Heves Megyei Népújság, 1968. június (19. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-02 / 128. szám

Megoldódhat as eesédfeh gondja Mégis vannak megfelelő magyar paradicsom fajták? Lapunk április 11-1 számá­ban Mi okoz gondot az ecsé- dieknek? címmel cikk jelent meg az Ecsédi Egyetértés Termelőszövetkezetről- A ri­portban Tóth Péter, a közös gazdaság elnöke szóvá tette, hogy a magyar paradicsomine- mesítök nem tartanak lépést a fejlődéssel. Elmondta, hogy a magyar paradicsom íze ki­tűnő, de nem tetszetős, s ezért nehéz külföldön értékesíte­ni. Kecskeméten, g kísérleti in. tézetiben beszélgetünk dr. Mé­szöly Gyula igazgatóval és Báldy Béláival, a zöldségne- mesítési és termesztési osz­tály vezetőjével, — Szinte az egész világon, fc fgy természetesen nálunk is, egyre inkább fellendülőben van a paradicsomtermesztés- Hazánk zöldség- és élelmi- szeripari exportjának jelentős részét a paradicsom adja — mondja Báldy Béla. Éppen ezért újabb és jobb fajtákra van szükség. — Intézetünk a nemesítés országos témafelelőse — foly­tatja dr. Mészöly Gyula —, s sni állítjuk elő a vetőmagva­kat is- Ügy érzem, munkánk nem sikertelen, számos jó faj­tát állítottunk elő eddig is. Ebben az évben is több mint negyven új fajtánk vizsgázik, hogy mire képes. — Külföldön megállják-e helyüket a kecskeméti fajták? — Intézetünk szoros kap­csolatban van a. külföldi ku­tatóintézetekkel, s a nagy paradicsomtermesztő cégeik­kel. Rendszeresen levelezünk velük — mondja Báldy Bé­la —. tudományos közlemé­nyeket vetőmagvakat cseré­lünk. Ennek alapján elmond­hatom. hogy nem vagyunk le­maradva. Sőt — az egyik hol­land cég kizárólagos joggal megvásárolt hét kecskeméti . fajtát, s Nyugat-Európában ők forgalmazzák. A K 700­as, a K 507-es a K Export, hogy néhány fajtát említsek, ezek szerint tehát külföldön is megállja a helyét Cikkünkre válasz érkezett Kecskemétről, a Duna—Tisza közi Mezőgazdasági Kísérle­ti Intézetből, ahol a paradi­csomin emesítési kísérleteket végzik. Dr. Mészöly Gyula, az intézet igazgatója arról tá­jékoztatta lapunkat, hogy nem ért egyet Tóth Péter vé­leményével, mert vannak megfelelő magyar fajták, olyanok, amelyek a külföldi fajtákkal szemben is felveszik a versenyt. Az ecsédi Egyetértés Ter­melőszövetkezet szántóföldön termeli a paradicsomot. Olya-n fajtára vagy fajtákra van szüksége, ami korán terem, s étkezési paradicsomként érté­kesíthető, majd amikor a szezon elmúlik, konzervgyári feldolgozásra is alkalmas. Egy fajtának tehát kétféle igényt kell kielégítenie. — Van-e ilyen kecskeméti fajta? — Van — mondja Báldy Béla. A K 507-es. a K3 He- terózis egyaránt korán terem. A Kecskeméti rövid, törpe szintén. A Kecskeméti Export már nem annyira korai, de szintén alkalmas fajta, hogy Ecséden termeljék. — A külseje js megfelel a követelményeiknek ? — Természetesen, inkról. Hatvanban pedig in­tézetünknek kísérleti telepe van. ott is meg lehet nézni a növényeket. A legjobb azért talán, ha az érintett szövet­kezeti vezetők ellátogatnak hozzánk, s kölcsönösen el­mondjuk véleményünket. Lacika tragédiája Pajták tehát vannak — több Is, mint amennyiről most szó esik — s hírük mégsem jutott el az ecsédiekhez. — Minden évben, az idén is. több alkalommal bemutató­kat rendezünk — folytatja Báldy Béla. Szakcikkek is megjelennek legújabb fajtá­Sok szó esett már a tudo­mány és a gyakorlat kapcsola­táról. Ez a kapcsolat az utób­bi időben sokat fejlődött, de mégsem eléggé. Az új mechanizmusban az ( eddigieknél még nagyobb tere j lesz a termelők és a termő- j kék egészsége« vetélkedésé- j nek. A versenyből nyilvánva- j lóan az kerül ki győztesen, aki olcsóbban jobbat és töb­bet termel A termelőknek te­hát fokozott figyelmet szük­séges szentelniük, hogy milyen új fajtákat állít elő a tudo­mány — éppen a saját érde­kükben. A szövetkezeteknek a kutatóintézetekkel való kapcsolata tehát nemcsak erkölcsi, de forintokban mér­hető anyagi hasznot is hoz­hat. A kapcsolat felvétele azonban elsősorban a szövet­kezetek érdeke. Végezetül pedig azt is ér­demes leírná hogy az új faj­ták vetőmagjai i« kellő meny- nyiségben állnak rendelke­zésre. Kapóst Levente 'T' emelésre készülnek a kis eldugott faluban. Együtt van a család, a nagy­bácsi külföldről utazott ha­za a rettenetes hírre. Az édesapa Budapesten dolgo­zik, neki is távirat vitte a szörnyű hírt: Lacika meg­halt. A kicsiny házacskában mindenütt Lacika fényképek Egyetlen gyerek volt Ho­gyan dédelgették, babusgat­ták, miként tervezgették a jövőjét! Mindent megadtak neki. És akkor... Lacika biciklin indult a szomszédos faluba, a nagy­mamához. Hosszú az út odáig gyalog, de Lacika már tud kerékpározni. Felnőtt gépen megy. Igaz, az ülésről nem éri el a lába a pedált, s csak úgy a váz fölött állva »ta­pos”. Az édesanyja, amikor a fiúcska elindul, kimegy egé­szen a kertkapuig, a gyerek után néz. Eszébe sem jut, hogy valami baj történhet. Nem gondol rá, pedig nem véletlenül tiltják, hogy gye­rekek a közutakon kerékpá­rozzanak. Errefelé olyan rit­kán jár autó. És Lacika már nagy gyerek ... Nyolc esz­tendős múlt, s néhány hét múlva már hozza haza a má­sodikos bizonyítványt. A gyerek — kerékpározás közben — még megfordul, búcsúzéiul édesanyjára moso­lyog. majd sebesen elkariká- zik. Csónak&zók a felsőtirkányi tavon. (Kiss Béla felvételei Kisvártatva lélekszakadva futnak a gyerekek. — Annus néni! Annus né­ni’! A Lacikát baleset érte!!! Fut az asszony, rohan. Zú- zódásra gondol vagy csont­törésre. Csak amikor odaér s megpillantja a hirtelen ösz- szesereglett emberek kővé vált arcát, akkor érti meg, hogy mi történt. Egy rendőr támogatja haza. A rendőr nem falubeli, ■*’*' s szolgálatánál fogva katasztrófát látott már —, de az ő könnyei is potyognak. Az iskolában üresen ma­rad Lacika padja. A tanító néni, aki oly szeretettel ne- velgette az élénk, kedves fiúcskát, maga sem tudja el­képzelni. hogy már nem él. Sem 5, sem a gyerekek nem tudnak szabadulni a szörnyű tragédiától. Lacika padbéli szomszédja, Éva is vigasztal­hatatlan. Az igazgató intéz­kedik hogy az iskolára tűz­zék ki a gyászlobogót. Halott­ja van az iskolának. Egy nyolcéves fiú. De hát miért kellett meg­halnia? J. Imrét, aki annak a te­herautónak