Heves Megyei Népújság, 1967. december (18. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
PIRO Rajzol a gyerek. Le tudja rajzolni a nevetést és a hidegei, a szomorúságot és a szere tetet. a zenét és a halált. Rajzó] sok-sok házat, s azt, amelyikben lakik, pirosra ■zinezi. Lerajzolja a háborút, amiről halott: a harcoló katonák függőlegesen, a halott katonák vízszintesen szoronganak a papírlapon. Virágot rajzol, s a virág nagyobb mint a kislány, mert a virágot Anyunak rajzolta a kislány. Rajzol egy piros mamát és kék kisfiút. Fogják egy- . 3 kezét. A mamának az a keze amelyikkel a kisfiút fogj i, kék, a kisfiúnak az a keze, amelyikkel a mama kezét fogja, piros. Mert szeretik egymást. Rajzol a gyerek. A legbonyolultabb összefüggéseket felrajzolja a papírlapra két< színes ceruzával, emberi vi-| ezonyokat, érzéseket néhányí torz és kezdetleges vonallal.í Honnan tudja ezt? Onnan, hogy egyszerűen; mindent magára vonatkoztat A nap azárt szép, mert a gye-< rekek örülnek a melegnek, a* fű azért, mert játszani lehet; benne Ilyen végső egyszerű-; ségre bontható fel minden, az; élet teljes valósága: szép és; nagy ami örömet okoz. torz; I ma: PATAKY—KAT AI Fényképezte: MARKUSZ— KISS—MTI WWWW'A'VWWVWWA'VWWWV * és visszataszító, ami félelmet és fájdalmat. Figyeld csak gyermeked kezét. Inkább örömet rajzol. Hiszen az ember eredendően az örömre termet... Ag évek fürgén. követik egymást. S az óvodásak tipegő eszterláncá- ból egyszerre soksok ezer kisfiú és kisleány kifordul A zsongó, zsibongó őszi reggelekhez immár ők is hozáadják cipőjük szapora kopogását, tolltartójuk zörrenéseit. Kérésükre az ébresztőórát korábbra igazítjuk, közelebb azokéhoz, akik pirkadattal elsiettek már az ablakunk alatt, s akik között iskolás évek múltával ők is menni fognak majd. Korán fekszenek, hogy korán kelhessenek. Táskájuk ott áll az etalon, fényesen- ssatosan, lói tudja hányadszor megtörölve.* S ott vannak tankönyveik, sorban, szépen bevonva kék papírral. Mérvnek az utcán fürge léptekkel, zörrenő hátitáskával — tágra nyitott szemmel. Cipelik táskájukat, amelybe a könyvekkel együtt ott van egy lezárt korszak minden öröme: a rigó az erdőszéli fáról, a bújócska, sok-sok röppenő hinták és még mi minden’... A jókedvű szamárfülek, hasas pacák, * néha köm. nyék is. Előttiiv a kép, a sok k ráncos orr, ami kor az igyekező kicsalogatja nyelvet s az ért lem a tudáss parölázik. Színe jutnak eszünkbí Fekete, fehér. / tábla feketéje, s felnött-újjnyi kre ta fehérje. Megy a gyerek, ir kólába. E pille nattól már esc félig a miénk. Mr sok is tanítják nevelik őket — életre és az élet nek Mindnyájunknak — és nekünk KAFFKA MARGIT: EMBERKE Anyám, már itthon vagy? — Hát lábújjhegyen szöktél be megint! És ki köszönt a fiának? Anyu elfelejtett köszönni. Na, — szép! Hol pislogsz a sötétben? — A kályha mellett ülsz? Odatalálok! Megvagy!... Te buksi bagoly!... Mért olyan sütős-meleg a tenyered neked? öledbe mászhatok?... Csak a néma nem felel, ha kérdezik szépen! Hiszen te mondtad, hogy a buksi bagoly a sötétben pislog! Azért haragszol? No lásd, hogy tudsz te beszélni, szívem! Te, máma megittam cseppig a kávét. Nem hiszed? — Kérdezd csak Terézt! Nem sírtam, míg mosdatott. És egy gombom se hibázik, nézd meg! És tudom már ma mondái a k-át a torkommal így: kliávé, kkutya. Ugye, mert én vagyok a te egyetlenegy okos fiad? Rajzoltam máma egy Hófehért, de nem fért a koporsóba a lába. — Ha nagy leszek majd és betűt rajzolok. minit te és adnak azért Sok—sok pénzt, mint neked, — én mindennap fogok hozni Kardot meg autót, meg kockát. — Vagy nem, teneked nem azt, Hanem tortát, meg könyvet, és kesztyűt, mint Hófehérnek a törpék. És lovai meg puskát magamnak. — Te nem hoztál semmit ma nekem? Én... csak tréfából kérdem! Én szeretlek, ha nem is hozol1. Csak a rossz fiúk kérnek, kérnek minden nap új valamit! ...Elmondod ma azt a verset, hogy: zig—zug a jégcimbalom? Ejnye anyu... Hát miért vagy Te ma megint olyan...? Valaki bántott? De megverem én azt egyszer egy fával!? Tőlem is a piros labdát tavaly elvette, tudod egy rossz csirkefogó az utcán, — Mert tavaly még kiscsacsi voltam, de most már megnőttem és elverném, ha előtalálnám! ..Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot! Azért?... Add csak az arcod Hajolj ide. Nem tudsz? Aki nem mozdul az lusta — érted? Na, hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, be nehéz! Itt fáj — a homlokod? No, mindjár nem fáj, csak odaérek! Hopp!... Még egyszer!... Harmadszor!... És egyet még ráadásba! így! Látod, hogy már meg is gyógyult? Ugye, kishuncut anyu? Semmi baj! Katonadologi N-n-na...! De most már aztán játsszál velem! /VWWAVWWAA I az & átjak nitwe ölsz?... Az évek telnek, felnőnek a gyerekek is, gyarapszik értelmük. Az első iskolatáskát, amit még hátukra szíjazva hordtak, lassan felváltja a rangosabb aktatáska, a szerszám Sorra kinövik ruháikat, cipőiket, és kinövik az iskolát is. S életük tovább kanyarog... Ez a fénykép itt lassan már dokumentum. Több mini egy évtizede örökítette meg a fényképezőgép lencséje egri óvodások e csoportját, boldog önfeledt pillanatban. A gyerekeket nem ismerjük, nem tudjuk nevüket, s azt sem hogya alakult sorsuk a lepergett több mint e9V évtized alatt. Talán magukra ismernek, vagy felismerik gyermekeiket a szülők, s megtudhatjuk: ki hogyan él, dolgozik vagy tanul,, hol vannak, mi lett velük. Érdeklődéssel várjuk jelentkezésüket, hogy sorsukról számot ad hassunk lapunk olvasóinak is. kVWWV. J’
