Heves Megyei Népújság, 1968. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

©rerencsér Miklós s

Öreg testvérek

Vasárnap már virradatkor

megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön fölfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zördül szekér az udvaron, nem rengeti meg az avasfedelü házakat a vontató pufogása és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre.

Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repültek bele a

csendbe a fejszekoppaná- aok. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák.

Senki se figyelt a koppa- Básókra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karikalábú, kajlakalaipú parasztember zaklatottan csavargóit a faluban. Sietve rakta egymás mellé nagy, vastagszárú csizmáit, kezét a bekecs zsebében tartotta, mintha hideg volna;

Szembetalálkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosszúderekü fiatalemberrel, aki a szövetkezetbén a brigádvezetője volt A brigadé- ros ünneplőben feszített mint aki lakodalomba készül. Messziről ráköszönt az öregre:

— Szép jóreggelt, Béla bátyám! Hát maga hová siet?

Alit a Kanász-kaptatón,

szíve tele volt szorongással, s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél, Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, almikor kint a határban dolgozott De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedtek;

Soha nem volt babonás ember, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életéből is búcsúzott A nem szűnő fejszecsattogások szilánkok módjára egytől egyig beletaláltak s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt Apja ültette haitvanhárom évvel ezelőtt az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mértéktelenséget, mert minden valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. Így hát lassacskán a nyárfa a legkö— A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta.

— Na hát, ez a tegnapi langyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető a gazda örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron?

Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppaná- sokat.

A brigádvezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan fejszecsattogás.

—- Már egy órája hallom. Nem tudja, hol döntenek fát?

Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mondta:

— Nálam, fiam, nálam...

De tovább nem tudott beszélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén Járt, a Kanász-kaptatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról* szó. Hiszen minden fának az a sorsa, hogy egyezer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fenségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját. A fák meg szoktak borzongani, ha a törzsüket a fejsze bántja —, de ez keményen tűrte az ütéseket, mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szándékát

zelebbl hozzátartozója lett, gazdája úgy tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvégig. Szép csendben megöregedtek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak.

Szitás Béla nagy nyárfája volt az első, amelyik ősszel elhullajtotta a lombját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-ha- lasztotta az időt, egyszer már meg Is fogta a baltát, de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem várhatott, megkérte hát a flát, döntse ki helyette,

A koppanások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél fújdogált, 6 meg levette a kalapját, hadd frissítse a levegő mozgása horpadt halántékát. Tette volna vlsz- sza a heíyérc a kalapot, de félúton megállt a keze. Ogy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek á szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult az egész roppant korona. Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget. suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit. Megint csend lett. És világosabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darabbal. Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagylegelő között, azon a nyílegyenes dülőúton nyolcvan nyárfaihú- sángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Délután Jött a hosszú derekú brigádvezető, nézegette a kölyökfák katonás sorát.

— Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az isten is ehhez fog Igazodni! — lelkendezett.

Szitás Béla csendesen melléje állt, egy Izmos suhángot szorongatott. Mogorván megkérdezte:

— Ezt haza vihetem? Otthon Is kell a fa...

— Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi.

Mivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya — uzsonnaidőben fogott a falatozáshoz. Egy tavalyi szárkupacra ült, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból, minduntalan az újonnan ültetett nyárfaaorra sandított. Evés után komótosan elballagott kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre állította a suhángot, melyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások feketéllettek körülötte. Laipátjával gondosan összeszedte a porhanyós humuszt. ezt szórta a fa gyökeréhez. A többi földet vigyázva rakosgatta vissza a gödörbe, mintha lélegző élet maradt volna a hantok alatt

— Ez nő majd a legnagyobbra — morogta elégedetten, amikor végzett, s ki tudja miért megemelte a kalapját

KA Pál linómetszete

ILLÉS ENDRE;

AZ IQAZQATO

A válogatott és megrostált posta, a bizalmas napijelentések és néhány fontos emlékeztető feljegyzés várta az igazgatót reggelenkint az tró. asztalán. Az első tájékozódásra tíz percet kapott a titkárnőjétől Amikor a tíz perc eltelt, a bal oldali oldalajtóban megjelent Andrea. Mindennap szoknyában, magas nyakú pulóverben jelent meg. kedves volt, komoly volt. gyakorlott kezű, úgy jött, mint egy bemosdott műtősnővér.

Andrea ma sem késett —

átlépőéit a nagy szobán, előrejött egészen az íróasztalig, az asztal sarkánál lekuporodott egy támla nélküli kis székre, és már nyitotta is puha fedelű gyorsírósfüzetét, testetlen arcát, szép fekete szemét az Igazgató felé fordította —- így kezdték ők minden reggel a napot.

De az Igazgató ma nem nyúlt a postához —- a lányt néze.

— Andrea, adja csak ide a ceruzáját..,

Andrea felállt, ítélkező, komoly rosszallással tekintett szét az íróasztalon:

— Persze, Kati megint nem tette ki az igazgató elvtárs írókészletét.

Kati volt a másod ti tíkámő.

— Itt vannak a ceruzáim, kedves Andrea. De én a magáét akarom...

Andrea bizonytalanul nyújtotta a hatszögletű, citromsárga kis fadárdát.

Az igazgató átvette, érdeklődve forgatta: Cullinan—6 B — olvasta kíváncsian a ceruza jelzését. Mosolyogva felnézett

— Csak tudni akartam, hogy milyen ceruzával ír egy kényes gyorsíró... Szóval, imperialista ceruzával

Nem várt választ.

— Ma nem írunk semmit,

Andrea. ' »

Visszaadta a ceruzát, és kihúzta az íróasztal jobb felső fiókját.

— Takarítok. Andrea... Kérem, hívja be az osztályvezető elvtársakat. És maga is maradjon itt.

Fel akart állni de inkább ülve maradt. Fáradt volt, és ugyanakkor tisztán, komolyan boldog: egyszerre nyújtózott el benne a két érzés. Ez az utolsó délelőttje a gyárban!... Holnap reggel utazik Gályára.

Az igazgató két éve nem volt szabadságon, most végre valamiképpen kiverekedte magának a két hetet. Ha ugyan a két hét valóban két hét marad —. ha nem hívják vissza már a harmadik napon ... De akármi lesz, akárhogy lesz. holnap reggel bér ül a gályát buszba. Már a gépkocsivezetőjét is szabadságra küldte. ,

És most olyan boldog és egyszerű, hogy kiváncsi lett Andrea ceruzájára. Már elfelejtette a nevét, a Culllnant — már új ötlet kezd formálódni benne... A kihúzott

fiókja fölé hajol és egyenkint

szedegeti elő a dossziéit.

Kopognak.

— Jó reggelt!... Szervusz! ...

Sorban kezet fog osztályvezetőivel, bizalmasaivá. Hárman vannak, egyikük idősebb, kettő fiatalabb.

— Drága barátaim, mindenemet elosztom köztetek!

Azok hárman hangosan, jókedvűen biztatják, fogad- koznak.

— Csak bátran, egészen

bátran!

Az igazgató először a napi postát és a jelentéseket tolja feléjük. Andrea ügyesen kiemel a postából két magánlevelet. de az Igazgató elhárítja titkárnője tapintatát.

— Ez a maga része, Andrea. Tessék, intézze eL Nincsenek titkaim.

És egy szentségtörő ötlet villan át rajta.

— Tessék, aláírok néhány üres levélpapírt...

Es amíg osztályvezetői a tekintélyes irathalmon osztoznak, 6 különböző alakú levélpapírokra gyorsan leírja nevét. Az egyikre középütt ír- 1a, ezen csak négy-ötsoros levélre futja, a másikat egészen alul írja alá, » van olyan is. ahol a második oldalra kerül a neve.

Osztályvezetői várják a további utasításokat.

És akták kerülnek elő a fiókokból. Feljegyzések másolatok. megint csak levelek. Halk, kettes tanácskozások az ablaknál majd percekre közös megbeszélésék a nagy tárgyalóasztalnál Szól a telefon. Andrea emelt fél a kagylót.

— Csak a nagyon fontos hívásokat kapcsold, drágám — leheli szelíd oktatással Ka_ tinak, aki két szobával kijjebb ül.

De két perc múlva a közvetlen vonal jelentkezik. Ezt mégis az igazgató vállalja.

— Halló!... — füléhez szorítja a kagylót. — Á, szervusz! ..,

öt percig beszélnék.

Később az Igazgató lelkesen felállítja bizalmasait, álljanak fel és mindenkinek meg kell csodálnia a látványt: az egyik fiók kiürült Olyan lelkesítő, ritka hangulat porzlk szét a szobában, mintha narancslébe kevert gint innának. Kínos ügyeket percek alatt elintéznek, néhány még kínosabb tennivalót a jelenlévők lelkesedéssé! vállalnak.

— Majd kitekerjük a nyakát! — ígérik kórusban.

Az igazgató elkomolyodik.

— Csak vigyázni, fiúk.

Már a hatmadik fióknál

tartanak. Az igazgatói íróasztalban még a fiókok belső fala Is kellemes látvány: sötétbarnára fényezték mindegyiket. És egyre több fiók üres. Az osztályvezetők végre megértik a tréfát, lelkesednek az ötletért: igazgatójuk egy üres szobában egy üres íróasztalt hagy Itthon. Itthon hagyja két hétre. Különös, szellemes.

Munkatársai végre távoznak és az Igazgató régi jegyzettömböket forgat tűnődve. Ügy tépdesi a .titokzatos jelekkel telefirkált lapokat, mintha egy virág szirmait faggatná a jövő felől.

Most Andrea jelenése kő»