Heves Megyei Népújság, 1968. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-11 / 35. szám
Hóéban hit a ! elvevag cp, Ugatnak torkos fegyverek, Az utcán piszkos levegő ég. Zihál a lelkiismeret, Hatan tuszkolnak nyurga férfit Köpködnek mázsás vétkeket, Szóval, ököllel, rúgva sértik, 0 visszaszól, mást mit tehet. FARKAS Ah URAS H$tóban £ut a A felvevőgép másfelé megy, A rendőrfőnök elsiet Nekem é képsorból elég egy, Mert mindennél beszédesebb {■elvevőgép... Mi volt a nyurga vétké-dolga, Mir nem tudóm meg, mért halott Dé mintha mégis hangja volna Se szólna még egy szólamot, tehet-e hitre, Jogra lőni, Vagy mindent nézzünk el vakot’ Hogy tombolnak a perc erő! A bőszült ember-állaton? Miért ill védtelen a nyurga A gyilkos emberek előtt? Ml átkot szór a rendőrfőnök úrfa'.' Láthatja, hogy beléje lőtt? Kapkodva fut a felvevőgép. És jön a kép, az ördögi: A rendőrfőnök úr előlép, A nyurga férfit lelövi. Szobámban, a tévé előtti Amuldozásotn lázra vált, Szememet kellene bekötni. Ne lássam ezt a csúf halált! És mintha itt, szobámban állna Felém moréd a szürke arc, Belekérd ez a csúf halálba- Káin vagy Abel, mit akarsz? A felvevőgép fut riadtan. Agyamban végig, százfelé: A nyurgát lencsevégre kaptam De mit tennék szeme elé? Hatan épp hatfelé ugranak. A nyurga görbén elzuhan, Elnyúlik csak, halotti tornak, Magányosan, szomorúan — Azért csúf, mert egymásra lőnek Értelmes, felnőtt emberek? Vagy van törvénye az erőnek. S az néha nyíltan rám mered? Már bennem fut a felvevőgép. Bennem dúl a hűéi harc, A százarcú kérdés előlép: Káin vagy Abel, mit akarsz? Csak kérdése súg, az la ezernyi. Néhányba megkapaszkodom: Ábelnek mit szabad ma merni? Káin lőhet, de mi jógon? SZENES LÁSZLÓ: .. . Az eke tovább hasította a földet, amely most mintha még erőteljesebben követelné: — Magot, magot, magot! Járnék másnap megkezdte a vetést Az asszony is kijött A tábla szélére tették a zsákot. A férfi kötényét megszedte maggal és beállt a táblába. — Szent ég, te valamiről megfeledkeztél! — ijedt meg az asszony. Hiszen eddig még sohasem fordult elő, hogy a férje nem mondta volna el az imát, mielőtt az első magot elvetette. — Sietnünk kell —• szólt vissza a férfi szokatlanul határozottan. Mariusa nyugtalanul pillantott fel. — Délután átmegyünk a piseli táblára borsét vetni — folytatta a férfi. A mag. amelv értelmiéit ad a földnek, egyre hullt. Később levágott egy darabkát a szalonnából, mintha csak kimérte volna, mennyire van szüksége ahhoz, hogy elvégezze a munkáját. Amikor felpillantott, valami szokatlan, ismeretlen hangot hallott a határban. i. Már elvetették a borsót, utána a krumpli meg a napraforgó követ-' kezeit, legvégül pedig a kukorica. Egy tenyérnyi kis táblácska maradt bevetetlenül, mikor érte jöttek. Janek visszaszórta a maradék magot a zsákba, majd egy utolsó pillantást vetett a földre, és már megbilincselve odaszólt a feleségének: — Először az árpát acatol- játok meg.. .. .Megdermedtünk, amikor egy napon a kapuőrség betuszkolta a lengyelt a táborba. És mire estére visszatértünk a munkából, belénk nyilait a baljóslatú kapécso- lás az appelplatzon. Ismertük ezt a hangot Felsorakoztattak bennünket. És elővezet tők Janeket. Fedetlen fővel ment. Tekintetéből megfoghatatlan magabiztosság aradit. A földet túró. az életet adó paraszt magabiztossága. Mintha már látta volna a keze nyomán kikelő kalásztengert... — Szene» László kár- pátalji magyar író az Uzsgarodon megjelenő magyar nyelvű lap, a Kárpáti Igaz Szó munkatársa. 'btyin*j. . 60 éves lean Eííel Hatvanadik születésnapját ünnepli a vidám teremtő, aki nemcsak Ádámot és Évát alkotott maradandó módon, megformálta magát a nagyapás-szakálú kis atyaistent is: Jean Eiffel, a grafikusművész. Szétkapkodott, megszeretett könyvei révén nálunk így ismerik leginkább, a játékos világmindenség, a derűbe oltott bibliai történetek újraalkotójaként. S kevesen tudják róla, hogy igazi neve Francois Lejeune, s igazi hi- vatása a politizáló művészet. A francia baloldali, kommunista lapok olvasói pedig gyakrabban találkoznak Marian- ne-nai, Franciaország szimbólumával, mint Adómmal és Évával az Effel-rajzókon. Az ismert vonalakkal megrajzolt politikai művek évtizedek óta sok fontosat, szellemeset és találót mondtak már Marianne és Marianne népe érdekében. S a világ érdekében is. Hogy Effel jól politizáló, becsületesen politizáló művész, egyebek között egy kitüntetés is jelzi, a Béke-Vilógtanács aranyérme, amelyet már másfél évtizede kiérdemelt. Nincs ebben semmi csodálatos, ha eszünkbe jut lapozgatás közben, hogy A kis angyal albuma hajdan ugyancsak fontos és becsületes politikai tettnek minősült. Ez a glóriával karikáid, de bombákat levegőben elkapó, harsona-leckéktől irtózó, de szegény nénikéknél sugárnyalábbal befűtő embergyerek-szabású kis égi szárnyas születése idején és helyén — 1943 náciktól megszállt Franciaorszógában — • derűs értelem és a szellemes humánum finom tüntetésének számítót az embertelen és értelmetlen háborúval szemben. Ezért maradt Effel legnépszerűbb munkája, ezért jelent ma is emberséget, humort, költőiséget. Költőiségről kell beszélni mindig e rajzok láttán, holott kicsit darabosak, groteszken esetlennek tűnnek: egyáltalán nem könnyednek látszó, inkább nehézkesen gördülő vonalak, amelyekből tenyeres-talpas figurák, suta állatok és nehézkes fék kerekednek ki. De éppen ez a jellegzetes — mellesleg: nagy grafikai kultúrával és eredeti művészi tehetséggel kialakított — stílus adja meg a művek végső lényegét, nélküle a szellemes ötletek mit sem érnének: élességüket lekerekíti, hur- sányságukat tompítja, szatírájukat megértővé vagy éppen csattanóbbá formája. így lesz a művek hangja gúnyoros, de nem bántó, groteszk, de érzéssel teli, mosolyogtató, de nem kinevettető, így lesz hiteles a fügefalevelei víztükörben próbálgató Éva, a tekintélyére vigyázó, okoskodó isten, s az ördög, akinek gonoszsága Itt egy rossz kölyök vásott szemtelenségévé kedvesedül. Vagyis így tud emlékezetesen beszélni Effel mindem rajzsorozata arról, amiről tulajdonképpen folyvást beszélni akar: emberesről, békéről, tisztaságáról. Ezt a pedagógiai szándékot észre sem vesszük lapozgatás közben: csak szórakozunk. De így van ez jól. mert a jó művészet legtöbbször észrevétlenül tanít, Üdvözöljünk hát hatvanadik születésnap- ]ám egy nagy művészt, aki megtanult, s bravúrosan tud apró, szórakoztatónak látszó ötletekkel a legfontosabbról beszélni. S. Cy. Ágoston imre: MEGFOGOM KEZED Keserű évek hullottak közénk, az idő kajla és lompos léptei továbbviszik, a csöndet, amely a szivünkbe tért egykor megpihenni most szelek szárnyán vágtat végtelennek. De megfognám a vágtató időt, ha tudnám, de megfognám csöndünket, s mint a régi szűrt napsugarú szobánk, bennük kószakedvű a borzolt beszélgetések, hosszú-hosszú csöndek, és ölelések izzó napkorongja, visszatérne hozzánk megpihenni. Ó, ha tudnám újra régi lankadatlan inú friss szökkenéssel kergetőzve űzni az illanó nyár röpke perceit, s szemedre fonni a fényt elomló sugarakkal tűzve tele hajad és szemed tengerkékjét, benne csöppet szivárványig örvénye, zúgó tenger millióra tört habja, tested fekszik kinn a parton, lábad és vizbeomló hajad, hullám esobbamai. benned és rajtad, szivszorongva lesném rjazcllaléptü csöndedre vigyázva várnám, mikor áll meg végleg fölöttünk a nap, sok óra virrasztana, amíg a tenger fölszikrázó kékje napot hintáztatm szívünk fölött, mint lenge lám p« hulláma járva lépteink neszét vigyázva. Mondd, te is érzed elsiklo Időnket s fájva méred a távolt, amely egyre messzebb taszítja életünk, s nincs vissza-út? Azért így messziről is néha-néha (vak éjszakákon te is érzed!) lélekzeteldllitó csöndben sírtw megfogom kezed. ügy létezőit, hogy annak a télnek sohasem lesz vége. A farkasordító hideg, mintha csak a nácik szolgálatába szegődött volna, kiszívta az emberi test utolsó melegét is. Papírral és ronggyal védekeztünk ellene. De a papír és b rongy mögött még valamit rejtegettünk: akaratunkat és elszántságunkat Ezt pedig nem tudta semmi kikezdeni. Olykor, lefekvés előtt, a zsúfoltság csiholta kis melegben megoldódott a nyelvünk. Szidtuk az átkozott hideget. — Csak Janekenen. nem fog ki ez az istenítélet! — szólt a legfelső priccsről. rongyaiba burkolózva a „Spanyol”, — Ennek minden mindegy. —- Hagyj mér békét annak a mulyőnak — csitította valaki az alsó priccsről. A „Spanyol” mindig a rou- lyán fente a nyelvét mert sehogy sem tudott belenyugodni a lengyel nemtörődöm természetébe. Janek a barakk másik szárnyában feküdt. Hallhatta is a megiegyzéseket Az ablak felé fordult, és hallgatott. Se a hideg, se az éhség nem tudta levenni a lábáról. Különben olyan tohonya mozgású, esetlen alak volt. Ha segített valamely társának, olyan személytelenül tette, mintha nem bajtársi segíteni akarás fitté volna rá, hanem valami benne lakó megnevezhetetlen erő. amely arra k .-»’«tette, hogy robotoljon. Egyszer az bS-őr meglátta, amint megemelt egy súlyos vasrudat és a vállára vette. Elismerően osettintett: „Fein, fein!” Azt persze nem tudta, hogy Janek egyik kidőlt baj társa helyett vette a rudat a vállára. Janek nem reagált sem a dicséretre, se bajtársai elismerésére, A barakkban többször is említették, hogy a felvételi irodán még azt sem tudta megmondani, miért hozták be. — Értsd meg. te tökkelütött. itt hiába tagadsz. Másutt kellett volna tartanod a szád — gurult dühbe az ír- nok. De ő csak motyogott Amint vége lett a télnek, és megdermedt tagjainkba visszatért etgy kis élet, _ a lengyelt mintha kicserélték volna. Mindig olyan egykedvűen kanalazta a löty- työt, most. kapkodva falt, minha életéiben jobbat nem evett volna, éjszaka álmatlanul forgolódott a vackán. Olykor merengve meg-meg- állt. a semmibe bámult és csali akitor rezzent össze, amikor hátba vágták. Arca ismét semmitmondó kifejezést öltött és facipőjében tovább baktatott dolgára. Számlálás után gyakran el-eltünedezett. Egy este a szokottnál is tovább tartott a foglyok számlálása Megszoktuk már, hogy a németek sehogy sem tudnak megszámolni bennünket. Káromkodtunk, szitkozódtunk. Egyszer csak híre futott, hogy a lengyel eltűnt Csodálkozva összenéztünk. „Janek?” — álmélkod- tunk. A lengyel észrevétlen tudott jelen lenni és fel sem figyeltünk arra. hogy az éjszaka eltűnt. Egyesek legyintettek: biztosan elaludt valahol: — Janek átaludta a telet is, akárcsak á medve, majd megkerül a mulya! S miután bizonyossá vált, bogy a lengyel megszökött, néhányan szóba hozták, milyen furcsán viselkedett az utóbbi időben. Hogyan szökhetett meg a villannyal telített drótkerítés éthatolhatatlannak látszó hálóján keresztül? Ha legalább a szemfüles, villámgyors Nicoról lett volna szó, vagy bárki másról, még hagy- ján. De ez az ember, aki any- nyit szokott magáról mondani. hogy lengyel paraszt és punktum?! Eltelt egy nap, majd még egy. Mi pedig egyre kevesebbet emlegettük a lengyelt. Még a „Spanyol” la hallgatott. . A nap már kiszikkasztotta a bialiki dűlők hátát, A mezsgyékben lapulevelek terpeszkedtek, bogáncskórók nyújtózkodtak a magasba és bemerészkedtek a parlagon heverő földekre is. A kis ligiet felől fogoly kurrogott. Minden rög a „Magvetőt” várta. És megérkezett Janek már kora reggel kint volt a földjén. Egyszerre kiestek emlékezetéből az elmúlt hónapok eseményed. Nem léteztek többé. Munkához látott Pontosan tudta, hol kezdje a szántást, mit hová vessen, mintha csak ezúttal is engedelmeskedett volna annak az akaratnak, amely ideszólí- totta őt az ősi földre. Gondosan eligazította a póklábú lován a hámot Nyugodtan kimérte a szántás mélységét. És elindult. Csak amikor a tábla szélére ért. akkor mérte fel egy pillantással, egyenes sort húzott-e. — Állj meg már. Piték! — szólt oda lovához. Kiemelte a földből az ekét. megfordult, és újra elindult másik barázdát hasítani. Bekecse ujjával letörölte arcáról a verítéket majd amikor a szekérhez ért ingujjra vetkőzött. Karján ott virított tetovált tábori száma. Véletlenül odaesett a pillantása. de elkapta a tekintetét és kissé kapkodva gombolta be az inge ujját. A határban dolgozó parasztok csak annyit láttak, hogy hazajött Janek. Valahogy megérezték, hogy jobb. ha nem kérdezősködnek felőle. Dél felé kijött Mariusa is. mint régen. Sovány, keszeg kis teremtés volt. férjének árnyéka. Szótlanul figyelte Janeket.,, _____,__,__.