a volánja mögött ült, amely halálra gázolta a kisfiút, szintén rázza a zoko­gás. Tudja, hogy 6 nem hi­bás — már a rendőrség is megái lapította — de mégis... — Mi lett volna, ha az én családomban történik? Kavicsot szállított a gép­kocsijával Lacika faluját«. Már az ötödik fordulót tette meg. ötödször hajtott végig a falu főutcáján. Óvatosan, alig húsz&ilométeres sebes­séggel haladt, jóllehet a sza­bályok többet is engedélyez­nek. Amikor az egyik mel­lékutca torkolatához ért. kü­lön is lassított. Körülnézett, s nem látott mást, mint húsz- huszonöt méternyire egy ke­rékpárost Továbbhaladt a aztán a visszapillantó tükör­re esett a tekintete. Annyit látott, hogy egy kerékpár feldől. Rálépett a fékre. Há­rom méteren belül megállt Kiugrott a kocsiból. A jobb hátsó kerék alatt ott feküdt a kisfiú... fT' öbbre nem emlékszik. És ha az esetről be­szél. még most is. napok múl­tán zsebkendővel szárítgatja a szemét. Szabadságot kért, egyelőre nem tud kocsira ül­ni. Gyereket gázolt a gépko­csija. A gyerek — így mondják el a szemtanúk, ezt mutatja a helyszín — örült a kerék­párnak. gyorsian biciklizett, élvezte, hogy társai bámul­ják. A kereszteződésnél nem nézett körül. Amikor megpillantotta a gépkocsit, s látta, hogy mindjárt neki­hajt. már késő volt. Hiszen fékezni sem tudott, le sem tudott ugrani a gépről — a kis embernek épp hogy elér­ték Iábújjai a magias férfi­kerékpárt. Az iskolaigazgató széttár­ja a karját: — Osztályfőnöki órákon beszéltünk a gyerekeknek a helyes közlekedésről. Tiltjuk, hogy kerékpáron járjanak az iskolába, ha másképpen is el tudnak jutni... — Nem a hatóságok tilt« kedve hozatta azt a rendek kezest, hogy gyerekek nem vehetnek részt közúti forga­lomban — mondják a rend­őrségen. — A szülők, sajnos, nem mindig látják be, hogy a rendelkezésék gyermekük életét védik. Fiatal életek pusztulása, családok gyásza fel kell. hogy ébressze a lellci- ismereteket. T acika tragédiáját már nem lehet jóvátenni. Egy kisfiú meghalt De meg­akadályozhatjuk az újabb tra­gédiákat Kőszegi Frigyes Úszólecke Egerben Egyhetes program csehszlovák gyerekeknek Eger és a történelmi neve­zetességeiről híres város környékének megismerésére az idén több turistacsoport utazik Csehszlovákiából Ma­gyarországra. A napokban különös kérés is érkezett az IBUSZ egri utazási irodájá­hoz, amelyben a nagy hírű egri úszóiskolára hivatkoz­va úszóleckét kértek a cseh­szlovák gyerekeknek. A nyár folyamán több cso­port már olyan programmal kezdi meg egri tartózkodását amelynek a végén akár ver­senyre is kelhetnek egymás­sal az úszómedencében a kül­földi vendégek. Az első alkalommal negyven cseh­szlovák gyerek látogatja majd a magyar úszósport fel­legvárát. ...... in -...rrf|r_____________ rá nyi ablakkal — az egri Dobó István Vadász- társaság puská­sainak gyakori tanyázóhelye. A „belvilága” megkapóan idillikus: eme­letes vaságyak, szalmazsákkal, pokróccal, fek­hely hat em­bernek; bárdo- latlan deszka­asztal, lóca, székek, ormót­lan kályha, ku­pa, lavór, ste- lázsi bögrékkel, poharakkal, tá­nyérokkal — mindenből olyan és annyi, amilyet és amennyit a va­dászigény és kényelem meg­kíván. Pihe­nünk, falato­zunk, jó hideg A legkedvesebbet mutasd most, Diána, Kit híven rejtegetsz mélyén a pagonynak! Mert zörren a bokor? a haraszt utána? KI közéig, ha kigyúl pírja az alkonynak? Ki lép ki oly halkkal az az erdő-nyílásra? A fürge lábú őz; hazánk gazellája! Kiterjedt, napsütötte tisz­tás, összefutó, kedves hangu­latú völgyek, Egerbakta fe­lett. A tisztást patakocskí cikcakkozza — a Szénkő- völgyből csergedez erre — rajta megkoptatott dorong híd. Egyszerű cseréptetős há bicska, keresztvas óvta pa~ forrásvizet kortyolunk a csí­pős zöldpaprikára, utolsó vizslatás még a fegyvereken, töltények a zsebbe, a kistás- kába, próba, „szuperál-e” az elemlámpa — aztán indulás. A szándékok szerények: les­re tartunk, őzbak-lesre. Per­sze, mindenikünkben ott a kimondatlan vágy: „Nekem biztosan a lövés is sikerül!” Magam megelégednék egy süldőnyi vaddisznóval... A tisztás körül erdőken- dős, búbos hegyek, szelíd dombhátak. Kettesben az egyik dombra tartunk az er­IMI AGÁSIL IE SII INI dei szekérúton. Sarjerdö, fia­tal vágás jobbra-balra. A bokrok között akkorára nőtt a fű, hogy elbújhatni ben­ne. A dombhajlatban látni is valamit, tenyérnyi rózsaszín csak a csupazöldben. Vadász­arc. Néma üdvözlés. Figyel­jük az utat, az erdőt. Emitt a vaddisznó „korzózott”, sűrű nyomok a váltón. Aztán a száraz, magas fűben felfedez­zük: itt már legénykedett va­lamelyik őzbak. Suttogva váltjuk a szót, nesztelenül haladunk, jó takarásban. Ha­mar elérjük a kitűzött helyet, pár jó tanács, merről fog fel­bukkanni az őzbak vagy a disznó, aztán puskás cimbo­rám ballag tovább. Én ma­radok a magaslesnél. Háromágú erős tölgy rejti a magasállást. Van időm elég, a terepet fürkészem, körös-körül csak füvek és kamaszbokrok. A magasra nőtt fű között bogárhad nyü­zsög. Méhike zsong egy vi­rágon, aztán dongó csap el a fejem felett, röpte, mint a villámé. És egy kis tragé­dia az erdő aljának csend­életéből ... Bábrabló eről­ködik keresztül a fűszálakon, élelmet keres. Előtte egy hit­vány féreg iparkodik mene­külésre. A bábrabló meg­érinti a csápjával. A csik- landozásra megrándul a fé­reg teste s valami sárga ned­vet bocsát ki magából. Ez a fegyvere, hitvány, utálatot keltő, méltó a gazdájához. Ám a bábrablót mindez nem érdekli, erős rágó ja szempil­lantás alatt kettészeli a hit­ványságot, az fetreng keve­set, aztán már semmi sincs belőle. Az erősebb áldoza­tul kívánta a gyengét A magaslesről remek kilá­tás nyílik. Elhelyezkedem az ülésen, remekül látok három irányba is, de engem elta­karnak az apró lombos ágak. Hallgatom az erdőt. Valahol a közelben vadgalamb szól és kakukkok válaszolgatnak egymásnak a távolabbi, sű­rűn árnyékos rengetegből. Mintha a szerszám, véső vagy reszelő csúszna meg a vas­lemezen, e furcsa hang több­ször ismétlődik. A fácánka­kas „kiabál”. Madarak röp­ködnek. Daltól zeng minden bokor, minden facsúcs. Nincs csendesség egy pillanatra sem, mintha versenyre kel­tek volna, melyikük bírja to­vább. Százféle hang kevere­dik végtelenül kedves össz­hanggá. És „belekacag” az erdei koncertbe hirtelen a mátyásmadár, mert ő nem akar kimaradni semmiből. Afféle bohócmadara az erdő­nek, de bohóckodásával is jó szolgálatot teljesít; kíván­csisága mindenfelé hajtja, s ő az, aki figyelmezteti az er­dő élő világát a közeledő ve­szedelemre. Szereti az erdész, vadász, mert déli időben rikácsolása jelzi, hol rejtekezik a sűrű­ben a vaddisznó. Közeledő alkonyaikor a feketerigó te­szi ugyanezt, ott röpköd az ideges vaddisznók felett^ kí­séri őket ágról ágra szállva. Éles ugatás hangja úszik fel hozzám a völgyből. Félel­mében ugat így az őzbak. Ha vaddisznótól vagy embertől megriad. Aztán valami gyen­ge szöszmötöljs, moszatolás, suttogás lopakodik át a zöld sűrűségen. Csak akkora, hogy csupán a figyelő fül hallja meg, a fürkésző szem pedig észreveszi az okát is: a leve­lek szerelmes ölelkezését. Ar­com csak annyit érez a pa­rányi szellőből, mint mikor a nagy pávaszem libben előt­te nagy szárnyaival. Távolról egy lövés tompa puhanása. Várom a duplá­zást. Semmi. Vaddisznó jár alattam malacaival, valahol a mély sűrűben. Hallani a koca morrogását, röffenéseit. Nem sokkal utána vagy száz­méternyire tőlem, a csend­be hasít egy újabb őzuga­tás. Talán észrevett, szelet kapott? Erős volt a felcsapzó hang. Időt sem adott, hogy legalább jól megnézzem. Vil­lanásnyira mutatta a tük­rét. Órák teltek a magaslesen, de vad már nem jött semmi. Csak a hold jött elő egy fel­hőrongy mögül, aztán kisvár­tatva puskás cimborám a sű­rűségből. Elüldögéltünk a tölgyfák árnyékában, s úgy várakoztunk. A lövést kér­deztem. „Vadmacska volt. Ellőttem a hátulját, de nem másztam utána a sűrű feny­vesbe”. Pillantás az óra számlapjára. Elmúlt kilenc. Vissza az úton, lombok ár­nyékába bújva a holdfény elől, Széchenyi-módra halad­tunk, „meg-megrogyó, féde- rező lépésekkel”. Időnként meg-megálltunk hallgatózás­ra, hol roppan valami ág, hol zörren az avar. És milyen a vadászszerencse? Újabb tükrét mutatta ábrázatunk elé egy legelészésben megza­vart szarvastehén. Sokáig hallottuk csörtetését, futott szegény pára, mert honnan is sejtette volna, hogy őt most nem bán látják a puskago­lyók. A vadásztanyához közel, az utolsó útkanyarulatban, elemlámpa fényénél csokor- nyi erdei ibolyát szedtem. Szívesen téptem volna apró tölgy ágat is, hogy átnyújt­hassam valakinek, de a va­dászszerencse egyelőre más­hoz sem volt hűségesebb. Azt mondtam, egyelőre. Mert zsákmány azért, nem sokkal később, mégis került. A va­dászházhoz közel, a csicsó- kás földön vaddisznók fala­toztak. Hallottuk csámcsogá- sukat, s szabad szemmel is meg lehetett számlálni, há­nyán vannak a falkában. Egyik puskásunk a nézelődés helyett puskát töltött, s nagy Kerülővel indult neki, hogy belopja a vadat. Dombhátak visszhangozták a puska szavát. S az ered­mény: egy harminckilós ka­mt hozott terítékre. Huszon­hat lépésről kapta a „vadász- üdvözletet”. Ahogy illik, borral csordult az áldomás. Holdfény szitált a megcsendesült erdőre, s a Szénkő-völgy patakjának csergedező vizét is ezüstös­re színezte. ____k Pataky Dezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents