetett meg engem, hogy kiüldöz á lakásból, és ő káromkodott. Kikérem ma­gamnak az ilyen lejáratást! Üjabb tanú. Neve, lakhe­lye, születési év, a felekhez való visoznya. „Figyelmezte­tem a tanút, csak az igazat mondja, mert a hamis tanú­zást a törvény bünteti...” Hányszor hangzanak el itt naponta ezek a szavak. 5 S Két asszony áll a bírói pulpitus elé. Nem félszegek, sőt látnivalóén magabizto­sak. A per megkezdése előtt, formailag, a bíróság kísérle­tet tesz a felek kibékítésére. A fáradozás legtöbbször ha­szontalan, akár ki is rojto- aódhat a bíró szája, szavai falra hányt borsóként lepe­regnek. Mint most is. A két asszonynak nincs türelme, hogy kivárják a bíró józan, sőt gyakorlatiasan józan bé­kéltető szavainak végét, s mint akik úgy tudják, hogy itt a helye és ideje az ilyes­minek, egymásnak esnek sé­relmeikkel, melyek gyere­keik közti civakodásból erednek. A fiatalabbik szőke nő huszonnégy évesnek lát­szik, a másik, a sötétebb ha­jú sem sokkal idősebb. Állí­tólag a szőke nő fiacskája (úgy emlékszem 9—10 éves) bántalmazta a sötétebb hajú asszonyság hasonló korú cse­metéjét, sértett gyermeke vé~ delmében ó fülön akarta csípni az „agresszort”, aki menekülés közben elbukott és megütötte magát, szája széle felrepedt. A szőke nő szerint fiacskája attól a nyakleves­től hasalt el, amit a sötét ha­jú nőtől kapott... (Persze, ilyen apró incidens hogyan is rendeződhetne simán? Mert mire valók .akkor az értelme­ző szótárban is szereplő jó öreg szavak, szidalmak, visz- szakiabálások. vagy az akkor­üssedhakenyeretadszneki, meg az effélék?) Az egyik fiatalasszony, a szőke nő fér­je eddig hátul állt, oldalt „Kérem, a feleségem hajlan­dó kibékülni...” Ez valószí­nűleg igaz is lenne, ha köz­ben a két asszony között nem mérgesedne el újra a viszály. A férfi dühös, a két asszony­nak egyszerre morogja: „Ne hülyéskedjetek itt nekem, ér­titek ?r A bíró újra kezdi a békél­tető szavakat, de minden kedv nélkül. Sajnos a két harcias amazonnak hiába hajtogatja, hogy maguk mind a ketten dolgoznak, van ér­telme ilyesmiért a bíróság lépcsőit koptaita i, .gyerekük van, mindketten rendes asz- szonyok, beleüljenek ki, mi­nek vernék költségekbe ma­gukat Nem illik az ilyesmi a tanúit és értelmes embe­rekhez. A szőke nő söprő tekintetet vet férjére, „minek szólsz a dolgomba?!”, s annyira be­lelovalja magát a „maga iga­zába”, hogy már szinte csak lihegi a másik asszony felé, hogy ismerje be előbb, igen­is, itt a bíróság színe előtt ismerje be, hogy megütötte a csemetéjét. A sötét hajú nő erre semmi hajlandóságot nem mutat, kitartóan haj­togatja, neki nincs mit beis­mernie, és ő nem kell, hogy itt béküljön, mert hiszen nem haragszik. A bíró láthatóan ingerült, de van elég önuralma, hogy! megőrizze nyugalmát. Tovább I minek koptassa a nyelvét,1 neki mindegy, ha úgy akar­ják, ám pereskedjenek. Kéri, nevezzék meg a tanúikat. A szőke nő kapósból felsorol, szinte egy szuszra, vagy tíz nevet. Elegendő, ha hármat megnevez, csak olyanok le­gyenek, ákik látták az esetet. Ilyen semmi ügyben tíz ta­nú? § § Becsületsértés, rágalmazás, egymás szidalmazása, csepü- lése, fenyegetése — csupa olyan cselekedet, amit nem üldöznek hivatalból az igaz­ságszolgáltatás szervei. Ügy ítélik, a társadalom nem szenved olyan súlyos sérüléseket, amelyek orvoslá­sát hivatalból kellene kérnie a közvádat képviselő ügyész­nek. Sérülés azonban mégis történik, parányi hajszálre­pedések, amelyek láthatatla­nok maradnak ugyan, de igen károsak. Embereket összekö­tő szálak szakadnak szét, az emberi együttélés fonala foszladozik. Kilépek a folyosóra. A ré­gimódi kalapos aszany, aki­nek pókhálót képzelek fej­díszére, most is méltóságtel­jesen ül a pádon.. Ha az ut­cán elbotolna, habozás nél­kül odasietnék és felsegíte­ném. S azt hiszem, az a férfi is így tenne bármelyik öreg­asszonnyal. akit négyszer je­lentett fel az idős hölgy a ta­nácson, s most ötödszörre a bíróságon is. Tudom, az al­peres férfi, ha nem ismerné felperesét közelebbről, ugyanúgy segítene rajta, mint bárki máson, s csak a fáradt­ságot, a magárahagyatotísá- got látná az arcán, nem