Heves Megyei Népújság, 1968. április (19. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-28 / 99. szám

BMoesátom. hogy nem Bódé Bétát te én találmánvom. Ré­szem esni, _.,uyi, a nevet én találtam ki: „kulcsnyelv”, így neveztem él. magam használatára. Az eljárás is­mert: magyar ember, ha szé­pen beszélnék vele. az ingét is odaadja. Az irodaiamban túlontúl ismert. Például: a Fa­lu végén kurta kocsma. Pe­tőfi legényei kurjongatnák. Az uraság üzenetére, aki .pi­henni vágy, csak azért is húzatják. de a jó szóra — mint ismeretes, (s itt a fckulcsnyelv”) — véget vetnék • zenének, s hazamennek a legények. A mai „kulcsnyelv" hasz­nálatára valahogy magamtól rájöttem. Vagyis — vélem — úgy kell a dolgokat megfogalmaz, ni. hogy a szavak új kulcsa is zárba találjon, miként Pe­tőfinél. Az eredmény nem lehet kétséges... , Egy ízben — a mostani enyheséghez nem hasonlít­ható — szigorú, nagy tél volt. A tél derekában kifogyott a tüzelőm. $ abban az időben — kezdeti nehézségeink ide­jén történt ez — télvízben alig lehetett tűzrevalót kap­ni. Én tehát gondosan megfo­galmaztam mondanivalómat, a „kulcsmyeüv" fölhasználá­sával. be la tanultam, 9 így hívtam fel a tüzelők kirá­lyát. a TÜKER igazgatóját: — Kérem — kezdtem — »épen kérem lírai ügyemben a részvevő meghallgatáso­mat Az ügy. amelyet a mé­lyen tisztelt igazgató kar­társnak elmondok, alapjában véve egyszerű, mondhatnám azt is: „magándolog”. Tehát semmi köze az ország építé­séhez. mégis úgy gondolom, az igazgató kartárs segítsé­gét nyújthat és éppen ezt a szocialista segítőkészséget szeretném igénybe venni Mert mi ugyanis azt tanít­juk. kartársam, hogy a segít­ségnyújtás az élet minden te­rületén ... Félbeszakított: — Természetesen. Szocia­lista segítségnyújtás. kar­társam ... A kulcs a zárta talált, nyert ügyem volt: — Tíz — mondtam. — Szén. koksz? kartár­sam — így ő. Másnap lehordták a pin­Kulcsnál elv cémbe a tíz mázsa kokszot. A kulcsnyelvet — az a ta­pasztalatom. jó néha vala­miféle humorral keverni. Bementem az illatszerüz­letbe. Nagyon csinos hölgy fogadott. — Tessék nézni — mond­tam fél búsan — milyen rút vagyak. — Tessék csak rám nézni. A csinos kiszolgáló sze­mében értetlenség. Még nem találtam él a kulcsszavakat Nyeltem. Azután: — Kérem, mint tetszik lát­ni. szerelmes vagyok. De a hölgyem nem akar tudni ró­lam. s igaza van. Arcom mindig borostás. Kegyed is volt, vagy lesz szerelmes. Mit szólna, ha lovagja min­dig borostás lenne? — Mit parancsol? — kér­dezte a hölgy. Ügy látszik, megbuktam. Tehát még egy kulcsot elő: — Parancsolok!? És csak azt szeretném, ha sima len­ne az arcom, ha már olyan üde soha nem leszek, mint kegyed, ilyen bársonyos ar­cú. hamvas. Erre a kulcsra már villant a szeme: — Azonnal megnézem, van-e még külföldi pengénk? Azóta is széltében-hosszá- ban használtam a kulcsnyel­vet. Egyszer, bolondságból, kipróbáltam egy rendkívül mogorva villám oskalauznál: — Szeretnék önnel közös megegyezésre lutnl. Olyan jó. ha két vadidegen ember megérti egymást Tehát arra gondoltam. — talán a gondo­lat megnyeri a tetszését —, hogy én átnyújtanék önnek tisztelettel egy forintos pénz­darabot. Nehogy azt higgye, ezzel akarom leken y erezni, vagy pláne, megsérteni. Azt kérem, szíves viszonzásul, hogy mint férfi a fér­finak. tépjen le Jegyblokkjá­ról egy jegyet és adja nekem. Egyikünk sem jár rosszul... Nem csengette le a villa­most A végállomás felé jár­tunk, utas már alig volt. El­beszélgettünk. Kiderült, há­rom gyereke van, az utasok rendszerint olyanok, mini a vadak. n«m mint én, nagyon szereti a Éasírthúst. de csak amit a felesége csinál... Azt mondja a feleségem, hozzak húsz deka sonkái, de soványát Olyan soványát hozok. ígértem, hogy alig áll a lábán a soványságtól. — Tehát kedves kartára, zsímélküli sonkát kérek, húsz-huszonöt dekát. És bár nem szeretném kartársamat terhelni, mégis el kell mon­danom: egy öreg apónak vi­szem. fáj szegénynek a gyom. Ifin. {c4sdk tadní, dámája” van. Eüőrehajoi, megkövezi: — A zsírtól fáj neki? — Attól. A pJestidurdémá- Ja. Még jobban előrehajol a pultnál. Mutatja: — Itt fáj neki? — Ott, kartársam. És fel­jebb. Meg lejjebb. — Ha zsírosat eszik? — CsakiK attól. És öreg az apóka. Szakállas. „Plesü- durdéma”. — Szegény öreg — mond­ja az árusító — tessék csak blokkot váltani huszonöt de­kára. olyat adok. egy fikarc­nyi sem lesz rajta. Otthon kibontjuk a csoma­got. Gyönyörű. A felsó szele­ten egy fikarcnyi zPÍr sincs. A többi szeleten alig van színhús. Csupa mocsárig, bőr­ke &>----­JUIA M TUVIM: Lakás Minden olyan valótlan itten: a négy szobám kivilágítva, róluk szólok — nézz bútoraimra, róluk szólok — nézz virágaimra. Minden olyan valótlan itten. Járkálok s nem enyém lépésem egy sem. Őszöm szobámban: álomkertben. Végtelenségből ide zúgva egy ködös szürke tenger, S velem a távolba ring él, ha lefekszem pamlagomra. Ha elalszom, a mélyére esem, s ha nyitom a szemem reggel, álmomból a lakásba tör félelmetesen az öröklét zajongó zuhatagja. Szokolay Károly fordítása OSVAni GABOR: Messze Fedél a messzség — befed az ég. A gyászszínem felhőtlen tiszta kék, Csak a szélét rojtozza valami Messzi zápor csörgését hallani. Szilaj szél borosán félrebeszél. Bőgővel, dudával, síppal zenél, Suhogó fűszál elmetszi torkom. Rebbenő bogár terjeszti holtom. Fent serregő égi csapat húz át, Súrolva a felívelő búzát, Mámoros szárnnyal a Napba hullnak. Perzselődnek, égnek és elmúlnak, 1967. símoh emil» Puha gyöngyök Vldáék szobájában a dég jó érzéssel szemlélte ■ rendet — A lányom műve — szólt • házigazda. — Hát Icufca? — Táncpróbán tea. — Táncra termett lány — mondta Takács. — Amiből él, arra termett! — Igazította ki Vida. Legyen csak dolgos! — A kettő nem ellenke­zik! — Nem hát. tto erőltetik ex egyezésre! — Te talán nem táncoltál? — kérdezte a vendég. — Ha mód. volt, egyfoly­tában két napig is! — Na. látod? őnekik még több jutott És is most sze­retnék fiatal lenni! — Manapság megöregszik az ember. Ez a sorsaink! Gon­dolom, fontos dolog, lehet amiért énrám is áldozol as idődből! — Megbízatás — mondta mosolyogva Takács. Vida felkapta a fejét — Miféle? — Ugye, ismered a tör­vényt? — Azt hiszem. Ne ölj, ne lopj!... — Az évszakok idejét Js tudod? — Négyet — mondta inda. — Akkor jó! Bizonyosan megfigyelted már. hogy ta­vasszal ki virulnak az ágak. költ a madár, legény a lány­hoz szegődik. Így parancsolja a természet. Neked is v®n egy lányod. Bálint Éppen elnéztem egyik nap és arra gondoltam: szívesen jönnék vőnek, ebbe a házba! — Hát az unokáidat hová tennéd? — kérdezte Vida. — Lásd, ez a baj! öreg fa tavasszal sem éled! De az, aikit én ajánlok, virágjában lévő legényember. Az állat­gondozóknál dolgozik. Szor­galmas, csendes, nincs vele semmi bajunk. Most úgy érti. hogy Icuka, meg ő, egy­máshoz valók. Engem azért küldött, hogy elkérjem. — Szóval ezért jöttél? — kérdezte Vida, Takács el­eresztette a kérdést szott a szél futása. — A lányom még nem is eladó — mondta csendesen Vida. — Akkor minek engeded ki a világba? Ha meglátják, be­— Olyan ember, akár fiam­nak is fogadnám. A munká­ban: mint a vas. Más ember­hez: akár a kalács. — És az apja, anyja? Nem tartanak elég jónak? — Nincs neki. Árva, mint a régi jegenye. — Ügy! — sóhajtott Vida és elakadt. A csendességben behallat­újra az ember, hogy pórázon megint sétálni vigye a tacs­kót. Amint életkedve mégis visszatért Eleinte délutánonként mentek sétálni, mint régen- te. Aztán egyszerre délelőtt is rákaptak a járkálpsra. A változás, a