Heves Megyei Népújság, 1968. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-04 / 29. szám
Barkas andras: Szál ibolyát fsak.. , Szál ibolyát csak, Egy egyedülit. Mit csak a látszat Alma, ha szül itt. Fű, fa. vizek közt Végre megülne. Éppen a felhős Égbe merülve Most, mikor annyi Szél a szelükben Kész lerohanni Engem, a lelkem És lehajolva Lassan a fákhoz. Egy szava volna: Szél. ibolyát hotet Meet ez a téli. Tarka világ itt Enged-e élni, Merre világít? Szál ibolyát csak! Egy egyedülit, Mtt nem a látszat Kényszere seül itt, Jégtakaróban Alszik az álom. Agon a hó pang. Merre találom. Am puha sóhaj Küld ide. erre, Utravalóval Réti terekre. Hol keresem rom Azt a kicsinykét Jó hiedelmet Jó szívetekre:, Szál ibolyát tán, Szőke szelekben! Ó, ez a látvány Értene engem Hogyha a jég meg Itt csak a munka Fagy veri érmét Arculatunkra. Értene mindent. Látna is engem Hogy ereimben Mért is esen gém? Jön valamerről Jön feleselve. Éjszaka ver föl, Perdül a nyelve Jön, Jön a szél majd Szárnya serényen Intve felémhajt — Kell-e remélnem? Kósza szeleknek. Álma iramlik Kósza gyereknek Száz bokoraljig, Szál ibolyát csak, E®y egyedülit. S áltaja lássak: 0. gyönyörű itt! KARÁCSONYI REZSŐ: Idők és arányok Múlttá használtam egy napot (a fák között barázdát húz már a sötét) egy füzetbe felírtam, hogy el ne feledjem néhány kurta gondolat lényegét olvastam és kétszer rágondoltam ■s észre sem vettern» hogy este lett ■gy francia háromszáz évnyi történelmet •;gy háromszáz oldalas könyvbe sűrített ■ste újból, de most már húsz-huszonöt percig áltozó képekben gondoltam rcád i háborúk bontották négy részre azt a történelmet) egy órán át hallgattam a patriciát mindig, ha vége lett előre tekertem huszonháromszor újra, fáradhatatlanul lefekvés előtt verset nyitottam magamra egy elmúló napom, hogy lássad, ablakul láss és védj meg az időtöredékek borzalmas és érthetetlen arányaitól magaddal értelmezz időt, történelmet és ne szólj a régiek háborúiról. FÜRTÖS GUSZTÁV: Kalászringó szép derű Ki tudná megmondani, honnan jött ez a hajnali jókedv, amely most bennem úgy árad, mint a mezők friss szárnyú, esőtől felvert illata; magányos csöndem tolongva töltik a tettre-serkentő gondolatok, és vágyaim, a már-már horizontén túlra szököttek, itt ólálkodnak a kertek alatt Rajta hát, ejtsed el őket, a pompás szarvasokat! Még a napfény is biztat, nézd, s a fák díszes karzatain ott ül a csőr-dalú drukker-sereg. Fogd hát tevékenységbe a perceket, a mint a Nap, májusnak tenyerén, úgy hintse azét munkád az életöröm kalászringó szép derűjét. MLADEN OLYACSA: Alkonyattájt vitték őket a vesztőhelyre. A tízfőnyi csoport halálra ítéltet köztük a kezüknél fogva összedrótozott apát és fiát Az apának a bal. a fiúnak a jobb keze volt szabad. A halálba menők közt rozsda® sodrony feszült. Komoran, lehorgasztott fővel, megtörtén állt apja mellett a fiú. — Nos, meggondoltad magad? — kérdezte az usztasa tiszt. — Nem! — csattant fel élesen a fiú hangja. Az usztasa rá villantotta tekintetét Feje reszketett, nyakizmaá sajogtak a fájdalomtól és mégis igyekezett elszántnak látszani a fiú. A tiszt felállította a rajt. húsz méternyire a tömegsír hosszában, és „Csőié tölts!”-öt vezényelt Csattogtak a zárak. A fiú szeme a gödörre tévedt —- a sárosán tátongó, nagy vermet nyilván közös sírhelyül szánták. Megremegett. Lesütötte a szemét. Nem bírta tovább nézni a sír sárga földjét. Az apa arcáról lerítt, hogy sokat gyötörhették a börtönben. Olyan ember benyomását keltette, aki képtelein többé eszmélni. Vagy talán észlelni is. tán a szelíd óriást, — Minthogy nem akarok reggelig itt tétlenkedni, kénytelen vagyok válaszolni — Szó sincs róla, uram. Mondom, csak önmagának kell felelnie. A professzor meghökkent. „Micsoda éjszaka ez!” — Na jó — mondta megadással. — Tehát: szerintem mindenre szükségem van. — Átgondolta, uram? — Teljesen. — Hát ez baj. — Szóval, ez esetben maradok itt a poggyásszal? — Ez a helyzet, uram. — Értem. Mindenár««! könnyítenem kell rajta. — így van pontosan. — De hát tudja mi van ebben a poggyászban? Ért maga a filozófiához? — Keveset. Két gyerek többet eszik, mint egy, három többet, mint kettő. — Egyszóval, nem ismer) Descarles-ot? Platont? Sok- ratészt? — Ezek is a poggyászban vannak? — Igen, ők is! És még sokan! — És mindezt cipelte, uram? Miért nem hagyta a könyvtárban? — Hogyan hagyhatnám? Hurcoltam magammal, de már nem bírom.,, — Bizonyos abban, hogy minderre öltnek szüksége van? — Már válaszoltam! — Talán akkor nem a tás*fstu kabgn kellene cipelnie, uram. — Hát akkor igazán kido- Talán inkább a fejében. bálhatná a táskából a puszta — Ott vannak! papírtömegeí. Képzelje. A karónák parancsra késien 'markolták a fegyvert. Már csak a „Tüzet nyise!”-ra vártak. Némelyeik türelmetlenül, némelyek közönyösen némelyek unalommal, némelyek szeméből viszont mintha részvét is sütött volna. — No®, meggondoltad? — kérdezte a tiszt ismét, — Nem! — mondta a fiú. — Vesztedre — mondta kaján mosollyal a tiszt. A fiú szemében gyűlölet villant: a kutya nézi így a farkast, hogyha találkozna!: véletlenül. A halálra ítéltek sora közvetlenül a verem szélén állt, háttal a frissen ásott sírnak. Csupa elgyötört. rongyos alak. A cafatokban lógó gúnya arra vallott, hogy kemény, éles kínzóeszközökkel, talán vasrudakkal puhítottál: őket a vallatások során. Alig álltak a lábúkon. Sapkásán. kucsmásan. fedetlen fővel, amint támolyogva álltak a sorban, majd olyan volt a kép, mint mikor a dűlede- ző palánkot lát az ember egy csatakos árok partján. Az apa fejében fekete bá- ránybőrkucsma, a fiúéban világos színű sapka. Az apa sűrű, sötét, hegyes bajuszt viselt, a fiú álián épp hogy csak ütközött a pelyhedző. gyér szakáll. . Vezényszó harsant a rajnyi katona mögül: — Célba! Majd rövid magyarázat, hogy a kivégzést a sor bal szárnyáról kezdjék. — Hárman lőttek egyre! — mondta az usztasa közömbösen. És mintha aggálya lett volna afelől, hogy megértették. hozzáfűzte: — Balról jobbra! Újabb vezényszóra eldördültek a lövések. Fekete füst gomolygott a puskacsövak végén. Az első három áldozat elzuhant. Magukkal rántották a negyediket is. Az élőt. Minturam, ha én is magammal T hurcolnám saját poggyászo- * mat. tele haszontalan lomok-» kai, amik számomra fonto- * sak voltak. Uram. az a tó-’ meg el se férne az ön jókora * táskájában. j «— Ugyan mik volnának • azok? J — Hát, hirtelen magam sem * tudom. Például a kubik, az ásó, a balta, az akasztófa... látja, uram. csak az akasztófa sem férne el önnél, pedig sok ősömet arra kötötték, amikor lázadtak az igazért. Nekem már nincs szükségem pogy- gyászra, uram, és ez a helyzet önnel is. Gondolkozzék csak, van idő. — Kezdem érteni — simogatta homlokát a tudós. —, Ügy érti, dobjam el az egészet? — Na, helyben vagyunk. — Mármint azt ami teher. — Csakis. A tudós gondolkozott. — De ha mégis szükségem volna.., — Uram, itt. ebben a helységben megkap mindent. — Mindent? — Amire embernek mióban szüksége lehet. A professzor még egyszer hosszan gondolkozott. Aztán felállt. — Hát akkor mehetünk, barátom. A hordár nem lepődött meg. Elindultak. Hátra se néztek. — No, nem jobb így? \hm csak megbefloé? veSna, felállt: Mél4- " -i^ssal az arcán. hogy ii-.- egyszerre terítették le a társaival. A fiú volt — Nos? — kérdezte a tiszt. — Nem! — mondta a fiú. — Csőré tölt«! — harsant a vezényszó És aztán: — Célba! A fiú félpillantott: három cső meredt rá. — Várj! A tiszt meghagyta. — további vezényszóig emeljék a fegyvert az elítélt feje fölé. És mintha különös gondja lett volna arra, hogy a fiú életben maradjon, elismételte, amit mondott. Sőt, mintha örülni látszott volna a váratlanul beállt fordulatnak. Mosoly bujkált lányosán csinos, sápadt arcán. De amint bokáig érő zöld köpenyben állt, a villogó bádog U-betűvel a piszkos sapkáján, olyan volt, mint a kérlelhetetlen végzet. Újabb szavára a katonái: rögzítették a zárat. Majd vezényszóra lábhoz eresztették fegyverüket. A tiszt torkán mintha akadozott volna a szó. amint vezényelt. Szinte meghatotta a fiú megszólalása. — Nos? Tíz napja folyton ezt a kérdést intézi hozzá, és tíz napja mindig ezt a választ kapja: „Nem!” Örákon át: ..Nos?” és órákon át: „Nem!” Tíz napon át: „Nos?” és tíz napon át*. „Nem!” És most ez a váratlan: „Várj!” A tiszt azt parancsolja, hogy verje agyon az apját. Nyilván szenvedélyévé vált. hogy szeme láttára ölesse egymással a foglyokat, és fölényes mosollyal gyönyörködjék az öldöklésben. Korábban az apától követelte, hogy verje agyon a fiát, az öreg azonban elszántan megtagadta és szemközt köpte. Azóta esett a választás a fiúra. „Megkímélem az életedet” — mondta a tiszt És most ezt kérdi tőle: — Nos? A fiú motyog valamit magában. — Tudod, mit ígértem — emlékezteti az usztasa hangosan. hogy minden halálra ítélt hallja. — Nem bírom — nyögi ki fiú, és kétségbeesett pillantást vet az apjára. Az mozdulatlanul áll, mint a megkövffit áteSt — Várj. — Meggondoltad? — Ide azt a taglót » mondja a fiú. — Ha agyonvered, eietbén maradsz. — Ide a taglót — mondja, a fiú ismét, magára parancsolt nyugalommal, hogy ki ne törjön belőle a sikoltás. Az usztasa leóldatja kezéről a drótot. Egy katona oda- viszi a taglót. A fiú szorosra zárja vártaién ajkát. Az apa csak nézi. Komoran. Megvetéssel teli szemekkel. A fiú azonban nem igyekszik megindokolni arca egyetlen vonásának rezdülésével sem a döntését. Arca szenvtelen. Sőt, mintha nem is sajnálná immár ..........Hisz en verte az anyámat, iszákos volt.. megváltja az életemet... hiszen miatta estem csapdá ba., A tiszt vállon fogja és előbbre húzza. Az öreg egyedül marad- Szeme, ki tudja miért, könnybe lábadt. Egy nagy könny csepp legördül a járomcsont ján s a felső ajak ívén bele vesz a sűrű borostába. — Markold meg a taglót — szól rá a tiszt a fiúra, és elmosolyodik Mindig ezek a legkéjesebb pillanatok' számára, amikor az áldozat erőben és akaratban hirtelen megtörik. Megalázkodik, végső eiveszettségében,. — Két kézre! A katonák unalommal nézik a jelenetet. Felindultnak, vagy talán boldogtalannak is csak egy fiatalabb karton;; látszik. — Két kézre! — Jó — mondja a fiú. Ereje azonban nemigen van hozzá Reszket a keze. Egész tes tében remeg. Miközben a lengő taglót figyeli, fél szemét a tiszt az öregen fe lejti: az moz- n halálával meg- békélten áll, mint a tapasz talt ember, aki nem is várt mást az élettől. És amikor magasba lendül, a taglón két tekintet talál kozik egymással: az öregé, meg a tiszté. Az öregé csupa megadás, a tiszté kaján öröm. Dermesztő csend támad — a fiú a tiszt felé indítja hirtelen a taglót. Az első ütés után az usztasa talpon marad, csak a feje csuklik le, és meg tón törődik Halott fényű szemmel a fiúra szörnyed é aztán lerogy — kalimpáló lába barázdákat húz a sárba. A fiú még két ütést mér re s azután, hogy közéjük dolbia a taglót, odaszól kimerüli hangon a katonáknak: — Lőjetek! Ekkor ráveti döbbent tekintetét az apa is. s ajka fájdalmas mosolyra húzódik. Dudás Kálmán fordítása VARGA ZOLTÁN: } , hívogató Kék madár, kék madár .. Hova szállsz, hova szállsz? Arcomon süt a láz Hozz szelet kék madár Testem vas-tűz-vlrág Didereg a világ. Fagyos föld a ruhám Olvaszd föl kék madár A titkok kapuján Szállj vissza kék madár A titkok hajnalán Kergesd el éjszakám Csönd ugat. Kék madár miért nem jössz? Számra szállj Toliadon cifra láng Fölsebzi jaj a szám Tűzmadár, tűzmadár Tenyerem visszavár ........................... .................— .....................................„J