ku­tatna semmi emberi rosszat vonásai között ' Az állhatatlanság. ingerült­ség. bókétlenkedés nem a mi korunk „vívmánya”. Avatag és korszerűtlen kísérő jelen­ség. Ami töri az összhangot, gyengíti az emberi együttér­zést összetartást, szolidari­tást, bontja a rendet. A bí­ráknak kell azon fáradoz­niuk, hogy a hajszálnyi sé­rüléseket is esetről esetre gyógyítgassák, hogy ha kell ítéletekkel is biztosítsák az emberi összhangot, az embe­ri rend. az együttélés har- mónikus egységét. Sajnos en­nek egyelőre még időben és türelemiben komoly ára van. Pataky Dezső A megszállott A Göncölszekér rúdját nézegetjük. A fé­nyes csillagok, mint arany pitykék a mentén, úgy ragyognak a sötétszürke égbol­ton. Később a belső szobában egy másik cso­dálatos világ kerül elő. Sok ezer éves edény- darabok, színes, tarkabarka cserepek, fém­szerszámok. — Ezek az én kincseim — mutatja G. András, miközben csontos ujjaival tétován a szívére mutat. Beszélgetünk. És Andrásba hat- elemis ember, belekezd élete meséjébe. Köz­ben lassan, szinte észrevétlenül, mintha a múlt homályából kerülne elő, bebotorkál az ajtón a nyolcvankilenc esztendős Ilona néni, András édesanyja. — Nyolcán voltunk testvérek, de az anyám tizenegyünket hozott a világra. Hárman pá­lyás korban meghaltak... Én mindig szeret­tem a régiséget, szerettem kutatni, fürkészni a múltat... A parányi szobában egy ruhásszekrény van tele András könyveivel. Közöttük szép számú régészeti, népművészeti szakirodalom. A nénike köténye sarkát gyűrögeti fáradt kezével. — Az én Andrisom, kérem szépen, meg­szállott ember. Az élete a kövek, cserepek, régiségek.,, Az udvaron, a szín alatt, kétszáz éves ké­zi malom. A kopott darázskő a letűnt száza­dokról beszél. — Pénzért vettem — súgja András. — De a mamának világért se tessék szólni! Búcsúzáskor —- újra a csillagos ég alatt — arra gondolok, hogyha a világon minden ilyen Andráshoz hasonló ember indulatát energiá­vá lehetne átalakítani, akkor ezzel inthet­nénk a földkerekség Ö6szes erőművét.. 1 Nyárutó A ugusztus az utolsó nyári hónap. A nap még javában ragyog, néha harminc fok fölé is csúszik a higany, de az erdőt, me­zőt járó ember tudja, hogy a lángolás nem a régi, hogy az erdők éjszakájában már az ősz hallgatózik. A vadkacsára váró vadász érzi, hogy a hajnalok ilyentájt már hűvösek, a harmat mint sok-sok könnycsepp ragyog és csak ne­hezen tudja azt felcsókolni a nap. Aztán kurtábbak a délutánok is. Este nyolckor már éjszakai sötét járja be az erdőt és kísértetiesen suhognak a hűvös szélben a nádi buzogányok. Naplemente előtt mindig úgy érzem, mintha végigsuhanna valaki a gyalogösvényeken és ilyenkor fázósan húzom össze magamon a kabátot. Más a határ is. A búzát felfalták a telhe­tetlen gyomrú gépóriások és az eke mély, fe­kete barázdákat húz a fehér tarlón. Szánta­nak. Tegnap ugyan még gólyát is láttam a nádas környékén, de a fecskék délután már végigülték az utcán a telefondrótot... Vén már a nyár. Esténként a múlt héten lőtt bakom gyöngyös agancsát nézegetem és magamban búcsúztatom a nyarat. Nem kell megijedni, lesz még szép időnk, izzasztó meleg is, sokszor vetkőzünk még pu­cérra a vízparton, de mindez nem mond el­lent annak, hogy nagyon-nagyon vénül a nyár Az erdők bokrai tele vannak pókháló­val és ökörnyál úszkál a szántást végző trak­toros előtt. Délutánonként libacsapat húz V- alakban a Hortobágy felé és suhanó seregély- csóvát vág be a kökénybokrok közé. Nem siratom a nyarat, csak búcsúztatom és várom a gyümölcsöt hozó őszt, szeptember­ben a vénasszonyok nyarát Ili Húszéves a Csillebérci Gyermekváros — Mario, Mario! — hang­zik a biztatás' és gurul a lab­da. Olasz pionír-csoport — jegyzi meg kísérőnk. Alig megyünk tovább, dal­lamos francia szavakat hal­lunk, aztán német, orosz, mongol... Jelenleg tizenhat országból vannak gyermekek Csillebér­cen, a huszadik évét jubilá­ló 208 holdas táborvárosban. Az idei program az évforduló jegyében készült. Felelevení­tik a tábor születését és gaz­dag történetét. Albumok őrzik a tábor tör­ténetének mozzanatait. Ke­pék és képek. Kádár János vörös nyakkendőben a gyer­mekekkel folytat eszmecserét. Ho Sí Mintht karéjba fogják a kis táborlakók, aki feledve korát —- mert itt mindenki megfiatalodik —, együtt tán­col a vidám gyermeksereg­gel. Zamercev tábornok, Bu­dapest első városparancsnoka is járt Csillebércen és jó ér­zéssel vette tudomásul, hogy az elvetett magok termékeny földbe kerültek. Hosszú lenne felsorolni: Kisebb nemzetközi találkozó. Részvevői: Batzsargal Altam- eeceg Ulánbátorból, Mario Moreno Nápolyból, René Graw Berlinből és Pinczési Gyurka Budapestről. (Bozsán Endre felvétele) Simon János, a tábor veze­tője elmondja, hogy a július 28-án rendezett emlékün­nepségekre sokan eljöttek a tábor építői és egykori lakói közül. Ezek között volt az a tatabányai bányászcsoport is, amely húsz esztendővel ez­előtt roham-brigádként részt vett a tábor felépítésében. Pedig három évvel a háború után, mennyi mindent kellett tenni... Munkáink között mégis fontos helyre került e gyermekparadicsom felépíté­se. hiszen az akkori tizenegy- néhány évesek fogékony ér­zésvilágából el kellett űzni a háború rémséges élményeit Sebeket kellett gyógyítani, mindenekelőtt a legfiatalabb nemzedék sebeit, akikben a legmélyebb nyomokat hagy­ták a bombák robbanásai, s a koncentrációs lágerek szö- gesdrót-kerítései. A tábor ünnepi kiadványá­ban egy idézet is szerepel Szabó Pál Kossuth-díjas író „Csillebérci csoda” című írá­sából: „Nekünk még gyer­mekkorunk sem volt. Alig­hogy fel tudtuk emelni ka­runk dolgoztunk, hiszen az én gyermekkori pajtásaimnak jó részét már megette az élet. Nincsenek meg. Hogy én meg­vagyok, s most itt lehetek a csillebérci táborban, az éppen olyan csoda, mint amilyen csoda maga ez a tábor. . Évenként, a nyári hónapok­ban több mint tizennégyezer gyermek tölt itt felejthetetlen napokat. Mindent megtalál­nak, ami számukra a roman­tikát, a hasznos, célszerű pi­henést és művelődést jelenti. Nem véletlenül lett immár külföldön is fogalom ez a szó: Csillebérc. A külföldi gyere­kek elviszik hírnevét és nem ritka az olyan eset, mint azé az egykori francia pajtásé, aki 1954-ben volt a tábor la­kója és most felnőtt csoport- vezetőként ismét visszatért. Természetesen ugyanígy van ez az egykori magyar úttörők esetében is, akik ma már felnőttek, s mint pedagógu­sok, az ország különböző fat­yaiból, városaiból hoznak ide i gyermekcsoportokat Manolisz Glezosz, az Akro- polisz hőse, és Mereszjev, a legendás hírű szovjet pilóta csakúgy vendége volt a tá­bornak, mint sokan mások, Keletről és Nyugatról egy­aránt. A csillebérci tábor az út­törőmozgalom vezetőképző bázisa is: a sok ezer pajtás mellett évenként 1200—1400 pedagógus tanul itt. Amint a táborvezető el­mondja: — E kettős feladatnak: a gyermekek szórakozva neve­lésének és az úttörővezető­képzésnek akarunk még job­ban megfelelni. Most, a húsz­éves jubileumra nem is kap­hattunk volna nagyobb aján­dékot mint azt a 48 millió fo­rintot, amelyből 1970-ig még komfortosabbá tesszük tábor­városunkat. Többek között felépítünk egy háromszintes szállót, háromágyas szobák­kal. Tehát 1970-re megszűn­nek a sátorszállások. — De a romantika... — vetjük közbe. — Igen — mondja Simon elvtárs —, erre is gondol­tunk! Ellátjuk majd a paj­tásokat két—háromszemélyes sátrakkal, és kihelyezzük őket néhány napra a budai he­gyekbe,ahol önállóan fognak élni. Az ételhez nyersanyagot biztosítunk, a többi az ő dol­guk lesz. Persze, azért nem hagyjuk magukra őket. A tábor útjain nagy a sür­gés-forgás. Csoportok jönnek, csoportok mennek. Sétálók és sietők. Komolyan beszélgetők és harsányan nevetők. Az egyik altáborban most helyez­kednek el az ifjú lakók; nemrég érkeztek., Ismertetik velük a táborrendet. Vezény­szó, jelentéstétel. Fegyelem, rend. Ez már több mint já­ték, Egy-egy töredéke, mo­zaikja annak, amit így ne­vezünk: felkészülés az élet­re. Igen, hiszen néhány év múva a mai táborlakók a munkapadoknál, a katedrá­kon, a földeken az idősebb nemzedék helyébe lépnek. S viszik a stafétabotot tovább abban a szellemben, amely­ben húsz év óta Csillébe* neveli ifjúságunkat. Viacze György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents