Heves Megyei Népújság, 1968. március (19. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-28 / 74. szám

Szakma magasabb szinten] Krcllségizett segédmunká­tokat alkalmaz a hatvani kon- Iwrvgyar, idénymunkára — ■ olvastuk a megyei pályavá­lasztási tanácsadóban és egy­szer már meg is írtuk. Fe- kziiltséget éreztem, már ma- ’ gubán a tényben is, a nyolc \ általánost végzett biztos jö- í vőjű szakmunkások és -— mi­vel más lehetőségűk és vá- . lasztásuk nem volt — az : érettségizett idény-segédmun­kások között. Bárkinek meséltem az érettségizett idény-segédmun­kások esetét, mindenki elő­ször meglepődött, aztán tér- dóati mosolygott, aztán ter- : meszelésnek vette, hogy a nyolc általánost végzett, de szakmával rendelkező mun­kások nagyobb anyagi és er­kölcsi megbecsülést élveznek. A középiskolás diáitok társa­dalmi megbecsülése addig magas, amíg le nem érettsé­giztek. és ha nem nyernek fel­tételt egyetemre, főiskolára, íj síkkor a presztízs lépcsőjén jj máris több föltett léptek visz- i sza az esetleg alacsonyabb Í műveltségű szakmunkások mögé. Ennek egy oka van; a : szakma. Találok egy másik feszült­séget is: korunk határtalanul gyors technikai fejlődése megkövetelné és igényelné, ■ hogy a szakmunkások széle- \sebb körű tudással és rnaga- sebb műveltséggel rendelkez­zenek. De ezzel éppen azok rendelkeznek, akiknek nincs szakmájuk. Kevés az olyan érettségizett, aki ha szakmát is tanul — és ezzel együt már hart évig tanult, amíg szak­munkás lett — helyzetét nem átmenetnek tekintené. Sokallják, hogy hat évig ta­nuljanak és ne keressenek pénzt, és kedvetlenek, mert nem erre a pályára készül­tek, Q Lapunk hasábjain többször leírtuk, hogy a jövő a szak- középiskoláé, ahonnan művelt szakmunkások kerül­nék ki, érettségivel. Hivat­koztunk is példákra, mint az egri Dobó gimnáziuméra, ahol az esztergályos szakkö­zépiskolát végzettek közül csaknem mindenki a szakmá­jában helyezkedett el, és az üzemek vezetőinek véleménye szerint jól megállják a he­lyüket. Örömmel adtunk hírt arról is. hogy a megyei ta­ttá« milyen erőfeszítéseket tesz a szakközépiskolák kiter­jesztéséért és fejlesztéséért. Tömegméretekben azonban az iparitanulc-intézetek ké­pezik a szakmunkásokat. idézzük Kameniczky Antal­nak, az egri iparitanuló-inté- zet igazgatójának véleményét: szakközépiskola... ép­pen a népgazdaság teherbírá­sát, tárgyi és személyi felté­teleit, valamint a szakmák sokaságát figyelembe véve a szakmunkás-utánpótlás szem­pontjából rövidebb távon még kevésbé jöhet számítás­ba... A?, innen kikerülök a következő években csak egyes szakmákban és kis létszám­ban biztosítanak az ipar szá­mára utánpótlást, mivel a szakközépiskola a felsőfokú technikum bázisát is alkot­ja... 1975-ig az ifjúság na­gyobb részét a szakmunkás­képző intézeteknek kell fo­gadniuk...” Az idei felvételi keretszá­mok is igazolják ezt. Amíg a megye szakközépiskoláiba 580 tanulót vehetnek fel, addig a szakmunkásképzés 3048 je­lentkezőt vár — a kereske­delmi és vendéglátóipari, va­lamint a mezőgazdasági szak­munkásképzőkkel együtt. Az ipari szakmunkásképzésbe a felmérés alapján kétezer je­lentkező várható, ez kevés, mert 2600-at vehetnek feL 3 Az éveik folyamán kialakult egy érdekes ellentét: közép­iskolába járni presztízst ipa- ritanuló-intézetbe lenézést je­lentett. A közvélemény ez irányú beidegzése még min­dig tartja magát. Gyökerei a szakmunkásképzés kezdetei­hez vezetnek, amikor például Egerben a negyvenes évek végén korszerűtlen volt papi épületeket kaptak meg okta­tás céljaira, 50-ben pedig a Művelődésügyi Minisztérium a legalkalmatlanabb épületeit adta át a munkaügyi tárcá­nak. 1954-ben az egri inté­zetben — igaz —, még csak 180 tanuló tanult, így korsze­rűbb környezetet nem is le­hetett kívánni. A létszám azonban rohamosan emelke­dett évente 200—500 tanuló­val is. Jelenleg 800-an tanul­nak az alig 200 főre mérete­zett intézetben •=-, 63 szak­mában! Hasonlítsuk össze például a hatvani iparitanuló-iniéze- tet bármelyik gimnázium­mal. A gimnáziumokban ren­dezett. harmónikus környe­zetben tanulhatnak a diákok — az ipari tanul ó-in (őzetek­ben...? Volt egy másik fe­szültség társadalmunk veze­tő rétegének, a jövő munkás- osztályának képzési körülmé­nyei és a társadalomban el­foglalt helye között. Ezt so­kan megérezték és új intéze­tek nőnek ki mostanában a földből — a modern egri szakmunkásképzőben szep­temberben már tanítanak. Es ezekben az intézetekben már új alapokra lehet helyezni a szakmunkásképzést, olyanok­ra amelyek biztosítják, hogy lépést tudjunk tartani a tár­sadalom, a népgazdaság, a technikai haladás igényeivel­B A gyöngyösi és a selypi in­tézetekben bevezették az emelt szintű szakmun­kásképzést. Matematikából, fizikából, kémiából, magyar­ból és történelemből három év alatt a gimnázium első és második osztályos anyagát sajátítják el a tanulók. Hetenként kettő helyett há­rom napot töltenek iskolában, a harmadik évben pedig egy helyett két napot Ezután a dolgozók esti gimnáziumában beiratkozhatnak a harmadik osztályába. Tehát az utolsó két évben már mint megbe­csült szakmunkások dolgoz­nak. Egerben is hamarosan bevezetik az emelt szintű ok­tatását. »És máris széle­sebb rétegek számára vonzó a szakmunkásképzés... a nép­gazdaság képzettebb szak­munkásokat nyer... és meg­nyílik az ifjú munkások szá­mára a felsőfokú tanulmá­nyokhoz vezető út Már ebben az évben csaknem 500 fiatal­nak nyílik lehetősége a me­gyében. hogy emelt szintű képzést nyerjen.” Amint ezt Kameniczky Antal elmondta. Tehát a jövő az emelt szin­tű szakmunkásképzésé? Azé is. Tömegméretekben pedig inkább azé, mert sokkal jobb feltételekkel rendelkezik eh­hez a szakmunkásképzés — a közelebbi távlatokban reáli­sabban elérhető cet És a távolabbi jövő? A több szakma, az általánosabb szakmai képzés, mert olyan gyors a technikai fejlődés, hogy egy üzemen belül is több szakmához kell értenie a munkásnak. Berkovits György Épül az új W* m* Mr róva rosi Nagy cir ku&z A Középületépítő Vállalat mintegy 25 millió forintos beruházással megkezdte az új Fővárosi Nagycirkusz építését, a KÖZTI építésze, Barbier Ferenc tervei szerint (képün­kön). A régi cirkusz helyén, a Városligetben emelkedik ma jd ez az impozáns — csaknem kétezer személyt befogadó épület, a magyar cirkuszművészet új otthona, amelyet korszerű technikával szerelnek fel. Fényorgona világítja meg a porondot, a reflektorkezelök URH- rádión kapják az utasításokat, gombnyomásra nyitják, csukják a vadállatoktól védő ketre­ceket. A tervek szerint 1970 májusára fejezik be az építkezést, de remélik: jóval korább in, 1969 karácsonyán vagy szilveszterén már műsort láthat itt a nagyérdemű publikum.. Két»zá sütvén éve fi kripta A tokajhegyaljai Tárcái község római katolikus plé­bánia-temploma alatt Pereli Zsuzsa múzeumi munkatárs egy, a mostani templomnál régebbi kriptát fedezett fel. Az egykor Tarcalon birtokos Kozák-család tagjait — a kor szokása szerint — virágos di- szű, festett fakoporsókban te­mették el e sírboltban. A leg­régebbi koporsón az 1736-os évszám olvasható. A sírbolt leleteinek külön érdekessége egy fából faragott életnagy­ságú barokk kori gyermek- szobor. Ez az 5—6 éves gyer­meket ábrázoló fabábu. úgy­nevezett öltöztetöbaba volt. Gyermektelen vagy gyerme­küket elveszített fiatal asszo­nyok ilyen bábukat öltöztet­tek eljövendő vagy elhalt gyermekeik ruháiba. Ez a le­let — múzeumi anyagunkban — egyedülálló. Eddig egyetlen, hasonló korból származó kripta — az egri, elhagyott Rozália-kápol- na sírboltja — került régé­szeti feltárásra. Az egri fel­tárás a kor viselettörténeti emlékeinek gazdag anyagával gyarapította a Magyar Nem­zeti Múzeumot. Most felme­rült az a terv, hogy szakkuta­tók közreműködésével meg­vizsgálják a tárcáit Kozák- kriptát. Máshol is ilyen rendetlenség volt. Bizonyára dühön­gő örültek vagy tomboló gonosztevők bandája töltötte az éjszakát a házban. Különösen a gróf dolgozószobáját dúlták fel. A gyil­kosok nem vették maguknak a fáradságot, hogy feltörjék a zárakat, fejszével dolgoztak. Ügy látszik, biztosak vol­tak abban, hogy senki sem hallja meg őket, mert szörnyű erősen kellett csapkodniuk, hogy szilánkokra hasítsák a tölgyfából készült hatalmas íróasztalt. A könyvek a köny­vespolcról ledobálva^ össze-vissza hevertek a földön. Sem a szalont, sem a dohányzót nem kímélték. A dí­ványokat, a székeket, a kanapékat felszaggatták, mintha kardszúrásokkal kutatták volna át őket. A két vendég­szobában minden egymás hegyén-hátán. Felmentek a második emeletre. Itt az első szobában, ahová beléptek, egy kis szek­rény előtt, melynek a tettesek már nekirohantak, de végül mégsem nyitották föl, egy favágó fejszét találtak; az inas azt mondta, hogy a házból való. — Érti már? — szólt a polgármester Plantant bácsi­nak. — A gyilkosok többen voltak, ez világos. A gyilkos­ság után szétszéledtek a házban, mindenütt keresték a pénzt tudták, hogy itt van. Egyikük éppen ezt a bútort akarta betörni, mikor a többiek odalent megkaparintot­ták 3z értékeket. Hívták, gyorsan lement, a további kere­sést fölöslegesnek találta, és itt hagyta ezt a fejszét. — Látom, mintha itt lettem volna — helyeselt az őrsparancsnok. Ezután a földszintet tekintették meg, az sértetlen maradt. Csak annyi történt, hogy a bűntény elkövetése és az értékek elrablása után a gyilkosok úgy érezték, új erőt ’cell gyűitpniük. Az ebédlőben látni lehetett vacsorájuk lyomait. Felfaltak minden maradékot, amit csak találtak tálaiéba" Az asztalon nvolc üres likőrös-, illetve boros- ' üveg melMt öt pohár sorakozott. S _________________________________________________________ A kitűnő Courtois úr erős akarattal visszanyerte szo­kásos hidegvérét. — Mielőtt szemrevételeznénk a holttesteket — mond­ta —, küldök néhány sort a corbeili császári ügyésznek. Egy óra múlva itt lesz egy vizsgálóbíró, hogy befejezze szomorú munkánkat. Egy csendőr parancsot kapott, hogy fogjon be a gróf tilburyjébe, és sietve induljon. Azután a polgármester és a bíró, nyomában az őrs­parancsnokkal, az inassal és a két Bertaud-val, a folyó­hoz ment. A valfeuillu-i park igen nagy. Jobbra és balra hosz- szan elnyúlik, a háztól a Szajnáig azonban alig kétszáz lépés a távolság. A ház előtt kerek virágágyakkal tarkí­tott szép gyep zöldelL Aki a vízpartra akar jutni, a pázsit körül futó két fasor valamelyikén indul el. De a rablók nem a fasorokban mentek. A legrövidebb utat választották, átvágtak a gyepen. Nyomaik tisztán látszottak. A füvet össze-vissza taposták, mintha nehéz terhet húztak volna rajta. A pázsit közepén valami piro­sat vettek észre, a békebíró fölemelte. Egy papucs volt, az inas azt mondta, hogy a grófé. Távolabb egy sálat ta­láltak, a szolga kijelentette, hogy gyakran látta gazdája nyakában. A sál véres volt. Végre a vízpartra értek, a fűzfák alá, melyekről Philippe egy ágat akart vágni, és meglátták a grófné te­temét. Ezen a helyen mélyen feltúrták, szinte felszántották a homokot, mintha itt akarta volna megvetni a lábát valaki. Minden azt mutatta, hogy itt volt a végső harc, Courtois úr felfogta e nyomok nagy jelentőségét. — Senki ne mozduljon — mondta. És odalépett a holttesthez, csupán a békebíró követte. Bár az arc kivehetetlen volt, a polgármester és a bíró felismerte a grófnét. Mindkettő látta már rajta ezt a kék csipkével szegélyezett, szürke ruhát. De hogy került ide? A polgármester szerint sikerült kicsúsznia a gyilko­sok kezéből, és fejvesztetten menekült. Üldözték, itt ér­ték utol, itt kapta a végső csapásokat, elesett és nem kelt föl többé. Ez a feltételezés magyarázatot adott a harc nyomaira. A gyilkosok tehát a gróf holttestét húzhatták végig a gyepen. Courtois úr tűzzel beszélt, azon igyekezett, hogy a békebíró is magáévá tegye sejtelmeit. De Plantat bácsi alig figyelt oda, mintha gondolatai messze járnának, csak kurtán felelgetett: igen, nem, lehet. A derék polgármester szakadatlanul fáradozott: jött, ment, méricskélt, aprólékosan megvizsgálta a terepet. Ezen a helyen legföljebb egy láb magas volt a víz. Enyhe lejtésű iszappadka ereszkedett a parttól a folyó közepéig, rajta kardvirágcsomók és néhány satnya vízi­liliom. A víz tiszta volt, sodrása semmi, jól lehetett látni a fényes, síkos iszapot. Courtois úr itt tartott kutatásaiban, mikor mintha váratlan ötlete támadt volna. — Korhely! — kiáltotta. — Jöjjön ide. Az öreg tolvaj engedelmeskedett. — Maga azt mondta — érdeklődött a polgármester —» hogy a csónakból vették észre a holttestet? — Igen, polgármester úr. •— Hol a csónakja? —- Itt a rétnél van kikötve. — Hát akkor vezessen oda. Minden részvevő világosan látta, hogy ez a parancs felizgatta a fickót, összerezzent, és esőtől, naptól durvára cserzett arca elsápadt. Sőt, észrevették, amint szinte fe­nyegető pillantást vet a fiára. — Gyerünk — mondta végül. Már vissza akartak fordulni a ház felé, amikor az inas jajvasolta, hogy menjenek át az árkon. — így sokkal gyorsabban megy — mondta —, elsza­ladok egy létráért, amit majd keresztbe fektetünk rajta. Elment, egy perc múlva már ismét megjelent a ’-ög- tönzött pallóval. De mikor már éppen el akarta helyezni, a polgármester rákiáltott: —* Állj, állj! Szemébe ötlöttek a nyomok, melyeket Bertaud-ék hagytak az árok két oldalán. — Hát ez meg mi? — mondta. — Nyilván átjött itt valaki, mégpedig nem is régen, mert ezek a lábnyomok még egész frissek. És néhány perces vizsgálódás után megparancsolta, hogy messzebb helyezzék el a létrát. Mikor a csónakhoz értek, Korhelyhez fordult: — Ez lenne az a csónak, amellyel ma reggel elindul­tak, hogy felszedjék a varsáikat? — Igen, uram. — Hát akkor — folytatta Courtois úr — miféle szer­számokat használtak? A vetőhálójuk teljesen száraz. Ezt a csáMyát s ezeket az evezőket több mint huszonnégy órá­ja nem érte víz. Apa és fiú zavara mind nyilvánvalóbb lett... (Folytatjuk)----------------------------------------------------------------------------—------i

Next

/
Thumbnails
Contents