gyűlöletből a megszokásba s tovább, olyan lassú átmenettel tör­tént, hogy az asszony jófor­mán észre sem vette. Igazá­ban csak a kétszeri sétálá- sokra figyelt fel. — Elég annak egyszer Is napjában — nem szerette a magányt — Ne irigyeld tóle — csit- tította a férje. Még az ostrom előtt meg­figyelték, hogy félévenként nagyon nyugtalanná válik Beila. Az asszony úgy vélte, párt kellene keresni • számá­ra. Alajos fülének felhábo­rító volt a gondolat: nem akart mocskot a lakásban. HOSSZÚ TÉLI ESTÉKEN, míg a főkertész petróleum- lámpa mellett a demokrati­kus lapokat olvasta fennhan­gon feleségének, meg Jókai összes műveit — Bella ott szunyókált térdén simogató keze alatt s csak akkor ne­szeit fel. ha a kéz 'apozott. A beteg egyre zsémbeseb­ben figyelte őket: — Hagyd már azt a kutyát, Alajos! — De az ember nem engedte most már a beteghez, meg is mondta mért; — Nem szeret­ném, ha megfertőznéd! Történt, még az asszony utolsó napjai egyikén, mikor levegőért sóhajtozott — ki­nyitotta számára az ablakot s nyomban elfutott egy csepp vörös borért Alajos a Krisz­tinába a Zöldfába, mert azt is kívánt hirtelen a beteg. Alig távozott borért a fő­kertész , egy csikasz, hadvi­selt farkaskutya ugrott be a kert felől az ablakon, ki tud­ja milyen szél hozta s milyen illat... A nagybeteg elébb majdnem szörnyet halt ré­mületében, de aztán jót szó­rakozott... Felesége halála után fér­fias józanul, könnyek nélkül fogadta a változtat hatatlant, még jobban vigyázott Bellára a főkertész. S úgy másfél hó­nap múltán nagyon meglepő­dött Bella gömbölyödése lát­tán. Napokig ki sem mozdul­tak a házból a megdöbbenés miatt Az éhség mégis ki haj­szolta vásárolni aztán. Előbb a kutya nélkül, majd vállal­va az emberekkel való nyűt szembenézést — Bellával. SŐT AZT IS MEGTETTE, amit soha addig, a várkerti kioszk felé sétált, ott leült egy vaslábú asztalhoz, rendelt, Bellának is egy pár virslit, s a pincéreknek hosszan ma­gyarázta a hajdani szakértőd véleményt: „A homlokdúdor tipikus..." A pincérek fejüket csóvál­ták. Bella négy kölykőt vetett. Korcsok voltak az istenad­ták, de kedvesek, vaksik, s Alajos furcsállotta volna, ha másként sikerülnek. Finom táplálékkal tömte az anyát, ott tüsténkedett körülötte, vendégeket hívott látására Két héttel a boldog nap után, kivitte a napfényre a nyiladozó szemű jószágocská- kat. -Egész nap hancuroztak. Akkor eszébe jutott Alajos­nak, hogy mindjárt öt óra. a tejcsamok bezár. S egy üveg­gel lefutott a térre. Nem fe­ledkezett meg Belláról, de a kicsinyeket bízta rá. A szuka azonban néhány perc múlva nyüszítve gazdája után fu­tott s egyenest A Döbrentei tér felől közeledő villamos kerekei alá. Jött vissza a tejjel Schwartner hamarosan, látta a csődületet, nem ment oda, sietett hazafele de odahív­ták. Elájult. Felélesztették. kogva a véres testre borult, majd karjában vitte fel az élettelen kutyaanyát. Felnőttek és gyermekek álltak késő estig a Ferdi- nánd-kapuban s nézték azt az iszonyú fájdalmat. — Éde­seim — borult a kicsinyekre az ember. Ezzel a hírrel osz­lott a nép. Schwartner csak másnap temette el Bellát. S nagy bá­natában csak harmadnap jutott eszébe, hogy a kicsik­nek még nem adott nevet. Megkeresztelte őket, mégpe­dig elég tiszteletlen nevek- kel. Az ebecskék szűköltek, nyüszítettek: — Csak sírjatok — biztatta őket az ember — van okotok sírni. Csakhogy a kutyák éhez­tek. Kettő el is pusztult még azon a héten, kettőt azonban, észbe kapva, serdülésig fel­nevelt Alajos. Nagy köteles­ségtudattal s állandó emlé­kezések között. Ragaszkod­tak hozzá de nem hálálták meg eléggé gondosságát A kis könnyelmű szukát, Au­gusztát, ellopta valaki még azon az őszön. Albrecht pedig az első tavaszi napok egyikén csatangolt el a háztól, ki < nyitva felejtett Ferdinánd kapun, hogy soha többé ne térjen vissza. NEM IS ÉLTE SOKKAL TÚL a sorozatos csapásokat szegény főkertész, s vele monarchia két utolsó kor­szakának hiteles szavú tanú­ja szállt a sírba. lészeretnek, mert olyan! — Ha meg abba a sorba kerül, majd én választok! — Nem először küszködünk mi egymással! Téged min­dig a félelem kötött, ha va­lami másként alakult, mint, ahogyan megszoktad! A mi időnkben még az volt a rend, hogy a szülők választottak. Ezek a fiatalok okosabbak, mert ők fognak egymással élni! Lásd az én példámat: nem szóltam én se fiamnak, se lányomnak a dolgába! — Na és — kapta fel a hangját a házigazda. Csendesség szakadt közé­jük méregették egymást Együtt nőttek fel, most úgy érezték, mintha a másiknak új arca nőtt volna. Odakint párával telt a levegő, eső Ígérkezett. Váratlanul kiabálás verte fel az utcát. Takács a nevét halottá. Vida kinyitotta az ablakot. Kerékpáros em­ber rohant lihegve, amikor megállt előttük, alig tudott megszólalni. — Egy vontató belerohant az istállóba, össze is dön­tötte! — Menj, mindenki menjen oda! — ordított hirtelen Ta­kács. — Mi is menjünk! — szorította meg Vida karját — Két bicikli van itthon, hamar kiérünk — mondta Vida... Eleredt az eső. Topogató- zó, ritka cseppek után hirte­len zápor ereszkedett. Ta­kács leugrott a kerékpárról, rohant az épülethez. Meg­könnyebbülten látta, hogy a hírhozó ember tódított A falba ékelődött a vontató, de az épület állt. A nyílásokon mentették a jószágot. Takács erélyesen intézkedett. Vida egy fa alá húzódott, idegesen rágta a szája szé­lét. Hirtelen meglátta a lá­nyát. Futott a falu felől. Elé­be akart állni, aztán meggon­dolta. Inkább úgy fordult, hogy Ica ne vegye észre. A lány a tömegbe fu rakodott. — Meghalt valaki? — kér­dezte a félelemtől remegve. — Itt senki — mondta egy ember. — De tavaly öreg- apám! Ica fellélegzett. Bátrabban nyomult előre, s meglátta Bokrost Intett is. de a fiú nem vette észre. Ica távolabb ment, neki- támaszkodott a falnak. Egy idő múlva Bokros odajött hozzá. — Hát te? — kérdezte. — Itt vagyak! — mondta büszkén a lány. — Meghal­lottam a bajt Egy ember fel­verte a falut. Azt mondta: minden romokban. — Szerencsére nincs. A jó­szágnak sem esett baja. Nem félsz, hogy meglátnak velem? — Semmi rosszat nem csi­náltam — mondta a lány. — Megkértem Takács bá­tyámat: menjen el hozzátok. — Csak nem? — kérdezte ürömmel a lány. — Vajon édesapád mit mondott neki? — Nem tudom. — Majd én megkérdezem! Valaki Bokrosért kiabált. — Megyek! — szólt vissza, de még nem mozdult. Nézte Icát. Esőcseppek gurultak a lány arcán, játékos, puha gyöngyök. Még egyszer szól­tak érte: — Mennem kell — mondta és gyorsan elszaladt. Ica is elindult visszafelé, s ekkor váratlanul meglátta az apját. Megállt, mintha lecö- vekelték volna. — Már lépni is elfelejtet­tél? — kérdezte Vida. — Szép tánc az ilyen! — Nem tudtam, hogy jár utánam! — Takácsot kísértem ki. — Nálunk volt? — Igen. Na, menjünk! Máskülönben is: jogom van hozzá, hogy megnézzem, ho­vá jársz? Ha nem a két sze­memmel látom, el sem hi­szem, hogy legény után sza­ladgálsz! Ezt a szégyent elen­gedtem volna! — Mit szégyell? Bűnbe es­tem? Halálán is érhettem volna! — Vagy úgy! — nyújtotta a szót Vida. amikor a lánya hangjából sütő szenvedélyt meghallotta. — Konok vagy. De így, mint a kutya, hogy végigszaladod a falut! Aki­nek szándéka van veled, mi­ért nem jön el hozzánk? Mi­ért nem néz a szemembe? — Nekem azt mondta: Ta­kács bácsit megkérte... — Na és? Gróf ez az em* bér. hogy követeket küld? Mentek egymás mellett, tíe többet nem beszélgettek. A lányban fények és borulások váltakoztak, mint tavasszal« mezőkben.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents