Heves Megyei Népújság, 1968. július (19. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-06 / 157. szám

Kétszáz esztendő Adócsőn

TAXI - ötezer évvel ezelőtt

r A Mátrából leszakadó völgyek erre

...........szelíd síksággá szélesül*...... Az országut

at eperfák sorfala, akácok kísérik, egy-egy foltban. li- getékké sűrűsödve. Fekete "az út, apró kövei közül bitu- | ment olvaszt a rekkenő júniusi délután. Fák takarják a falut, a házak alig látszanak a zöld koronától.

Nagy község Adács. Kettős j sínpár metszi. S ezen a vas- '' pályán ezernél többen vona- ; töznak naponta. Valamikor . ötezer lélek lakta. Most már ; csak négyezer. Elköltöztek ! az emberek, közelebb a vas- , utas munkahelyekhez. Azt mondják, Isaszeg egy részét ? ,.Kis-Adács”-nak is nevezik, i mert ott telepedtek le az innen elszármazók.

Fény csillan a keret nélkü- ! li szemüvegen:

— Azok az emberek is tanítványaim voltak mind ...

ősz hajába a „sinus-vonal” mélyen behaladt. Apró sörté- jű bajusza is egészen ősz. Ötvenöt éves, magas, egyenes, mint a szálas fa. Pedig, de 'sok vihar megrázta, í. Születése óta itt él Berényi ‘“Lajos. Amit távol töltött, azok a jászberényi képzős évek, aztán a háború, front, hadifogság. Harmincöt éve tanít. Legjobban illik rá, amit Ruffy Pétertől olvastam valahol: ha ablakából meglát egy lovat, már azt is tudja, ki ballag mögötte. Ügy ismer a faluban mindenkit, mint egymást a testvérek. egy nagy családban. Ismeri az embereket, mert tanítója az embereknek. Tanítványai voltak a mai édesanyák, édesapák és okosítja ma azok gyermekeit is. És tisztelik őt a föld felé görnyedő vének, nagyapák és nagyanyák, akiket az ő édesapja tarisznyázott értelemmel, tudással.

— Hosszabb ám ennél a

sor. Mert nemcsak apám, de az ő apja, annak az apja és neki az apja is tanította Adácsot. Egészen szépapámig tudok visszamenni a katedrákon.

Édesapja s neki az apja negyven-negyven esztendőt töltöttek katedrán, és nem tanítottak kevesebb ideig a távolabbi elődök. Amiről tud, összeszámolja mind, nem felejtve ki a sorból önmaga 35 esztendejét. Két évszázadnyi időt összegez. Szerényen, legszűkebben számítva is ennyi a bizonyos: 200 esztendő!

Kétszáz esztendeje tanítják a falut a Berényiek. És hogyan tanították?

Az öreg faluban és az újtelepen is szép nagy házak, tiszta lakások, rendezett porták, gondozott kertek virággal és gyümölcsfákkal. Az öreg falu házai, de az újtelep villái is — hasonlítanak, de nem egyformák. A községnek az ad ízlést, stílust, hogy az épületek nem cifrák, hiányzik belőlük az egymást túllicitáló „pucc”.

Az emberek, idősek és fiatalok nemcsak jólöltözöttek, ami az anyagi jólét jele, hanem minden másban is igényesek. Szép időben a legdivatosabb babakocsikban sétáltatják kicsinyeiket a

mamák. A gyerektől itt nem félnek. Elég, ha annyit mondok, hogy idén 69-en végeztek a nyolcadik osztályban, s szeptemberben több mint 50 elsőst várnak az iskolába.

Becsületes szorgalmú nép az adácsi. Törekvő, a mai nappal meg nem elégedett, a holnapokra is gondoló. A maguk örömét, gondját számon tartják, de a szomszédéra is éppúgy gondolnak. Csinosítják házuk táját, de nem sajnálják az erejüket és fáradságukat, hogy falujukat is szebbé tegyék. Hajlékot teremtettek a művelődéshez, s várják, mikor kezdik az új, emeletes iskolát építeni, mert abban is segíteni akarnak.

— Azt még magam is szeretném. Tanítani az új iskolában, s onnét búcsúzni.. i Két iskolája van Adácsnak. Nyolc tanterem és politechnikai műhely. Az épületek is megöregedtek: 60 éves az egyik, 120—130 éves a másik. Nagyon nagy szükség van már az új iskolára.

Hosszú, magas épület, rep- kénnyel befuttatott veranda. A hűs szobában szép formájú bútorok, kellemes, barátságos hangulat. Magas, gerendás mennyezet. A falakon fényképek, festmények.

Régi fotográfiáról az idős Berényi tekint ránk. Az ablak előtt hársfa.

A szemüveges arc pillanatra a régi fotográfia felé fordul.

— Akkor lépett le a katedráról, mikor én felléphettem. Nekem adta át a helyet...

1932-ben kapta kézbe a tanítói oklevelet. Tanította gyerekeit sok mindenre. Mikor a hadifogságból hazajött, s valakinek tanítania kellett volna az orosz nyelvet, igazgatója azt mondta neki: „Te tudod, tanítsd!” Felnőtt fejjel. 1953-ban, a tanári diplomát is megszerezte az egri főiskolán.

— Mi volt a 35 év?

— Egy nagy csendes folyó. Most már úgy látom: csendes folyó. Szépnek látom...

— Melyik tanítványa volt a legkedvesebb?

— Mária ...

— Ki volt Mária?

— ö a feleségem...

Szép barna asszony, ö a

könyvtár vezetője. Két leányuk van. Mária—Monika idén végezte a hetedik osztályt, s mikor válaszolnia kellett, milyen pályát választ, a papírra azt írta, „vegyipari technikumba akarok menni”, zárójelben pedig ezt: „(lehet, hogy kutató leszek.)” Valéria húga szeptemberben kezdi a hatodik osztályt.

Újra fény villan a szemüvegen:

— Az életem népneveléssel telt el. És ha újra kezdeném, megint csak pedagógus lennék... Falun...

ötvenöt éves. Még öt éve van a nyugdíjazásig.

— Szeretném újra elkezdeni. Ha lehetne, végig szolgálték újabb kétszáz esztendőt is. Egymagám...

A hársfa csúcsán, az ablak előtt, arany sugarak égnek.

Ha sietünk, taxiba ülünk. Ugyanezt tették az emberek már évezredekkel ezelőtt is, vagyis pontosabban: ha nem rendelkeztek saját járművel, béreltek egyet. Hogyan határozták meg a fizetendő árat?

A legrégibb szállítási díjtarifa a kínaiak nevéhez fűződik. Azt mondják, hogy ott már sok ezer évvel ezelőtt létezett automatikus „taxaméter” a riksáknál és a lóvontatta kocsikon.

Valamivel közelebbi információkkal rendelkezünk azokról a „taxaméterekről”, amelyeket a föníciaiak vezettek be. Az utas annak idején az időt bérelte, amelyet indulástól kezdve „hatóságilag hitelesített homokórával mértek”.

Sokkal pontosabb volt viszont az egyiptomiak által alkalmazott módszer. Egy fogaskerék-rendszerrel dolgoztak, amelybe különböző színű golyókat helyeztek, ezek a számítómű forgásának megfelelően bizonyos időszakokban egy gyűjtőtartályba estek. Az utazás végén összeszámolták a golyókat és így kapták meg az utazás díját.

Még pontosabb „taxamétert” szerkesztett Heron görög tudós. A rendkívül ötletes készülékét közvetlenül a keréktengelyhez kapcsolták és az onnét továbbította számtalan csavar- és fogaskerék segítségével az egyes forgásokat egy mutatóra, amely egy számlapon forgott. Az utazás hosszát az elindulás és a megérkezés között a számlapon mutatott számkülönbözetből állapították meg. Azért kellett ilyen bonyolultan számolni, mert a szerkezet 32 400 kilométert tett meg és csak azután kezdődött elölről a számítás.

Ezt a nehézséget később áthidalta egy római tiszt, aki olyan számoló-szerkezetet talált ki, amelyet minden utazás előtt „nullára” lehetett állítani és bizonyos számú fordulat után egy résen át látható újabb számot léptetett előtérbe a taxaméteren. Tíz fordulat után mutatta a taxaméter a nagyobb számot. A rómaiak tehát már ismerték az úgynevezett tízes átvitelt, amelyet megszoktunk taxióráikon.

Ez a számító szerkezet egyébként olyan pontosan működött, hogy a római hatóságok hamarosan az utak hosszúságának mérésére és ezzel az egyes városok közötti távolság megállapítására is felhasználták. Ezzel a módszerrel meglehetősen pontosan felmérhették a római világbirodalmat összekötő utakat. Ennek a munkának természetesen komoly stratégiai jelenősége volt. Segített pontos térképek készítésénél, amelyek közül egy még ma is rendelkezésünkre áll.

A középkorban az így szerzett tudás nagyrészt elveszett. A reneszánsz itt is megújulást hozott: Giuseppe Capra olasz mérnök újabb taxamétert készített. Ez még rendkívül bonyolult volt. Mindenesetre a taxamétert már akkor is az utas látóterén belül helyezték el.

Ettől az időtől kezdve mind tökéletesebbek lettek a taxaméterek. ötven évvel később a német Zümer épített egyet, amelynek számítóműve méterre pontos adatokat regisztrált.

Pataky Dezső

Makacs ügyfél

— Mondtam már, hogy szabadságon vagy oki

(Zoldos Sándor rajza)

/A2 ORCIVALI BŰNTETT /

06.

Hectort a Saint-Germain-negyedbe csalta Lecoq úr le- c vele, a boldogtalan Laurence egyedül maradt, s megpróbálta végiggondolni az utolsó év eseményeit. Milyen váratlanul, milyen gyorsan jöttek egymás után! Mintha for- •gószél kapta volna el, egy másodpercre sem tudta össze- • jszedni magát, visszanyerni önálló akaratát. Arra gondolt, hogy talán valami iszonyú, lidérces álom játszik vele, s mindjárt felébred Orcivalban, fehér leányszobájában.

Csakugyan ő lakik itt, ebben az ismeretlen házban, halott mindenki számára, bemocskolt emléket hagyott maga után, álnév alatt kényszerül élni, nincs többé se családja, se barátja, nagy gyöngeségében nincs támasza a viliágban, kényre-kegyre ki van szolgáltatva egy másik szö- kevénynek, aki holnap szétszakíthatja kettőjüket összetartó ” szeszélyeinek vékony szálait?

f Hát csakugyan az ő méhében mozdul meg egy gyermek, ő lesz anyává, s nagy nyomorúságában pirulnia kell, ha az anyaságra, a fiatalasszonyok büszkeségére gondol?

Ezer emlék jutott eszébe hajdani életéből, kegyetlen g- emlékek, akár a lelkiismeret-furdalás, s kétségbeesése még nagyobb lett tőlük. Szíve majd meghasadt, mikor egykori : barátaira gondolt, anyjára, húgára, gőgös ártatlanságára, az atyai ház tiszta örömeire.

Félig hanyatt dőlt egy pamlagon, Hector dolgozószo- | bájában, elengedte magát, keservesen sírt. Siratta húszéves korában kettétört életét, elvesztett ifjúságát, füstbe ment csillogó reménységeit, a közmegbecsülést és önmegbecsülését, amelyet már soha nem kap vissza.

Hirtelen nagy zajjal kinyílt a dolgozószoba ajtaja.

§ Laurence azt hitte. Hector jön vissza, gyorsan fölemel- | Fedett, zsebkendőjével megtörölte szemét, titkolni akarta í'könriyeit.

T , Egy ismeretlen férfi — Lecoq úr — állt a, küszöbön, s tiszteletteljesen meghajtotta magát.

Laurence megijedt. Az elmúlt két nap alatt Trémorel annyiszor mondta: „Üldöznek minket, jól el kell rejtőznünk”, hogy önkéntelenül is megremegett, noha azt hitte, semmitől sem kell félnie.

— Kicsoda maga? — kérdezte megvetően. — Ki engedte meg, hogy ide jöjjön? Mit akar?

Lecoq úr soha nem bíz semmit a véletlen sugalmazására, mindent előre lát, megrendezi az élet jeleneteit, akár egy színdarabot. Várta ezt a jogos felháborodást, ezeket a kérdéseket, s előkészítette a hatást.

Válasz helyett oldalra lépett, s mögüle Plantat bácsi bukkant elő.

öreg barátja láttán Laurence olyan megrendülést érzett, hogy minden lelkiereje ellenére majdnem rosszul lett.

— ön itt! — dadogta. — ön itt?

Az öreg békebíró nála is felindultabb volt, ha ugyan ez lehetséges. Tényleg az ő Laurence-át látja? A bánat oly alapos munkát végzett rajta, hogy öregnek látszott; a fűző megölhette volna, hát most levette, terhessége szembeszökő lett.

— Miért keresett meg? — kérdezte. — Miért tetézi újabb bánattal a szenvedéseimet? Ö, mondtam és Hector- nak, hogy nem fognak hin ni a levélnek, amit diktált. Néhány szerencsétlenség elől csak a halálban találhatunk menedéket.

Plantat bácsi válaszolni akart, de Lecoq úr elhatározta, hogy ő fogja irányítani a beszélgetést.

— Nem önt keressük, asszonyom, hanem Trémorel urat — mondta.

— Hectort? És miért, ha szabadna kérdeznem?

Most, hogy le kellett sújtania erre a boldogtalan gyermekre, akinek nem volt más bűne, csak az, hogy hitt egy gazember esküvéseinek, Lecoq úr megingott. De azt gondolta, a nyers igazság nem olyan rettenetes, mint a kínzó óvatoskodás.

— Trémorel úr — felelte — nagy bűnt követett el.

— ö?! — ...Hazudik uram,

A detektív szomorúan rázta meg a fejét.

— Sajnos, igazat mondok — erősködött. — Trémorel úr szerdáról csütörtökre virradó éjszaka meggyilkolta feleségét. Rendőr vagyok, és parancsot kaptam, hogy tartóztassam le.

Azt hitte, ez a szörnyű vád megdöbbenti és porig sújtja Laurence-ot. Tévedett. Laurence megdöbbent, de állva maradt. Elborzadt a bűntől, de nem tartotta teljesen hihetetlennek tudta, hogy Hector mennyire gyűlöli Berthe-et.

— Hát igen, megölte! — kiáltott fel kétségbeesetten, de magasztos lelkierővel. — Én pedig a cinkosa vagyok, tartóztassanak le.

Ez a kiáltás, melyet mintha őrült szenvedély csalt volna Laurence ajkára, porig sújtotta Plantat bácsit, de Lecoq urat nem lepte meg.

— Nem, asszonyom — folytatta —, nem, ön nem cinkosa ennek az embernek. Egyébként ez a gyilkosság csak legkisebb gonosztette. Tudja, miért nem vette nőül önt? Mert Sauvresynéval egyetértésben, aki a szeretője volt, megmérgezte Sauvresyt, megmentőjét, legjobb barátját. Bizonyítékunk van rá.

Ennyit már nem tudott elviselni a szerencsétlen Laurence, megtántorodott, ereje elhagyta, és a heverőre rogyott.

De nem kételkedett. Ez a szörnyű leleplezés szétszakította a fátylat, amely eddig eltakarta előle a múltat- Igen, I

Sauvresy megmérgezése magyarázatot ad Hector egész viselkedésére, helyzetére, félelmeire, Ígéreteire, hazugságaira, gyűlöletére, hűtlenségére, házasságára, szökésére — egyszóval mindenre.

De még próbálkozott: nem is védeni akarta kedvesét, hanem szerette volna magára venni bűnei felét.

— Tudtam — dadogta zokogástól elfúló hangon — mindent tudtam.

Az öreg békebíró kétségbeesett.

— Mennyire szereti, szegény gyermekem! — kiáltott fel. — Mennyire szereti!

Ez a fájdalmas felkiáltás visszaadta Laurence erejét, nagy nehezen felemelkedett, szeme villogott haragjában:

— Hogy én szeretem?! — Még hogy én? — kiáltott. — Nézze, önnek, az egyetlen barátomnak meg tudom magyarázni viselkedésemet, mert ön megért engem. Igen, szerettem Hectort, ez igaz, annyira szerettem, hogy megfeledkeztem kötelességemről, megfeledkeztem önmagámról. De egyszer megmutatta igazi arcát, ítéltem felőle, s a megvetés megölte, szerelmemet. Nem tudtam Sauvresy szörnyű meggyilkolásáról, de Hector bevallotta nekem, hogy élete és becsülete Berthe kezében van, ... s hogy Berthe szereti őt. Szabadon engedtem, elhagyhatott, megházasodhatott, életemnél is becsesebbet áldoztam fel vélt boldogságáért, de nem áltattam magam. Mikor megszöktem vele még egyszer feláldoztam magam. Mikor láttam, hogy nem tudom tovább titkolni szégyenemét, meg akartam halni. Azért élek még, azért írtam azt a gyalázatos levelet szegény anyámnak, egyszóval azért engedtem Hector kérésének, mert a gyermekem ... a gyermekünk nevében kért rá.

Lecoq úgy érezte, hogy az idő sürget, s egy megjegyzést akart tenni, de Laurence nem figyelt rá.

— De mit bánom én! — folytatta. — Szerettem, követtem, az övé vagyok. Vétkemre az állhatatosság az egyetlen

mentség. Eleget teszek a kötelességemnek. Nem lehetek ártatlan. Ha a kedvesem bűnt követett el vállalom a büntetés felét.

Roppant nagy tűzzel beszélt, a detektív már nem is remélte hogy megnyugtathatja, mikor két füttyentést hallott az utcáról. Trémorel visszajött, nem lehetett tovább habozni, szinte durván ragadta meg Laurence karját.

— Mindezt elmondhatja a bíráknak, asszonyom — szólt keményen —, az én parancsaim csak Trémorel úrra vonatkoznak. Különben itt az elővezetési parancs.

Ezzel elővette Domini úr parancsát és az asztalra tette.

Laurence erőt vett magán és ismét szinte teljesen nyugodt volt.

— Engedélyezné hogy öt percig beszélhessek Trémorel úrral? — kérdezte.

Lecoq úr megremegett az örömtől. Előre látta, már várta ezt a kérést.

— Rendben van, öt percet adok — felelte. — De ne

próbálja megszöktetni a vádlottat, asszonyom, a ház be van kerítve. Nézzen csak le az udvarra, meg az utcára, lesben állnak az embereim. Különben is itt maradok a szomszéd szobában. (Folytatjuk)