Heves Megyei Népújság, 1968. július (19. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-07 / 158. szám
A futó az órára nézett. Éppen a hármasra ugrott a nagymutató amikor a fiú besettenkedett. Mérgesen ráncolta a homlokát nem szerette a fiút. Folyton késett, s a munkára is noszogatni kellett. A gyárnak csaknem minden részlegét végigjárta, most meg idehelyezték. — Faragjon embert belőle! — mondta az üzemvezető. A fiú bólintva köszönt, gyorsan átöltözött, aztán oda- sündörgött a fűtőhöz. Mondani akart valamit de a másik megelőzte. — Tudom, összecsomósodtak a villamossi- nekj — A fiú vállat vont. Kemény embernek ismerte meg a fűtőt. Nem félt tőle, de azt már mégsem merte megmondani, hogy ma éjjel okvetlenül el kell szaladnia egy órára. Megígérte a fiúknak! Nagyon fontos! A fiú felült a vaskorlátra, a tekintete elkalandozott. — Mit nézel? — kérdezte szigorúan a fűtő. A fiú a fehérre meszelt falra mutatott, ahol az árnyékuk magasra nőve hajladozott. — Ott vagyunk mi — mondta. — Ez nem cirkusz! förmedt rá haragosan a fűtő. — Inkább azt figyeld, mit csinálok! — En nem akarok fűtő lenni! — vágta rá hetykén a fiú. A fűtő szemében ez volt a legnagyobb sértés. Legszívesebben felpofozta volna a fiút. Máskor talán meg is tenné, de most fékezte magát. Minden percben értesíthetik hazulról, hogy megszületett a fia. Mert az bizonyos, hogy fiú lesz! — Csak azt tudnám, minek jöttél ide? — kérdezte haragosan. — Tettek! — mindta rá a fiú. Amíg a fűtő a kazánnal bajlódott, lopva az órára lesett. _ A fűtő kezet mosott, leült az asztalhoz, evéshez terített. Egyszer csak odajön a fiú is, összegörnyedt a pádon, gyomrára szorította a kezét. — Mi bajod van? — kérdezte a fűtő. — Fáj — mondta a fiú. — Mese! — legyintett a fűtő. — Jó, majd ha elvisznek a mentők, megtudja! — A fűtő abbahagyta az evést elsétált a kazánok közé. „Legjobb, Ka nem törődöm vele! — gondolta. — Reggel majd szólok az üzemvezetőnek, helyezzék máshová!” A fiú a szeme sarkából sandított a fűtőre. Azt már látta, hogy a gyomorgörcsöt hiába színleli. Az óra mutatója vészesen kapaszkodott előbbre. — Salakozunk! — adta ki a fűfő. — A fiú megdermedt. Ha nekifognak, hajnalig nem szabadul! Kelletlenül tápászkodott fel a pádról. Magára szíjazta a védőálarcot, közben sebesen forogtak a gondolatai. Ha lemegy a pincébe, a lapáttal elvághatja a szellőző vezetékét. Akkor aztán nincs saiakozás! A fiú kinyitotta a pince vasajtaját, majd döngve becsapta maga után. A fűtő várta a duda jelzést. Egy idő múlva türelmetlenül dörömbölni kezdett a vasajtón. Nemsokára felbukkant a fiú. — Bedöglött a szellőző! — mondta. •— Hozd az álarcomat.! — kiabált rá a fűtő. Felcsatolta az arcára, rohant le a pincébe. Megnyomta a szellőző indító gombját, de a motor valóban nem indult. A fűtő szitkozódott. A salakozást már nem lehet halogatni. — Felváltva lapátolunk! — szólt ki a fiúnak. — Es ha mérgezést kapok? Nem kényszeríthet rá! A fűtő keze ökölbe szorult. — Jó, majd én lemegyek! Tizenöt perc múlva szólj értem. Közben a gőzmutatókon is rajta legyen a szemed! A fűtő visszament a pincébe. Kinyitotta az elérhető kis ablakokat, hogy legalább azokon jöjjön be friss levegő. Az égett szén darabosan ömlött ki a kazán alól. Lila lángok röpködtek a maró, gázos izzásban. Vizet locsolt a salakra, sárgás gőz csapott fel a mennyezet felé, alaktalanul gomolygott. A fiú ijedten nézte az órát. „Most már mennem kell! De akkor ki szól Feri bácsinak?” — Kiment a kazánház elé, hátha találkozik az éjjeliőrrel, s akkor rábízhatja a szolgálatot. De az őr éppen nem járt arrafelé. Visszaszaladt. Nem várhatja meg a fűtőt, mert akkor már nem jut ki innen. Egy pillanatig tűnődött, majd felkapott egy nagy darab szenet és teljes erejéből a vasajtóhoz vágta. A fűtőnek már parányi tűk szúrkálták a szemét, kaparta torkát a füst. A vasajtó döndülésére felriadt. Hirtelen nem is gondolt arra, miért így jelez a fiú. Felkapaszkodott a lépcsőn, letépte magáról az álarcot, kiment a friss levegőre. Sokáig kapkodva lélegzett. Amikor kitisztult a feje, visszament a kazánházba. Kiabált a fiúnak. A nagy csarnokban kavarogva vergődött a hangja: „Hol lehet?” — gondolta dühösen. Körüljárta a kazánokat is, de a fiút nem lelte. Fáradtan leült. Megtörölte verejtékező arcát, ivott a vizeskancsóból. „Szóval mégis itthagyott! Meg is szédülhettem bele is bukhattam volna a tüzes salakba!” Felkelt, ellenőrizte a műszereket, lapátolt a tűzre. A két kazán kezesen feküdt, mint jámbor barmok a meleg istállóban. BEN YE1 JÓZSEFI HIMNUSZ Ha csak azért hogy valakinek egy lehulló kötőtűt felemeljek aztán megint sétáljak hátratett kézzel a ropogó kavicsokon ha csak azért hogy elesett gyereket a földről fölemeljek s poros kezét megbocsátó lassúsággal simogassam ha csak azért hogy unokám hajamba ragadva kiabáljon ha csak azért hogy egy csillag szememben lássa fényét és örömében leszaladjon a türelmes éjszakába ha csak azért hogy valaki véletlenül fölismerjen az utcán s henye kezét kalapjához emelje ha csak azért hogy egyszer valakivel találkozzam és megkérdezzem tőle hogy van ha nem felel senki senki egyedül csak én beszélek dohogva keserű indulattal s ha beszélni se tudok majd csak nézni a csönd mozdulatait ha csak azért hogy érezzem a levegő édességét csak ezért is élnék még valameddig Tízéves lehettem, amikor egy nyári reggelen jó anyám felrakott a vonatra, utána felszállt ő maga is és elkísért egészen Vámosgyörkig. Ott a III. osztályú váróterem hűsé- ben vártunk egy órácskát, azután befutott nagy sistergéssel, füstfelhővel, zakatolással a miskolci gyors. Remegett, dübörgőit minden, remegett az én szívem is. Anyám gyorsan felrakott rá, utánam nyomta a hatalmasnak tűnő picinyke bőröndömet. Ö előzőleg megcsókolt, és már kereste is szegény a vonatját visszafelé, Gyöngyösre. Első önálló utam volt a nagyvilágba. A bőrönd mellettem, jegyem a zsebkendőbe kötve, egy másik tiszta zsebkendőben három alma. A vonat robog, száguld és száguldanak a távirópóznák, a fák, engem pedig szép izgalom dideregtek Ügy volt, hogy Pesten, a Keletiben várnak a rokonaim. Senki sem várt, de leHová vitték? Sohasem tudtuk meg. Akkoriban éjjel-nappal havazott. földre és fára fehér fagyott takaró borult, a farkasok egyre beljebb szorultak. már-már a küszöbön üvöltöztek. Kín zott és nyugtalanított ez eltűnt nő sorsa, elmentem a német parancsnokságra is. hogy megtudjam, mi lett vele? Majdnem falhoz állítottak. Lassan kitavaszodott. Az ellenség továbbvonult. Szomszédnőm háza zárva maradt; kertjében az utaikon sűrűn ütközött a fű. Az öreg cseléd is meghalt azon a télen. Már senki sem gondolt a szorongató eltűnésre. csak engem foglalkoztatott az eset; sehogyan, sem tudtam megnyugodni. Mégis — mát csinálhattak vele? Talán bevette magát az erdőbe és elmenekült? Valaki megtalálta, beszállította egy kórházba, és most is ott fekszik, mert hallgat, mert nem tudják megállapítani. hogy kicsoda? Kétségeim. aggodalmaim nem múltak, de az idő eltompított. Azon az őszön nagy csapatokban húztak a szalonkáit: köszvényem éppen nyugton hagyott, kisétáltam hát az erdőbe. Az aggatékomon lógott már négy-öt a kedves hosszú- csőrűékből. amikor ismét rálőttem egyre, de az eltűnt az árokban, a száraz ágak között. Le kellett ereszkednem hogy a sneffemet megtaláljam. Ott. feküdt — egy emberi koponya szomszédságában. L Jüatha mellbe vágtak volna —■ egyszerre eszembe jutott őrült szomszédnőm. Az elmúlt borzalmas télen többen is ott pusztultak az erdőben; Nem tudnám megmagyarázni. miért, biztosan tudtam, higyétek el. egészen biztosan, hogy annak a szez rencsétlen eszelősnek a koponyáját találtam meg. Egyszerre mindent megértettem ... Minden tisztán állt előttem. Ott hagyták a matracon, a hideg, elhagyott erdőben; és 6 hű maradt rögeszméjéhez meg sem mozdult. és meghalt a hó vastag, könnyű takarója alatt. Később aztán fölfalták a farkasok. Es a madarak fészket raktak széttéoett fekhelye gyapjúszálaiból. Megőriztem koponyáját. Gyerekeinknek pedig azt kívánom. hogy soha -ne is merjék meg a háborút. Illés Endre fordítása. hét, eltévesztettük egymást. Hosszú ácsorgás után kimentem az utcára, szakadt az eső. Egy újságárus bódénál megálltam, az árus néni rámszólt: — Állj beljebb, hiszen bőrig ázol! Ott maradtam nála, kicsi fedele alatt, késő estig. Akkor a néni ismét megszólalt: — Most már zárom a botot, fiam! Megkérdeztem tőle, hogy a Klotild utca merre van. — Ott megy a 46-os, arra szállj, az elvisz a Nyugatiig! Felszálltam a villamosra, felváltottam egyetlen árva ezüst pengőmet, mely az egész nyári zsebpénzem volt. A Nyugatinál a kalauz letessékelt. Nem voltam fáradt, csak álmos, de mentem. Az eső nem zavart, csupán csak az, hogy cipőben vagyok. Otthon ilyenkor — igaz, nappal — mezítláb szaladgáltunk a térdig érő meleg esővízben. Talán egy óra is eltelt, amikor a vízhez érkeztem. Rámerészkedtem a hatalmas hídra, leraktam a bőröndömet, a korlátra támaszkodtam. „Kicsi” — gondoltam. Vagy talán nem is gondoltam, csupán éreztem. És nagyon fájt. Otthon nagyobbnak képzeltem, szélesebbnek, vadabbnak, hömpölygőbbnek. És most itt folyik alattam csendben, szelíden és könnyedén átlátok a másik partra. „Ez volna a Duna?” Bámultam a vizet, csurgott a könnyem és nem is láttam, hogy egy rendőr mellém állt, csak arra ocsúdtam: — No, fiam, mit bámulsz? Hol laksz? Honnét jöttél? — Gyöngyösön... Gyöngyösről ... — dadogtam — a Klotild utcába megyek N.-ék- hez. Elvezetett egy darabon, és megmutatta az utat. — Innét nem messzi már, ha ott jobbra fordulsz, megtalálod. A rokonék azt mondták, hogy éjfél is elmúlt, amikor csengettem a kapun. A rokonom volt a házmester, amikor kijött és meglátott, megijedt, gyorsan felkapott, becipelt. Az ágyba dugtak. Még félálomban hallottam, hogy rajtam morfondíroznak. Másnap mindenki mosolygott és ígérgették, hogy vasárnap kimegyünk az Angol- parkba, de a Dunát azt már holnap is megnézhetjük, mert az nem kerül pénzbe. — Nekem nem kell a Duna! Már láttam tegnap éjszaka, nem sokkal nagyobb, mint nálunk, otthon a Mérges-patak. A hangom igen durcás lehetett, mert mindenki csodálkozva, megütközve nézett rám. „Nézz csak, a kis vidéki fickót, miből lesz a cterebogár!" — mondták nekem a szemek, de nem törődtem a tekintetekkel és nem is voltam hajlandó belőlük olvasni tovább, végtére engem becsaptak. Becsaptak a felnőttek, becsaptak a tanárok, becsapott a földrajzkönyvem. A Duna... Igenis a Dunát egészen másnak, hatalmasabbnak, félelmetesebbnek hittem. ★ Gondolom, némi víz lefolyhatott a Dunán, mire 24 éves lettem. Akkor hajóval mentünk Pestről Leányfalura. Fenséges élvezet nyáron, kora hajnalban a hfis vízen utazni. Ettünk, ittunk, da- náztunk, udvaroltunk a lányoknak. Ilyenkor mindig akadnak lányok, akadt tangóharmonika, de még jótorkú ember is. Aztán, hogy megérkeztünk és már jó szögben érték hátunkat a nap sugarai, bejártunk a hűs vízbe megmártani magunkat. Magda nem tudott úszni, és elvitte a víz. Minek elmondanom, hogyan húztam ki? Annyian leírtak, elmondtak már hasonló eseteket. Utána mentem, utolértem és csak vitt, vitt bennünitet a víz. A lány görcsösen kapaszkodott a hajamba, a torkomba. Szívemet pánik szorította, még inkább, mikor láttam, hogy nemcsak lefelé, de n -’íz közepe felé is sodródunk. Többször hallottam, hogy a fuldoklókat fejbe kell verni, ha elájulnak, könnyebb velük bánni. De én nem tudtam megtenni. Magda szép fekete lány volt, igaz, teljes önkívületi állapotban, őrületre torzult arccal, eszelős szemekkel, de lány és így is sajnáltam őt. Suttogtam hát a fülébe, hogy „ne félj, ne félj”. Később, lehet, hogy hangom hatására, lehet, hogy csak magától, de érezhetően megnyugodott. Már nem fojtogatott és nem rúgkapált. Nagy nehezen kievickéltünk, partot értünk, lihegve ültünk a köveken. A lány haja csapzott volt, ajka lila, bőre zöld, fürdődressze szakadozott és szép lányos mellén teljesen félrecsúszotfe Haját kezemmel hátrafésültem. Dresszét féltőn visszaigazította a helyére. Amikor Magda lelke nagy nehezen visszatért a túlvilágról, fekete szemében a hála és a szerelem parázslóit. A nap melegítőén szárított bennünket, vérünk ritmusa visz- szatért .A lány kezemet simogatta, fejét ölembe hajtotta. Később, amikor felültünk, már a hold is mezítelenül úszott a sötétkék égen, a csillagok, szerelmünk egyedüli tanúi is megértőén hunyorogtak. — Bemegyek, úszom egyet — mondtam, s megéreztem, hogy Magda fél. Ebből tudtam, hogy én viszont férfi vagyok és bátor. — Ne... Ne kísértsd az istent — kérlelt, de már bent úsztam, s akkor hirtelen eszembe jutott a régi kép, a csalódás a Dunában. Eszembe jutottak a könnyeim, aztán váratlanul délutáni harcunk a démonokkal, a szirénekkel. Először Magdáért, aztán, amikor pánikba estem — először magamért. Bár a víz hűs volt, a felismerésre elpirultam. „Mekkora marha vagyok ... De hát az ember első gondolata mindig az önvédelem. Különben is ott voltunk százan és csak én ugrottam be. És csak őérette urottam be...” — okoskodtam, s amikor idáig jutottam, ismét féltem a víztől. A hold fényében tisztán láttam, hogy mind a két partról egyforma távolságra vagyok. Szívemet ismét a pánik szorította. Féltem, sohasem jutok vissza a partra, itt végzem a hullámok között. Félelmemben ittam is egy vödömyi vizet, köhögtem, fuldokoltam. Azután az eszem rákényszerí- tett, hogy a hátamra feküdjek. Kisvártatva megnyugodtam, és kiúsztam. Ott lihegtem ismét mellette. Sírt szegény és remegett, fürdőtrikómat kicsavarta, s rátette a még meleg kövekre, száradni. A magáét is levetette, azzal dörzsölte szárazra didergő testemet összebújtunk, melegítettük egymást. Éjfél jóval elmúlt, amikor visszaérkeztünk Leányfaluba. Az ebédlő asztalán két tányér volt, rajta hideg vacsora. A többiek önzőén aludtak már, tán, hogy biztosra vették megmenekülésünket. Ettünk valamit, Magda megcsókolt. — Köszönöm, köszönöm neked — mondta leheletfinom halkan és bement a lányok hálótermébe. Testem-lelkem fáradt volt, agyam helyén űr. Bevonszoltam magam az ágyra. A fáradtságtól teljesen elernyed- tem, lebegtem a semmiben, úgy éreztem — a vízben. „Lám, milyen fordított az élet. Valaha csalódtam, később semmibe vettem a Dunát és tulajdonképpen a lány ennek köszönheti életét. Mert tán, ha ismerem a vizét, sohase ugrok utána... És aljas vagyok, a nyomorúság vámszedője...” — tértek vissza a gondolataim. Nagy nehezen elaludtam. Másnap, amikor felébredtem, Magda már mindenkinek mindent elmondhatott, mert engem hangosan és szótlanul is, de mindenki ünnepelt. Magda szerelmes volt és én már nem is tudom, hogy mifc éreztem akkor. Suha Andor
