Heves Megyei Népújság, 1968. június (19. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-06 / 131. szám
T A tsihkan%íátthatt sem lehet megállni Hatszáz forinttal kezdődött... Ez év januárjában egy ellenőr felfedezte, hogy a mezőszemerei postahivatal ellenőrző kartonjai nem egyeznek a betétkönyvek adataival. Megindult a vizsgálat, ezt követte a rendőri nyomozás, amely kiderítette, hogy Lökös Jánosné harminchét éves mezőszemerei lakos, az egyszemélyes postahivatal vezetője és férje, Lökös János negyvenéves, ugyancsak mezőszemerei lakos, termelőszövetkezeti tejkezelő 1965 őszétől 223 ezer forintot sikkasztott. A betétesek természetesen nem károsodtak, de a társadalmi tulajdonban 161 000 forint hiány keletkezett. A rendőrség Lökös Jánosnét és férjét letartóztatta, majd a nyomozás befejezése után vádemelési javaslattal átadta az ügyészségnek. Ami most itt következik, ; szabályos interjúnak mond- jí ható. Éppen olyan beszélge- í< tés, mint a többi: az újságíró kérdez, a riportalany i> pedig válaszol. Színhely: az ügyész egyik irodája, ide kísérik fel az asszonyt és a férjét. Más-más cellából, külön- külön jönnek, a folyosón csak i tekintetük találkozik, a be- j széd tiltva van. Én is külön j; beszéltem velük, előbb az ij asszonnyal, aztán a férjével. ' De most mégis egymás mellé | rakom a válaszaikat, legye- 1 nek együtt, mint ahogy p együtt követték el a bűnt is is Az újságírónak ilyen esetben is illik bemutatkozni s j közölni: mi célból a beszél- 1 getés? ‘ Az asszony felkapja a fe- íét: — Nem örülök neki. Nem ; magam miatt, a gyerekekért ... j Sírni kezd. i — Erre előbb kellett volna gondolni — mondom kissé hivatalosan, de jegyzetemen megáll a toll. (Én is a gyerekekre gondolok, a tizenhét éves fiúra, meg a tizenöt éves kislányra, akik ártatlanok, akik nem tehetnek semmiről s most mégis vi- ?élniük kell a megszólást, az emberek vádló tekintetét, de az időt és távolságot is, amely elválasztja őket szüleiktől. De ők ketten miért nem gondoltak a gyerekekre? Az anyai szívnek akkor is meg kellett volna szólalnia, amikor visz- szaélve a bizalommal, hozzányúlt más -pénzéhez, amikor sok ezer forintot sikkasztott). — Erre előbb kellett volna gondolni — ismétlem. — Hatszáz forinttal kezdődött. 1965 őszén pénzre volt szükségem. — Akkor nem jutott eszébe, hogy ez sikkasztás? — Ügy terveztem, hogy néhány nap múlva visszateszem. (Ügy tervezte... Nem egy sikkasztás kezdődik így. Előbb csak szinte kölcsönkép- pen, aztán látva, hogy nem veszik észre, újabb és újabb „kölcsönök”... — ... Aztán ezret, később ötezret vettem ki, de voft úgy is, hogy tizenötezret egyszerre. (És nem vették észre. Többször s járt ellenőr a postahivatalban, de a sikkasztást nem fedezték fel. Két és fél évig nem fedezték fel! Pedig már nemcsak az asszony, hanem a férje s sikkasztott...) — Amikor szabadságon voltam, hivatalosan is a férjem helyettesített, de volt úgy, hogy elmentem valahová s akkor is a férjem ült be helyettem. 1967 nyarán észrevettem, hogy a férjd i is szedegeti a pénzt. — Mikor kezdte? — Még 1966 augusztusában. Tizenötezer forintot vettem ki. A feleségem erről még nem tudott semmit — vall most a férj. — Mennyit vett ki? — Nem tudom pontosan, úgy százezer körül. — Én nem tudtam, hogy a férjem ilyen nagy összeget vett ki. Számításom szerint én hetvenezret. (Nem is számolták, ügy „szedték”, mintha sajátjuk lett volna. Tehették, hiszen az ellenőrzés és a helyettesítés módszere szinte „családiassá” formálta a postahivatalt). — Mire költötték a pénzt? — Trabantra, alkatrészekre — így a férj. — Elment a pénz — suttogja bizonytalanul az asz- szony. (Elment a pénz? Ezt nem tudhatom, csak azt tudom, hogy jól kerestek, ketten négyezernél is többet havonta). — Nem gondolt arra, hogy felfedezik a hiányt? — Húszezer után biztosra vettem, hogy kiderül. — Miért nem hagyta abba? — Már nem lehetett. Ha az ember egyszer elkezdi, nincs megállás. — Milyen érzéssel mentbe reggelente a postahivatalba, mit gondolt, amikor a kezébe vette a kartonokat, amelyek szinte ordították a sok ezer forintos hiányt? — Örökös rettegésben, idegfeszültségben éltünk. Egyszer már úgy volt, nem bírom tovább, s jelentkezem a rendőrségen. — Miért nem tette? — Akkor már tudtam, hogy a férjem is... Mégiscsak a férjem, őt nem jelenthetem fel. — Biztosra vették, hogy felfedezik a sikkasztást, mégis megtették. Miért? Miben bíztak? — A szerencsében. A férjem lottózott, meg totózott is. — Nagyban? — Nem. Nem tudom. — Hány szelvénnyel? — Sokkal. Hetente 5—600 forintot játszottam el, de nem volt szerencsém. — És úgy gondolták, hogy ha nagyobb összeget nyernek, akkor egyszerűen visz- szateszik a pénzt? (Nem kaptam feleletet% — Sokat ivott? — Reggelenként három— négy féldecivel kezdtem, este meg sör. Ügy ötven forintot naponta. — Hogyan tudtak az emberek szemébe nézni? Hogyan tudták szépre, jóra nevelni a gyerekeket? (Csak hallgatás a válasz). A csönd után az asszony szól: — Minden este úgy feküdtünk le, holnap itt a vég, felfedezik a hiányt. Higgye el amit most mondok: azon a napon, amikor az ellenőr az első kartonon észrevette a hiányt, cseppet se voltam ideges. Tudtam, hogy vége van, s valahogy megnyugodtam. — Miért tették? — Nagyon kellett a pénz, — Karamboloztam a kocsival, javításra, alkatrészekre kellett... A sikkasztásra ez nem magyarázat De akkor miért tették? Ennél többet nem sikerült tőlük megtudnom. Talán majd a bírósági tárgyaláson ... (márkusz) Nem értem... Igaz, én már akkor sem érértettem, amikor néhány héttel ezelőtt mértani felezőcsíkot vágtak az egri Széchenyi utca úttestébe. Érdeklődésemre megmagyarázták, mi célt szolgál a szaggatott fehér vonal. Tájékozatlanságomat, valamint a közlekedéssel kapcsolatos nehéz felfogásomat akkor azzal magyaráztam, hogy végeredményben se kocsim, se lovam, egyszerű gyalogos vagyok csupán, s mint ilyen, nem ismerhetem a KRESZ valamennyi paragrafusát, legfeljebb csak annyit, amennyi a gyalog járáshoz szükségeltetik. Ismétlem, már akkor sem értettem, miért betonozzák a fehér csíkot az egri főutcán. De most még inkább nem értem: miért kaparják ki nagy szorgalommal ezeket a fehér csíkokat? Talán nem voltak elég fehérek, vagy nem voltak elég csíkok? Nem értem. Igaz is, én csak gyalogos vagyok ... (m) Az új feladatokról tárgyalt az MHSz hevesi járási elnöksége (Rozgonyi István tudósítónktól): Ülést tartott az MHSZ hevesi járási elnöksége, s az ülésen az eddigi munka értékelése mellett az 1968—69. évi feladatatok megvitatása szerepelt napirenden. Megállapították az elnökség tagjai, hogy a honvédelemre nevelésben még jócskán van tennivaló a járás területén s ahhoz, hogy jobb eredményeket érjenek el, szükség van a többi tömegszervezetek aktív segítségére is. Az elnökségi ülésen részt vettek a különböző tömeg- szervezetek képviselői is. s támogatásukról biztosították a járási elnökség tagjait Próbálnak a táncosok Esténként nagy lelkesedéssel és kitartó szorgalommal próbálják új műsorukat a gyöngyösi Vidróczki Népi táncegyüttes tagjai, amelynek egy-egy részletét bemutatják a közeli napokban Debrecenben és Miskolcon. A kész műsort —, melyet a lengyelorsz ági vendégszereplésre állított össze Molnár Tiborné és Zeltner Imre — a júliusi indulás előtt a gyöngyösi közönségnek mutatják be először. A gyöngyösi táncosok a palóc vidék fo Iklórjából visznek ízelítőt Olsz- tyniébe. Műsorukban az Üvegestánc, a Háry-toborzó, a Gál- ga menti táncok mellett meglepetést is tartogatnak lengyel barátainknak... Képünk az egyik meglepetést mutatja: ugróforgó a Kra- koviak című lengyel táncból. Bemutatja: Kovács Teréz és Pfaff Ferenc. (Foto: Pilisy) A frizuradivat újdonságai Európa-szerte lezajlottak a fodrászversenyek, s a különböző országokban kialakultak az új irányzatok. A mindenkori frizuradivat diktálói az osztrák, francia mesterek, ök indították el újra hódító útjára tavasszal a löknit —, de csak a húszon aluliak szár mára! A szakmabeliek körében mintegy végletként fogadták az angol királyi testőrök fejdíszére emlékeztető, kátyúba jutott tupírozott hajviselet után. Továbbra is ajánlják az antik kor kedvelt görög női divatját, amikor a kalamisztráknak nevezett női fodrászok kontyba fésülték és szalaggal kötötték át vendégeik hosszú haját. A fodrászművészet „remek- mívű” alkotásaihoz ismét előszeretettel hullámosíta- nak, ondóiéinak. A bodorítást Európában 1870-ben Francois Marcell találta fel. Eveken keresztül kísérletezett. valósággal kikönyörögte a hölgyektől, hogy engedjék meg hajuk göndörítését. A főnöke elbocsátotta, mert vendégei bizalmatlanul fogadták ötleteit. Tíz év múlva azonban busás összeget fizettek Marcell frizurájáért. Az ondolálás tovább fejlesztett. tökéletesített változatár val a századforduló után 1906-ban jelentkezett a német Kari Nasler. Nagy sikerrel mutatta be találmányát Európa városaiban a mai dauer első. kezdetleges formáját. Később a magyar Gál Sándor találmányával forradalmasították a női fodrászdivatot, elkészült az első meleg-dauer gép, azzal a „szépséghibával”. hogy túlgöndörítette. fésülhetetlenné tette a hajat. A hullámosítás modern és legjobban bevált eszköze, a hideg, vegyi tartósítás, feleslegessé tette az elektromos fűtésű gépek használatát is és véglegesen megoldotta a fodrászok, nem kevésbé a nők kényelmére a frizurák hulló- mosítását. ORciVali bűntett/l Hangja halk volt, szinte suttogott, de a méregkeve- rők fülében csengett, akár egy iszonyú üvöltés. — ...Látni fogjátok, hogy mindent kiszámítottam, mindenről gondoskodtam. Halálom után talán szökésre gondoltok, külföldre akartok menni. De én nem engedem. Orcivalban, Valfeuilluben kell maradnotok. Egy barátomat, nem azt, akinél a letét van, egy másikat, megbíztam, hogy figyeljen benneteket, bár az okokat nem ismeri. Ha bármelyikőtök, ezt jól jegyezzétek meg, ha mármelyikőtök nyolc napig távol marad, a kilencediken _ a csomagos ember kap egy levelet, mire az azonnal értesíti a császári ügyészt. Igen, Sauvresy valóban mindent kiszámított, s Tré- morel, akinek fejében már meg is fordult a szökés gondolata, erre összeroskadt. — Egyébként úgy intézkedtem, hogy a szökés ne nagyon kísértsen benneteket. Bár egész vagyonomat Berthe- re hagyom, csak a haszonélvezet az övé. A puszta tulajdonjog csak esküvőtök másnapján illeti meg. Berthe undorodó mozdulatot tett, férje félreértette. Azt hitte, a végrendelet másolatára gondol, melyhez annak idején néhány sort fűzött. — A nálad lévő másolatra gondolsz — mondta —, ez csak egy haszontalan másolat, s csupán azért írtam hozzá néhány jelentéktelen szót, mert féltem mohóságotoktól. s el kellett altatnom gyanútokat. A valódi végrendeletem — s külön hangsúlyozta a valódi szót —. melyet az orcivali közjegyzőnél helyeztem letétbe, s amelyet majd ő fog ismertetni veletek, tehát a valódi végrendeletem két nappal későbbi keletű. Felolvashatom nektek a fogalmazványát. Egv tárcából, melyet a revolverrel együtt feje alatt rejtegetett, kivett egy papírlapot, és a következőket ol- vas tci * .. — .Gyógyíthatatlan betegségben szenvedek, tudom, hogy nem ismer irgalmat, ezért most, szabadon, és szellemi képességeim teljes birtokában kinyilvánítom végakaratomat. Leghőbb óhajom, hogy szeretett özvegyem, Berthe, a törvény szabta várakozási idő lejártával nőül menjen drága barátomhoz. Hector de Trémorel grófhoz. Mivel módomban áll megítélni feleségem és barátom lelki nagyságát, s érzelmeik nemességét, tudom, hogy méltók egymáshoz, és boldoggá tehetik egymást. Nyugodtabban halok meg abban a tudatban, hogy Berthe-emnek olyan támaszt hagyoik, aki iránt én is...” Berthe nem bírta hallgatni tovább. — Elég volt! — kiáltott. — Kegyelem! — JÓI van, elég — válaszolt Sauvresy. — Azért olvastam föl nektek ezt a fogalmazványt, hogy lássátok, bár egyfelől mindent megtettem akaratom teljesülése érdekében, másfelől úgy intézkedtem, hogy továbbra is köz- tiszteletben álljatok. Igen. azt akarom, hogy mindenki tiszteljen és becsüljön benneteket, bosszúmat egyedül ti- rátoík építettem. Olyan hálót fontam körétek, melyet sohasem szakíthattok széjjel. Győztetek. Sírkövem eljegyzésetek oltára lesz, amint reméltétek, különben a fegyház vár rátok. Ennyi megaláztatás, ennyi arcába sújtó ostorcsapás után Trémorel büszkesége is fellázadt végül. — Csak egy valamiről feledkeztél meg, Sauvresy barátom — kiáltott fel —, meg is halhat az ember! — Bocsánat — folytatta hidegen a beteg —, erre az eshetőségre is gondoltam, éppen figyelmeztetni aikartalák rá benneteket. Ha a házasság előtt egyikőtök hirtelen meghalna, értesítik a császári ügyészt. — Félreértettél, arra gondoltam, hogy az ember meg is ölheti magát. Sauvresy megvető pillantással mérte végig Hectort. — Még hogy te megölöd magad! Ugyan! Jenny Fancy, aki majdnem annyira megvet, mint én. megmondta, mennyire komolyak a te öngyilkossági fenyegetőzéseid. Hogy te megölöd magad!... Tessék, itt a revolverem, lődd főbe magad, és megbocsátok a feleségemnek. Hector haragos mozdulatot tett. de nem vette ki a fegyvert barátja kezéből. — Látod — unszolta Sauvresy —, tudtam én. hogy félsz. Majd Berthe-hez fordult: — íme, a szeretőd — mondta, A végletes helyzetekben az a meghökkentő, hogy a szereplők természetesek maradnak a természetellenesség- ben. Így Berthe. Hector és Sauvresy gondolkodás nélkül elfogadta a rendkívüli körülményeket, s szinte egyszerűen beszélt, mintha mindennapi dolgokról, s nem iszonytató cselekedetekről lenne szó. De röpültek az órák. és Sauvresy érezte, hogy elszáll belőle az élet. Már csak az utolsó felvonás van hátra — mondta. — Menj, Hector, hívd be a cselédeket. Ha valaki lefeküdt, keljen fel, látni akarom őket halálom előtt. Trémorel habozott. — Menj már. azt akarod, hogy csengessek, vagy eldurran tsam a pisztolyomat, hogy az egész ház idecsődül- jön? Hector kiment Berthe egyedül maradt férjével. Egyedül! Azt remélte, talán rávehet!, hogy visszavonja elhamarkodott elhatározását, megbocsásson neki. Eszébe jutott az az idő, mikor még mindenható volt, mikor egyetlen pillantására a szerelmes férfi minden elhatározása összeomlott. Letérdelt az ágy elé. Soha nem volt még ilyen szép, ilyen csábító, ilyen ellenállhatatlan. Az éjszaka heves izgalmaiban egész lelke arcába költözött, szép szeme könnyben úszva könyörgött, keble zihált, szája csókra nyílt, szenvedélyesen szerette Sauvresyt, s ez a lázban született érzés őrjöngésbe csapott at— Clément — dadogta cirógató, kéjes hangon —j uram, Clément!... Sauvresy gyűlölködő pillantást vetett rá. — Mit akarsz? Berthe nem tudta hogyan kezdjen hozzá, habozott, reszketett, megzavarodott... szeretett. — Hector nem tudna meghalni — mondta —, de én... — Mi az, mit akarsz mondani? Beszélj! — Én. a nyomorult, aki megöllek, én nem éllek túl. Kimondhatatlan félelem torzította el Sauvresy vonásait. Berthe megöli magát. De hát akkor oda a bosszúja! Akkor az ő halála csak képtelen, nevetséges, ostoba öngyilkosság! És tudta, hogy Berthe nem inog meg az utolsó pillanatban. Berthe várt, Sauvresy gondolkozott. — Szabad vagy — mondta végül —, ez lesz az utolsó áldozat, amit a szeretődért hozol. Ha meghalsz, Trémorel feleségül veszi Laurence Courtois-t. és egy év múlva már a nevünkre sem emlékszik. Berthe elszömyedve pattant fel. Látta maga előtt Trémorelt, mint boldog férjet...! Sauvresy sápadt arcát diadalmas mosoly ragyogta be, akár a napsugár. Célba talált. Békében térhet örök nyugovóra, bosszúja biztos. Berthe élni fog. Tudta, micsoda ellenségek állnak egymással szemben. De már szállingóztak a cselédek. Majdnem mindnyájan hosszú évek óta szolgáltak Sauvresynél, és szerették, mert jó gazda volt. Mikor meglátták ágyán ezt a megviselt, beesett arcú beteget, aki már a halál, bélyegét hordta homlokán, megrendülteik és sírva fakadtak. (Folytatjuk)
