Heves Megyei Népújság, 1968. június (19. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-12 / 136. szám
Kétezer kötet ötezer embernek MAKBEQY BARBARA GARSON SZATÍRÁJA Ha írók élnének VIsántán, •zámtalan novellát, verset, regényt, drámát, talán még karórát is írhatnának élményeikből. A több milliárdos beruházás — az erőműépítkezés és a bányafeltárás — az ország minden részéből ösz- sze verődött, csaknem ötezer munkás kimerithetetlen témák sokaságát és számtalan élményt tartogathat feldolgozandó témaként. Irdfc személyesen nincsenek jelen, de könyveik igen, bér a központi könyvtár egy évvel ezelőtt alakult meg. amikor az építkezés már javában folyt, több ezer ember részvételével. Könyvtár a klubban Az első olvasó Nagy Magdolna bérelszámoló volt. Az első könyvtáros Pető Imre tanár. a második pedig a felesége. aki adminisztrátor. Az a benyomásom, hogy a kultúra szórnia hozta őket össze, azé a kultúráé, amely itt az óriás építkezés hevében bizony — én természetesen — háttérbe szenna. — Kezdetben 200 kötetünk volt. ma már kétezer. Sajnos, még katalógusuk nincs, de a függetlenített kultúrfelelős Ígérte, hogy elkészíti. 168 olvasónk van. ez elég kevés, de néhány más cégnél külön könyvtár is működik. Kétszer egy héten van könyvtári nap. Külön könyvtárhelyiség nincs, a klubteremben kaptunk helyet, ahol büfé van és itt sok sört isznak az emberek. meg kártyáznak, bi- hárdoznak. Nem túl megfelelő a környezet a könyvek számára — mondja Pető Imrémé. „Piff-pufr és versek — A legtöbbet — megnéztük a kölcsön zölapon — Szőke István vasbetonszerelő olvas, (Természetesen a könyvtárt tagok közül.) 50 könyvet kölcsönzött ki egy év alatt — Az egri szakszervezeti könyvtárhoz tartozunk — mondja köziben a könyvtáros. — A beszerzést ők végzik. Az embertől ritkán kérdezik meg. hogy vajon milyen könyvet is kellene venni — Mi az olvasók igénye? — Elsősorban Berkesí és Rejtő, de meglepően sok verseskötetet is visznek ki. inkább Viliont. mint József Attilát. Ä fiatalabbak ég az ipari tanulók gyakran jönnek azzal, hogy „tessék már adni egy olyan jó piff-puffot...” Az idősebbek közül néhányan még mindig ilyen könyveket keresnek, hogy „Gyere, kicsim. gyere”... vagy Zilahit. Különben nem nagyon szoktak tanácsot kérni, ajánlani nagyon nehéz, nincs is nagy választék. Egyes írókra nehezen lehet rávenni őket. Fiatal magyar írókat például nem is olvasnák, de nem is nagyon tudunk adni. Soós Zoltán és a környezet Érdekes, hogy a két kölcsönző nap közül kedden sokkal kevesebben járnak a könyvtárba, mint csütörtökön. Van olyan nap. amikor senki nem jön. de volt már olyan is. amikor nyolc új jelentkező iratkozott be. Aztán panaszkodik . a könyvtáros, hogy többen, ha elmennék VüsontánS. vagyis munkahelyet változtatnák, elfelejtik visszahozni a könyvet és többszöri felszólítás után sem jelentkeznék. Több hiányuk volt már emiatt Aztán mesél néhány jellegzetes olvasó típusról, például az ipari, tanulóról, aki bár nem tűnik ki szorgalmával. ég példás magatartásával. sem a munkahelyén. sem az iskolában, de hobbija az olvasás, szereti Passuthot is. Karinthyt is és' beiratkozott filmszemáná- riumba. Pető Imrémé a könyvtár egyik sikerének könyveli el, hogy rendkívül jó író-olvasó találkozót rendeztek a közelmúltban Soós Zoltán költővel. Zsúfolásig megtelt a klubhelyiség és értelmes, izgalma« kérdéseket tettek fel. Ebbe a könyvtárba néhány hasonló fiatal író és költő műve szinte önmagát ajánlja — mert ráadásul ők még hiánycikk-ként is szerepelnek itt —berkovits— „Minden reggel új özvegyek. új árvák iájától reng az ég”. S az idézethez mindjárt hozzá is tehetjük az ugyancsak idézetszerű indokolást: „Mákbegy megőrült, a bűn megveszett.” Talán ebben a két mondat- datban süríthető össze a Shakespeare-perszi flázsn ak. politikai pamfletnek is kitűnő. mindenképpen merész állásfoglalást felmutató szatirikus játék, tragédia, amelyet Barbara Garson 1966 előtt írt. Ennek a harmincon túli szerzőnek az a vseniális felismerése a Kennedy-gv Okosság kapcsán, hogy a Shakes- peare-tragédia hatalmi mániákusai é» a jelenlegi amerikai politika hatalmasai, hősei és főhősei között nincs különbség inkább kétségbe- ejtően hiteles párhuzam kínálkozik önkéntelenül. Nem csinál titkot az azonosításból — Machbet és Makbegy nemcsak alliteráció. de alkati jellemi azonosítás is! — ■nemcsak a dráma szerkezetét veszi át nagy példaképétől, de szövegéből azokat a kulcs- fontosságú mondatokat-rész- leteket is. amelyekkel az érdekazonosságot és az indokolási ellentétet akarja kiemelni. Shakespeare-nél az indokok szárnyaló szavakban öltenek testet. a hősök a fennkölt tragédia nyelvén magyaráznak meg mindent. itt, ebben a persziflázsban — vagy nevezzük egyszerűen szatírának, mert a gúnyolódás és a megvetés belefér a szatíra szóba is! — Makbegy és társai útszéli hangon beszélnek egymásról. Minél tovább folyik a küzdelem, minél végzetesebbé válnak a lépések, annál inkább el- gorombul ez a hang. végül is a kocsisok tájszólásai röpködnek a levegőben. Minden mondat, mindenkimondott vagy félig fogalmazott szándék őszintén leplezni szándékszik azt a hatalmi szférát, amelyben ma eldől az Államok sorsa. Nyílt utalások é« oldal vágások ítélkeznek Makbegy és íeiesége felett. Sokkal több kíméletet aligha kap a hatalomért harcban álló másik csoport sem, hiszen Texas éppúgy megkapja a magáét, mint Ribert és Ted. Ma már tudjuk, vagy a legutóbbi tettek, események azt igazolják, hogy e szatíra Robertje sok mindenben más sorsot nyert el e valóban shakespeare-i küzdelemben, szándékai is lényegesen eltérni látszottak a szatíra-író által neki tulajdonított hatalomvágytól. Mégis izgalmas ér; érdekes haUani-olvas- ni Barbara Garson szatíráját: néhol ugyan csapszéki hangon, de valóságosnak tűnő és riasztó iellemzést ad hazájának politikai arénájáról. Orbán Ottó szellemes és fordulatos fordítását Marton Frigyes rendező fegyelme, a kitűnő szereplőgárda — élén Sinkovits Imre, Mezei Mária, Darvas Iván, Gábor Miklós, Kovács István, Agárdi Gábor, Balázs Samu jellemzésével — a szatíra itt-ott megrövidített szövegével is színházi élményt biztosított a hallgatónak. Vujisics Tihamér zenéje fokozta a mű gúnyolódó szándékát. Diplomaimádat Mind többen akarnak tanulni s ez üdvözlendő, hiszen az ország kulturális emelkedését jelzi. De nem lenne jó, ha a fény árnyékában rejtve maradnak bizonyos zavaró jelenségek. Például az, hogy erősen érezhető az idegenkedés a