Heves Megyei Népújság, 1968. június (19. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-22 / 145. szám

Összefogással épül Nagytályán a kultúra új otthona

» >

Üzemi mecénások

Nagytályán, két évvel ezelőtt, gyűjtést indított az egyház a templomtorony építésére : az összeg különösebb akadályok nélkül összejött.

A napokban hallottam: Nagytályán újra gyűjtenek

— korszerű művelődési klubot akarnak építeni.

— n gyűjtés

i, gondolata tavaly, a tanácsválasztáskor merült fel a : választókörzetekben —

mondta a községben Tóth Já- nosné vb-elnök. — Több tanácstag elmondta: sürgetik az emberek az új kultúrház felépítését, s azt javasolják, hogy indítsunk gyűjtést, ősszel hozzá is fogtunk, miután az építkezés valameny- r.yi gondjával számot vetettünk.

Előkerülnek a gyűjtőívek. Közel négyszáz név; 150-től j 2000 forintig sokféle összeg olvasható a nevek után. A legtöbben 3—400 forintot ajánlottak, de nem kevés az 5—600 forintos felajánlás sem.

— Hogyan szervezték a gyűjtést?

— Valamennyi tanácstag saját körzetében házról házra járt. Agitálni sehol sem fellett

— És az összeg?

— 70 610 forint. Ennyi gyűlt össze, amelyet három ev alatt fizetnek be lakosaink. Az építkezést ugyanis 1970-ben tudjuk megkezdeni, amikorra a községfejlesztési alapunk is kiegészül 400 ezer forintra. De emellett a termelőszövetkezettől is kapunk ;48 ezer forintot, és szükség esetén százezer forint állami ■hitelt is.

A pénz tehát apránként összegyűlik az építkezésre. Azonban kényelmes, korszerű berendezésre is szükség lesz. A község lakóinak nagy része vasutas és bervai dolgozó. Lehetséges, hogy a Fi- nomszerelvénygyár és a vasút is fog segíteni... Remélik.

„Vasárnap

lesz hová menni.. "

Az elnökasszonytól megtudtam, hogy Petővári Pál idős tsz-tag 400 forintot ajánlott fel, s már be is fizette egyszerre az összeget. Lányával és vejével közös háztartásban él, de külön-külön fizetnek.

— Apu dolgozni van — mondta otthon a lánya, Susá- nyi Andrásné, akitől édesapja iránt érdeklődtem. Aztán elmondta:

— Régen tervezik már az új kultúrházat. A mostani csak egy kisteremből áll.

— Mit várnak az újtól?

— Vasárnap lesz hova menni. Fiatalok vagyunk. Szívesen meghallgatunk egy- egy előadást, vagy szórakoztató műsort. Moziba is szeretünk járni. Aztán meg milyen jó lesz az iskolásgyerekeknek is: lesz hol megtartani rendezvényeiket. Nekünk is van egy kétéves kisfiúnk, mire az új kultúrház felépül, már majdnem iskolás lesz... '

A vasúti őrházban Kolozsvári György vasutassal beszélgettünk:

— Ha a templomra gyűjtöttünk, erre miért ne gyűj- tenénk — mondta. — Két fiam Van, elsősorban rájuk gondoltam, amikor a 600 forintot felajánlottam. Persze, a magamfajta korú ember is szívesen- eljárogat majd egy kis beszélgetésre, társasjátékra. Csak minél előbb elkészülne ...

Saját brigád — fe e költség

A tanácstagok, s mások is számolnak a faluban. Az elnökasszony szerint leghamarabb és legkisebb költséggel egy saját brigáddal lehetne felépíteni a művelődési klubot.

Ügy számolták, hogy ha felvennének jó fizetéssel egy építészt, meg három kőművest egy évre, a felébe kerülne az építkezés. A tervdokumentáció lassan elkészül. Eszerint az új intézményben lesz könyvtár, szakköri szoba, klubhelyiség, 110 fős nagyterem színpaddal, büfé és két öltöző.

★

A nagytályaiak apraja és nagyja nehezen várja, hogy a tervek valósággá váljanak. Ez a várakozás azonban korántsem passzív. Felajánlásaik, a gyűjtés a közös összefogás szép példája, amelyben egy ezeréves szemléleten is diadalmaskodó, új életérzés fejeződik ki.

A község lakói megérdemlik, hogy művelődési klubjuk felépítéséhez minden támogatást megkapjanak.

Faludi Sándor

— Maguk, munkások a megrendelők, önök kezdeményeztek, a Lenin-szobrot pedig nekem kell elkészítenem. A megrendelő mindig elmondja elképzeléseit, én hozzáadom a magamét, s megszületik a szobor, vagy emlékmű. Ezért akartam találkozni a finomszerelvény- gyári munkásokkal, a megrendelőkkel és kezdeményezőkkel: mondják el, milyen szobrot szeretnének, mondják el, milyen kép él bennük Leninről?...

Makrisz Agamemnon, neves szobrászművészünk így kezdte a beszélgetést a fi- nomszerelvénygyári dolgozókkal, s ha kétségem támadt volna — lesz-e hozzászóló? — hamar el is oszlott: sokan hozzászóltak, sokan mondták el kívánságukat — a mecénás és a megrendelő kívánságait. Volt, aki több „skiccet” hozott magával, volt, aki érdekes fejtegetésbe bocsátkozott, s valamennyiüknél — ez tetszett a legjobban! — ott volt az a közös nevező, amit máskor talán soha nem fedeztek volna fel önmagukban (ezért is jó volt ez a találkozó!): szoborban gondolkoztak, formát és tartalmat láttak — a lendő alkotás részeseinek érezték magukat.

— Nem olyan alkotásra gondolok, ahol Lenin mint

hadvezér szerepel. Sokszor gondolkoztunk munkatársaimmal ezen; ülő alakot képzeltünk el, melyben a kompozíció jól sűríti, szimbolizálja Lenin örökké élő nagyságát — mondta a 26-os üzem egy munkása.

A tmk üzem egyik dolgozója:

— Ne „ünnepi” legyen ez a szobor. Elképzeltük, hogy munka közben ábrázolná Lenint, jelezve eszméinek nagyságát. S ezt azzal is, hogy alakja egyrészt az emlékmű egészét, másrészt azt a teret uralja, ahol majd felállítják.

A 35-ös üzem „előzetes megbeszéléseit” tolmácsolta egy másik dolgozó:

— Lenint mint a népek nagy tanítóját szeretnénk látni a készülő emlékműben. Elképzeltünk egy szobor-csoportot, embereket, akikhez beszél, akiket tanít.

Ezt a gondolatot vitte tovább a következő hozzászóló:

— Eddig a legtöbb Lenin- szobor egyedül ábrázolta a munkásság vezetőjét. Azt, hogy „egyedül”, úgy értem: nem fejezi ki kellően az emberek és Lenin kapcsolatát. Pedig éppen ez a gondolat lenne a legjobb, s talán úgy

A gazdaságirányítás új rendjének bevezetését megelőző széles körű vitában sokan adtak hangot olyan aggodalomnak, hogy a gazdaságosság előtérbe kerülése kulturális szempontból bizonyos veszélyeket rejt magában. Az illetékesek ezzel kapcsolatos megnyilatkozásaikban hangsúlyozták, megvan a lehetősége az igazi kulturális művészeti értékek védelmének. A probléma apró, de érdekes megnyilvánulásaként az Iparművészeti Tanács a Hollóházi Porcelángyár korábban általa zsűrizett és engedélyezett termékei közül 53-ra „kulturális járadékot” mint az üzemben mondják „giccsadót” állapított meg. Ennek megfelelően a következőkben a Ludas

sikerülne kifejezni, ha a szobor ntm túlságosan nagy alapon állna, és a háttér sem vonná el a figyelmet róla.

Legjobban az tetszett, hogy Lenin emberközelségét kérték; ezt ábrázolja a művész. Nem szükséges „idealizálni”, Lenin alakja így is fogalommá vált, s ha ezt a fogalmat ötvözi a művész egy közvetlen, „életszerű” kompozícióval, a célt már elérte. Ezt is kifejtették a munkások a beszélgetés során.

— A szobor időrögzítő — mondta a művész. — Sűrítenie keli a magatartást, az elvet — tehát nem az a lényeg, hogy például Lenint könyvvel a kezében ábrázolja, hanem abba a gondolatba öltöztesse, ami a könyvben van —, rögzítsen egy jellemző mozdulatot, mutassa be Lenint, mint tudóst, tanítót, szervezőt, és vezetőt... Az anyag korlátozza azonban a lehetőségeket. Természetes hát, hogy akik kérik a szobrot, s akik majdan nap mint nap látni fogják, egy közös gondolat kialakításában sokat segíthetnek. Nemsokára elkészítem a modelleket, és elhozom. Akkor újra kezdjük a vitát...

Matyi, a Csárdáskirálynő, a Kis prímás, az Űszólány, a Papagáj-pár és több más figúra ára 20—30 százalékkal emelkedett.

Felmerült az a probléma, hogy a kulturális járadékot kivel fizettessék meg. A kereskedelem tiltakozott az ellen, hogy a fogyasztókra hárítsák és a harmadik negyedévre már kereken kétmillió forint értékűvel kevesebbet rendelt a kulturális járadékkal megterhelt porcelán figurákból. A járadékot az üzem sem tudja fedezni. Ezért a harmadik negyedévtől megszünteti az említett figúrák gyártását, s helyette használati cikkeket, mokkás, teás és porcelán étkészleteket készít és ad a piacra.

(MTI)

Diákszemmel

Újsághír: A diákok gyakorlati munkát végeznék a nyárt szünidőben.

— Szerintem most óraközi szünetet tartanak!

(Mészáros András rajza)

(kata!)

Ä művészeti értékek

„GICCSADÓ”

De az események logikája, amit az ostobák végzetnek hívnak, belehajszolta. Biztos, hogy minden oldalról megvizsgálta a gyilkosságot, tanulmányozta következményeit, kifürkészte az eszközöket, melyek segítségével kihúzhatja magát az igazságszolgáltatás kezéből. Jó élőre kiszámította és meghatározta minden cselekedetét, sem kényszerhelyzet, sem váratlan esemény nem zavarta meg gondolataiban. Mikor fejében kész volt a bűntett, így szólt magában: „Berthe-et meggyilkoltam, s hála óvintézkedéseimnek, azt hiszik, hogy engem is megöltek. Lau- rence-ot elszöktetem ír egy elevelet, melyben bejelenti ön- gyilkosságát, pénzem van; mit kell most tennem?” Azt hiszem, így áll a kérdés.

— Igen, pontosan így — helyeselt Plantat bácsi.

— Trémorelnak természetesen az összes szökési lehetőség közül, amit csak hallott, vagy elképzelt, a legbiztosabbat, s a leggyorsabbat kellett választania. Több mint valószínű. Csakhogy, mivel nem teljesen ostoba, megértette, hogy külföldön vész legnehezebben nyoma. Ha valaki elhagyja Franciaországot, hogy elkerülje a büntetést valamilyen vétségért — ennél nem is tehetne jobbat. De egyszerűen képtelenség és őrültség átlépni a határt olyan bűntény miatt, amelyért a nemzetközi egyezmények értelmében haladéktalanul kiadják! Képzeljen el egy férfit és egy nőt, amint egy olyan_országban tévelyegnek, melynek nyelvét nem beszélik. Rögtön feltűnést keltenek, figyelik, megjegyzik, követik őket. Megtárgyalják, ha vásárolnak valamit, minden mozdulatukra lecsapnak a kíváncsi nap- lopók. Minél messzebbre mennek, annál valószínűbb, hogy elfogják őket. Át akarnak kelni az óceánon, hogy a szabad Amerikába jussanak, ahol az ügyvédek kifosztják ügyfeleiket? Akkor hajóra kell szállniuk, s attól fogva, hogy valaki a fedélzetre teszi a lábát, tudhatja, hogy elveszett. Tizenkilenc esetben húsz közül, mikor megérkeznek, a kikötőben egy rendőr várja őket, kezében az elővezetési paranccsal. Ne feledje, éppen csak megemlítem annak az országnak a rendőrségét, ahová menekülnek, pedig ott is állandóan figyelik az idegeneket. ígérem, hogy még Londonban is egy héten belük megtalálok egy franciát, hacsak nem

beszél olyan jól angolul, hogy az Egyesült Királyság polgárának mondhatja magát. így gondolkodott Trémorel. Eszébe jutott egy csomó meghiúsult kísérlet, rengeteg meghökkentő kaland, melyet az újságból ismer, és bizonyára letett arról, hogy külföldre menjen.

— Világos! — kiáltott fel Plantant bácsi. — Tiszta' ügy, pontosan így van. Franciaországban kell keresnünk a szökevényeket.

— Igen, uram, igen — válaszolt Lecoq úr —, jól mondta. Nézzük meg tehát, hol és hogyan lehet elrejtőzni Franciaországban. Vidéken? Nem, ez világos. Bordeaux egyik legnagyobb városunk, és mégis megnézik az utcán, aki nem bordeaux-i. A Fossés de ITntendance-i boltosok, akik az üzleteik előtt járkálnak föl s alá, így szólnak egymáshoz: „Hé! Maga ismeri ezt az urat?” De van két város, ahol észrevétlen maradhat az ember: Marseille és Lyon. Csakhogy nagyon messze vannak, vállalni kell a hosszú utazás kockázatait. És amióta bevezették az elektromos távírót, nincs veszélyesebb, mint a vasút. Menekülés, ez igaz, gyors is. ez előny, de ha valaki belép egy kocsiba, minden kijáratot elzár maga előtt, amíg ki nem száll, bármikor ráteheti kezét a rendőrség. Trémorel éppoly jól tudja ezt, mint mi. Tehát zárjunk ki minden vidéki várost. Zárjuk ki Lyont és Marseille-t is.

— Lehetetlen, Valóban lehetetlen vidéken rejtőzködni!

— Bocsánat, ennek is van módja. Csak vásárolni kell valami szerény birtokot, messze minden várostól, messze a vasúttól, s ott álnéven letelepedni. De ez a kitűnő módszer meghaladja a mi emberünk értelmi képességeit, s kivitelezéséhez bizonyos korábbi előkészületek szükségesek, melyeket nem kockáztathatott meg, felesége annyira rajta tartotta a szemét. így tehát a célravezető nyomozás területe rendkívül leszűkül. Zárjuk ki a külföldet, a vidéket, a nagyvárosokat, a falut, marad Párizs. Párizsban kell keresnünk Trémorelt, uram.

Lecoq úr olyan öntudatosan és magabiztosan magyarázott, mint egy matematika tanár, aki most került ki a tanárképzőből, s krétával a kezében ott áll a tábla előtt és diadalmasan bizonyítja be tanítványainak, hogy két párhuzamos egyenes a végtelenben sem találkozik.

Az öreg békebíró úgy figyelt, ahogy még az iskolások sem. De már megszokta a detektív megdöbbentő tisztánlátását, és nem csodálkozott semmin. Huszonnégy órája kísérte figyelemmel Lecoq úr számításait és tapogatózásait, megértette a nyomozás menetét, már szinte megtanulta az eljárást. Egészen természetesnek találta, Hogy valaki így gondolkozzék. Most már értette a rendőrség bizonyos hőstetteit, melyek eddig a csodával látszottak határosnak.

De amit Lecoq úr „leszűkült nyomozási terület”-nek nevezett, az még mindig óriásinak látszott az ő szemében.

— Párizs nagy — jegyezte meg.

A detektív szélesen mosolygott.

— Mondja nyugodtan, hogy óriási — felete —, viszont az enyém. Egész Párizs a Jérusálem utca nagyítója alatt van, akár egy hangyaboly a természettudós mikroszkópja alatt. Ha ez így van, kérdi erre ön, hogy lehetséges, hogy még mindig léteznek Párizsban hivatásos gonosztevők? O uram, a törvények tisztelete tesz tönkre minket. Sajnos, nem mi vagyunk az urak. A törvény arra ítél bennünket, hogy csak becsületes fegyvereket használjunk olyan ellenfelekkel szemben, akiknek minden eszköz jó. Az ügyészi hivatal megköti a kezünket. Ügyesek a gazemberek, da higgye el, hogy mi ezerszer ügyesebbek vagyunk.

— De hát Trémorel már törvényen kívül van — vágott közbe Plantant bácsi —, elővezetési parancsunk van ellene.

— Mit számít? A parancs talán felhatalmaz arra, hogy haladéktalanul átkutassam azokat a házakat, ahol szerintem rejtőzködhet? Nem. Ha megjelenek Hector egyik regi barátjánál, becsapja az ajtót az orrom előtt. Franciaországban, uram, nemcsak a gazfickók, hanem a tisztességes emberek is a rendőrség ellen dolgoznak.

Valahányszor erre a témára fordul a szó, Lecoq úr tűzbe jön, s végül igen furcsa kijelentésekre ragadtatja magát. Haragja ugyanakkora, mint az igazságtalanság. Tudja, hogy óriási szolgálatokat tett, de úgy érzi, valamiképpen rossz szemmel néznek rá, s ez elkeseríti.

Szerencsére, éppen amikor a legdühösebb volt, heves mozdulatot tett, s szembefordult a tűpárnával. Hirtelen elhallgatott.

— Mi az ördög! — mondta. — Megfeledkeztem Hec- torról.

Plan tat bácsi megadóan hallgatta a detektív dühkitörését, mivel egyebet úgysem tehetett, de továbbra sem tudott másra gondolni, csak a gyilkosra, Laurence csábítójára.

— Azt mondotta — szólt erre —, hogy Párizsban kell keresnünk Trémorelt.

— És az igazat mondtam, békebíró úr — felelte Lecoq úr nyugodtabban. — Arra a következtetésre jutottam, hogy itt rejtőzködnek a szökevények, talán a második utcában, talán a szomszéd házban. De folytassuk a valószínűség- számítást. Hector nagyon jól ismeri az ő Párizsát, hát nem is reméli, hogy csak egy hétig is megbújhat egy szállodában, vagy akár egy bútorozott szobában. Tudja, hogy a zugszállodák — a Maurice szállótól a Limace fogadóig — külön felügyelet alatt állnak, s a főkapitányság kezében vannak. Ideje volt, tehát bizonyára arra gondolt, hogy lakást bérel valami megfelelő házban.

— Egy vagy másfél hónappal ezelőtt háromszor-négv- szer járt Párizsban.

— Akkor semmi kétség. Álnéven lefoglalt egy lakást, előre kifizetett egy negyedévi bért, s most otthonában van.

(Folytatjuk)------------------------------------------------------------------