fizikai munkától. Ügy vélem, a mindenáron, néha szinte válogatás nélküli továbbtanulás abban gyölze- rezik, hogy az utóbbi években elharapózott nálunk valamiféle bizonyítvány-imádat, diploma-mánia. S nem ok nélkül. Sok munkahelyen elsősorban nem az határozta meg egy ember értékét előmenetelét, anyagi- és erkölcsi megbecsülését, hogy mit produkál, vagy képességeit, tapasztalatait hol lehetve legeredményesebben gyümölcsöztetm, hanem az, hogy milyen papírokkal rendelkezik- Mintha az oklevél, a diploma önmagában tökéletes biztosítéka lehetne bármely munkakör sikeres betöltésének. Ez az eltorzult érdekeltség természetszerűleg megindította a tülekedést, a rohamot — ami sajnos még ma is tart —•, a külön] éle iskolai végzettséget igazoló papírokért. Ki is tagadhatná; vannak munkakörök, amelyelcnél nélkülözhetetlen az előírt tanulmányok sikeres elvégzése. De mégsem helyes, ha egyedül a bizonyítvány, a diploma dönt emberek megítélésében. Nem kétséges, hogy az ilyen szemlélet árt a józan megfontolásnak, s arra szorítja a dolgozót, hogy feltétlenül szerezzen valamilyen diplomát, mert nélküle nem boldogul! Ilyenkor következett az, hogy egyesek úgy gondolták: ha minden kötél szakad. legfeljebb szereznek egy bizonyítványt. még ha nincs is rá szükség. S talán emlékeztessünk arra is: egy időben már fel sem tűnt a munkahelyeken, hogy a dolgozókat valamilyen hullám, tanfolyamról tanfolyamra dobálta, és csupán a végén derült ki. hogy van egy sereg végbizonyítványuk csak éppen azt nem szerezték meg, ami a munkájukhoz valóban segítséget adhatott volna. A tanulás irányával sem lehetünk teljesen elégedettek. Régen azt mondták Magyar- országról. hogy jogász-nemzet hazája. Most is tapasztalható, hogy rendkívül sokan törekednek a jogi karra; ismerek munkahelyet, ahol a tizennégy beosztott közül tizenkettő jogra jár. Mit fognák velük kezdeni? Ennyi jogvégzett emberre óit nincs szükség, menny i- vel jobb lett volna, ha néhányan közgazdász, vagy mérnöki képesítést szereztek volna, esetleg a nyelvtanulást helyezték volna előtérbe. Vannak vállalatok ahol tollvonással elrendelték a tanulást még két-három gyereke0 otthoni gondokkal és teendőkkel ^ küzdő anyáknak is. akik pedig kitűnően művelik a gyorsírást, írógépük sebesen kattog, ha odaülnek. jól ismerik a magyar nyelvet, a helyesírást. Most mégis arra kötelezik őket, hogy szerezzék meg az érettségit. A mondanivaló tehát világosnak tűnik. Az iskolai végzettség nagyon fontos, az iskolázás támogatást érdemel, s a mi társadalmi rendszerünkben erre tág lehetőség nyílik mind a fiatalok, mind az idősebbek számára. Államunk nem sajnálja rá az áldozatokat. De a bizonyítvány, a diploma, a pecsétes papír megbecsülése mellett legalább olyan figyelem és bizalom illesse meg a rátermettséget, a hasznosságot, az emberi tulajdonságokat is. A pedagógusok és a szülök, a továbbtanuló dolgozók felettesei lelkiismeretesen, tárgyilagosan. a képességeket és a követelményeket, az. adott gyár, vállalat, intézmény szükségleteit mérlegelve határozzák meg a tanulási programot. (V. J.) (farkas) (A Wochenpresse karikatúrája.) — Július van — mondta —, és mégis hamut látok a tűzhelyben. — Nem szokták mindig kiszedni tavasszal — vetette ellen a békebíró. — Ez igaz, uram, de nem veszi észre, hogy ez a hamu nagyon tiszta, sémi sem szennyezi? Ha több hónapja nem raktak volna itt tüzet, vékony por- és koromrétegnek kellene fednie, ezt viszont nem látom rajta. Mikor a halottvivők elkészültek munkájukkal, a másik szobába küldte őket, majd hozzájuk fordulva így szólt: — Kerítsenek nekem egy csákányt. Mindenki elrohant, Lecoq úr visszament a békebíróhoz. —- Biztos — .mormogta, mintha magában beszélne —, hogy ezt a hamut nemrég megpiszkálták, és ha megpiszkálták ... Már le is hajolt, lekotorta a hamut a kandalló kövéről. Elővett egy vékony fadarabot, s könnyedén húzgálta ide-oda a kövek közti hézagokban. — Látja, békebíró úr — mondta —, egy szikrányi cement sincs itt, és a kő mozog: itt lesz a pénzecske. Hozták a csákány, s ő csak egyet ütött vele. A kő elbillent, és alatta egy elég tekintélyes lyuk tátongott. — Ö! — kiáltott fel diadalmasan. — Tudtam én! A lyuk tele volt húszfrankos tekercsekkel. Megszámolták, 19 500 frankot találtak. Ebben a pillanatban mélységes fájdalom tükröződött az öreg békebíró arcán. „Ö, jaj! Ez volt a bér szegény Sauvresy életéértr — gondolta. Az arannyal együtt a detektív egy számokkal teleírt papírdarabkát húzott ki a rejtekhelyről. Ez volt a kuruzsló főkönyve. Az egyik felén, baloldalt, 40 000 frank szerepelt. A másik felén, jobbra, különböző összegek sorakoztak, a végösszeg 21 500 frankra rúgott. Ezek a számok a vételárakra vonatkoztak. Napnál világosabb volt a helyzet. Sauvresyné 40 000 frankért vette Robelot-tól a kék üveg- óét. Plantat bácsi és a detektív mindent tudott, ami a kuruzsló házában megtudható volt. Az aranyat az íróasztalba zárták, mindenhová pecséteket tettek, s két embert otthagytak őrködni. De Lecoq úr meg nem volt teljesen megelégedve. Mi az a kézirat, amit az öreg békebíró felolvasott? Egy pillanatig arra gondolt, hogy egyszerűen Sauvresy feljelentésének másolata. De nem, nem lehet az, Sauvresy nem írhatta le haldoklásának iszonyatos utolsó jeleneteit. S éz a homályban maradt pont rendkívül gyötörte a rendőr-főkapitányság kiküldöttjét, s annak sem tudott szívből örülni, hogy sikeresen bevégezze ezt a nehéz nyomozást. Még egyszer megpróbálkozott, hogy Plantat bácsiból az igazságot kierőltesse. Minden teketóriázás nélkül megfogta szalonkabátja gallérját, az ablakmélyedésbe húzta, s a legártatlanabb arccal suttogta: — Bocsánat,' uram, már nem megyünk vissza önhöz? — Miért mennének, mikor Gendron doktor a polgármesterektől idejön? — Ugyanis azt hiszem, uram, szükségünk lesz az iratcsomóra, melyet az éjjel fölolvasott nekünk, át kell adnunk a vizsgálóbíró úrnak. A detektív azt hitte, hogy Plantat bácsi dühösen felpattan erre az indítványra, de tévedett. Az öreg békebíró mosolygott, mélyen a szemébe nézett, és így szólt: — ön igen ravasz, kedves Lecoq úr, de én is elég ravasz vagyok, hogy ne adjam ki a titkot, melynek ön már kitalálta nagy részét. Lecoq úr kis híján elpirult szőke pofaszakálla alatt. — Higgye el, uram... — dadogta. — Elhiszem — vágott közbe Plantat bácsi —, hogy ön talán nagyon örülne, ha megtudná, honnan^ származnak ér- testüléseim. De önnek igen jó az emlékezőtehetsége, s azt sem felejthette el, hogy tegnap este, mindjárat az elején közöltem, hogy ez az elbeszélés egyedül önöknek szól, s csupán azért bocsátom közre, hogy megkönnyítsem kutatásainkat. Hát mit kezdjen a vizsgálóbíró kizárólag személyes jellegű, tóvolról sem hiteles feljegyzésekkel? Néhány másodpercre eltűnődött, mintha még egy mondattal meg akarná toldani,szavait, majd így folytatta: — Én rendkívül bízom önben, Lecoq úr, rendkívül becsülöm önt, s így eleve biztos voltam abban, hogy semmiképpen nem beszél szigorúan bizalmas jellegű iratokról. Most, hogy állítását Robelot holttestével s a birtokában talált tekintélyes összeggel támaszhatja alá, az ön szava ér annyit, mint az én irományom. S ha Domini úr még mindig nem hinne önnek, emlékezzék arra, hogy a doktor erősen fogadkozik: megtalálja a mérget, mely Sauvresyt sírba vitte... Plantat bácsi megállt, habozott — Szóval azt hiszem, — folytatta —, tud majd hallgatni arról, amit megtudott Mi sem bizonyítja jobban, hogy Lecoq úr valóban erős ember, mint az, hogy örül neki, ha magához méltó ellenfélre talál. Persze rendőri minőségben jobban értette a dolgát, mint Plantat bácsi, de kénytelen volt beismerni, hogy ennek az öreg falusi békebírónak csak egy kis gyakorlat s még egy kevés hidegvér hiányzik. Tegnap óta már többször meghajolt élesebb tekintete előtt. Megfogta a kezét, s jelentőségteljesen megszorította: — Számíthat rám, uram — mondta. Ebben a pillanatban Gendron doktor jelent meg a küszöbön. — Courtoís jobban van — kiáltotta —, sír, mint egy gyerek, de túl fogja élni. — Áldassék az ég! — válaszolt az öreg békebíró. — De ha már itt van, doktor, gyerünk, siessünk. Domini úr délelőttre vár minket, és már bizonyára tombol türelmetlenségében. I . ^ 23. Mikor Plantat bácsi a vizsgálóbíró türelmetlenségéről beszélt, meg sem közelítette a valóságot. Domini úr őrjöngött, egyszerűen nem értette,' miért marad el olyan sokáig három tegnapi munkatársa' a békebíró, az orvos és a detektív. Már kora hajnalban bement a törvényszéki palotába, letelepedett az irodájában, bírói talárjába burkolózott, s számolta a perceket. Éjszakai tűnődései ugyanis nemhogy megingatták vagy megzavarták volna, hanem megerősítették véleményében. Minél több idő telt el a bűntény elkövetése óta, annál egyszerűbbnek, világosabbnak látta az ügyet, annál könyeb’oen talált rá magyarázatot. x De bármit gondolt is, bosszantotta, hogy a nyomzás többi részvevője nem osztja nézeteit, s ezért ideges izgalommal várta jelentésüket, és írnoka előtt sem tudta leplezni ingerültségét. Sőt, annyira félt, hogy esetleg nem lesz ott, mikor Lecoq úr érkezik, s egy perécel tovább tart a bizonytalanság, hogy irodájába hozatta a reggelit. Fölösleges óvintézkedés volt. A palotán ékeskedő, kék rajzokkal díszített szép óralapon csak forgott a mutató, de senki sem jött. Kifaggatta ugyan Guespint és a Korhelyt, hogy agyonüsse az időt, de ezekből a kihallgatásokból semmi újat sem tudott meg. Az egyik vádlott égre-földre esküdözött, hogy csak annyit tud, amennyit mondott, a másik ádáz némaságba burkolózott — ez a legbosszantóbb —, s csak azt ismételgette: „Tudom, hogy elvesztem, csináljanak velem, amit akarnak.* (Folytatjuk)----------------------------- ■ " i
